A Booker-McConnel-díjat, egyszerűbb, közismertebb szóhasználatban a Booker-díjat 1969 óta minden évben a legjobb angol nyelvű regénynek ítélik oda. Hihetetlenül bő az a termés, amelyből a zsűri válogathat, hiszen nemcsak brit, hanem a világ bármely táján angol nyelven született regény részesülhet a díjban. Gyakran megesik, hogy olyan távoli földrészek szerzői kerülnek ki győztesen, mint az új-zélandi Keri Hulme a The Bone People című regényével 1985-ben vagy a nigériai Ben Okri a The Famished Road című regényével 1991-ben. A minden évben változó összetételű zsűri általában négy-öt művet nevez meg, és ezen a szűk ötös listán szerepelni már önmagában presztízs értékű; ezekből a művekből választja ki utóbb az az évi győztest. Margaret Atwood, aki talán a legismertebb név a kanadai irodalomban, négy alkalommal szerepelt a nevezettek szűk listáján, a The Handmaid’s Tale (1985), a Cat’s Eye (1988), az Alias Grace (1996) és a The Blind Assassin című regényével 2000-ben, de csak legutóbb sikerült győznie. A korábbi években a már említett Keri Hulme, az ausztrál Peter Carey és 1996-ban Graham Swift egy-egy regénye utasította maga mögé.

A The Blind Assassin (A vak merénylő) lényegében két regény. Az Atwood által közölt regényen belül a narrátor, Iris Chase Griffen is megjelentet egy azonos című regényt, húga, Laura Chase neve alatt. A „két” regényen, tehát Atwood regényén belül a kétfajta elbeszélés jól elkülönül egymástól. Az Iris Chase által elbeszélt részeket egyes szám első személyű narrátortól halljuk, míg a Laura Chase neve alatt megjelentetett regény részei harmadik személyű elbeszélői nézőpontot jelölnek. Az egymást váltó két elbeszélői mód, ezt a regény olvasása során ismerjük fel, ugyanazokról az eseményekről számol be kétféleképpen. Hogy ne legyen unalmasan ismétlődő mindig ugyanazt az eseményt két nézőpontból látni, Atwood úgy szerkeszti egybe a két elbeszélést, hogy az új részek mindig továbbviszik a cselekményt. A két elbeszélői mód annyira elüt egymástól, hogy csak a regény egyharmadán túl eszmélünk rá, hogy tárgyuk azonos.

Az egyes szám első személyű narrátor, ez a regény elején kiderül, az idős Iris Chase, aki visszaemlékezve meséli el élete történetét, mint a regény vége felé ez is tisztázódik, Sabrina nevű unokájának. Ez a történet a Chase nővérek szülői, nagyszülői hátterével kezdődik, részletesen beszámol a két testvér kapcsolatáról és felnőtt koruk korai éveiről, míg a Laura halálát követő több mint ötven évről alig közöl valamit. Érthető módon, hisz az elbeszélés gyújtópontja Laura halálának körülményeihez kapcsolódik. A regény kezdő mondatai ezt a tényt már tézisként kiemelik: „Tíz nappal a háború vége után Laura húgom egy autóval lehajtott egy épülő hídról. Egyenesen áthajtott a terelőtáblákon, a kocsi harminc métert zuhant egy szakadékba, áttörve az új levelekkel tollazott fák koronáján, majd kigyulladt, és a sekély vizű patakba fordult a vízmosás alján.” Laura és Iris történetét múlt időben, visszaemlékezés formájában ismerjük meg, a történet azonban beágyazódik az idős Iris Chase mindennapjait, foglalatosságát elbeszélő jelen idejű eseménysorba. A visszaemlékezések a könyv végére jutnak el addig az időszakig, ahol már a jelen idejű eseménysor is a képet egésszé formáló részletté alakul.

