Az egymással kapcsolatban lévő nemzeti közösségek tagjai leképezik szellemi életükben és közgondolkozásukban a szomszédos és távoli nációkat. A gyorsan globalizálódó s az érintkezéseket kiterjesztő világban – mely teleszórja képekkel és értesülésekkel fantáziánkat-szellemünket – még erőteljesebbé válik, és még inkább egymáséba szövődik a kölcsönös képalkotási folyamat.

Olyan régóta együtt élő népek egymásról akotott képe, mint a magyarok és románok, hosszú évszázadok alatt alakult ki, és az idők folyamán sokat változott. Megalapozója a két nép közti emberi kapcsolat lélektani tényezője,  sokszor az arra épülő tapasztalat. A hasonló kép igen lényeges, mert a jövő alakításának egyik tényezője. „A minden nép tükör” (Maurois) elve alapján az egymás iránti bizalom vagy bizalmatlanság, a másik fél tulajdonságainak és jellegzetességeinek ismerete vagy elképzelése (hite), a hiteles vagy torz tükör vetületének felmutatása az együtt munkálkodás és közös jövő nem elhanyagolható tényezője. A kép lehet töredékes vagy rendezett, felületes vagy megalapozott, de mindenikünkben él-létezik. A cél az, hogy minél közelebb álljon az igazsághoz, mert ennek mértékében válhat az építőmunka szilárd alapjává.

A rólunk kialakított ábrázolás saját önismeretünk-önbecsülésünk-önbizalmunk tartalmát és körvonalait érinti. Történelmünk és művelődésünk értékei, a Zrínyi-féle ”egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”, Széchenyi „polgári erényekről” vagy Bibó „nemzeti öndokumentációról” szóló tanítása, a nemzeti teljesítmények sora, a romokból történő ismételt újrakezdés – olyan útravalóval látnak el bennünket, mely elegendő erőt ad a jelen emberének.

Noha akár a rousseau-i tulajdon rontó hatására, akár a polgári konkurencia elvére gondolunk, minden esetben tekintetbe veendő, hogy az együttélés ténye, a felek közötti versenyhelyzet torzítja a valódi képet, de mindenképpen még negatívumaiban is tartalmaz olyan reális elemeket, amelyek nem elhanyagolhatók. Mindenképpen tekintetbe veendő, hogy a kép tagolt, mozaikszerű és történeti változékonyságú, sokban politikai meghatárzottságú. Igazat kell adnunk Pataki Ferencnek, hogy a „magyarságkép nem egyszer és mindenkorra rögzített, állandó ábrázolat, hanem dinamikusan változó, mindegyre alakuló folyamat”. Ha olyan jeles alkalmakkor, mint 1848, 1956 és 1989, a világ érdeklődését vívtuk ki, az idő múltával a kis nemezeteknek járó mérsékelt érdeklődés az osztályrészünk. Természetesen ez nem mentesít bennünket attól, hogy ahol akár tudatlanságból, akár szándékos torzításból önér-zetünket-méltóságérzetünket sértik, kötelességünk ne volna vitatkozni és helyreigazítani.

Mikor kapcsolatunkat vizsgáljuk, a múltba tekintünk, és a jelent mérjük fel, mindez elkerülhetetlen a jövőépítésben. A két nép közt dialógus folyik, s az igazság kiderítéséhez közelítünk. Azért megállapításainkat és ítéleteinket bizonyítanunk kell, a tudatos fer-dítést-hazugságot pedig nevén neveznünk. A dialógus alapja tartalmában és módszerében volens-nolens az erkölcs és a tudomány.

Együttélés

A helyszín és a tét: Erdély, a magyar– román érintkezés sokat vitatott provinciája. Szépségéről, csodálatos tájairól nemcsak az ittvalók, hanem az idegen látogatók is csak az elismerés hangján írnak. Mikor Móricz Zsigmond tündérkertnek nevezi, nemcsak Erdély földrajzi gyönyörűségeit, lakosainak varázsát érzékelteti, hanem mesés változékonyságát, politikai Janus-arcát, ami sajátos történelmi ütközőhelyzete mellett némely urainak kiszámíthatatlanságából is fakadt.

