Lekció:

Ordító,

guggoló asszony-párducok.

És fölfoghatatlan, lassú tépés

a testben.

Perzselt bőr, vaságyra hurkolt tenyér,

fogakra zárult kérés:

Morzsoljatok le róla végre!

ÉL!

él még

istenem

Textus 1:

Ó, nem te, nem, csak én

Dániel könyvéből

Textus 2:

Ha már fogad, mikor nyer egyszer Isten?

A fogadás

1. (Alábukó övezet; a Te mint alakmás)

Balla Zsófia költészetében a Második személy (1980) című, sorrendben a negyedik kötet az elkülönböző költői nyelv kiteljesedésének momentuma: határpont és magas hely, az egész eddigi költői életművet tekintve sarokkő vagy másképp: a legfontosabb értelmezői horizont, az önmagát értelmező (szent)írás szemlélete értelmében. Ezt látszik igazolni az is, hogy az Ahogyan élsz  (1995) válogatott versei az Egy pohár fűig (1993) meglepő szigorúsággal rostáltattak meg, főként a Második személy  Tandori Dezső (Erdélyben is revelatív) költészetének a hatását mutató opusokról mondott le a költőnő, szuverén nagyvonalúsággal.

A dolgok emlékezete (1968), az Apokrif ének (1971) és a Vízláng (1975) versei a Második személy erős izzású forma- és motívumvilágába alámerülve megolvadnak, mint a kéreglemezek a Föld alábukó övezeteiben, és alámerülvén a mélyben magmafészkek, fentebb pedig kitörések táplálói lesznek. A Második személy sűrítetten játssza el az Egyetlen Metafora születésének történetét, a korábbi kötetek jósló fájdalmai itt összpontosulnak, hogy a zene, a hagyomány legmélyéről táplálkozó bölcsességi irodalom, az evangéliumok, az emlékezet alapformáit rögzítő képek, képzőművészeti alkotások összességéből létrejöjjön egy másik földrész, a költészet egyetemében.

Az első három könyv angyali üdvözlet, egy komor angyalé, szigorúnak ismerjük meg és konoknak, nem mozdul el a költő mellől, azt mondja, félj, azt mondja, láss, és rettegj. Nem Gábriellel van dolgunk, dehogy, Uriel, a Tartarosz fölé helyezett angyal ő, ismeri fel a költő – anélkül persze, hogy megnevezné – A dolgok emlékezete című versben: „mellettem naponta / in memoriam ég a gáz”. A gyengeségről a halott magzatra asszociál (Gyengeség), Orfeusz mítosza a nemlétben teljesülő ígéretre („Az ígéret a holtaké!” – Orfeusz). „Engedd látnom Uram // hogy nyöghesse már // kit hordok?!” – hangzik az invokáció az Angyali üdvözlet című korai vers záradékában. A Második személyig folyvást angyalok látogatják a költőt, az angyalok pedig az isteni közelség köztes lényei, szenvtelen összekötők. Végrehajtók, saját tudás nélkül, csak hallani és meghallgatni lehet őket és viselni az elhangzott és megtörténő Szó terhét.

Születés és halál, egyetlen testben, az idő egyetlen villanásában. Megszületik a Te, a Második Személy. És nem él. Megszületik a nem élő, és magunkra ébredünk: testet öltünk: „de megjelent előttem / az intés, mint az Angyal. / És óvom azt a testet, / ki megszületni készül. / Leskődő lélek repked, / hogy rácsaphasson végül” (A gyermek).

Ha ezeket a verseket férfi írja, akkor a Meg Nem Született felett mondott kaddist alkotja meg, és – élményforrások hasonlósága okán is – Kertész Imrének hívják. Kaddist fiú mond az apáért, de ha apa mondja, akkor a meg nem született, a Fiú, a gyászszertartást celebráló férfiú atyja is egyszersmind, az ígéret gyermeke, a Messiás. Hogyan nevezheti Dávid urának, noha fia? – fogalmazódik meg a kérdés az Evangéliumban, a Fiú ajkán. Hát úgy, hogy a fia a Messiás. A meg nem született gyermek kaddisa a meg nem születhető Messiás kaddisa is egyben. Nincs helye a vendégfogadó házban, nincs hová lehajthatná fejét a teremtésben.

Ha ezeket a verseket férfi írja és a gyermekhalált a világ felett megszakítatlan folyamatossággal bemutatott áldozat dramaturgiájában szemléli, egyetlen misztériumjáték részeként az apokalipszis aionjában, akkor a költőt Pilinszky Jánosnak hívják.

Ha ezeket a verseket nő írja, akkor a nő Mária: megcsalt és elhagyott – Isten csalta meg és hagyta el az alászálló és szenvedő Fiúban –, Istenszülő és Jézus örökszűz menyasszonya egy személyben.

Ha nő írja, akkor Nemes Nagy Ágnesnek, Beney Zsuzsának és Balla Zsófiának hívják, a versek pedig egy férfiú arcát formázó mozaik darabjai: nagypénteki költészet.

