Európa 19. századi történelmén olyan politikusok hagytak maradandó nyomot, mint Napóleon, Metternich, Viktória királynő, a Szent Szövetséget vizionáló Sándor cár, Bismarck és Cavour. Tevékenységük és az általuk megindított politikai, társadalmi folyamatok hozadékaként megszületett az angol és a francia gyarmatbirodalom. Világhatalommá vált Oroszország. Létrejött az egységes Német- és Olaszország. A görögök kivívták a függetlenségüket, a Balkán kivált a török birodalomból, és sorra megalakultak a magukat függetlennek vélelmező nemzetállamok.

Művészetben, irodalomban, zenében eluralkodott a hőskultusz. Operák, nemzeti drámák dicsőítették a hazáért hozott áldozatot, és ideállá vált a cselekvő, minden nehézséget legyőző hős. A transzcendencia perifériára szorult az emberek tudatában, s elbizakodottan hitte az értelmiség, hogy a tudomány és a liberális ideológia megtermi a szabadságot, s ez végső választ fog adni az emberi történelem minden kérdésére, száműzve a nyomorúságot és a kiszolgáltatottságot köznapjainkból. Soha olyan kultusza nem támadt a nemzeti nyelvek ápolásának, tudományos művelésének, mint ebben a században. Nemzeti színházak, nemzeti múzeumok, népképviseleti nemzeti parlamentek kezdték meg működésüket. Mindenki a jó és a szép diadaláról álmodott, és boldognak hitték magukat az új nemzetek.

Megingathatatlannak hitt törvényeket produkáltak a fizikusok, a természettudósok. Az élettudományokban megszületett az evolúciós elmélet. Tombolt az ipari forradalom, s a technika csodái elbizakodottá tették az értelmiségieket. Nagy akarásokkal és optimizmussal telt meg a világ. Csak a magyarokat gyötörték végzetes kétségek.

Kronológiailag majdnem abban az időben, amikor az első gőzhajó megkezdte utazását az óceánokon, amikor Angliában vaspályára tették a gőzgépeket, Magyarországnak és a magyarságnak halált jósolt Herder. Úgy vélte, hogy a Kárpát-medence rokontalan nemzetének a gazdasági, katonai és szellemi teljesítménye oly mértékben lemaradt Európától, nemzeti ereje annyira lehanyatlott, hogy kényszerűen fel kell oldódnia az őt körülvevő szláv vagy német tengerben. Ez a kívülről jött borzalmas jóslat felborzolta a magyarság legjobbjainak az idegeit, és lelkileg is megkínozta a lassan önmagára ébredő magyarság szellemi elitjét. Csokonai lelke még telve volt optimizmussal, Berzsenyi lelki szemei előtt azonban felsejlett az erkölcséből kivetkezett nemzet pusztulása. Kölcsey a Himnuszban 1823-ban még áldásért, bőségért, jókedvért könyörgött a Mindenhatóhoz, de a viszonylag rövid közéleti pályáján szerzett társadalmi tapasztalatai oly mértékig elriasztották az áldáskéréstől, hogy 1838-ban már végzetes pusztulást doboltat a Sorssal a magyarság  felett. E tájon talán még ismerősek a Zrínyi második énekének szomorú jóslásai:

És más hon áll a négy folyam partjára.

Más szózat és máskeblü nép…

Ezzel kronológiailag majdnem egy időben, 1836-ban Vörösmartyt is végzetes lelki kínok gyötrik a magyarság jövőjét illetően:

Még jőni kell, még jőni fog

Egy jobb kor…

Vagy jőni fog, ha jőni kell,

A nagyszerű halál,

Hol a temetkezés fölött

Egy ország vérben áll.

A nemzeti sorskérdések miatt zaklatott lelkek romantikusan felnagyított látomásai ott munkáltak a prózaibb lelkületű emberekben is. Nincs most terünk a Széchenyit Döblingbe kergető vívódásokkal foglalkozni. Wesselényi röpiratait – Balítéletekről, Szózat… – sincs időnk elemezni. Témánk kapcsán azonban szólnunk kell a romantikus hevülettől mentes Deák Ferenc magyarságképéről.

