Thierry Wolton: Roşu şi Brun.
Răul secolului

Thierry Wolton sikeres riporterből lett amatőr, mégis sikeres történésszé. A Libération, majd a Le Point munkatársa ahhoz a hullámhoz tartozik, melynek képviselői nem hivatásos történészként kezdtek el foglalkozni a szovjet kommunizmus rendkívül sikeres, külföldi szubverzív tevékenységével, ennek eredményeképp tollából több kötet is született, jelen könyvét pedig egyenesen mérföldkőként tartják számon.

No nem abban az értelemben, mintha új adatokat hozott volna. Nem, Wolton, igaz ugyan, hogy a szakmai szabályok tiszteletben tartásával, a kritikai apparátus pontos és szigorú használatával elemez, összegez, szintetizál és von le következtetéseket, de lényegében nem mond semmi olyasmit, ami száz százalékban új lenne a szakemberek számára. Gondolatai, érvei mind olyanok, amiket mások már felvetettek. A mű igazi nagysága azonban szintézisértékében rejlik.

Mint sok más, a műfajban  mind a szakma, mind a piaci kereslet szempontjából sikeresnek mondható munkának, ennek címe is szuggesztív: Vörös és barna. Az évszázad Gonosza. Vörös és barna: a 20. század két „gonoszának”, a kétféle totalitarizmusnak a színei. A mű struktúrája szintén a gonosz metaforájára épül, ezt mutatja a három alegység címe is: A Gonosz látlelete, A Gonosz gyökerei és A Gonosz fejlődése. A hangnem civilizált, kulturált, meglehetősen objektív, stílusa egyáltalán nem emlékeztet a  mára már  külön műfajt képező Fekete könyvekére. A szerző Hitlert és Sztálint, valamint ezek környezetét nemigen minősíti: hagyja, hogy az olvasó tegye ezt meg, azok tettei alapján. Az egész munkán végigvonul a náci–kom-munista ideológia és mozgalom párhuzamba, illetve szembeállítása. Ez nem precedens értékű, sőt: Hannah Arendt már évtizedekkel ezelőtt megtette, amikor a német nemzetiszocializmust és a sztálinizmust közös gyökerekre vezette vissza. Wolton annyiban más, hogy az olasz fasizmust is besorolja a fent említett totalitarizmusok közé. Dicséretes az a tény is, hogy rámutat  arra, miszerint a sztálini gulágokban a létszámot tekintve sokkal több ember pusztult el, mint a náci haláltáborokban,  ugyanakkor azonban a ló túlsó oldalára sem esik át abban az értelemben, hogy cseppet sem próbálja a náci szörnytetteket minimalizálni. Wolton nem felejtkezik meg a kommunista rendszer antiszemitizmusáról sem, Marxig és Engelsig vezetve vissza ennek hagyományait.

A három alegység három, egymástól jól elkülöníthető témát tárgyal: az elsőben kerül szó a két totalitarizmus gyökereiről, kialakulásáról, hatalomra jutásáról, kihangsúlyozódnak az együttműködés pikáns epizódjai, mint például a Kaiser által Leninnek nyújtott segítség, a lipcsei per, Hitler és Sztálin egymás irányában érzett kölcsönös tisztelete stb. Rámutat a hasonlóságokra, de a különbségekre is. Az elbeszélő rész viszont nagyjából lezárul valahol – pontos időpont meghatározása nélkül – a második világháború eseményeivel. Ez a momentum ugyanis döntő pillanat azáltal, hogy Hitler megtámadta a Szovjetuniót, valóságos testvérharcot provokálva ezzel a két diktatúra között, és azáltal, hogy a háború folyamán nem sikerült kiegyezniük, ténylegesen egy korszak zárult le. Nem tárgyalja viszont a háborút követő rendezés időszakát.

Ha az első részt aránylag sikerültnek mondhatjuk, még inkább illik ez a második egységre. Ebben a szerző a két totalitarizmus gyökereit kutatja, tárja fel, nagy olvasottságról tévén tanúbizonyságot azzal, hogy egészen a felvilágosodás koráig vezeti vissza a gondolatokat. Ezúttal elemzi a marxizmus antiszemita oldalát is – ez olyan tény, amelyet mások lehetőleg elhallgatnak –, a forradalmiság eszméjét, a nacionalizmus mindent átható erejét stb. Mindenesetre, ez a rész is árnyaltabb képet ad a nem szakmabeli érdeklődőnek, mint amit a „hivatalos” történetírások nyújtani szoktak.

Viszonylag rövid – az első kettőhöz viszonyítva –, de annál tartalmasabb a harmadik rész. Ennek megvannak a maga politikai vonatkozásai is, hiszen az orosz kommunizmus bukását követő világban tárgyalja a szélsőséges ideológiák esetleges jövőjét. Két fejezetének címe rendkívül sokatmondó: A vörös–barna örökség, valamint Ellenállás a mondializációval szemben. Kína, a vörös khmerek Kambodzsája elevenedik itt meg, de nem csak: Zsirinovszkij, Szlobodan Milosevics, Seselj, a különböző agresszív arab ideológiák kerülnek elemzésre. Ez esetben néhol még inkoherensnek is tűnhet a szöveg, hiszen meglehetősen nehéz lenne közös gyökereket találni mondjuk az iszlám fundamentalizmus és az európai kultúrkörben feltűnő nácizmus között. Ennek ellenére ez a könyv nagyszerű olvasmány mindazok számára, akik a 20. század két rákfenéjéről, a nácizmusról  a bolsevizmusról többet akarnak megtudni, mint ami a tankönyvekben található.