2. (Mária, Második személy: a test)

Az angyali üdvözletet felidéző festményeken Máriát rendszerint az égre függesztett révült-boldog-rémült tekintettel ábrázolják, a reá hulló fény a maga asszonyi teljességében mutatja meg a leányt, de ami nézőpontunkból most különös jelentőséggel bír, az az, hogy jobb keze, a fölfelé mozduló lényével együtt az áhítat és megütközés bonyolult szövésű lelkiállapotát hangsúlyozva megérinti saját testét. Gesztusa egy kimondatlan kérdést jelenít meg, az őt megszólító Ismeretlenben önmagát szemléli, az ismeretlent; fölismeri befejezetlen mivoltát, érzékelni kezd egy ismeretlen, de lényéhez tartozó testet. Önmaga érintése annak jeleként is felfogható, hogy az anunciáció misztériumában egyszerre átváltozik a test, és átváltozva el is távolodik tőle, megfigyelhetővé és szemlélhetővé válik, önmaga megkettőzöttségében pedig mintegy megélhetővé lesz az a Személy is, a Másik, akit befogadott. Fra Angelico óriás képén, ha úgy nézzük, Mária az őt meglátogató angyal köszöntését fogadva magához szorítja karjait, az angyal iránti tisztelet kimutatását mintegy arra használja fel, lopva, hogy átölelje saját megismert, elkülönülő testét, és így a Lélek útján magába szállva fogadja a rettenetes isteni üzenetet. (Lásd még többek között Poussin Eliézer és Rebecca találkozása című képén Rebecca rettegő és boldog hátrahőkölését és kéztartását: az ószövetségi jelenet újszövetségi értelmezésből fakadó ikonográfiája nyilvánvaló.)

Az inkarnáció szállásadója maga is megtestesül. A szülő asszony – megszületik. A (meg)születés két lényre vonatkozik a maga teljessége szerint: egymást hozzák világra, mert a szülés előtt egyikőjük sem volt. Egyikőjük sem volt – pontosabb, ha azt mondjuk – test. Testet öltenek, ismeretlent.

„Cseppenként azzá lesz, aki.”(Mária) A csepp mint vízelementum a megtörténő-testesülő Szót és a születés aktusát; mint a  fogantatás elementuma a logos spermaticost, mint vérelementum a szenvedést és születést, mint bor az elszakadást és emlékezést, mint ecet a szenvedést jelenti. Együtt pedig a megszűnést – „halálfürdő” (Mária), „Kifejtve héjamból, mint babot, / testemből mint halálmagot”, „borral vízzel ecettel” (Pa-terNoster) „az éji magzatvíz szakad” (Nappali álmatlanság) – idézik fel.

A cseppenként ugyanakkor a test fölismerésének a beavatási processzusát, a lelassult idő ritmusát hangosítja ki. „Ahogy ideje múlik” és külön-külön érzékeli magán a változást, a hozzá tartozó és őt jelentő időt ismeri meg. Az elkülönülés pillanatában a mozzanatos, stációkhoz kötött megismerés egyetlen folyammá lényegül – „Lecsorogsz róla, szétletép / magáról, elhagyja bensőd” –, és ez a leszakadás momentuma is. Leszakad a Másik, aki így létrehozza, befejezi, önmagával megismerteti a testet. A leszakad ige és szinonimáinak gazdag akusztikája („szétle-tép”!), főként hogy a bőrhöz (de van ahol az időhöz) kapcsolódik, tovább már nem fokozható tömörséggel és tágassággal, bonyolultan és szemléletesen, más szóval kimeríthetetlen jelentésvariációkkal részesít a megtestesülés misztériumában. Idézzünk, mint fenn, de máshol vágva meg a sort: „szétletép / magáról, elhagyja bensőd / sötét, síkos kárpitjait”; Az egyik stációban pedig: „a hasfal bomlik, megszakad”; két sorral lentebb, ugyanott: „Szakadt időszakod.”

Máriával kapcsolatosan a prófécia (a szép, Szent Lukács leírásában olvasható tisztulásünnepi szertartásban) éles tőrt emleget (Balla Zsófia versében: „önfenő késtokba kép”), „forgatja szívében” (ismét Lukács) a Szót. Az evangéliumi locus exegézise nem bizonyult egyszerű feladatnak a századok folyamán, végül oda fut ki, hogy az ige itt a Genezisben megvalósult szóra utal (rhéma mint dabar), a beszédet és tettet (teremtést, testesülést) együtt jelentő isteni aktusra. A megvalósulást összeillesztés értelmében is vehetjük, így Mária teste az egymástól különböző „természetek egyesülésének műhelye” lesz, amelyben „az Ige eljegyezte magát a testtel”, Proklosz konstantinápolyi pátriárka szerint. Egy másik (ismeretlen) szerző, akit a hagyomány Pseudo-Epiphanios néven tart számon, ezt tanítja: „Ő az ég és föld közötti közvetítő, aki megalkotta a természeti egyesülést.” A megtörténő szó tehát az érzékelés totalitásáig és közösségéig jut el – és itt már Balla Zsófia versnyelvi játékairól beszélünk megint –, a verset a költőnő testként szemléli, és a szüléssel hozza összefüggésbe: „hiány és verstest egybe-roppan”. A Levél egy ifjú költőhöz című ars poetica (az előbbi idézetünk is ebből a versből való) kulcsszavai: verstest, test, testesül.