Ez a puritán, folyton anekdotázó, már harmincéves korában Öregúrnak titulált, vaskos és lomha ember 1839. augusztus 14-én – időrendileg nagyon közel Kölcsey és Vörösmarty kétségbeeséséhez – a következőket mondotta a magyarságról a diétán: „A magyarnak honszeretetét sem a múltak lelkesítő emlékezete, sem a hiúság, sem az önzés nem támogatják annyira, mint más nemzetekét. A hatalmas Rómának és a szabad Görögországnak szabad polgárai lelkesedést meríthettek hazájuk történeteiből. Büszkék valának nemzetök nagyságában és dicsőségében, s érezték, hogy az ő hazájuk a legjobb, a legboldogítóbb. A francia, az angol szintén lelkesedve tekintenek vissza történeteikre, s szintén érzik, hogy Európában nincs haza, mely nekik annyi kényelmet, annyi szabadságot, annyi biztosságot nyújtana, mint a maguké. A lángkeblű olaszt földúlt szabadsága romjai közt a klasszikai hajdankor tüze lelkesíti; az oroszt legalább hazájának óriási nagysága emeli. De a magyarnak mindezekből igen kevés jutott. Történeteink csak átok szülte viszálykodásokra, csak életért és megmaradásért vívott véres harcokra mutatnak. Kevés azokban a polgári erényeknek tiszta példája, kevés a fénypont, mely forró önérzettel keblünket emelje. Hiúság nem kecsegtethet bennünket, mert hisz Európa csak alig tudja létezésünket, s Afrikának számos coloniái tán ismeretesebbek más nemzeteknél, mint honunk, melyet Ausztria termékeny, de míveletlen coloniájának tekint a külföld. Jelenünk nem fényes, s nem annyira boldogító, hogy e részben más nemzetekkel vetélkedhetnénk. Jövendőnk Isten kezében van, de hogy igen fényes kilátásokat ígérne, azt elhinni csakugyan optimizmus kell, ámbár a jelennél jobbat nem remélnünk lehetetlen.” A kép nem kevésbé lesújtó, mint Kölcsey vagy Vörösmarty látomása, és nem kevésbé mély, mint a Széchenyit gyötrő rémálmok.

A csúnyácska haza felbomlásának, megsemmisülésének a réme, a magyar államiság felbomlásának a veszélye meggyötörte Deák lelkét és értelmét is. 1842 novemberében vallomásos őszinteséggel tárta fel Tarányi Józsefnek az aggodalmait, immár a magyar államot helyettesítő konkrét politikai formátumok felvázolásával.

Ez a magánlevél minden dokumentumnál jobban bizonyítja, hogy Deák Ferencnek magánemberként és politikusként fixa ideája volt, hogy az „ausztriai Monarchia” felbomlásával „Magyarország önállását s nemzetiségét halál fenyegeti”. Ezt írta meg vallomásos levelében sógorának. A „nemzeti elv” európai térhódítását érzékelve a magyar államiság jövőjét kétségbeejtőnek vélelmezte. Hite szerinte az „ausztriai Monarchia” felbomlásával minden benne élő nép nyerni fog, még az osztrákok is, mert a német államok között megőrizhetik nemzeti létüket. Bár hessegetné, de a rémképek nem hagyták nyugodni: „Meg vagyok arról… győződve: hogy a Monarchiát veszély, Magyarország önállását s nemzetiségét halál fenyegeti…” – írta, s miközben Magyarország feldarabolásáról töprengett, majdnem pontosan megrajzolta a trianoni határokat: „Nézzünk bár az ausztriai birodalomnak földabroszára – invitálta sógorát a térképhez – […] Egyfelül Cseh- és Morvaország, a magyarországi tótok, Galícia és Ladoméria együtt gyönyörű ország lenne […], másfelül Carinthia, Carniolia, Dalmátia, a tengermellék, a határőrség, Horvátország a Magyarországnak alsó részein egy csomóban lakó rácok és egyéb szlávok… S e kettő, ha külön ország volna is, egymással szövetségben állana… Igaz – tért át Magyarország jövőjére –, hogy Magyarországnak magyar tartományai semmivé lennének önállásukra s nemzetiségökre nézve, de hiszen ezekkel Európa mit gondolna? Sem számuk, sem politikai fontosságuk, sem műveltségük, sem kereskedésök nem olyan, hogy ezáltal más nemzetek simpathiáját bírnák… Úgy bánnának velünk, mint tört számokkal, s oda vetnének bennünket, hová mintegy adjustatio gyanánt jobbnak látnák.”