A kölönböző szemlélet, az egymásról alkotott kép mássága sokban az itteni népek múltjába nyúlik vissza. Függetlenül az erdélyi népek megjelenésének vitatott prioritásától, nem azonos azok múlthagyománya (élménye). Mert noha vitathatatlul három etnikum: a magyar, román és szász lakta a magyar királysághoz tartozó, majd saját fejedelemségbe szerveződött területét, a vezetést 1848-ig a három natio: a magyar, a magyar etnikumú, de sajátos hagyományokkal-intézményekkel rendelkező székely és a szász rend tartotta kezében, míg a románság háttérbe szorult, és elnyomott, megtűrt státusban élt. Helyzetét nehezítette, hogy a nyugati kultúrkörhöz tartozó, katolikus vagy protestáns magyar és szász etnikummal szemben a románság a kereszténység keleti, ortodox ágazatához tartozott, és művelődésében-hagyományaiban is nagy szakadék választotta el a másik kettőtől. Különböző kultúrkörök találkozásáról, ellentétéről van szó. Mélyítette a szakadékot a gazdasági-társadalmi helyzet, az, hogy annak idején a román népesség csaknem kizárólag mezőgazdasági meghatározottságúnak tekinthető, míg a többiek nagyobb arányban éltek fejlettebb: városi és mezővárosi környezetben, s erősebb kézműves-kereskedői háttérrel rendelkeztek.

Bibó Istvánnak az a megállapítását, hogy a „nemzetek egymás között nem történelmileg kialakult határok szerint, hanem etnikai határok szerint határolódtak ma már el, vagyis leegyszerűsítve a dolgot, azt lehetne mondani, hogy Kelet-Európában az egynyelvű emberek összességéből tevődnek össze a nemzetek” – mintha Erdélyre szabták volna. Itt főleg a két kialakulóban lévő nemzet: a magyar és román emelkedett fel.

 Az ébredező román értelmiség 1791-ben megkezdte harcát népe politkai emancipációja érdekében, s igyekezett a feudális függőségben élő jobbágytömegeit is sorompóba állítani a magyar és szász birtokosok-patríciusok ellenében. Fegyvere az őshonosság és az ekkoriban már meglévő demográfiai fölény volt, amivel az uralkodó natiókkal feszült szembe. A harc 1848-ban tetőzött, mikor megszűnt a jobbágyság, és megvalósult a személyi politikai szabadság és egyenjogúság. A magyar polgári nemzetállamban azonban a nemzetiségek törekvései csak részlegesen valósultak meg. Azért a román vezetőréteg tovább folytatta harcát, míg az 1918-as kedvező nemzetközi helyzetben el nem érte a Romániához csatlakozást.

A kocka most már megfordult: a románból uralkodó nemzet vált, míg a szászsággal együtt a magyarság – kivéve az 1940–1944 közötti szakaszt – kisebbségi sorba került, és ebben a helyzetben maradt napjainkig a következő nyolc évtizeden át. Az új történelmi sorsforduló után most a magyarságnak kellett vállalnia az elnyomott helyzetet, annak minden következményével együtt. Noha a Romániához csatolást kimondó gyulafehérvári gyűlésen autonómiát és szabad nyelvhasználatot ígértek az erdélyi magyarságnak, ebből semmi sem valósult meg, a betelepített román tisztviselői kar a magyart kiszorította állásából, és tömeges kivándorlást idézett elő.

Erdélyt évszázadok óta több etnikum népesítette be, népesedési térképe leopárdbőrhöz hasonlít, de az alkotóelemek arányai egyre inkább a románság javára változtak. A román politikai vezetés szemléletében azok a magyarok, akik az autonómiát hangoztatták esetleg etnikai alapon, egy ferde logika alapján olyan minősítést kaptak, hogy a Magyarországgal való egyesítésre törekszenek. A romániai magyarság magára maradt, s a beati possidentes és a vae victis elve alapján kiszolgáltatottá vált a többséggel szemben, gazdasági, művelődési és politikai pozíciói jelentős részét elvesztette („És ami maradt, egyre kevesebb” – írta Reményik Sándor). Annak az igazságnak a talaján, hogy a többségi nacionalizmus a veszélyesebb, a román megkülönböztető, diszkriminációs politika egyre mélyebb sebeket ejtett a magyarságon.