A vers és a szülés összekapcsolása mindazonáltal semmilyen rokonságot nem mutat a romantikus-patetikus demiurgosz képzettel és poétikai hagyománnyal, nem a költő szenvedésbe mártott megistenülésének vagyunk tanúi, hanem – álljon ez most ilyen nyersen itt – a Nyelv megtestesülésének.

A beavatás célja-folyománya-eredménye (jó: telosza) az Idő megismerésén túl önnön, velünk élő alakmásunk létrejötte. A Második személy (az azonos című kötet tengelyében – de erről a tengelyről a továbbiakban még teszünk említést) mint alakmás megszületése a „tebenned” konstatálásával indul. (Nem szükségtelen a cikluscímeket fölemlegetni ezen a ponton: Második személy, Az érzelem vége, Valaki más, A mérhetőtől egyre messzebb.) Felnőtté akkor válik az ember, szakrális értelemben persze, amikor az Én-ből megszületik a Te, a második személy, a társ, aki különváltan is lényeg szerint az Én-hez tartozik: „Végig-nem-élt nyelvek mögött / ott lapulnak a társak”. Megannyi Én valamennyi (lásd a következő szemantikai láncolatot: „tebenned” – „Ön Maga” – „a szólító is egyedül” – „lesz 2. személy” – „sohasem első egy-én” – „tárgy csak” – „jelenlétek kiáltnak áznak” – „ott lapulnak a társak”; szükséges jelezni, ami  egyébiránt nyilvánvaló: a három lépcsőben végigvitt rím – tárgy csak, áznak, társak – varázsolja eggyé a megcélzott jelentés mentén egymásba fűzött töredékeket), de ez már egy sokféleképpen végigjárható nyelvi ontológia játéktere, Balla Zsófia költészetének grammatikai (meglehet: alap)szerkezete. A nyelvi alakulás és alakváltás, a szülés és testet öltés rettentő változatossága megannyi alakmás létrejöttét láttatja-mutatja az önmegszólító „TE” és az Őt megszólító Én nyitott intervallumában, „énalany–őtárgy között”. 

A processzus leírása ismét a szaggat igére épül (ezt csak fölerősítik a repesz-hasad szóalakok egymásmelletisége és a „szó-szakadék” [hang]kép), megjelenik a víz elementuma („áznak”), nem utolsósorban pedig a „gránátrepeszből hasadt” és „kiáltnak áznak”  valamint „fölszaggatni” és „szakadék” szóképektől közrefogva a „bőrfal”. A bőr – „az egyesülés köpenye” (Proklosz pátriárka ismét) –, minthogy a történések helye a „bent” (Mária) és a „tebenned”,  az énalany és őtárgy között feszülő kárpit a feltámadással egybeeső szülés pillanatában hasad ketté. És nagy fényesség támad, (de) ismeretlen világosság („holtfény”), és láthatóvá válik a test, a „fekete embrió” (PaterNoster).

3. (Mnémoszüné felejtene)

A Második személy mint a beavatás könyve az Idő, a Halál megismerését – a szó hagyományhoz kapcsolódó szakrális értelmében (ginószkó): eggyé válva megismerni – a megtestesüléshez köti.

A testet öltő halál  rémületes parado-xonát a hagyomány is körültekintő leleményességgel kezeli, legkivált azáltal, hogy a női princípiumot is megjelenítette az Atya és a Fiú között. A Fiú elvesztése az Atya halálát jelenti, és fordítva, az Atya halála egyet jelent a Fiú halálával. A kettő azonossága Balla Zsófiánál egyébiránt egy evangéliumi gyó-gyítástörténet többszörös – poétikai és teológiai – áttételével válik érzékletessé. A tizenkét éves Jairus-lány meggyógyításáról-feltámasztásáról van szó. A vers (Ítélet után) ugyan időben messze van a Második személy és a Kolozsvári táncok darabjaitól (az Egy pohár fűben olvasható; először a Pannonhalmi Szemle 1993/I/1. számában látott napvilágot, és talán az sem mellékes, hogy a Halál torkában, légcsövön című verssel együtt), a halálra ébredés motívumát a Úr–Fiú–Kis-fiam szemantikai transzferrel éri el a költő: „Magaddal sodortál falánk születésbe. / Köszönöm Uram, Fiú. Kisfiam.” A rafinált központozással (nota bene: létezik-e egyáltalán ennél egyszerűbb licencia?) a „Kisfiam” is nagybetűs, ezzel a szem arra kényszerül, hogy egyetlen felsorolásként olvassa a sort, és hogy a három személyt egyetlen férfiú hiposztázisaként ismerje fel. A tizenkét éves lány, amiképpen Mária,  megismeri a testet mint halálhoz tartozót, a gyógyítás, a vers értelmezése szerint, születés, ez pedig végső soron nem egyéb, mint utolsó ítélet (lásd a vers címét – Ítélet után – és alcímét – Talitha kúmi [Mk 5, 41] –, a gyógyítás és ítélet egymásra vetülését). A halálszülés, halálra ébredés ítélete már csak azért is hangsúlyos a versben, mert alkalmi kerete a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolja: „Karácsonyfa-város”; „Karácsonyfatűkbe csavart lét, szakadt / ajándék: ad maiorem Dei gloriam.” A szülés igéje, mint korábban jeleztük, a szakadt, amihez ebben a versben a „szét, hanyatt” kapcsolódik.