Sem a reformkorban, sem a kiegyezést megelőző években nem látta biztatóbbnak a magyar államiság és benne a magyar nemzet jövőjét. Az 1860-as nevezetes bécsi audienciát követően – a nemzeti és uralkodói akarat szembenállását tapasztalva – ismét sógorának, Tarányi Józsefnek vallotta meg félelmeit: „vulkán fölött ábrándozunk s mulatjuk magunkat rózsa-álmok viruló képeivel”, holott valós tényként fenyeget „bomladozása, szétmállása Magyarországnak is, a birodalomnak is”.

Ezekben a végzetes helyzetekben Magyarország és a magyarság számára csak egyetlen menekvést látott: „a népet, melyet e nemzethez, ezen nemzeti önálláshoz sem szeretet, sem nemzetiség, sem bizalom, sem anyagi s erkölcsi jólét nem kötnek, a polgári jogok megosztásával kapcsolni e hazához, hogy oka legyen védelmezni ezen állapotot, melynek változásával ő is csak veszthetne, de semmit sem nyerhetne”.

Deák Ferenc politikusi pályája egy-két év híján félszázadot ívelt át. Zala megyében kezdte közéleti tevékenységét, ahol 1824-től vállalt fizetés nélküli tisztségeket. Volt tiszteletbeli alügyész, közgyám, huszonhat éves korától táblabíró. Az 1831-es kolerajárvány idején hónapokig saját kezűleg vezette Zala megye bizottsági üléseinek a jegyzőkönyvét. Az 1832 novemberében diétai követté választott testvére, Deák Antal helyett – mint helyettes (surrogatus) alispán – irányította Zala megye közéletét. 1833. április 15-én választották országgyűlési követté, a Pozsonyból távozó bátyja helyett. Ekkortól – megszakításokkal – 1873-ig vett részt az ország közéletében.

Tematikusan rendszerezett politikai programot – az Ellenzéki nyilatkozatot kivéve – sohasem fogalmazott, de megnyilatkozásaiból, a politikai viták során körvonalazott nézeteiből egyértelműen kiolvasható, hogy a „teljes jogegyenlőség alapján” óhajtotta „kifejteni s biztosítani alkotmányos életünket”, ahol a „polgári jogok teljes élvezetére nézve sem vallás, sem nemzetiség a hon polgárai között különbséget ne tegyen”. E téren – ezt politikai retorikájában többször hangsúlyozta – az Egyesült Államok alkotmányos berendezkedését tartotta ideálisnak, ahol az állam csak a legszükségesebb esetben avatkozik az emberek életébe, és amellett, hogy megvédi őket, a legteljesebb szabadságot biztosítja számukra. Végkifejletében hasonló állapot megvalósítását célozta meg Magyarország lakói számára is. Volt azonban annyi érzéke a társadalmi, politikai és történelmi mozgások, folyamatok és állapotok elemzéséhez, hogy belássa: a történelmi hagyományokkal és szervesen építkező társadalmi hierarchiával rendelkező országok ezt az állapotot csak fokról fokra, reformot reform után megvalósítva közelíthetik meg. Meg volt róla győződve, hogy a szabadságnak ezt a fokát és a társadalmi berendezkedésnek, hatalomgyakorlásnak ezt a kívánt és ideálisnak vélt állapotát – az eszmék és ideák mellett – a történelmi, társadalmi hagyományokból is építkező Magyarország csak hosszú, a rétegérdekeket folyton egyeztető küzdelemben valósíthatja meg. Ezért volt a fontolva, de folyton építkező reformok híve.

