Amikor Zoran Ðinðiæ a nyolcvanas évek végén hazatért ex-Nyugat-Németországból, politikai esszéket kezdett írni, majd hamarosan könyvet publikált, amely egybefogta ezeket az esszéket. A könyvcím Bismarckot parafrazálta: „Jugoszlávia mint befejezetlen állam”. Azért említem ezt a történetet, mert látnunk kell az ívet, amely a mai konstellációhoz vezet bennünket. A könyv szinte minden mondata újraolvasást igényel, a mába fúródik, a cím pedig ott sötétlik a jelen félhomályában. A befejezetlen államiság faktuma ugyanis ott meredezik Ðinðiæ halálának kontextusában, de kijátszhatatlanok azok az összefüggések is, amelyek nehezen felszakítható folyamatosságot teremtenek a múlt és a jelen között. A címben olvasható mint kérlelhetetlen aktualitásként kerül elébünk, a fenomenológiai szociológián edzett Ðinðiæ-esszék amúgy is fenomenológiai eljárásként írták körül. Mert, és most őt idézem, abban „a vákuumban, amely az államiság nem-fogalmából nőtt ki, különféle növényzet sarjadt, amely az élethez való feltételek hiányát a saját életére utaló feltétellé módosította”. Semmi kétség, a tragikus sorsú miniszterelnök sikertelenül kísérelt meg felülkerekedni a befejezetlen államiság hagyományán: a pragmatizmus alkalmazkodó-kompromisszumteremtő fellépésével és az eurokonform magatartás törékeny ötvözetével sem sikerült, végérvényesen bár, kivonnia Szerbiát a politika-előtti világ szakadékaiból.

Történt mindez 2000 után, amikor a Miloševiæ-rezsim implóziója fölszította a remény szikráját, és a kiúttalanság mélyéből valami új tolult a felszínre. A tét ugyanis világosan kirajzolódott, és ez ismételten kiolvasható a könyvből: egy közösség létrehozása, amely úgy válik közös vállalkozássá, hogy politikai formákban ölt testet. Aki ma elolvassa ezt az említett könyvet, azon, meglehet, meglepetés vesz erőt, hiszen az egyik legtöbbet idézett szerző a rosszhírű Carl Schmitt. Mert Schmitt-től, példának okáért, azt lehet megtudni, hogy egy politikai közösség az alkotmányosság létezésének előfeltétele. Nem minden nép, amely államban él, képez politikai közösséget, és az államiság nem bizonyul állandó jellegű tulajdonságnak, hovatovább az államiság elveszthető. Ismét azért teszem szóvá ezeket a lecsupaszított megállapítássá feszített gondolatokat, mert ott látjuk hangsúlyaik időszerűségét a mában. Pontosabban az, aki hozzáfog a leltározáshoz Szerbiában, azt tapasztalja, hogy ezek az állítások folytatólagosan nem veszítenek ütőerejükből, és állandóan arra kényszerítenek, hogy újragondoljuk őket.

Ha megkíséreljük végiggondolni a posztmiloševiæi kor eleddig kibontakozó történetét, rögvest nekiütközünk annak az arendti gondolatnak, amely a kezdet szimbolikus súlyáról beszél. Ugyanis a szimbolikussá formált kezdetteremtés nemcsak kronológiai időleágazás, hanem egy új, emberek közötti tér alapítása. Különleges időpont, amely új politikai elbeszélés felé nyit ajtót. Factum brutum, hogy Szerbiában elmaradt ez a kezdetteremtés. Ugyanis a kezdetalkotás kollektív dimenziója az, hogy meghatározott konszenzust igényel az együtt lévők között, amely egyúttal a készenlétet jelenti arra, hogy a szabályvezérelt élet normái fognak irányítani bennünket. Nem szabad túlfeszíteni ezt az állítást úgy, hogy a kollektivitás tagjaihoz valamilyen hiposztazált tudatosságot kapcsolunk. Mert a konszenzus, amelyről beszélek, azt jelenti, hogy fennáll az elvek olyan halmaza, amelyhez kötődünk, és amelyet folytonosan értelmezünk. Hiszen a konszenzus számtalan vonatkozása csak később jut napvilágra, afféle értelmezendő alapként, amely a demokratikus eljárásokban nyer kifejezést.