A gyermek („fekete embrió”, „mag az anyában”, „vert mag”, „kisded”, „a legelső rokon” stb.) mint a Halál-alakmás motívum-párja, az időtengely másik „végén”, a Mester hiposztázisában jelenik meg – erről szólunk a továbbiakban. A gyermek és mester azonosságra már az Uram és Kisfiam együvé kerülése is fölhívta a figyelmünket, a mester motívumban azonban a temetési rituálé is jelentésgazdag szerephez jut.

Kiindulási pontunk ezúttal is a Második személy című könyv, és miután a könyv tengelyéről tettünk említést, illetőleg az időtengely másik végéről az előbbi bekezdésben, azzal folytathatjuk, mondandónk közepébe vágva, hogy a Második személy (mint alakmás megszületése) előtt a Mester rituális elföldelésének nagy, liturgikus verseit találjuk. A Formával dicsérd az Urat és az Övezetek Szilágyi Domokost sirató énekek: az előbbi első alkalommal a Korunk 1978/2. számában jelent meg, Szőcs Géza Kellékek (felsorolás) és Sír, tavasszal című verseinek a társaságában, ugyanitt olvashatók Szilágyi Domokos-versek a hagyatékból, valamint a költő verseinek román fordítása, nem utolsó sorban pedig Cs. Gyímesi Éva Az örök: az út c. esszétanulmánya, amely majd az Álom és értelem című, Szilágyi Domokos líráját elemző jelentős könyv fejezeteként látunk viszont 1990-ben; a lap krétázott papírra nyomott műmellékletén a költőt ábrázoló ismeretlen fotókat publikál a szerkesztő. A PaterNoster  pedig, a kötet címét adó vers előtt Bretter Györgyöt, a kolozsvári peripatetikus iskola mesterét és tanítványi körét idézi egy sok hangra és nagyzenekarra írt nagyszabású kompozícióban.

A beavatás, a haláltudat megszületése a mester elvesztésével esik egybe. Ezután már az apokaliptikus forma kerül előtérbe (Dániel könyvéből), a kiemelt cikluscím (Az érzelem vége) jelzi a felnőtté válás útját, a következő ciklus az alakmás megszületését (Valaki más), az utolsó pedig a teret: A mérhetőtől egyre messzebb.  

Ki a mester? Az idő tudója, válaszolhatnánk az Írás szavával (Eszter könyve 1, 13), a tradíció megszakítatlan folyamatának a megtestesítője. Belehelyez az időbe, mielőtt ő maga az időből kilépne. A kilépés pillanata, a Másik – akiből szellemi értelemben vagyok – halálának megtapasztalása megszületésem utolsó stációjának tekinthető. „A meghalás mint a másik meghalása az Énnel való azonosságomat érinti, s ily módon a Magával történő szakításban, a Magának az én Énemben [Moi] történő megszakadásában értelmeződik. Ennyiben a másik halálához való viszonyom nem tekinthető sem pusztán másodkézből származó tudásnak, sem pedig a halál kiváltságos megtapasztalásának” (Emmanuel Lévinas: Mit tudunk a halálról. Varga Mátyás fordítása). A mester halála, amiképpen a PaterNoster címében is sejteti, az Atya halála is egyben, ám ez nemcsak két személy kapcsolatára vonatkozik, hanem az aktusban a létezés egésze tárul fel és értelmezi magát: „Ha már a sarjadót s a meghalót sem / övezi öröm, fájdalom: / A létezés úgy ég, magában.” A liturgikus hangvétel egyszersmind egy olyan versforma megtalálásával esik egybe, amely nem olvasható, csak mondható, performálható, előadható. A versolvasat számtalan variációs lehetősége eleve föltételezi a Másik közelségét: nem áll módomban olvasói magányban együtt lenni a verssel, hiány támad bennem a Másik iránt, aki a responsoriumban testesül meg számomra, benne pedig a közös-lét akusztikus tere kel életre. Egyedül vagyok, megszülettem, de ebben a versarchitektúrában ismerem fel önmagam. A téralkotás pedig – amiképpen a színházban vagy a templomépítészetben – szellemhez, jelenléthez kötött, jelenléthez és jelenvalósághoz. „Ez már a feltámadás?” – hangzik a kérdés a versben, a temetés és feltámadás közötti kapcsolat az ironikus hangvételen túl a színről színre való látás, a lényegi együtt-lét megélése is egyben: „Ezt a verset ő írja most.”