Tudta, hogy a teóriák, a vágyak, az utópiák és a társadalmi valóság között óriási szakadék tátong, amit képtelen egyetlen ugrással átívelni a magyarság. Ebbeli nézetét egyik parlamenti beszédében meg is fogalmazta. „Fájdalom – mondotta – a törvényhozót nemcsak az okoskodás higgadt fonala, hanem az élet és annak körülményei, s az emberiségnek sajátságai is vezérlik… Jaj annak a törvényhozásnak – mutatott rá a radikalizmus és a kiérleletlen utópiák veszélyeire –, mely ideális törvényeket alkot, melyeket az emberi élet naponkint s a tapasztalás minden órán meghazudtol.” Meggyőződéssel vallotta, hogy nem elég a törvényeket megalkotni, azokat a társadalomnak adaptálnia is kell. Politikai taktikáját erre a felismerésre építette. Ennek a lényegét már 1832-ben megírta Vörösmartynak: „ne akarjuk a százados tölgyet éles nyelvünk egyetlen vágásával ledönteni, mert a mértékletes [!] erőlködés szándékunk tisztaságát ejtené gyanúba… Felette hibázik… azon hatalmas, ki Nemzetének szellemén fellyülemelkedve mindent egyszerre kívánna eszközlésbe venni, amit fellengző lángelméje jónak lát, […] nem figyelmezve sok ezer másokra, kiket az önhaszon még most földhöz láncol…”

Ez a „mértékletes” haladásra épülő taktika azonban nem jelentett nála tespedtséget, tétovázást és bizonytalankodást. Szigorú etikai parancs volt számára, hogy „a haza nagyságának s a nép szorgalmának kifejtésére” minden törvényes lehetőséget és alkalmat fel kell használni, mert – ahogyan fogalmazott – „amelyet erre használni elmulasztunk, minden pillanat, melyben ezt eszközölni késünk, visszahozhatatlanul elmerül az örökkévalóság tengerébe, s minden helytelen halasztás valóságos tolvajlás, mellyel a haza szent ügyét meglopjuk”.

Félszázadnyi időt átölelő – 1824-től 1875-ig terjedő – aktív politikai pályáján mindig a fenti elvek vezérelték. A magyarság életének ebben a sorsdöntő fél századában olyan nagy horderejű kihívásokra kellett választ találni, amilyenekkel csak az államalapító Szent István és a másfél százados török elleni harcok generációi kényszerültek szembenézni. Mint akkor minduntalan, most is a magyarság sorsa, léte forgott a kockán. Gondoljunk csak a reformkori országgyűlésekre, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharcra, a neoabszolutizmussal szembefordított passzív rezisztenciára, az 1859–1861-es válságos esztendőkre, a kiegyezésre, a modern magyar polgári állam alaptörvényeinek – nemzetiségi, népiskolai törvény, a horvát– magyar kiegyezés – meghozatalára.

A nagy idők, a sorsdöntő események nagy formátumú politikusokat és cselekvő hazafiakat vezényeltek a magyarság küzdelmeinek az élére. Elég a legnagyobbakat megemlíteni a pályatársak közül: Széchenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Wesselényi, Kossuth, Petőfi, Arany, Jókai, Kemény Zsigmond, Szalay László, Görgey, Eötvös József, Andrássy Gyula, Tisza Kálmán… A perifériára szorult provinciális magyar élet európai léptékű gondolkodói és cselekvői. Közülük a történetírók, Szekfű Gyula Széchenyit, Szabad György Kossuthot István királyhoz szeretik hasonlítgatni. Ne vitassuk most a hasonlítgatások jogosságát, a gondolatok, érzelmek, eszmék szárnyalását. Fogadjuk el a Szekfű Gyulától Hanák Péterig ívelő értékelést, akik szerint a polgárosodásért folytatott küzdelem legkiemelkedőbb egyéniségeitől – Széchenyitől, Kossuthtól, Wesselényitől – Deák sok tekintetben különbözött. Koncepcióban, elméleti felkészültségben elmaradt Széchenyi mögött; „kezdeményező tetterőben, forradalmi elszántságban” nem ért föl Kossuthtal, Telekivel; filozófiai, eszmei vértezettségben Kölcsey mögött állt. Különbözött tőlük abban is, hogy a magyar gazdasági és társadalmi élet hosszú távon ható erőit ő a hagyományokhoz kapcsolta. A tradíciókat következetesen bekalkulálta a politikai törekvések folyamatába. Nemcsak politikai stratégiáját, de politikai taktikáját is hozzáigazította a nemzet, az ország mindenkori adottságaihoz.