A harmadik személyű elbeszélői részek egyrészt hírkivágások korabeli újságokból (természetesen Atwood fiktív újságcikkeiről van szó), másrészt egy névtelen szerelmi történet epizódjai. A szerelmi történet lényegében az a regény, amelyet Iris ad közre Laura Chase neve alatt, Laura autóbalesete, mint utóbb kiderül: öngyilkossága után. A regényt azonban Iris írta, és címe ugyanaz, mint Atwood regényéé, melyet a kezünkben tartunk. A regény közepe táján már világossá válik, hogy a névtelen szerelmi történet szereplői a boldogtalan házasságban élő Iris és Alex Thomas, egy radikális gondolkodású fiatalember, akit Laura és Iris gyerekkorukban a családi ház padlásán bújtatott. Alex egész élete bujkálás, a legkülönfélébb kölcsönlakásokban ad randevút a gazdag férjét megcsaló Irisnak. Történetük alkalmi szeretkezések története, de a testiséget Atwood nem jeleníti meg, a szerelmi történet más szinten fontos. A szeretkezések alkalmával Alex Thomas, aki maga is próbálkozik novellák közlésével, kettejük szórakoztatására egy disztopikus, befejezetlen történetet mesél Irisnak. A történet egy Zycron nevű égitesten játszódik, hőse egy fiú, akit kisgyermek korában megvakítottak (a zycroni társadalomban ez bevett szokás), hogy a szőnyegszövés készségét tapintás útján sajátítsa el. Aki a könyörtelen munkában túlélte azt a kisgyermekkort, ameddig a keze elég apró ahhoz, hogy a szőnyeg szövésére alkalmas legyen, fiúprostituált, majd később profi bérgyilkos lesz. A már bérgyilkos korú vak fiú azt a küldetést kapja, hogy öljön meg egy megnémított szüzet, akit másnap az isteneknek kellene feláldozni, és helyette, az ő köntösében a másnapi áldozatbemutatáskor szúrja le a főpapot. A fiú azonban nem teljesíti küldetését, a lányt életben hagyja, sőt vele a város falain kívülre szökik, ahol történetük nem ér véget, de félbeszakad.

Iris és Alex szerelmi története többszörösen is fontos. Amikor a Chase nővérek Alexet, akit apjuk üzemének felgyújtása miatt köröznek, a saját házukban titokban rejtegették, inkább a három évvel fiatalabb Laura volt az, aki szerelmet érzett iránta. Irist apja tizenkilenc évesen egy boldogtalan érdekházasságra ösztönzi; férje, Richard az apa halála után Laura gyámságát is vállalja, de mint később kiderül, a még fiatalkorú Laurát megbecsteleníti. Mikor Laura teherbe esik, Richard egy klinikán helyezi el, ahol senki nem látogathatja, a megszületett gyermeket elveszik tőle. (Soha nem tudjuk meg, hogy Iris vajon nem Laura gyermekét nevelte-e sajátjaként.) A párok a kapcsolatokban így felcserélődtek: Iris folytat viszonyt azzal az Alex Thomasszal, akibe Laura gyerekkora óta szerelmes, Laura pedig testi kapcsolatba kerül nővére férjével. Laura nem tud Iris és Alex viszonyáról; Alexet szerelemmel várja vissza az Európában dúló háborúból. Iris mondja el neki, hogy Alex halott. Sőt, holott ekkor nem tud még Richard és Laura kapcsolatáról, felfedi, hogy Alexszel hosszú ideig viszonya volt. Tudja, hogy ez húgának tőrdöfés: nemcsak azért, mert akit szerelemmel vár vissza, meghalt, de a titkos szerelmi viszony felszínre kerülése miatt is. Laura a megdöbbenés drámai pillanatára azzal reagál, hogy nővére táskáját felkapva köszönés nélkül kisétál a kávézóból, ahol beszélgettek. A faképnél hagyott Iris közvetlen problémája, hogy erszénye nélkül nem tud fizetni. A nagyobb baj, hogy Laura, akiről azt se gondolta, hogy tud vezetni, kocsiját elvitte a parkolóból.