A mester–tanítvány viszonyt, illetőleg a halál–szül(et)és motívumát az antik tragédiák világát fölidéző többszólamú vers, az Emlékezet és Óceán bontakoztatja ki még egyszer. Ezt a Kolozsvári táncok (1983) című kötetben találjuk ugyan, de talán nem helytelen a nagy versek és liturgikus formák alkotói periódusához kötni, jóllehet filológiai adatunk nincsen erre. Ebben a dramatikus szerkezetű, az Ahogyan élsz válogatott opusai között nem található szövegben még egyszer együtt látjuk az eddig már tárgyalt motívumokat. A párbeszédes vers szereplői Ókeanosz, Mnémoszüné, a Kórus, valamint Egy Hang a Kórusból. A görög mitologikus keret Bretter György elsiratásához köti (nincs kizárva, hogy a Dániel könyvéből című nagyverset meg is előzi időben), az erdélyi filozófus életművében ugyanis, amiképpen köztudomású, a mitológiai példázatok kora döntő fordulatot hozott. 

Ókeanosz isten Homérosz szerint a körkörös irányba áramló eredet folyóvize, akinek egyképpen köze van az élethez és a halálhoz, amennyiben a kettő közötti határt öntözi, megállás nélkül. A változékony időt az örökkévaló változatlannal itatja át. Ő a kezdet, de minthogy belé áramlik vissza minden, ő a vég is, benne egyesül Uranosz és Gaia, az ég és föld. Mnémoszüné már a Kronosz uralmához kötődik, ő a visszafelé tekintő arc: az emlékezés istennője. Másfelől, amiképpen Kerényi Károlynál olvassuk, a forrásokkal volt kapcsolatban mindig, a fenti világban, de az alvilágban is: fölbuzogtatja a mélyből az idefent már nem láthatót és nem megélhetőt, megszüli a múltat, harcba száll a felejtéssel. Balla Zsófia Mnémoszünéje azonban mintha Léthé vizével egyesült volna – Lebadeiában, a Trophóniosz-barlang mellett két forrásról és áldozati helyről tudósít bennünket Pauszaniasz: Léthé, a feledés és Mnémoszüné, az ébren tartott emlékezés forrása -, így amikor a Kórus megidézi az eltávozott szellemét, Mnémoszüné a temetés fölidézésével mintegy belehelyezi a történetet Ókeanoszba, elszakad tőle, „elfelejti”, belép a létezésbe, megtestesül:

MNÉMOSZÜNÉ:

A testem ez a város, én vagyok.

ÓKEANOSZ:

S a temetője én vagyok.

A felejtés azonban Mnémoszüné számára nem lehetséges. Lehetetlen, mert a Mester temetése a tanítványi körben a születés processzusához és ennek megfelelően a Test és az Idő, alakmásunk: a Te inkarnációjához kapcsolódik. A szólás, a Szó testként való megtapasztalása visszavezet az eredethez („szólni annyi, / mint földbe fogózni vagy lépegetni egy tornyon”: Gaiát és Uranoszt a víz elementumában, az apostoli tanítás szerinti „újjászületés feredőjében” egyszerre éljük meg), így a (vers)Nyelvben lehetséges egyedül Mnémoszüné és Léthé közössége: az elszakadva egyesülés és a fölidézve elfelejtés.

Formailag, ironikus kontextusban („kappanhangú latin duett”), a liturgikus keret kínálkozik megfelelőnek. A Mester elföldelése visszaszületés – anyja megidézése a földanyára asszociál: „az anyja mozdulatlan, / nem lehet nézni az anyát, / patakzottak megindult földdarabok” – , illetőleg az Utolsó Vacsora-emblémák föl-fölbukkanása révén („A Tanítvány fej-lehajtva alszik”; a Mester „ott ült az asztalfőn”) halálszületés is egyben. Ennek a folyamatos történésnek a pogány-keresztény liturgiája a „corpus” felett valamiféle apokaliptikus meddőség létállapotát celebrálja: „de maradt a kis, törött corpus, / hasán egymásra tett, ájtatos kezek, selyem- és csipke-boltozat alatt.”

A kép, a képzelet (l’imaginaire) antropológiájával és/vagy hermeneutikájával foglalkozó több szerző is fölhívja a figyelmünket arra, hogy  testképünk archéja a meztelen gyermek- és meztelen Krisztus-test látványához kapcsolódik. Balla Zsófia költői énmi-tológiájában a kettő egyetlen, a halálszülés időszegmentumában egymásra csúszó képpé lesz. A tárgyalt versben a gyermekkorpusz mellett megjelennek a Mester talpai (meztelenül, majd két gyertya között, cipőben) és a talpak alatt alvó-virrasztó peregrinusok képe:

ÓKEANOSZ:

Földönfutó barátok aludtak nála egykor

lába előtt, a padlón.

[...]