Deák tehetsége leginkább a liberális eszmék törvényi kodifikálása és a társadalmi elvárások és ellenállások mértékének a felmérése, azok egyeztetése terén mutatkozott meg. Az ideális és a lehetséges között mindig ő találta meg az ország, a nemzet sorsát előrevivő kompromisszumot. A nemzet számára ideálisként megvalósítandó amerikai demokráciához vezető politikai küzdelemben a legkisebb eredményért is hajlandó volt küzdeni. Örült minden előrevivő parányi lépésnek, jött légyen az a kormánytól vagy az ellenzéktől, mert úgy vélte, a kor szelleméhez igazodó törvények éltetik és erősítik a nemzetet. Hozzájárulnak egy majdani demokratikus berendezkedésű magyar jogállam megteremtéséhez.

Személyét az 1830-as évek közepétől – annak ellenére, hogy soha nem törekedett vezérségre – mellőzhetetlennek tartották a kortársak minden fontosabb politikai kérdés megvitatásánál. Az 1843–1844-es diéta idején titokban keresték fel Pozsonyból tanácsait kérni. Amikor Magyarország polgári átalakulása forradalmi útra terelődött, üzentek érte Pozsonyból: mérce volt az ő álláspontja. Félszáznál több követ bizonyította aláírásával, hogy a polgári átalakulás alaptörvényeinek megszerkesztésénél elengedhetetlennek tartják mérlegelő, elemző vénáját. Batthyány Lajos nem volt hajlandó nélküle minisztériumot alakítani.

Deák vívódó alkat volt. Kevesen voltak, akik következetesebben és az övét meghaladó bátorsággal néztek szembe hagyományainkkal, az ország jelenéből kalkulálható jövővel. Ugyanakkor mértéktartó volt. Ha eredményt ért el, nem törekedett több vívmány szentesítésére, mint amennyit az adott pillanatban a társadalom megrázkódtatás nélkül be tudott fogadni.

Kifinomult történelmi érzékéből fakadt a jogfolytonossághoz való ragaszkodása. Meggyőződése volt, hogy az országgyűlésen a király és a nemzet kölcsönös megegyezésével hozott törvények tükrözik a nemzet önállóságát, politikai törekvéseit, gazdasági, társadalmi erejét, és hogy mindezek szükségből fogalmazódtak meg. Létezésük nemcsak az embereket, a társadalmi viszonyokat formálja, hanem befolyásolja a társadalmi cselekvést is, s amellett, hogy tükrözik az ország állapotát, tendenciát is kifejeznek. Ezért kereste kitartó szorgalommal a közjogi törvények előzményeit a magyar jogalkotás múltjában.

Politikusi pályáján saját személyének tulajdonította a legkevesebb fontosságot. Anyagi előnyöket sohasem fogadott el. A politikát szolgálatnak tekintette. Meggyőzni akart. Tartózkodott a frázisoktól, a korában divatos szóképek, romantikus metaforák használatától. „Szónoklatának fő eleme az erős logika volt – állítja Gyulai Pál –, gondolatainak, kifejezéseinek bizonyos plasztikája” volt, nyelve a „népnyelvbe gyökerezett”, és beszédeit körüllengte valamiféle „nemes méltóság”: az egyszerűség és közérthetőség méltósága. Ezért nem avasodtak meg országgyűlési felszólalásai máig sem. Deák – erényeivel és hibáival együtt – azért emelkedett a 19. századi magyar történelem legjelentősebb személyiségei közé, a magyarság akkori jelenére és jövőjére döntő hatást gyakorló politikussá, mert a korabeli magyarországi társadalom derékba törtségére, törekvéseinek felemásságára ő érzett rá leginkább.

Amint a szobrász vagy az építész alkotja a maga remekét, olyan gonddal és igényességgel végezte Deák államférfiúi tevékenységét. Sohasem improvizált. Ezt érezte meg Ady, amikor „profán gesztusú nagy poétának” nevezte, aki „legjózanabbnak látszó alkotásai közben is az állandó poéta”.