Az a politikai jelszó, hogy Erdély a románoké, a többség körében általánosan elfogadottá vált, a románok elleni régebbi magyar jogfosztások és „atrocitások” kerültek előtérbe, s az a propaganda, hogy Romániában a múltban is megadták és a jelenben is messzemenően biztosítják a magyarok nemzetiségi jogait, míg Magyarországon az ottani románoknak korántsem.

Míg Ceauşescu Romániájában az egész magyarellenes politika mintegy jogos megalapozására azt hirdették, hogy milyen embertelen elnyomásban volt része a román tömegeknek 1918 előtt, könyörtelen asszimilációs politika folyt. A gazdaságpolitika, az iparfejlesztés jogara alatt százezres nagyságrendű betelepítéssel teljesen megváltoztatták Erdély etnikai arányait, a románosítás nyomán kisebbségbe szorították a városok magyar és német őslakosságát, új negyedek felépítésével megváltoztataták azok jellegét. A „románok missziója” jelszavával megjelenőkkel és támogatottakkal szemben  a kisebbségek teljesen kiszorultak az általuk lakott települések vezetéséből, befolyási övezeteiből, s hazátlanokká váltak saját szülőföldjükön. Az adott súlyos gazdasági és politikai helyzetből nagy kisebbségek, így a nagyszámú zsidóság és több mint félmilliós németség (szászság és svábság) azt a következtetést vonta le, hogy Romániában lehetetlen tovább élnie, és a tömeges emigráció útját választotta, amit az izraeli és nyugatnémet kormány értük fizetett búsás pénzmegváltással könnyített meg.

Az adott helyzet a magyar tömegek kitelepedését is serkentette, amit a pártállam nacionalizmussal telített hívei később politikai provokációkkal tápláltak ( az l990. márciusi marosvásárhelyi események, az udvarhelyi Cserehát ügye, a kézdivásásárhelyi per, Funar kolozsvári polgármesteri tevékenysége stb.). Az erdélyi magyarság helyzetét és hangulatát Románia gazdasági nehézségei, lemaradása, a rossz politikai közhangulat, a megoldatlan nemzetiségi kérdés, az önazonossága megőrzéséért, nyelvhasználatáért, oktatási rendszere kiteljesítéséért folytatott harc kudarcai (a magyar egyetem visszaállításának, a kultúrautonómia megvalósításának visszautasítása stb.) is rontották. Így 1989 után Magyarországra több ezer erdélyi magyar diák özönlött át, 1991-ben Marosvásárhelyen mindössze 14 magyar orvostanhallgató iratkozott be az első évre.

Végső fokon a magyarságnak az 1989-es változásokba vetett hite illúziónak bizonyult. A régi rend hívei megakadályozták, hogy alapkérdésekben (piacgazdaság kialakulása, esélyegyenlőség, autonómia, szabad nyelvhasználat, önálló magyar oktatási rendszer magyar egyetemmel stb.) döntő változás történjék. A magyarság önazonossága, saját értékei megőrzése érdekében folytatott harcát a hivatalos román pollitika szeparatizmusnak nyilvánította, és kudarcba fullasztotta. Jellemző és egyben szomorú példa, hogy a magyarság önazonossága megőrzéséért folytatott harcát még az olyan román liberális elitet tömörítő lap, mint a 22 vezércikkében az uralmi pozícióját elvesztett magyarság modernizmussal össze nem egyeztethető cselekedetének nyilvánította (Horia-Roman Patapievici: Minorităþi imperiale – Birodalmi kisebbségek). Olyan anyagi alapok hiányában, mint az államosított és visszakövetelt egyházi és közösségi javak, a visszaállított, de pénzügyi alapokkal nem rendelkező egyesületek feltételei között az önálló kisebbségi politizálás és kultúrpolitizálás nagy nehézségekbe ütközik. Csak a magyar állam támogatása teszi lehetővé kisebbségi intézményeink így is akadozó működését. Az évi kétmilliárd forintos támogatás lehetővé tette a nem engedélyezett állami magyar egyetemet pótolni hivatott Sapientia magyar magánegyetem működésének megkezdését. E tekintetben a Nyugaton élő magyarság és testvéregyházak nagy segítséget és némi gyógyírt  nyújtottak a sebekre.

