A 18. század végének közeledtével nagy események zajlottak Európában és a tengerentúlon. Amerikában tombolt a forradalom. Franciaország – bár titokban folyamatosan szállított fegyvereket és lőszert a felkelőknek – vonakodott elismerni az Egyesült Államokat. A háború fordulópontjaként végül 1777 októberében a britek letették a fegyvert Saratogánál, 1778 februárjában pedig a franciák elismerték az új államot. Ekkor Magyarországon mások voltak a prioritások: Bessenyei György röpiratot szerkeszt a magyar nyelv érdekében, megszületik a Magyarság. Faludi Ferenc is szorgosan dolgozik, ő a Téli éjszakák elbeszélésgyűjteményét jelenteti meg. Ugyancsak 1778-ban lát napvilágot Budán egy latin nyelvű mű, meglehetősen terjedelmes címmel: Aesthetica sive doctrina boni gustus ex philosophia pulcri deducta in scientas, et artes amaeniores.1 Szerzője Szerdahelyi György Alajos (1740–1808) jezsuita szerzetes, költő és egyetemi tanár. Az esztétika tudományát tárgyaló műve nem kimondottan eredeti, inkább más gondolkodók, Alexander Gottlieb Baumgarten, Henry Home, Charles Batteux, Friedrich Justus Riedel írásaiból szerkesztett munka. Ám ez nem csorbítja jelentőségét, hiszen, mint Nagy Endre írja, „a magyarországi elméleti irodalomban addig példátlan mennyiségű, korszerű ismeretanyagot ad, sokféle elgondolást ismertet. Tanulmányozása az esztétikai gondolkodás ugrásszerű fejlődéséhez adhatott anyagot és lehetőséget.”2 Nota bene: adhatott. Vajon éltek-e ezzel a lehetőséggel a kortársak? Nem valószínű. Százötven évvel később Mitrovics Gyula, az esztétika fáradhatatlan kutatója keserűen jegyezte meg Szerdahelyi könyvével kapcsolatban: „latin nyelve ellenére sem keltett külföldön sem akkora érdeklődést, amennyit megérdemelt volna. Általában hűvös, sőt olykor kicsinylőleg említik.”3 Annál inkább fellelkesítette a mű Szerdahelyi költőkollégáját, Szép Jánost (1767–1834)4. Szép még 1794-ben, a szerző életében5 megjelentette a fordítást, az alábbi címmel: Aesthetika, avagy a jó izlésnek a szépség filosofiájábúl fejtegetett tudománya.6 Valószínűleg ő is felismerte Szerdahelyi munkájának fontosságát, amelyről Jánosi Béla így ír: „kétségtelenül becses nekünk magyaroknak, mert első kísérlet a Németországban alig 30 éve a philosophia rendszerébe beilleszkedett tudomány átültetésére. [...] A tett merészségét akkor értjük meg igazán, ha elgondoljuk, hogy 1778-tól 40 évig kell várnunk, míg egy másik írónk [Verseghy Ferenc – B. B.] a Szerdahelyi aesthetikája óta elhanyagolt terület új műveléséhez fog.”7

Szép egyébként valóban csak Szerdahelyinek „nyomdoki után irá” esztétikáját. Ez ugyanis csupán harmada az eredetinek, mert a fordító a két kötetet saját bevallása szerint „rövidebb summába” foglalta, azaz összevonta.8 Mint az Esztétikai Kislexikonból megtudhatjuk, „e fordítás volt az első magyar nyelven megjelent esztétikai munka, mely jelentősen hozzájárult a magyar esztétikai szaknyelv szókincsének kialakulásá-hoz”.9 Ennek ellenére az utókor meglehetősen mostohán bánt Szerdahelyi és Szép szellemi örökségével. Alig húsz évvel Szép könyvének megjelenése után hagyja el Trattner János Tamás pesti nyomdáját Johann August Eberhard Theorie der schönen Künste und Wissenschaften (1783) című művének magyar nyelvű fordítása.10 Gróf Eszterházy Józsefhez írott ajánlásában Trattner úgy mutatja be az általa finanszírozott munkát, mint „azon Tudomány nemében, melyről környűlállásosan és kimeríttve szól, Hazai nyelvünkön mind ekkoráig első”. Előszavában a fordító, Pucz Antal is úgy fogalmazott, hogy a „szép tudományoknak megesmértetésére, és azoknak gyakorlására, úgy szólván semmi útmutatásaink nintsenek anyai nyelvünkön”. Pedig Szép könyve nem messze, a szomszédos Budán jelent meg.11

