Lehet, hogy alkony vagy arany

időm ez, mégis, mint a húsom,

ereszkedő… Sóhajtalan

tűröm, nehogy eszembe jusson,

hogy az, ki párom, égi jussom,

csak koszlott bőrzsák már szegény…

Ijeszt, ahogy ernyedve kussol.

Hogy ő is vénül, nemcsak én.

Pedig sikálni hogy szerettem!

Szőrén-szálán, hím hajlatán

siklott kezem, amíg mi ketten

sikamlós űrbe, mint a szappan,

kilőttünk fürdőnk padlatán.

Csillag rebbent a férfihabban.

Bozót karunk ma sósperec:

vénség rágja, akit szeretsz.

Redőnyön át a meztelen fény

beír. Fekszem, csíkos vadállat.

Ugrásra kész e meztelenség,

de majd szétnyomja már a vállam

Fegyverkovácsom kő feje…

Orrán-fülén, akár a szőrszál,

a tüskés horkolás kidől, száll –    

tű darázsraj kering vele.

Holdszálas férfihaj: mutatja

forgó és nyers időnk a Földön.

A szájon: kéngőz, láva habja,

a csók-emlékek füstje följön.

Altesti templom! – mit neki! –      

s a comberő… henyél a pára!

Verejték bűze ellepi

a dög herét mint sárga pára.

Megfúlok hunyt tekintetén!

Egy zsák só, elzuhant az ágyon,

lábkörme fölmered. De én,

még ekkor is, utána vágyom!

Nem, nem akkor kívánatos,

ha messze jár, ha nincsen itt.

Hanem mikor lápos, lapos

szemmel pásztázza kincseim,

nem kér belőlük, és „öreg

vagy már epedni!” – szól unottan…

Szétfröcsköl, mint a tört üveg,

bennem a düh: mire jutottam!

Közönyében, a vak tükörben

csupasztva lóg bimbós magányom:

felőle – képén újra látom –

ölem fű verje föl ma, körben…!

Fegyverkovácsom gyengesége

– szíve a szügyén már nem úr –

mélyebbre száll. S onnan fejébe:

hasaalja nem jut eszébe, 

csak ha vizel s nyúltan fakul…

Mint gyönyör nyelvhegyét
                                selyemzsír,

emléke úgy von be, de felsír

lelkem: ha vén, mért ejt rabul?

Ajánlás:

Herceg, bárki légy, férfi vagy nő!

Fakuló test párján vakul.

A testünk fogytáig tanul:

a férfiszépség is veszendő…