S a talpa, mint ami nem jár porban,

ott ragyogott egy éjszakán barátai fölött.

MNÉMOSZÜNÉ:

Az innenső gyertyáktól

két hatalmas cipőtalp...

Számtalan képasszociáció forrása Balla Zsófia ravatalképe Hans Holbein elképesztő Halott Krisztusától, Mantegna nagy talpú sirató-képéig, megemlítve még Rembrandt Dr. Tulp anatómiai leckéjét is, hiszen Greena-way A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője című filmjében oltárkép funkcióval ruháztatik fel egy profán úrvacsora-jelenetben.

Balla Zsófia inkarnációversei a szü-lés–temetés–halvaszülés kimeríthetetlen motívumvariációi felől tekintve egy sajátos, önmagát író apokaliptika egyes darabjaiként is értelmezhetők. Ha a születés a halál formáját mutatja, akkor ez az apokalipszis parúzia-mentes, száraz, meddő, önismétlődő világszerűség. Egyik verstől a másikig menekülsz, „kicsírázol az / időrétegek alatt, magad-fonta gubóban”, „létezni szeretnél”.

Hol másutt és hogyan másként, Olvasó, ha a vers szült meg magának téged? „Vissza olvasásod elejére”! (Az idő míg ezt olvasod) „A lepke meghalt bennem – szól a báb” (Dániel könyvéből).

A báb szava: lepke.

4. (Folytatás és váltás)

A harmadik történet címet majdhogynem programatikusan, de legalábbis az egész eddigi életművet értelmező, a figyelemfelhívás, megsegítő olvasat szelíd pedagógiai gesztusát rejtegetve viselő könyv két, egymás „meztelen” tükrébe tekintő és felvillanó alapszava: Isten és halál. A könyv utolsó harmadában olvasható azonos című vers a maga rendjén nyilván nélkülözi az irodalomtörténeti (ön)reflexiót, a „gyanús utókor” és benne a „Mi történt?” kérdésével szembesülő „utód” metafizikai kitettségét veszi számba, jórészt rövid, de az idő mély morajlását sohasem nélkülöző, megtört erővel szirtre kicsapódó mondatokkal.

A harmadik történet előtti kötetek versei a mindegyre halva születő és halált szülő személyre reflektálnak, ezekhez képest most a személytelen kollektív megsemmisülés képét látjuk az utókor falára vetülni. Ebben a közös tapasztalatban mérlegelhető az, aki van, és az, aki vagyok: az utókor, az utód, valamint mindenek elődje és utódja, az Isten. Az „Ők mérik súlyodat, akik megsemmisültek” szentenciája a vers tengelyében megsokszorozza önnön értelmét a két utolsó sorban: „Csak róluk, mindegyre róluk beszél velem / az Isten. Életét adná, hogy a halált elejtse.” A halál megsemmisítését, eltörlését élete árán az egyszülött Fiúban véghezvivő Isten keresztény hittétele A harmadik történetben mint vágyva vágyott, de bevégezetlen, legfennebb potencialitásában szemlélhető tett: „életét adná”. De hogyan is adhatná, ha nem egészen emberként, isteni teljességét az emberiben tökéletesen megőrizve? A halál „elejtésének” többértelmű képe, nemcsak a vadász és a vad, hanem a kezében tartott vagy nála levő halált is asszociálja: a halált tartó Isten maga is a halál foglya. A halál meztelen tükrében a fogadásaiban kizárólag vesztes Isten (A fogadás) magát emberként látja, egyedül annak láthatja: vesztesként a vesztesek között, nem utolsósorban pedig gyanús utódként a maga örökségével bánni, elbánni sehogyan sem tudó gyanús (utó)korban: „– Újra fogadok: születni kezdek. / Mostantól fogva / én a Fiú vagyok.” Majd: „Jövőmet élezi a múlt” – áll egy magányos sor Az alvó című versben, amelyet a befejezett eszkatológia költeményének is olvashatunk, amennyiben a tóparti várakozás a kihűlő padon a megsemmisülés jelét teljesíti be, a halott hattyú képében vízből fölmerülő angyalét, akinek nincs üzenete a várakozó számára: „Ringva alszom, mint a teknő. / Kivájt égi test. Várok senkire. / Kihűl a tóparton a pad.” A „kivájt test” és a teknő időtlenséget idéző ringása a halott vízben lebegő angyal párja: „Az algás vízben angyal árnya ing: / a víz, a hullámló acél, meglebbent két szárnyat, / két hattyúcsonkot.” A kiáltás, a megszólítás rettenete, a szívet átjáró éles tőr helyett a legyőzetlen halál antidramatikus ténye: az isteni jelenlét vákuuma, a tömény, sűrűsödő hiány: „Egyre töményebb sejtelem / teremt képet s töröl. / Egyedül nincsen út, csak örvény.”  