De az esztétika történetírói is csupán egy-egy tanulmányt szenteltek Szerdahelyi, illetve Szép munkásságának. Az egyik Jánosi Béla nyolcvan évvel ezelőtti Szerdahelyi-elemzése, a másik pedig az erdélyi Kristóf György igen rövid írása 1937-ből.12 Kristóf után már csak napjainkban foglalkoztak újra Szép Jánossal.13 Jánosi egyébként cikkében többször érinti a fordítást is, mégpedig elismerő hangon: „Szép munkája aesthetikai szempontból külön méltatást nem igényelhet, de nyelve és műkifejezései megérdemlik a tüzetesebb tanulmányozást.” Erre vállalkozunk az alábbiakban.

Az Elöljáró beszédből mindenekelőtt megtudhatjuk, miért is tartotta fontosnak a fordító az esztétikához való közelítést: „Azt mind az által igen könnyen által láthatám, hogy Magyar országban leg nagyob’ szükség van a’ szép mesterségekre, mellyek az országot nem csak ékesétik, hanem eggyszer ismind boldogétyák is.” De hogyan kell művelni a „szép [később: „ékes”] mesterségeket”? Mire kell elsősorban figyelni? Alapvetően arra, hogy „valóságosan semmi sem szép, ha csak nem jó, semmi sem nagy, ha csak a’ virtussal öszve nints foglyalva.”

Mivel pedig a fordító úgy érzi, hogy a latin mű magyar kiadására égető szükség van, nem is törekszik a teljességre (a pontosságra viszont annál inkább), megelégszik egyelőre azzal, hogy – mint „a’ szép tudományoknak ifjabbik tanétója” – csupán „megkóstoltassa” a közönséggel: „Minthogy pedig még eddig nyelvünkön e’ tárgyrúl senki sem irt, elég légyen most én tőlem az Aesthetikát magyarúl meg-esmértettni, és kóstoltattni.” A bevezetőben leszögezi még, hogy c betűt használ a csillag, cselekszem szavakban, s nem t-t, mert így szebben hangzik a magyar ábécé, és nem is csonkul meg. Ám ezt nem alkalmazza következetesen, mint ahogyan például a 100. lapon sem: „telyi legyen tzifrával” – „kényes czifraságok”. A fontosnak tartott részeket viszont kurziválással külön kiemeli.

Az Elöljáró beszéd után áttérünk a tulajdonképpeni könyvre. Itt kiderül, hogy az előszóban fontosnak tartott virtus arányérzéket jelent: „Minden Aesthetikabéli nagyságnak virtus a’ szülö annya; szükséges tehát erre vigyázni, mi diszes, mi nem.” (164.) Ám a virtusnál is fontosabb, hogy az alkotóban meglegyen a genius.14 Ez pedig „virgantz észt (ingenium) kíván, melly a’ dolgoknak egybevetésére, fel-találására ‘s kapcsolatjoknak meg értésére kész, és serény légyen.” (33.) A dolgok egybevetése feltételezi a felhasznált alkotóelemek különbözőségét, sokféleségét, hiszen „Iáték mese (drama) személlyek’ külömbféle tulandosági, kárákteri nélkül, Tántz, Kert egyformaságokkal el-fárasztyák szemeinket. Musika ha mindenkor eg’gy húron pendül [...] kinek tetszik?” (76.) Arra is ügyelni kell, hogy kinek, milyen közönségnek szánjuk a művet. Ettől függően kell többé vagy kevésbé hangsúlyozni a kapcsolatokat, rávezetni a befogadót a „meg értésre”, mivel „minden embernek esze nem egy’gy forma virgantzságú, nem mindnyájon kívánunk egyenlő különbféleséget.” (80.)