A németség kiválásával Erdélyben új demográfiai és politikai helyzet alakult ki: csak két nép – a román és a magyar – maradt a porondon. A nacionalizmus „titkos fegyvere” – a centralizáció – meghatározó tényezőnek bizonyult. Az erősen centralizált román nemzetállam-koncepció, az egységet kisajátító ortodoxiával összefonódva meghatározó tényező maradt, amivel szemben a föderatív, regionális elképzelések, az „erdélyiség” gondolata nem valósulhattak meg, az itt feszülő erő kisugárzása nem érvényesülhetett, fölénye demokratikus, integrációs szinten is alig mutatkozott, hanem azok felett a román területi integritást, nemzet jövőjét féltő etnikai elv győzedelmesekedett. Erdély kiszolgáltatottá, mely az országos termelési, nemzeti jövedelmi átlaggal szemben kétszeres mutatókkal jelentkezett ugyan, de a juttatásokban, fejlesztésekben aránytalanul kisebb mértékben részesült. Ilyenformán az az elképzelés, hogy az ország előrehaladásábam Erdély a „gőzmozdony”, a fejlődésgyorsító szerepét játssza, nem valósulhatott meg.

A románok magyarságképe

Témánk tulajdonképpeni tárgya elkerülhetetlenné teszi, hogy először az ellenpólusra, a magyarok románságképére ne utaljunk. Ezt megelőzőleg szomorúan azt kell leírnunk, hogy egyikre is, másikra is inkább a bizalmatlanság egyelőre áthághatalannak látszó „berlini fala” a jellemző, felfogásukra annak légköre nyomja rá a bélyegét. A magyarság esetében talán arról is szó van, hogy a sérelmek, a betelepítés, a két nép közt meg nem valósult versenyhelyzet és  az esélyegyenlőség elmaradása, az együtt lakó, de különösen regáti románokkal szemben bizonyos történelmileg kialakult előítéleteket táplál. Mindezt megerősíti, hogy Magyarországnak sikerült előbbre jutnia, a kultúrában, gazdaságban, integrációban fejlettebb szintet elérnie, közelebb jutnia az európai értékekhez, struktúrákhoz.

Kezdjük talán azzal, hogy a 18. században számbelileg kisebbségbe került magyarságot különösen az 1784. évi Horea-féle felkelés, az 1848-as román mozgalmak, az l9l8-as hatalomváltozás és 1944 őszének véres eseményei, a férfilakosság masszív deportálása ma is bizonyos szorongással tölti el. A referens számára akkor nem volt világos, de később azzá vált egyik gyermekkori élménye. Az tudniillik, hogy Tordán (ahol akkoriban a lakosság 75 százaléka magyar volt ugyan, de a város közelében feküdt a román mozgalmak egyik fellegvára, az Erdélyi-szigethegység) azzal a mondással ijesztgették a rakoncátlankodó gyermekeket, hogy „vigyázz, mert mindjárt oláh világ lesz!”, amivel a román betörésekre emlékeztettek. Keserves volt olvasni a román történelemkönyvekben a magyarokat illető számos inzultust, pejoratív jelzőt, megbélyegző értékelést (őseik Ázsiából jöttek, a magyarok a mongolok egyik törzse, barbárok, kegyetlenek voltak, nyereg alatt puhított húst ettek, történelmük folyamán a románok mindig legyőzték őket, ugyanakkor a magyarok elnyomóik voltak).

Holott a magyarok bizonyos fölénnyel néztek a románokra. Újfalvy Sándor, nagy reformkori emlékírónk a hűbéri korszakra emlékezve írta: „Magyar jobbágy – veszekedő társ, román jobbágy – túrós bödön, cigány jobbágy – repülő jószág.” S ebben a román paraszt fejletlenebb, pásztorkodó, juhtenyésztő voltára célzott. A fejlődésbeli ütemkülönbség miatt a románok kultúráját is fejletlenebbnek, az ortodox vallást primitívebbnek („Erdély civilizációja száz évvel jár a Regáté előtt” – véli ma is  a kézdivásárhelyi magyar munkás), a román nép egészét „balkánibbnak” tekinti. A képhez hozzátartozik az is, hogy a betelepülteket,  különösen az oltyánokat, általában a „délieket” „nevelet-lenneknek”, „zajosabbaknak”, „ravasznak” tartja. Mélyen érinti a magyarokat az is, hogy a magyar nyelv használata az egykori eltiltás szintjét meghaladja ugyan, de nem vált hivatalossá. Ezt valamennyire ellensúlyozza, hogy a magyarok szemében a román „meleg lelkű” és „kommunikatív” nép, ugyanakkor vendégszerető és jószívű, demográfialag szaporább.