A harmadik történet létfilozófiai hangoltsága, a bibliai hagyomány nyelvi-poétikai  készletének a folyamatos mozgásban tartása révén a korábbi könyvek uralkodó szülés, halva születés motívumát az „egyetlen puszta tényre”, a halálra cseréli fel. Ebben az értelemben A harmadik történet valóban hangnemváltás, már egyszólamúságánál fogva is. De milyen irányba is történhetett e poétika kiszakadása a „sikos és szűk sötétből”, ha nem az „istenes versek” felé? – kérdezzük avval a tudással, amelyet A harmadik történetből nyerünk. A születés és a halál tökéletes egybeesését Balla Zsófia költészete a korábbi könyvekben is hiánytalanul dokumentálja, ebben a könyvben azonban a születés és a halál közös pontjaként a nagypénteki – nem utolsósorban kollektívnek is felfogott – eseményt jelöli ki. Kimondatlanul, tegyük hozzá, ám az egyszerre szomorú tónusokkal, tárgyilagosan (és tárgyias objektivizmussal – Csuhai István), élesen, egyre inkább szenvedélytelenül fölrakott kompozíciók nyelvi közös többszöröse mindenképpen egy sajátos, számos nyelvi élményen átszűrt-átmosott, a magyar költészetben tulajdonképpen otthonos és jól meghallható biblikusság.

Hogyan is közelíthetnénk meg Balla Zsófia költészetének biblikus hangvételét?

A harmadik történet két kritikusa is szóba hozza Balla Zsófia poétikájának a kortársakétól merőben elkülönböződő hangfekvését: a megemeltséget, a fölfelé stilizáltságot, a magasabb költői nyelvbe vetett bizalmat (tekinthetjük ezt, aligha kétséges, a transzszilván hagyomány visszhangjainak is). Radnóti Sándor: „Ez a tekintet ünnepélyes tekintet. [...] neki e költői hang költészetté válásáról kell meggyőznie az olvasót”. Kemény István: „öröm semmi ebben a magyarságban, de pátosz van és némi hős-szerep is. Ma ennyi véglegességet is nehezen vállalunk.” Ez a nyelvi attitűd A harmadik történet  „precíz teodíceáit” (Selyem Zsuzsa) a biblikusság felé billenti, ó- és újszövetségi értelemben egyaránt. A korábbi kötetekben persze nyilvánvalóbb ez a réteg, mindazonáltal magától értetődőbb is, ebben a könyvben azonban éppen a nyelvi váltásra való manifeszt törekvés teszi még erőteljesebben érzékelhetővé, bizonyos értelemben alaphanggá Balla Zsófia biblikus kötődését. A Kettős apokrif című vers a halva fogant, meg nem született Messiás visszájára fordított magnificátja. A hagyomány mélyéről jövő imatöredékek, a Sömá Jiszroél a vers kontextusában az örökkévaló és egy-isten, mondhatni a magányos nép magányos istenét szólítja meg, ám a Tóra szavait előírásszerűen ismételve visszhangoztató imát sajátos módon vegyíti az istenatyától leszakított Fiúhoz való imával, a Mária-éneket halálos magnificáttá változtatva át: „Hallgass rám, Kisfiam: / az Örökkévaló, ő a mi Istenünk. / Csak az lehet az Istenünk, / aki Örökkévaló. Aki Egy. / Nem Apa vagy Fiú. / Te fiú vagy és van apád, / a sovány mesterember.” Az „egyszülött fiú” János apostol evangéliumában (és a János levelében is) megtalálható szószerkezete (Jn 3,16 – ezt a közismert lókuzst egyébiránt mint a „biblia dióhéjban” tartja számon a keresztény hagyomány) a Kettős apokrif  párverseként, a kötetben mindjárt utána következő A képernyő imádásában „sokszülötté” lesz, a következőképpen: „Az Úr / sokszülött fiát – / istentelenül sok fiát adja értünk.” A két, egyébiránt egymásból következő – szétszálazva összefonódó, elválasztva összevegyülő – beszédmód adja meg a cím, a „kettős apokrif” értelmét. Olyan a vers, mintha a Sámuel születése felett örvendező és a nép meddőségét reprezentáló, de meddőségéből megváltott Anna hálaadó énekét a nép meddőségét reprezentáló, isteni beavatkozásra teherbe eső Mária énekével szőnénk össze, egy összetéveszthetetlen forma- és színvilágú poétikai textúrában.

Az elkomoruló bibliai hangnem abban is felismerhető, hogy az „ahogyan élsz” egyszemélyes „hazáját” Balla Zsófia A harmadik történet verseiben bizony maga mögött hagyja, és a korábban már emlegetett kollektív megsemmisülés jelentés nélkülisége felé irányítja tekintetét, egyfajta univerzális otthontalanság felé indulva el. A „haza” áttűnése a „személyesből” a végtelenül személyes kollektívbe ennek a költészetnek az újabb belső „roppanásait”, gátszakadásait is kijelöli: „Mondd el, hogyan rebbent és roppant világgá az egyetlen sokaság.” Balla Zsófia „egyszerre képes a legkonkrétabb személyességre és a legelvontabb kifinomultságra”, írja Angyalosi Gergely, a gondolati indíttatás hangsúlyozása mellett Csuhai István is a személyességet hozza szóba: nos ehhez kell hozzátennünk még, olvasatunk szerint, az „egy” és a „sok” (lásd: „egyetlen sokaság”) „közé” helyezett, Istenre vonatkozó kérdéseket: „Angyal, te tiszta szomorúság! / Te tudhatod, / Milyen az Isten.”