Csakhogy a mű tartalmának kidolgozása előtt ki kell választani a megfelelő tárgyat. Ehhez az is szükséges, hogy az alkotó tisztában legyen saját korlátaival: „Hogy valaki szépet talállyon fel, a’ már előb’ mondott Genius’ tulajdonságin kívül szükség, hogy erejéhez szabott tárgyat válaszszon, ‘s azt is elméjével jól meg hánnya. Valamint az Optikában (látás tudománnya) úgy az Aesthe-tikában is van látás’ határja (horizon).” (88.) Megjegyzendő Szép fordítói telitalálata, a látóhatár mint a horizont megfelelője. Rögtön következik egy másik meglepetés, egy bravúros metafora: „Valami elménk’ erejében, ‘s térségében foglyaltatik, az a’ mi látásunk határjában vagyon.” (uo.)

Ha megvan a téma, ajánlatos néhány „regulát” figyelembe venni, mielőtt nekifogunk a kidolgozáshoz: 1. „Ha mesés költemény a’ foglyalat, hihetőség légyen régulául”; 2. „Számot kell tartani a’ Kárakterre (természeti tulajdonságra)”; 3. „Hogy a’ jelek, és szi-nek az elmeiképekkel, ‘s a’ dolog mineműségével meg eg’yezzenek; azért a’ tárgynál se febb’, se aláb’ ne tartsanak.”; 4. „A’ fő dolog leg-nagyob’ világosságban helyheztessék.” (231.)

A harmadik pont talán kissé homályos abban a tekintetben, hogy miképpen függnek össze a színek, az elmeiképek és a dolog mineműsége. Az esztétika tulajdonképpen a szép filozófiája, az általános filozófia pedig arra tanít, hogy létezik a tárgy, valamint ennek általunk észlelt képe, márpedig a kettő nem ugyanaz. Erre mutat rá Szerdahelyi, illetve Szép is: „más a’ dolgoknak azaz: miségnek: más a’ személlyeknek, vagy elmének bővsége, mellyekbül az első voltaképen valónak (objectiva), másik ismét elmebélinek (subjectiva) neveztetik.” (85.) Ilyen megközelítésből érthető, hogy szépséget kölcsönözni valaminek meglehetősen nehéz vállalkozás. A közhelyen túl látni kell: „a’ szépség nem ollyan tulajdonsága a’ dolgoknak, millyen a’ testekben a’ mekkoraság, forma, mozgás, nehézség; vagy lélekben az érző, és értő erő; mellyek a’ rólok való gondolkozás nélkül is meg vannak. A’ szépség másra néző (relativa), vagy inkáb’ egybevető (comparativa).” (183.)

Ami a színt illeti, ez nem egyéb, mint a „világosságnak az árnyékkal öszve eresztése, elegyétése, s’ különbfélesége”. Szép így folytatja: „Máskép a’ színek dolgoknak egyedes formáji, mellyek által bizonyos világosságot, vagy érezhetőség gráditsát nyernek, és a’ mi érző eszközeinket meg in-détyák. Ezek adgyák a aesthetikai világosságot; jeleseb’ek e’ következendők: újság, és ennek csudálatossága (mirabilitas), hasonló és nem hasonló képek; nevetséges (ridi-culum), fő indúlat (humor singularis), formák, és különös módok (schemata), vagy figurák.” (189.) A nevetségességet lehet finomítani: „vagy nevetségesen (ridicule) vagy igazan (serio), ‘s voltaképen teszszük-fel. Az első mesterséggel nem tanétatik. A’ másik mesterségeseb’ Ironianak (gúnyolás) nevezik a’ Görögök.” (222–223.)