Szerbiában a kezdet helyére a prepolitikai múlt maradványai nehezülnek. Amikor a publicisták arról írnak, hogy túlságosan erőteljes a kontinuitás a jelenlegi állapot, a „reformtársadalom” és a miloševiæi korszak között, akkor voltaképpen csupán következményeket észlelnek. Csak azt mondják, hogy visszafelé pillantva ragadhatjuk meg a miloševiæi rendszer hatalomelosztásának lényegét, hiszen az túlélte hordozóját. A különbség azonban, hadd tegyem hozzá, abban rejlik, hogy a miloševiæi rendszer mélységesen leegyszerűsített tapasztalati világokat hozott létre, határvonalakat teremtett a társadalmi diskurzusokban. Ennek okából a beszédfordulatok grammatikáját a Mi és az Ők ellentétpárja határozta meg. 2000 után ezek a határvonalak elmosódtak, a kognitív egyszerűsítés a múltba süllyedt, a sajátos jegyek helyébe kétértelműségek kerülnek. A dichotomikus hatalmi világot felváltotta a szövevényes komplexitás, amely redukálhatatlannak tűnik. Az új formulák mindig csomózó, sohasem oldozó fajták.

Nos, a Miloševiæ-ellenes front politikai elitjei, amelyek ellenzéki pozíciójuk ellenére ezernyi szállal kötődtek a rezsimhez, a kezdet kezdetén eltékozolták a lehetőséget. Az alkotmányosság fundamentumainak lerakása, a megfelelő törvények életbe léptetése helyett már a kezdet pillanatában belemerevedtek a rezsim romjainak fenntartásába, az érdekharcok szövevényébe. A nyertes mindent magával ragad (winner-take-all), és ahogy régen mondták, körbehordozza a zsákmányt. Az állam itt ugyanis zsákmányként szerepel: az új hatalomtartók diadalmenetében ott látjuk a hatalom áthagyományozásának igényét, miszerint a hatalmi javak az egyik kézből a másik kézbe kerülnek. Pedig az ilyen esélyek csak egy pillanatra villannak fel. Világosan kell jelezni: Szerbia mindmáig híján van az alapító politikai konszenzusnak, a politikai erőtér szereplőinek polarizáltsága roppant akadályként jelenik meg.

Ami állandónak bizonyul: a hatalmi redisztribúció informális alakzatai és a hatalom olyan elosztása, amely nem jár párban a hatalom korlátozásával. A közvélemény bizalma gyorsan megrendült, mintha az a tétel nyert volna igazolást, hogy Szerbiában a csalódás jelenti a legalapvetőbb társadalmi tapasztalatot. Hiszen ha továbblépünk, úgy kénytelenek vagyunk látni azt a legitimációhiányt, amely sújtja a politikai eliteket.

Az enervált és a privatizáció erőterének átalakítására összpontosító nemzetközi közösség különféle szervei nemegyszer átsiklanak a jelenségek felett, inkább vállon veregetik a reformtechnokratákat, és az Európai Unió felé helyeznek el útjelzőket. Mégis azt a kegyetlenül kedvezőtlen jelentést, amely arra irányult, hogy rekonstruálja az általános tudáskészletek („common knowledge”) állapotát a hatalom és a bűnözés viszonylatáról, egy nemzetközi szervezet (Nemzetközi Válságcsoport –  ICG) írta alá. Ez a jelentés, példának okáért, éles szemmel regisztrálta a reformfolyamatok sötét oldalait. Szembeszökő ugyanis, hogy a kormány tagjai milyen kétes kísérletekkel élnek, amikor az említett legitimációhiányt kívánják ellensúlyozni. Ezzel magyarázható, hogy alkalomadtán megkísérlik hatalmukba keríteni a médiumokat, vagy hogy olyan beszédmódhoz folyamodnak, amely minden hitelességüket megkérdőjelezi. Ez világítja meg a kormány alelnökének véleményét, hogy igazolható a bűnözőkkel való tárgyalás, amennyiben ez a legmagasabbrendű nemzeti érdekeket testesíti meg. Vagy ez derít világosságot a kormány tagjainak azon igyekezetére, hogy a közvélemény elfogadja a háborús bűnökkel meggyanúsított politikus pártjával való koalíciót.