Az „Istenre” irányuló kérdés Balla Zsófiánál – miközben kétségtelenül személyes faggatózás, szóba-állás (szóba állni: belehelyezkedni a Szóba), beszélgetés – a sokunkat, beleértve a Fiút és az Apát elválaszthatatlanul összekapcsoló és elválasztó halál szemszögéből a kollektivitásra, a történelemre – „Az ókori regék s a Biblia után / e pusztítás füstjeit látod szent írásnak. // Mi történt? Megtudnod két ezredév kevés” – irányuló kérdéssorozattá is válik egyszersmind.  Isten fogadásai ugyanis nem korlátozódhatnak a(z isteni) személyesre, az Egyre, és erről Istennek mintha nem volna mindig világos (előre)tudása – ezt „csontig felrótta Jób” is, mondhatnánk a költővel. A fogadásaiban örök-vesztes Isten önismétlő módon „istentelenül sok fiát / adja értünk”. A „transzszilván térbe” visszalapozó versek a délutáni rémálmoktól is meggyötört új „helyszín édességébe” ágyazva elbúcsúznak a „tüzes szégyenbe” zárt többes számtól, és az „Istenünk” legszemélyesebb, nem utolsósorban mert szabadságban fogant többesében találják magukat.

A biblikus attitűdnek olvasatunk szerint létezik egy másik támpontja is – és ez nem nyelvi természetű, jóllehet természetesen írásműhöz, a Csöndfoltok című poémához kapcsolódik. Kezdjük mindjárt két axiómával:

1. Balla Zsófia érett költőként választ mestert magának.

2. Balla Zsófia „nem követi a mesterének nevezett Petrit sem” (Radnóti Sándor).

A költő mestert választ, akit nem követ: hogyan oldható fel ez az ellentmondás? Petri nem az első mestere Balla Zsófiának, korábban említést tettünk már a Második személy című kötetről és Tandori Dezső költészetének felszabadító, nyíltan vállalt hatásáról. Petri György esetében azonban – „akinek életfunkciója volt a költészete” (Radnóti Sándor ismét) –, versnek és személynek; életnek és virtuóz (vers)formának; szónak és testnek; a választás személyes (és tragikus) szabadságának (politikai értelemben is) és a kollektivitás (politikai értelemben is vett) életének; az egyéninek és a köznek; az énnek és a hazának stb. tökéletes egymásra tevődése nyűgözi le az „egy” és a „sok” (én és mi) között ingázó, a tragikusba fölemelkedő, a profánumba alászálló és a gyermekiben örvendező Balla Zsófiát. A publicisztikát olykor antik tökélyű költészetté emelő Petrit antik ritmusú publicisztikában is idézi Balla, mintha bizony egy nekrológból merítene, olyan szövegből, amelyet megérintett Balla Zsófia angyalainak valamelyike (nem a szomorúak közül való, alighanem): „Az, ami itthon történt elmúlt évtizedünkben, / részben tartásod, sőt nézeteid szüleménye.” És lássuk még a folytatást is, távolodóban már az újságpapírtól: „Bárha kinőtt már téged, minket, ámde ki bánja: / mindent megmutat, ígér s tart ez a zsenge szabadság.” A záradék: „Ennyit a társadalomról.” Balla Zsófia mesterválasztása ebből a nézőpontból tehát nem poétikai, hanem vallási természetű: nem a költőt követi, hanem az embert; nem költőtanoncként választ mestert, hiszen már összetéveszthetetlen, saját hanggal rendelkező alkotóval van dolgunk, hanem odaadó, a tanulásra magát elszánt, szemérmesen hódoló tanítványként. A Csöndfoltok nem a nagy költő feletti tanítványi kaddis, hanem a saját testében a Szót megjelenítő Tanító felett elmondott ima, aki véghezviszi az isteni kivételest: „költőt verssel együtt érlel a vég”. Majd a halálnak mint a tiszta, beteljesülő műalkotásnak a képe jön: „Robban, amit mond, lövell / s szemembe loccsan, arcul csap a szó: / utolsó vers, halál-aszú.”

Költőként költészetté lenni: Balla Zsófia poétikáját át- meg átszövi egy rejtett és rejtélyes, esztétikain túli etikai és egy etikain túli vallási dimenzió. A költő, Petri György az alul létezés szentjeként alászáll és fenékig üríti „pocsolyák nyirkos metafizikáját”, majd fölemelkedik, hogy elérje a bizonytalan „napsütötte sávot” (ez persze Petri-idézet). A költő lénye és a költészet korpusza elválaszthatatlanul egy Balla Zsófia mesterében: „Lényed lényeg –, bár többé sose látszol.”

1998–2003