Az esztétikai világosság mellett megkülönböztetjük még az aesthetikai igazságot, „avagy az érzések’ igazságát”. Hogy mi is ez pontosan, azt Szerdahelyi, illetve Szép a logikán (újabb szakszó!) keresztül érzékelteti: „Hogy az Angyalok a’ mi lelkünknél nemeseb’ lelkek, ez logica, elmei valóság; midön pedig azokat gyorsaságok meg-esmértétése kedvéért szárnyakkal képzelem, Aesthetikai igazságom van.” (130.)

Megtudtuk eddig, hogy a szépség nem egzakt módon meghatározható tulajdonság, hanem inkább olyan, amelyet „egybevetéssel” tapasztalhatunk. De miről ismerjük fel? Miért fontos a szépet keresni, azt követni? „Szép azért van, hogy gyönyörködtessen: jó, hogy használlyon, a’ jó is, szépis tetszik: de ez a’ szépségéért, amaz hasznáért, és szükségéért tetszik. [...] A’ jót, mikor birjuk, kedvellyük; a’ szépet akkor is, midön birtokunkban nintsen. Azért a’ szépségnek mint eg’gy bizonyos itélő jegye (criterium) ez: szép az, melly akkoris tetszik, midön se nem bíratik, sem e’ végre meg nem kívántatik; az az: maga haszna nélkül tetszik.” (65.) A szépség szubjektív, és mint ilyen relatív: a matematikus egy tétel bizonyítását tartja szépnek, míg egy művész nem feltétlenül. A matematikus világának szépsége a konkrét tényekből fakad, míg a művészé a képzeletből: „Ha a Tudákosok tételi (problema) s vételitül (theorema), mellyeket ők szépeknek tartanak elvonszuk a sok valóságoknak csomoját [...] az egész szépségek el fog enyészni.” (78.)

Tevékenységének területétől függetlenül az alkotónak a dolgokban rejlő képekre kell összpontosítania. Ezekről tudni kell, hogy „a’ dolgoknak mind hasonló, mind nem hasonló képei magokba a’ dolgokba vannak a’ tetmészettül be nyomva.” A lényeg pedig az, hogy „Az Aesthetikai míves a’ leg hasonlób’ dologban különböző képet, a’ különbözökben hasonlót mutasson.” Erre több eszköz is kínálkozik: „a’ szótúl különb értelmű rövid, és huzomós beszéd (metaphora, et allegoria), erköltsi, és példa bészédek (apologus, parabola), tzifrázatok (emblemata) rövid mesék, jegyek, állatok’ ki metzett képeiből értendő dolgok (hieroglyphica).” (209.) A példabeszéd fogalma máig használatos – „olyan történet vagy szólásmondás, amelyben konkrét esetre vagy személyre erkölcsi célzattal történik utalás.”15

Felmerült korábban az is, hogy „semmi sem nagy, ha csak a’ virtussal öszve nints foglyalva”. A nagy nem feltétlenül méretben értendő, vonatkozhat tömegre, sűrűségre. A befogadóra mért információ mennyiségével csinján kell bánni – figyelmeztet Szép: „Hol valamelly dolognak részeit egymás után következendőképen kell gondolni, ott az elme inkáb’ felháboródik, ‘s zavarodik, nem gerjed fel a’ lélek; hanem le nyomattatik. Türhető ez az állegoriákban (titkos értelmű képekben); millyenek Homerusnál az egyenetlenség (a) Virgiliusnál a’ hir (b).” (157.) Ám vannak helyzetek, amikor a nagy tűrhetetlen. „A’ nagy, és felséges igaz létére soha sem mértékletlen, soha sem feletéb’ való. Ez igazságat pedig meg haladván, hamis létekor daganatba esik; igy neveztetik e’ hamis állapottya ez okbúl, mivel a’ dagadt testekben-is a’ külső részek nagyoknak látzattnák; de nem tellyesek, ugy a’ mesterségekben némelly művek nagyoknak, ‘s felségeseknek tetzenek; de igen kevés tellyesség, ‘s valóság vagyon bennek. Nem depedig minden dagadt test hibás?” (173.) Kristóf György némileg megmosolyogja Szépet a daganat használata miatt (mint írja, jobb lett volna a ma használatos bombaszt), bár a kontextusban nem tűnik zavarónak a szó.