Rosszabb fénybe mi sem kerülhet, mint az az ügy, amikor a nyilvános megnyilatkozásokban a köz-terep és a magán-területek egymásba szervetlenednek. A bűnjelek árulkodóak: a szóvirágok, a reformmessianizmus frázisainak meredt homlokzatai mögött kénytelenek vagyunk azt látni, hogy a kormány tagjait újra és újra rajtakapják a „nemlegális” elitekkel való szövetkezésen. A további képletek aligha ismeretlenek, hiszen ezek a posztautoritariánus kor szokványos dimenziói: az elmúlt kor pénzügyi elitjei továbbra is uralmat gyakorolnak, az állambiztonsági szolgálat különféle „sejtjei” a privatizáció hullámlovasai, noha korábban, minden mértékkel mérve, belemártóztak a háborúmiszticizmusba.

Aki a politikai erőtér feltérképezésére vállalkozik, differenciálatlanságot tapasztal. Amikor a Miloševiæ-rezsim széthullott, akkor a megannyi kis pártból (majdnem húsz) és néhány nagyobb pártból összeálló koalíció ragadta magához a hatalmat. (A mostanság készülő törvény a pártok pénzeléséről talán rendet teremt, pontosabban átrendezi az erőteret, és csökkenti a pártok számát.) Ez a koalíció mai napig furcsamód „demokratikus ellenzéknek” nevezi magát, egyúttal különféle ideológiatörmelékeket görget: ha velőig kívánunk hatolni, úgy alkudozó érdekszövetség képe rajzolódik ki előttünk, amely minden bizonnyal eltűnik a következő választások után.

Az uralmi koalíció legnagyobb pártja valójában a néhai miniszterelnök üzeme, a Demokrata Párt. A kilencvenes évek elején a belgrádi értelmiségi elit pártja volt, hiszen magában foglalta a szerb próeurópai értelmiség legjavát, és a posztkommunista kor kritikája éltette. Az összetétel azonban gyorsan megváltozott, a legtöbb hang-adó értelmiségi távozott a pártból: Ðinðiæ volt az, aki felülkerekedett ellenfelein, tekintély-fellépésével, határozottságával átformálta a párt arculatát, lényegében erősen hierarchikus, teljesítményelvű szervezetet épített ki, amely magán viselte a ðinðiæi pragmatizmus nyomait. A párt kilencvenes évekbeli történetébe beleivódik az a feszültség, amely a szerb etnonacionalizmus és az európai stílű retorika között tapasztalható, hiszen példának okáért a demokraták akkor fordultak a pszichiáter etnovezér Karadziæ felé, amikor Miloševiæ megszabadulni óhajtott tőle. Nem véletlen, hogy Ðinðiæ legmaróbb hangú bírálója, még az erőszakkal terhelt kilencvenes években, „Kereskedő szellemű politikus” címmel jelentetett meg írást, utalván arra a támogatásra, amelyet Ðinðiæ a miloševiæi politikának nyújtott. Tény és való: amennyiben bekémlelünk a Demokrata Párt (és különösképpen Ðinðiæ) mondatépítményeinek belsejébe, úgy a szerb nemzeti program melletti síkraszállást (ami alkalomadtán a békekötés elutasítását is jelentette, mint pl. 1992-ben), a központosítás igazolását látjuk. Hovatovább Ðinðiæ volt az a politikus, aki a politikai fordulat után megerősítette a közéleti hatalmat igénylő és a nemzetpolitika értelmezőjeként fellépő egyház szerepét. Hitelesítette a felkavarodott kilencvenes években oly ellentmondásos szerepet játszó és egyes reprezentánsai által bellicisztikus gesztusokat gyakorló egyház jelenlétét az iskolában, a hadseregben.