Minthogy az együttélés során sok gond és konfliktus adódott, a románokban kialakult magyarságkép sem a legkedvezőbb. Akármilyen legyen is az, kétségtelenül része annak a szemléletnek, válasz arra a kérdésre: hogyan lát benünket a világ? A rólunk alkotott román szemlélet kialakulásában a sok évszázados magyar uralom és a jelenkori manipuláláció a két fő eredő. Annak a román mondásnak, hogy „A törvény nem lehet vita tárgya” (Unde-i lege, nu-i tocmeală), az eredete minden bizonnyal még az Osztrák– Magyar Monarchia korára, a jogállamiság időszakára nyúlik vissza. De érvényességét napjainkban a köztulajdonnak a pártállamra visszavezethető lefitymálása a korrupció, erdőlopás elterjedéséhez, sőt a tulajdonjog megkérdőjelezéséhez vezetett. Megnyilvánulása a magyar egyházi javak visszaszolgáltatásának elutasításában is jelentkezik („Ha a románok harmincöten vannak egy osztályban, a magyarok meg csak tizenöten, miért adnák vissza az épületet a magyaroknak?” – kérdezi a román munkás.)

A románság többségének magatartását a „magyar veszély” tudata határozza meg, amit nemcsak a jobboldal, hanem a hivatalos román politika is táplál (román közvélemény-kutatás szerint a románok 44,6 százaléka a magyarokat veszélyesnek tartja Románia jövőjére nézve). A román politikai publicisztikában erősen elterjedt az a felfogás, hogy a magyaroknak adott engedmények romániai Koszovóhoz vezethetnek. Ezzel szemben román demokrata gondolkodók rámutatnak, hogy a magyarok mozgalma nem inszurrekcionális típusú, hanem törvényes- alkotmányos eszkökkel folytatott küzdelem.

Noha a versenyhelyzet őt is érinti, kétségtelen, hogy az egyszerű román polgár a magyart szomszédjain és munkatársain át szemléli, azért felfogása kedvezőbb a vezetőrétegénél. A régi magyar uralomra, Észak-Erdély Magyarországhoz történt visszacsatolására, a „magyar atrocitásokra”, magyar re-vizionizmusra vonatkozó propaganda erősen gyengíti, adott esetben elnyomja a román közember magyarokkal való együttmunkál-kodásra irányuló életérzését, törekvését, érzékennyé, ha nem ellenségessé  teszi a kisebbségi-nemzetiségi követelésekkel szemben, a negatív képalkotás irányába befolyásolja. A média, az ortodoxia azt a gondolatot ébreszti fel benne, hogy a „birodalmi”, „csá-szári-királyi kisebbség” arogáns, elégedetlen, követelőző, veszélyes a román államra, családjára és rá nézve is. Itt nem az a kérdés a felfogás mennyire igaz, hanem az, hogy milyen széles körben elterjedt.

Hasonló koncepcióban a magyar nyelvhasználat a román államot, a román egységet, az egységes Romániát veszélyezteti. A román elit ellenségképe olyannyira rányomja bélyegét a román közvéleményre, hogy az március 15-e megünneplését, a magyar Himnusz elhangzását vagy magyar zászló kitűzését, magyar konzulátus megnyitását provokációnak tartja. Felfogásában a kisebbségi jogok „privilégiumoknak” minősülnek, s megadásuk, engedélyezésük, biztosításuk helyett inkább a még meglévők kiiktatása szükségeltetik. A jobboldal hatására legtöbben a „többség demokráciája” elvére helyezkednek, s politikai-jogi megindoklásuk szerint a kisebbségnek követelésekhez nincs joga, mert „román kenyeret eszik”.

Az ellenséges beidegződésekben történelmi gyökerek és jelenlegi értelmiségi állásfoglalások is érvényesülnek. A románság magyar nemzetképét illetőleg Köpeczi Béla mutat rá annak politikai, társadalmi és kulturális  eredőire, amennyiben a román értelmiség l791 óta politikai emancipációra, tömegeik jobbágyság alóli felszabadulására törekedett, ugyanakkor azonban kultúrájában bizánci meghatározottságú volt. A vonal azzal folytatódott, hogy a 19. századi román irodalom nagyjainál, így George Bariþnál a magyar államnyelv bezetése „a román nemzetiség megsemmisítésével” egyenlő, a legnagyobb román költőnek minősülő Mihai Eminescu alapkoncepciója pedig az: a magyarok mindig elnyomták a románokat.