Iris így válik húga gyilkos merénylőjévé: Laura Iris autójával szándékos és tudatos öngyilkosságot követ el. Szemtanúk szerint a fiatal nő fehér kesztyűben vezetett, és jól látható volt, amint az autót a híd csonka vége felé kormányozta. Higgadtan, magabiztosan, így fel sem merül, hogy véletlen balesetről lenne szó. Iris nemcsak az öngyilkosság eszközét szolgáltatja (akaratlanul), de az öngyilkossághoz vezető indítékot is ő közli húgával hidegen és érzelemtelenül, ugyanakkor vakon, hiszen nem számít rá, hogy Alex halála és a Laura által tisztán szeretett, de soha meg nem kapott Alex nővérével folytatott, leleplezett szexuális viszonya így megdöbbenti Laurát. A vak bérgyilkos regényen belüli regényallegóriája így lesz a „külső” regény allegóriája is. A két regénynek, az Atwood által megjelentetett és az Iris Chase által írt, de húga öngyilkossága után posztumuszként álnéven közreadott regénynek így tartalmi párhuzamok folytán azonos a címe, és nem pusztán egy metafikciós elképzelés magyarázza egybeesésüket.

A regényen belüli regény, a Laura neve alatt publikált, szerelmi viszonyról szóló története, megtűzdelve újságkivágások formáját öltő dokumentáris részekkel rövid időt fog át, a szerelmi viszony néhány évét. Ezzel szemben az Iris által első személyben elbeszélt élettörténet több mint száz évet foglal magába, kezdve a nagyszülők gombgyártó vállalkozásával és végezve az Iris utolsó napjairól szóló beszámolóval. Atwood azonban még egy narratív szintet vezet be, amikor a hírlaptudósítások dokumentumszerű elbeszélésmódját továbbviszi az első személyű narrátor, Iris életén túlra. Újságcikkben közli Iris halálhírét. Ezek szerint az elbeszélésbe korábban betűzdelt dokumentumrészletek nem Iris vagy Laura újságkivágós emlékgyűjtései voltak, ahogy azt az olvasó korábban érezhette, hanem egy rajtuk kívül álló, az ő élettörténetüket kívülről szemlélő, azt korabeli dokumentumok alapján megjelenítő szerkesztő műve, aki azonban mint narrátor nem szólal meg.

Atwood regényének éppen ez az egyik erőssége: a három (vagy inkább négy) narratív szint (a dokumentumgyűjtő szerkesztő, az idős Iris első személyben elmondott visszaemlékezései és a harmadik személyben elbeszélt szerelmi történet, melynek része a vak merénylő disztópikus története, amit egy negyedik narrátor, a szerelmi viszony férfi szereplője mesél el) úgy szerkesztődik eggyé, hogy az olvasás egyik örömét a kompozíció felfedezése adja. Ezen túl a történeteket összefogó tartalmi párhuzamok, a regény és a regényen belüli regény címadásával kiemelt vak merénylő allegóriája olyan felismerésen és fordulaton keresztül válik izgalmassá, amely Arisztotelész szerint is a jól megszerkesztett drámai művek sajátja. Atwood stílusa, nyelve olvasmányos, de mélyen intellektuális élmény. Ahogy az idős Iris Chase szemével láttatja a világot, például megrázóan hiteles.

A Booker-díj elnyerése újabb mérföldkő Margaret Atwood pályáján, a rengeteg egyéb díj mellett ez talán a legértékesebb. 1972-ben Atwood vihart kavart Survival (Túlélés) című kritikai művével, amely a bontakozó kanadai irodalom tematikus bemutatásához kapcsolódott. 1981-ben a Harvard Egyetemen (ahol korábban maga is posztgraduális hallgató volt) tartott előadásán kifejti, hogy a hatvanas évekig kanadai irodalom gyakorlatilag nem létezett (Second Words: Selected Critical Prose. Anansi, Toronto, 1982. 371– 92.). Hogy ma már karakteres kanadai irodalomról beszélhetünk, abban Margaret Atwoodnak kitüntetett szerepe van. Ebben a mai kanadai irodalomban pedig Michael Ondaatje a The English Patient (Az angol beteg) című regénye után éppen egy Atwood-regény nyeri el a Booker díjat. A The Blind Assassin magyar fordítása és megjelentetése ezért is sürgető és időszerű.