A történelmet a személyiségek alakítják, és a történelem „termeli ki” a személyiségeket, hogy azután egyben ítéletet is alkosson, mondjon róluk. Az ítéletet alkotó azonban igazán nem is a történelem, hanem a kortársak, illetve az utókor. S vajon milyenek az ő ítéleteik: tárgyilagosak? Elfogultak? Manipuláltak? Valószínűleg valamennyi szóba jöhet, az igazi azonban mégiscsak az lenne, ha az ítélet tárgyilagos lenne. De vajon hányfajta történelem létezik? Egyféle? Többféle? Magam úgy vélem, csak egyfajta történelem létezik, míg annak bemutatása, ismerete már lehet többféle is. Nyilván ez a többféleség eredményezi azt, hogy a különböző történelmi korok embere különböző módon ítéli meg kora és múltja történelmi – avagy csak annak vélt – alakjait. Ezen ítéletalkotások azonban a többféleség mellett függnek attól is, hogy a korabeli forrásokon kívül és felül milyenek azok a lehetőségek és rendszerek, amelyek körülvesznek bennünket, illetve amelyekben élünk.

Ez utóbbiak önkéntes megválasztása a legritkább esetben adatik csak meg a részünkre, a legtöbbször belecsöppenünk, belekerülünk a tudatunkat, tevékenységünket meghatározó „valóságba”. Ez a „valóság” pedig alapvetően meghatározza gondolatainkat, illetve nem egy esetben azok kifejtésének a lehetőségét.

Nézzük például a fentebb említett, a történelem alakulását, alakítását meghatározó, befolyásoló személyek esetét, a róluk kialakított képet.

Amint már említettem, ők mind a saját korukban, mind az utókor által erős kritikai megmérettetésnek vannak kitéve. Hogy ez mennyire nyilvános, illetve mennyire „titkos”, az mindig az adott társadalom toleranciájának, nyitottságának a függvénye.

Az utókor, illetve annak történészek által való értékelése esetében azt feltételezhetnénk, hogy a történelmi személyiségek működésének, tevékenységének a megítélése egyszerű feladat. A gyakorlat azonban azt példázza, hogy ez a legkevésbé sem így van. Főleg akkor nem egyszerű a képlet, ha a két világháború közötti Magyarország politikusairól, katonáiról van szó. A történészek egy részének munkáját ugyanis erőteljesen befolyásolhatja, hogy az adott személy a társadalmi és rendszerváltozásokat követően milyen „minősítést” kapott, és például 1945 után elítéltetett-e mint háborús és/vagy népellenes bűnös, avagy nem.

A magyar történelem 20. századi személyiségei esetében bonyolítja a helyzetet, hogy a trianoni békediktátum után szétdarabolt ország elcsatolt területein számos esetben másként vélekednek a két világháború közötti időszak politikusairól, katonáiról – még ma is –, mint vélekedtek az 1950-es, 1960-as évek Magyarországán.

A köztudatba az utóbbi fél évszázad alatt bevitt sztereotípiák, a téves – néha szándékoltan rosszul rajzolt – kép kiigazítása nem egyszerű feladat. A történészi „másként gondolkodást” – sajnos! – számos esetben szinte azonnal politikai megközelítések és reagálások váltják fel. Gondolom, meglepőnek tűnhet a „másokhoz szokottak” számára, hogy Magyarországon – még a 21. század elején is! – történelmi kérdésekről például az országgyűlés ülésein vitatkoznak, és sajnálatos módon nem minden esetben ahhoz értő személyek. Politikussá vált történészek hajlamosak arra, hogy történészi (?) állásfoglalást tegyenek – politikusként! – olyan kérdésekben, melyek kutatási területükhöz még jó szívvel mondva sem esnek közel.

Vajon miért van ez így? – tehetjük fel a kérdést. A válasz nem könnyű. A magam részéről úgy látom – s talán nem is tévedek –, hogy ez is annak a csak félig elvégzett történészi munkának az eredménye, mely objektív és szubjektív okok miatt képtelen volt hiteles képet festeni az elmúlt mintegy nyolc évtized politikusairól, katonáiról, a „történelmi személyekről”. Ha csak a szűkebb kutatási területemnél maradok – a két világháború közötti Magyarország katonai vezetőinek, a honvédség tevékenységének története, második világháborús szereplésünk –, akkor azt kell mondanom, hogy a vesztesek oldalán háborút – második világháború – befejezett Magyarország némi belső és jelentősebb külső kényszer hatására jogi úton vonta felelősségre az előző rendszer, az ún. Horthy-rendszer prominenseit. Úgy vélekedtek – igaz, nem a többség! –, hogy mindazokat felelősségre kell vonni, el kell ítélni, akik bármilyen formában is, de felelősek (voltak) az országnak a második világháborúban való részvételéért. A pereknek, az ítéleteknek nemcsak az volt a célja, hogy a „bűnösöket” elítéljék, hanem az is, hogy az országot megfosszák attól a potenciális ellenkezésre/ellenállásra képes rétegtől, amely a már 1945-ben is jól érzékelhető kommunista hatalomátvétel megnehezítője lehet.

Az első lépésben erre – a „kiiktatásra” – a legalkalmasabbnak bizonyultak a népbíróságok, amelyeknek a függetlenségét még feltételezni is megmosolyogni való dolog (volt). Maguk az egykori népbírák emlékeztek meg arról, hogy miként taposták meg a jog elemi előírásait, miként kapták sorra-rendre a „javaslatokat”, miként zajlott a „toborzásuk”.