Nem kedvező a bánsági származású, magyar műveltséggel is kapcsolatban lévő, de erősen bécsi befolyás alá kerülő Ioan Slavici véleménye sem. A magyar nemzeti jellegről beszélve szerinte magyar állam csak Mohácsig létezett. A magyarok különállását ázsiaiságukból következteti, amely ezer éven át ellenállt az európai befolyásoknak. Az ázsiaiaság olyan alaptulajdonságokban jelentkezik, mint a gazdag fantázia, a túlzott buzgalom és érzelmi végletesség. Igazi értéket csak Petőfiben és Aranyban lát, a magyarok a tudományban kevés eredményt mutattak fel, zenében a nem magyarok (Liszt, Reményi) tűntek ki, a művészetekben legfeljebb Munkácsy jelent reménységet. Szerinte a magyar „politikus nemzet”, liberalizmusa viszont a magyarosítást szolgálja, alkotmányában a magyaron kívül nem ismer el más politikai nemzetet. A kiegyezés a nemzetiségek politikai mozgalmát erősíti, és ez a Monarchia széteséséséhez és Magyarország megszűnéséhez fog vezetni.

Mikor ezeket leírjuk, nem feledkezhetünk meg Slavici békés együttélést hirdető, közmondásossá vált türelmi magatartásáról. (Renate Weber idézi Slavici szavait, azt, amire az írót anyja tanította: „Ha az úton román emberrel találkozol, így köszönj néki: »Bună ziua!«, ám a magyarnak azt mondjad: »Jó napot!«, a németnek pedig »Guten Tag!« Az, hogy miképpen fogadja, ennek is, annak is a maga dolga. Te akkor is tedd meg a kötelességed, ha mások nem teszik meg irántad.”

Slavici külön foglalkozik a magyarok és románok közti különbségekkel. Szerinte a magyar nyelv monoton, a román ellenben harmonikus, könnyen érthető. Mindkettő gazdasági életében érvényesül a zsidók kizsákmányoló politikája. Elfogadja, hogy Romániában él a fanarióta örökség. Ami a jövőt illeti, a magyarokat így jellemzi: „elegendő termelőerő, viharos érzelmek, erős akarat, energia munkában és erőteljes nemzeti magyarságtudat”. A románok és magyarok szemben állnak ugyan egymással, de van remény a kiegyezésre, mert „Keleten a magyarok egyedüli természetes szövetségese a román nép”. A nagypolitikában Slavici a föderatív Habsburg-Monarchiát részesíti előnyben.

A nacionalizmusok első világháborút megelőző felerősödése idején Ady Octavian Gogához közeledett. A találkozás előtt román költőkollégája cikket írt Anakronizmus: a magyar nemzeti kultúra címmel. Az egyre inkább Nagy-Románia ideológiájában gondolkodó Goga következtetése az, hogy Petőfi, Arany és Madách óta a magyar irodalom elvesztette nemzeti és militáns jellegét, és a zsidók kezébe került, a „dekadencia hangulatát” terjeszti. Ady ellenben a modernizmus, sőt az internacionalizmus mellett állott ki, és kijelentette, hogy nem cserélné el a magáét Goga lelkiismeretével.

Azért szántunk olyan bő teret az előbbieknek, mert főleg Eminescu és Slavici voltak azok, akik a románok magyarságképét a jelenkorig kialakították. Az általuk hangoztatott magyar tulajdonságok: az ázsiaiság, elnyomó, gyarmatosító szerepük mellett olyan pozitív vonások, mint a nemzeti öntudat, szorgalmas-dolgos voltuk mind megtalálhatók a jelenkori román ideológiában. Az ismert nevek közül Andrei Pleşu mérsékelt álláspontot képvisel, de Berza szerint a magyar nem kultúrnép, tőle nem tanulhatott a románság, Cioran szemében pedig a magyarok zsarnokok. Noha a szélesebb román közvéleményben a magyarok rossz tulajdonságai közül sok elevenen él, mégis a magyarokat szorgalmuk, öntudatuk, szervezettségük elismerése mellett nyugatibbnak, kevésbé balkáninak tartja.