Az 1832–1836-os országgyűlésre készülődés izgalmait, 1833 tavaszát-nyarát leszámítva, a politikai életben való forgolódáshoz nem volt kedve. Részéről nem szerepjátszás a magánleveleiben minduntalan visszatérő panasz és bosszankodás, amiért belekényszerült a politikai élet forgatagába. Kényszer szülte politikus volt. Becsületből, erkölcsi kötelezettségből vállalta a politikusi élet gyötrelmeit. Legszívesebben az ország lakóit polgárosító társadalompolitikai törvényekkel foglalkozott. Ha országgyűlési vitatéma volt a jobbágyfelszabadítás, elemében volt. Az ősiség eltörlése mellett indulatosan is érvelt. A közterheket a törvény megszületése előtt felvállalta. Küzdött a felekezetek egyenjogúsításáért, a katolikus autonómia megvalósításáért. Társaival, főleg Szalay Lászlóval az európai jogászok elismerését kiváltó büntető- és polgári kódexet szerkesztett. Érveivel és tekintélyével támogatta Eötvös József népiskolai- és nemzetiségi törvényjavaslatát. 1848 őszén a szőlődézsma és a földesúri regálék megváltását célzó tervezetet készített az országgyűlés számára. 1848 késő nyarán, kora őszén szerepet vállalt a horvát–magyar megbékélést a két állam különválásának az árán is biztosító törvénytervezet előkészítésében. Ha ilyen és hasonló kérdések kerültek napirendre, elemében volt. A legkisebb sikert is tudta méltányolni, és irigység nélkül engedte át másoknak az érdemet. Amikor az ő vezérsége mellett az 1839–1840-es országgyűlésen törvényt alkottak az önkéntes örökváltságról, azt Kölcsey emlékének szentelte.

Tapasztalnia kellett azonban, hogy a rendiség felszámolása során a politikusok minduntalan beleütköztek az uralkodóház, az örökös tartományok és Magyarország közjogi kapcsolatát érintő kérdésekbe. Ennek a viszonynak a rendezetlensége 1848 szeptemberében hadi konfliktushoz vezetett. Az optimistább politikusok – részben a német egység várható demokratikus megoldása kapcsán – a tiszta perszonáluniót vélték megvalósíthatónak, s önálló hadseregről és pénzügyről álmodtak. Nem volt idegen a gondolat Deáktól sem, de a korábban már említett félelmei miatt mindvégig ragaszkodott az 1723-ban elfogadott Pragmatica Sanctióban rögzített alkotmányos alapelvekhez, s amikor a konfliktus rendezésének tárgyalásos útja lehetetlenné vált, félrehúzódott Kehidára. Nem tartott Kossuthtal, de az udvarral sem. 1849-ben nem ment el Debrecenbe. 1850 áprilisában határozottan visszautasította Anton Schmerling hívását, aki a magyar magánjog kérdéseiről óhajtott vele gondolatot cserélni: „A közelmúlt idők gyászos eseményei után… lehetetlenség, hogy én nyilvános ügyekben közreműködhessek” – üzente Bécsbe, az ország elitjének adva példát a passzív rezisztenciából.

Az események és tények többnyire ismertek. Deák Ferenc 1854-ben Pestre költözött. Ekkortól az ország központjából irányította a nemzeti erők összefogását. Az 1859-ben elmélyülő gazdasági és politikai válság, a hadsereg kudarca felvillantotta az uralkodóval való megegyezés reményét, de a Habsburg-ház rövidlátó makacssága ezúttal még kudarcba fullasztotta az 1861-es magyar országgyűlést. Csak Bismarck szembefordulása Ferenc Józseffel hozta meg az uralkodó kiegyezési hajlamát. 1865–1867 között Deák politikai pályája a csúcsponton van. Alkotását, a kiegyezést Európa-szerte dicsérték. Csak Kossuth öltötte magára Kasszandra jósköpönyegét, és átkozta el a „deáki tettet”. A jóslás súlyossága máig kísért. A tett nagysága pedig máig betakarja Deák Ferenc társadalompolitikai küzdelmeit. A jogászok többnyire elismerőleg méltatják a polgári és büntetőkódex tervezésekor megmutatkozó demokratizmusát, de a történészek derékhada máig fanyalogva szól róla. Az európai integráció kapcsán mintha oldódnának a kiegyezés körül burjánzó viták, és a publicisták, politikusok hada kísérli meg kisajátítani történelmi érdemeit. Az indulatoktól mentes értékelés azonban máig hiányzik a kiegyezésről éppúgy, mint Deák Ferencről. Az évfordulós megemlékezések elősegítői lehetnek a jobb megértésnek, a higgadtabb értékelésnek, de nem pótolhatják a meg nem született korszerű monográfiákat.