Kristóf szintén Szép kevésbé sikerült magyarításai közé sorolja a „Várasi Rendtartó Tudományok”-at (12), mint a politika megfelelőjét. Csakhogy Szép egyetlen alkalommal használja e kifejezést, és nem is egyértelműen fordításként. Értelmezhető úgy is, hogy ez csupán egy tömör leírása a tudomány területének, mint amilyen az is, amely szerint a politika „az emberi társaság’ boldogságát tárgyozza”. (134.). Szép a szimmetria esetében is következetesen a latin symmetriát használja, csupán az egyik zárójelben jelzi az olvasónak, hogy „a’ tagok, ‘s részek ékes állásá”-ról (114.) beszél. A harmónia ugyancsak latin formájában szerepel, ez pedig „mind az egygyütt lévő, mind az egymás után következő részek’ alkalmas rendjeknek, ‘s illendőségeknek elö állétása”. (uo.) Majd tovább: „A’ hármoniátúl függ az Aesthetikai igazság, melly nélkül el nem lehetünk; innét származik az az illendőség, mellyre minden kor, és okosság vigyáz: innét a’ dolgunknak együgyűsége és öszintesége (sinceritas), gyönyörüsége (amoenitas), ékessége (gratia), méltósága, nagysága (magnitudo), felsége (sublimitas), a’ szépségnek mind annyi nemei. Mennél jób’an öszve egyeztettnek a’ részek, annál nagyob’ leend az igazság.” (128.)

Említettük, hogy az Aesthetikai mívesnek „a’ leg hasonlób’ dologban különböző képet, a’ különbözökben hasonlót” kell mutatnia. Erre való a szinek esetében tárgyalt figura. Lényege, hogy „valami mesterséggel szerzett forma légyen. [...] A’ Versezők, ‘s Beszédesek ki-szabgyák, hogy a’ hasonlatosság’ el-távoztatásáért a’ szollás módgya változtassék, hogy ne talán valaki ugyan azon esetekbe, időkbe, mértékekbe, fogásokba, lábokba mindenha, vagy gyakortáb’ botlék.” (229.)

Mindig követni kell a szépet, a jót, az igazat, bár ez nem mindig sikerül. „A’ természetnek helyes követése a’ hamis dolgot igaznak tartattván vélünk, minket meg jádszadtat. Ez a’ mesterségnek, és fán-tasiának gyönyörű munkája az a’ jádszod-tatás (illusio).” (314.) A művészek esetében külön tehetség kell ahhoz, hogy ezt elérjék: „ha a’ jádszók annak a’ módgya szerént viselik magokat, ugy véllyük, mi–is azt mi-vellyük, a’ mit azok, azt szenvedgyük, a’ mit ők. Valóban jelenések (visiones) tünnek itt szemünkbe.” (uo.)

Szép János és társai példáját magunk elé állítva talán nem lenne haszontalan napjainkban, ha „mi–is azt mivellyük, a’ mit azok, azt szenvedgyük, a’ mit ők.”

Szószedet:

Az alábbiakban Szép János fordításait gyűjtöttük egybe, ahogyan a kontextusban előfordulnak. Ennek alapján két csoportot különböztettünk meg: az elsőben a szerző megtartotta a latin változatot, de ajánlott mellé egy magyart is – ebből van kevesebb –, a másodikban pedig a magyar forma a domináns, az eredeti többnyire csak zárójelben szerepel.