A magyar nacionalizmus megítélésében a román politikai vezetőréteg véleménye  megoszlik. A szélsőjobboldalról (Corneliu Vadim Tudor, Gheorghe Funar és társaik) nem beszélve, az ún. szocialisták álláspontja a erdélyi magyar kérdés megoldása iránt elutasító, legjobb esetben ingadozó. De még a nyitottab A. Mungiu-Pippidi szerint is Antall József és Orbán Viktor felfogása, hogy ők „az összes magyar miniszterelnökei”, valamint a magyar kisebbség önkormányzati törekvése nacionalista-revizionista jellegű (itt a véleményalkotásban a téves információ is szerepet játszik). Ellenben Gabriel Andrees-cu elrettentő példaként aposztrofálja negyvennyolc román egyetem rektorának egységes állásfoglalását az önálló magyar egyetemmel (Bolyai Egyetem) visszaállításával szemben, de még inkább azt, hogy a bukaresti, kolozsvári, temesvári és nagyszebeni egyetemek jogi karának dékánjai még azt a kormányrendeletet is diszkriminatívnak és törvénytelennek nyilvánították, amely a magyar–német közös egyetem felállítását tette volna lehetővé. A magyar egyetemieknek az az elképzelése is megbicsaklott a szenátus – egyetemi autonómiára hivatkozó – ellenállásán, hogy a kolozsvári Babeş–Bo-lyai Egyetemen párhuzamos, egyenrangú, külön román és magyar tagozatot alakítsanak ki. Mikor a közigazgatási törvény reformjának vitája folyt, és a román mellett a magyar nyelv használata is felmerült, a románok úgy vélték, hogy az egységes nemzetállam koncepciója sérül, és a magyar nyelv elsajátítási kényszere miatti félelem uralkodott el. Más románok viszont l989 után nyilvánosan is megszólaltak magyarul.

A román közvéleményben élő magyarságkép kutatásokon-vizsgálatokon alapszik ugyan, de inkább sztereotípiák sorozata, azért van, aki megkérdőjelezi annak hitelességét.

Tisztuló égbolt?

Kétségtelen, hogy ha nem is erőszak formájában, de a magyar–román konfliktus létezik, és az erdélyi kérdésben csúcsosodik ki. Nem tudunk a jövőbe látni, azzal a futurológia foglalkozik. Témánk ugyan nem követeli meg, de azért nem árt nehány szóban a megoldások felől elgondolkodni.

A nacionalista áramlatok a múltban mindkét részről egymás etnikai beolvasztásában, az asszimilációban keresték a kivezető utat. Manapság is a magyarok asszimilálásának jeleivel találkozunk. Megítélésünk szerint a 21. században, a nemzeti öntudat feltételei között ez nem lehet megoldás. Vannak, akik a francia–német megegyezést tekintik példaértékűnek az erdélyi magyarság számára. Noha a megegyezés szükségességének tényét az erdélyi magyarság elismeri, mert ez véget vetett két nagy nemzet hosszú idő óta tartó ellenségeskedésének, ugyanakkor visszautasítja a francia nemzetállam-koncepció elvét, amely egyszersmind rátette a pontot az elzász-lotaringiai németség évszázados beolvasztása, önazonossága elenyészésének folyamatára. A ottani végkifejletet megkönnyítette, hogy a német és a francia etnikum azonos kultúrkörhöz tartozott. A balkáni fejlemények azt mutatják, hogy nemcsak az etnikai, hanem a kulturális különbözőségek is nehéz helyzet elé állítják a politikát.

A kérdés számunkra továbbra is nyitott marad. Úgy tűnik, hogy bármennyire időigényes is, a magyar–román vitára megoldást csak a közgondolkodás, a mentalitás megváltozása hozhat. A nacionalizmus, nemzeti kizárólagosság meghaladásával, türelmi magatartással, a másság elfogadásával, egymás elvárásainak tudomásul vételével és demokratikus megoldásokkal juthatunk előbbre. Bármennyire is lejáratott a fogalom: jó értelemben vett „átnevelésre” van szükség, amiben az iskola, de még inkább a médiumok az eszközök. Ha a gyermekeket nemcsak a saját, hanem a másik etnikum igaz történelmével, művelődésével és hagyományaival megismertetik, más kép alakul ki bennük. S ha a sajtó, rádió, de főleg a legjobban ható televízió ugyanezt a célt szolgálja, mindkét etnikum, a magyar és a román egyaránt készebb lesz a megértésre és fogékonyabb a megegyezésre. Mindez időbe telik, de minél hamarabb lépünk – annál közelebb jutunk a célhoz.