Ezúttal meg kell elégednünk annyival, hogy elismerjük: a 19. századi magyarság és a polgári Magyarország állami kereteinek, a kiegyezésnek a kimunkálása Deák Ferenc műve volt. A nemzetállami dominancia jegyében el lehet vetni ezt az alkotást, az európai integráció jegyében fel lehet magasztalni. Egyetlen dolgot nem tehetünk: meg nem történtté nem nyilváníthatjuk. Szembe lehet vele állítani a 19. század második felében a török fennhatóság alól szabaduló balkáni nemzetállamokat s a dunai konföderáció torzult elvei alapján az első világháborút követően megszülető délszláv királyságot s annak máig tartó háborús felbomlását.

Ha van a történelemnek értelme, csak egy lehet: egy-egy államalakulat mennyiben segíti elő polgárai szabadságát és boldogulását. Mérje bár a száraz racionalitás, az érzelemgazdag elfogultság, ha a hipotéziseket és utópiákat valós értékükön kezeljük, s az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamainak félszázados történelmét – lényegében ennyi időt ölelt fel a dualista korszak – górcső alá vesszük, nem lehet kétséges az ítélet. A Deák által kegyetlen értelmi és érzelmi szorításban, tekintélyelvű támadások sodrában kimunkált államkeret nem volt ideális a Monarchiában élő egyetlen nép számára sem, de minden benne élő etnikum, nép és nemzet, minden honlakos és polgár számára jobb volt, mint ami a felbomlásával megvalósult. A Deák nevéhez fűződő történelmi tettet nemcsak a megálmodott utópiákkal, a fennhangon hirdetett jóslásokkal, a következményekkel és a történelmi realitásokkal is lehet mérni. Annál is inkább jogosult ez a mérce, mert az 1848-as törvényhozás társadalompolitikai vívmányait az a közjogi revízió, amit 1867-ben megvalósítottak, nem annullálta, sőt megteremtette a lehetőségét azok alkotmányos továbbfejlesztésének. E téren pedig – említettük már – Deák mércéje az Egyesült Államok jogrendje volt. Nem rajta múlott, nem is az osztrák–magyar kiegyezésen, hogy az utána következő generációk arra hivatott politikusai sok-sok alkalmat elmulasztottak „a haza nagyságának s a nép szorgalmának kifejtésére” használni, és a nemzet életének nagyon sok pillanata „visszahozhatatlanul elmerült az örökkévalóság tengerébe…”

Deák Ferenc politikai pályáját tanulmányozva a történész nem kerülheti meg, hogy a politikus mellett az emberről ne szóljon. A múló idő árjában vizsgálva a magyar nemzet és Deák Ferenc végzetesen összefonódott sorsát, a kutató könnyű helyzetbe kerül, ha megfogalmazódik a kérdés, hogy a politikus vagy az ember volt-e nagyobb és következetesebb abban a félszázados küzdelemben, amit Deák a magyarországi polgárosodásért folytatott. A magyar és az egyetemes történelemben is csak ritkán talál példát a historikus moralitás és politika olyan mély harmóniájára, amilyet az ő élete példáz. Nem büszkén, de határozottan elhárított magától minden rangot, méltóságot, kitüntetést, pozíciót és anyagi előnyt. Már-már legendába illik az a gesztus, ahogyan elfogadta Ferenc Józseftől a királyi pár fényképét, de visszaküldte az azt keretező aranyrámát, az uralkodót se sértve, a megvesztegetés mendemondájának is gátat emelve. Ezért-e vagy a nemzet és az uralkodó összebékítését megköszönve, a mélységes küldetéstudattal felruházott Ferenc József odatérdepelt a halott Deák ravatalához. Erzsébet királyné pedig szívből megsiratta, és őszintén meggyászolta. Politikust is, embert is nagyot veszített halálával a nemzet. Olyat, akinek jellemét és nagyságát csak Vörösmarty tudta megragadni: „Ilyen emberre szükség van a világon – mondotta Deák Ferencről –, nemcsak az országért, hanem azért is, hogy rossz óráinkban meg ne tagadjuk azon állítást, hogy az ember Isten képére alkottatott.”