Az ezen népbíróságok által meghozott elmarasztaló ítéletek – halál, életfogytig tartó szabadságvesztés, hosszú börtönbüntetés, kényszermunka stb. – erőteljesen befolyásolták egy letűnt korszak politikusainak, katonáinak történészi megítélését. Szinte elképzelhetetlen lett volna, hogy egy a jog eszközeivel elmarasztalt személyről a történész árnyaltabb képet fessen. Minek tekintették volna őt? (S minek tekintenék/tekintik még ma is ilyen esetben?)

Ezeknek az egykori ítéleteknek, elmarasztalásoknak máig érződik a hatása, és a jog és a történelem csak nem akarja elengedni egymás kezét. A magam részéről úgy vélem – s talán mondhatom, nem tévedek most sem –, hogy a jogi úton történő elégtétel a „justizmordok” áldozatainak még nem hozza meg azonnal a történelmi megítélés azonnali változását. Úgy látom, hogy ez csak arra teremtené meg a lehetőséget, hogy a történész immáron csak a történetírás eszközeivel és módszereivel törődjön. Ekkor következhetnének a szakmai viták, a források egybevetése, az adott korszak lehetőségeinek, cselekvési korlátainak elemzése. Az én véleményem ugyanis az, hogy minden eseményt, minden történelmi személy cselekedeteit az adott kor viszonyai között kell vizsgálni. Minden ettől eltérő megközelítés könnyen a „mi lett volna, ha” területére térít bennünket. Ettől pedig szinte kivétel nélkül elhatárolja magát mindenki, noha a gondolattal szinte kivétel nélkül valamennyien eljátszunk.

Úgy látom, hogy még ma is politikai vitákat indukálhat az a történész, aki a „sine ira et studio” elv alapján kíván olyan személyekhez közelíteni, akik a korábban vázolt népbíróságok által elítéltek kategóriájába tartoznak. A legtöbb esetben erősen felfokozott politikai légkörben senki sem arra figyel, hogy az 1945-, 1946- vagy 1947-ben meghozott ítélet ma már nem állná ki a törvényesség próbáját, hanem arra, hogy egy letűnt rendszer valamilyen prominens képviselőjét kívánja új megközelítésben bemutatni. Amíg ez nem változik, és a történészi viták nem kerülnek vissza a szakmai érvelések egymás véleményét meghallgató medrébe, addig nem lesz túl egyszerű a 20. századi történelmünkről a valóshoz közelebb álló képet festeni. Ehhez elengedhetetlen az események szereplőinek bemutatása, hibáikkal és erényeikkel, igazukkal és tévedéseikkel együtt.

Nem szabad azonban bekövetkeznie annak, hogy a történelem a jog helyett magára vállaljon olyasmit, ami nem a feladata. A történész nem bíró, hanem az a feladata, hogy a legjobb ismeretei és tudása alapján igyekezzen bemutatni a múltat. Természetesen hibázhat ő is, de nem szabad nyilvánvaló tévedéséhez ragaszkodnia. Képesnek kell lennie önmagával is szembenézni – a múlt és a jövő érdekében is.

Úgy tűnhet, talán egy kicsit elkanyarodtam a címben foglaltaktól, bár én úgy vélem, hogy csak részben. Részben, mert az itt vázolt problémák megoldása nélkül nehezen elképzelhető, hogy 20. századi történelmünk meghatározó személyiségeit a valósághoz hűen mutassuk be, pedig arra igencsak nagy szükségünk lenne valamennyiünknek! Ha ezt sikerül majd elérni, akkor számos, ma még homályos pontja lehet tisztább a múltunknak, mely minden mozzanatával együtt a miénk.

A fentiekben említett gondolatok voltak azok, amelyek arra indítottak, hogy a televíziózás eszközeivel és lehetőségeivel élve próbáljak meg hiteles képet felvázolni a 20. századi magyar történelem olyan vitatott személyiségeiről, akik működése nélkül bizonyára másként alakult volna sorsunk a Kárpát-medencében. Lehet szeretni és lehet elutasítani Tisza István grófot, Károlyi Mihály grófot, lehet szeretni Kun Bélát és Bethlen István grófot, de elutasítani is őket. S ugyanez a helyzet Horthy Miklóssal, Gömbös Gyulával, Imrédy Bélával, Teleki Pál gróffal, Bárdossy Lászlóval, Kállay Miklóssal, Szálasi Ferenccel, Rákosi Mátyással, Gerő Ernővel, Nagy Imrével és Kádár Jánossal. De egyet nem lehet: hallgatni róluk és nem megkísérelni bemutatni őket a már említett „sine ira et studio” elv alapján. Hogy ez sikerülhet-e? Nagy kérdés. De már a kísérlet is eredménynek számít. Hiszen az ő életútjuknak a bemutatása, a magyarság életében játszott szerepük megrajzolása azt mutathatja, hogy minden vita ellenére a múltunkat vállalni kell! Vállalni azt a múltat, mely meghatározza jelenünket és jövőnket is, és megtagadása nem segít bennünket át és ki a bajokból.

Vállaljuk tehát közösen Kárpát-medencei múltunkat (is), eleinket, s nézzük kritikus szemmel azt, hogy mit végeztek és mit szalasztottak el. Tanuljunk hibáikból, s legyünk büszkék erényeikre! A történelmi személyiség a kor és a kortársak által „keletkezik” és formálódik. Az utókor pedig ne akarja azt átalakítani, csak mutassa be: olyannak, amilyen volt!