Egy biztató mozzanatra gondolunk. 1940. március 15-ét írtunk. A kolozsvári magyarság tömegesen igyekezett a Monostori úti magyar konzulátus épülete elé, ahol hatalmas magyar zászló lengett. Arrafele tartott ünnepi viseletben két székely legényember is. A határőri hagyományoknak megfelelően zöld nadrágjukon piros alapon ezüst gombot viseltek. Az utcán sétáló román rendőr előtt ez a magyar nemzeti színek, a piros, fehér, zöld benyomását kelthette, mert megállította őket, elővette bicskáját, és levágta az ezüst gombokat... Több mint hat évtizeddel később, 2002. március 15-ét ünnepeltük. A kolozsvári Szent Mihály-plébániatemplomból rendőri fedezettel többezres tömeg vonult feltűzött nemzeti kokárdával a Biasini Szálloda, a Petőfi-emléktábla felé, élén hatalmas magyar zászlót lengető fiatalokkal. A politikai előrelépés tényét csak egy kellemetlen momentum zavarta meg: a Biasini-épületen román és angol nyelven két uszító emléktábla azt a hazugságot kürtölte világgá, hogy a magyarok 1848-ban negyvenezer románt gyilkoltak meg. Funar polgármester táblája figyelmeztetés: a megbékélés útjába elszánt erők sorakoznak fel. Az ugyanazon az alapon álló Moþiu kolozsvári szenátor így érvelt: „Hogyhogy jogokat adjunk a magyarságnak, mikor az rákfene az ország szent testén ? Ki kell irtanunk, nemhogy jogokat adjunk neki.”

Ha a demokrácia annyit tesz: „nem félni” – mindkét oldalnak van elég teendője. Hiszen ha a bibói tétel szemmszögéből vizsgálódunk, nyugodtan elmondhatjuk, hogy a magyar és román nemzeti értelmiség egyaránt „nemzethaláltól” fél, azaz a környező szlávságban vagy egymásban való felolvadás félelme szorongatja. „Ez magyarázza szenvedélyes szembefordulásukat, aminek hatása mindmáig nem enyészett el, s befolyásolja a két nemzet viszonyát, akadályozza az egymás létébe való belenyugvásból fakadó békességet” – állapítja meg Makkai László, aki  Magyar–román közös múlt címmel kötetet szentelt a kérdésnek. 

A romániai magyar politikai programokban Romániát illetőleg a túlzott központosítás megszüntetése, az autonómia, regionali-zmus eszméi merülnek fel, s a román demokrácia törékenysége, hogy hasonló gondolatoknak már csak a puszta felvetése kapcsán az irányadó média az ország integritása elleni támadást lát és bírósággal fenyegetőzik. Mintegy megerősítve azt a feltevést, hogy a régi rend híveinek a menedékhelye, „titkos fegyvere” a centralizáció, az egységes nemzeti állameszmény. A helyzetet a centralizációval szemben álló Sorin Mitu Illúziók és erdélyi valóságok című cikkében így értékeli: „Amíg a központosított állam nem vonul vissza a gazdasági életből privatizálással, a helyi közösségek életéből pedig a decentralizáció révén, s nem tűnik el az emberek fejéből az emancipáció elfogadásával az állami kollektivizmus gyámságának eszméje – Romániának nem lesz föderációra alkalmas Erdélye, és megmarad általános, egységes és nemzeti szegénységében.”

Az autonómia persze felveti az etnikai kérdést is, ami elkerülhetetlenné teszi a ma-gyar–román dialógust. A megbeszéléseken mélyre kell hatolni a szerteágazó kérdéssorok vizsgálatában, az erkölcsi tisztaság, a teljes őszinteség és kölcsönös bizalom légkörében kell a tárgyalásokat folytatni, hogy a demokrácia, modernizáció és európaiság színvonalára  és megoldásaira juthassunk. Az erdélyi népek, magyarok és románok igazságai érdekében.

A tárgyalások és megoldások színfalai mögött mindenképpen jelen lesz az egymásról kialakított kép is.