állegoriák – titkos értelmű képek

Genie – reátermés, lélek

ironia – gúnyolás

kárakter – természeti tulajdonság

logica – elmei valóság

proportio – szertartás

állatok’ ki metzett képeiből értendő dolgok – hieroglyphica

Beszédesek – rhetores

csudálatosság – mirabilitas

daganat – Tumorem

egybevető – comparativa

egyenetlenség – Discordiae

együgyűség – Simplicitas

ékesség – gratia

elmebéli – subjectiva

erköltsi beszéd – apologus

felség – sublimitas

formák, és különös módok – schemata

fő indúlat – humor singularis

gyönyörüség – amoenitas

hir – Famae

iáték mese – drama

igazan – serio

illendőség – Decorum

itélő jegy – criterium

jádszodtatás – illusio

jegyek – Symbola

jelenések – visiones

képek – imagines

képirás16 – iconismus

látás’ határja – horizon

másra néző – relativa

méltóság – Dignitas

nagyság – magnitudo

nevetséges – ridiculum

öszinteség – sinceritas

példa beszéd – parabola

puszta, ‘s elmebéliek – abstractae

rövid mesék – Aenigmata

szótúl különb értelmű rövid, és huzomós                                                                     beszéd – metaphora, et allegoria

tétel – problema

töb’re mondás – Hyperbole

tzifrázatok – emblemata

újság – nouitas

való – objectiva

Versezők – poetae

vétel – theorema

virgantz ész – ingenium

Jegyzetek

1. Aesthetica sive doctrina boni gustus ex philo-sophia pulcri deducta in scientas, et artes amaeniores. Autore Georgio Szerdahely. Budae, Typis Regiae Universitatis Anno A. M.DCC.LXXVIII.

2. Nagy Endre: A magyar esztétika történetéből. Felvilágosodás és reformáció. Bp., 1983. 12.

3. Mitrovics Gyula: A magyar esztétikai irodalom története. Debrecen–Budapest, 1928. 27.

4. Életéről kevés adat maradt fenn – ezzel kapcsolatban lásd Földváry Kinga: Új adatok Szép Jánosról, Keszthely költőjéről. Irodalomismeret 1997. 1–2. 30–33.

5. Az Országos Széchényi Könyvtárban, az MTA kézirattárában és az Egyetemi Könyvtárban nem találtam nyomát annak, hogy Szép bármilyen módon konzultált volna Szerdahelyivel a kiadandó fordítás ügyében.

6. Aesthetika, avagy a jó izlésnek a szépség filosofiájábúl fejtegetett tudománnya. Fő tisztelendő Szerdahelyi György urnak nyomdoki után irá Szép János. Szombathelyen a szép tudományoknak ifjabbik tanétója. Landerer, Buda, 1794.

7. Jánosi Béla: Szerdahelyi György aesthetikája. Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből 1914. 1. 57.

8. Szép János törekvése a tömörségre néhol túlzó – míg Szerdahelyi részletes tartalomjegyzékkel látta el könyvét, a fordításban ez teljességgel hiányzik.

9. Esztétikai Kislexikon. Szerk. Szerdahelyi István, Zoltai Dénes, Bp., 1979.

10. Aesthetika, vagyis, A’ Szép Tudományoknak Theoriája. Irta Eberhard G.A. Magyarázta Pucz Antal. Pesten, Trattner János Tamás betűivel ‘s költségeivel, 1817.

11. E hiányossága ellenére Kristóf György úgy véli, hogy Pucz Antal – Sófalvi József és Szép János mellett – jelentős mértékben hozzájárult az esztétika magyar nyelvének kialakításához.

12. Kristóf György, Szép János és Pucz Antal – az esztétika magyarnyelvűségének úttörői. Esztétikai Szemle, 1937. 84–89.

13. Szép János: Keszthely városának Parnasszus hegyéről való szemlélése s leirása (Buda, 1790). Kiad. Dala Sára, Földváry Kinga, Klaáb Adrienn, Kovács Edit Alexandra. Irodalomismeret 1996. 1–2. 85–103. Ittzés Máté, Szép János: Sabaria Carmine Illustrata, 1795. Vasi Szemle 1997. 4., 532–538.

14. „A’mit [...] mások Genienek neveznek, azt Magyarúl tulajdonképen Reátermésnek mondom; mivel nints olly Magyar szó, mellyel az aláb’ elő adandó Geniusnak tulajdonsági job’an meg egyezzenek; máskép léleknek is mondatik” (30.)

15. Csibra István-Szerdahelyi István: Esztétikai ABC. Bp., 1977.

16. A festészet régi magyar neve. (Lásd Esztétikai ABC)