Így testesíti meg ma a Demokrata Párt az elmúlt korral való kétes folyamatosságot, története mintaszerű. A politikai fordulat után az elkésett szerbiai transzformáció hordozója, fontos kormányfunkciók (miniszterelnöki tisztség) tulajdonosa. A posztmiloševiæi kort azonban nem tudta funkcionális rutinná egyszerűsíteni, hiábavalóan kísérelte meg pragmatikus rendbe illeszteni a részeket. A ðinðiæi politika nem kívánta történetileg artikulálni a háborús bűnökkel terhelt múltat, nem óhajtott hatalmába keríteni emlékeket a kilencvenes évekből, az etikai emlékezés helyett funkcionális rekonstrukcióra vállalkozott, azt állítván, hogy nem kell a szélirány ellen fésülni a szerbiai történelmet. Hogy Szerbiában elsikkadt a múlttal való számvetés, a felelősség vállalása, a rossz átháríthatatlanságának tudatosítása, nos, ez nem kis mértékben a Demokrata Párt számlájára is írható.

A másik nagy párt a G-17 Plusz nevet viseli, amely a szerbiai színtér lényeges vonásait tükrözi. Mert Szerbiában az elmúlt időszakban az állami szférán túl kialakult egy érdektér, amelyet ugyan civil szférának minősítettek, ám kevéssé hasonlított a nyugati értelemben vett civil társadalomra. Hiszen alig akadtak olyan dimenziói a klasszikus civil társadalomnak, amelyek megjelentek volna a szerbiai „civilitásban”. Lényeges, hogy a szerbiai civil társadalom képződményei az ellenzéki pártok kifutási pályáit jelentették, amit ott látunk a perszonálunió tényében, abban, hogy a civil szervezetek vezéregyéniségei egyben a politikai élet szereplői is voltak. (Ezzel magyarázható, hogy a politikai fordulat után a civil szféra sok képviselője állami szerepeket vállalt, és hogy a legtöbb állami tisztviselő civil szervezettel rendelkezik.) A civil szervezetek fogadták be a nagy nemzetközi intézmények pénzküldeményeit, pénzügyi-elosztási csatornákat jelentettek, amelyeken keresztül a nemzetközi közösség hatékony befolyást gyakorolt a szerbiai állapotokra. A G-17 Plusz, civil szervezetként, főképp belgrádi közgazdászok csoportját jelentette, amely a közgazdasági reform előkészítésén munkálkodott, és a külföld hiánytalan bizalmát élvezte. A politikai fordulat után először nyomásgyakorlással próbálkozott, majd képviselői bejelentették, hogy politikai pártként kívánnak részt venni a szerbiai közéletben.

Hangadó személyisége a G-17-nek például a nemrégiben lemondott bankkormányzó, aki akaraterejével tűnt ki a régi rendszer erőinek felmorzsolásában, majd társaival elfoglalta a központi bankot. Annak ellenére, hogy nem rendelkezett tapasztalattal a monetáris politika gyakorlásában, és másokkal ellentétben nem járta ki az olyan pénzügyi intézmények (indoktrinációs) iskoláit, mint a Nemzetközi Pénzügyi Alap, néhány évig többnyire sikerrel kormányozta a legfőbb szerbiai pénzügyi szervet. Hiszen megőrizte a nemzeti pénzegység értékét, ellenállt a nemzeti bankra irányuló nyomásnak. Ugyanakkor nem elégedett meg a monetáris értékek igazgatásával, a kormányzói szereppel, ambícióihoz mérten folytonosan új arculatot kívánt adni a politikai dinamikának, ennek megfelelően közbeavatkozó és a kormányt bíráló kedve nőttön-nőtt. Az idén életbe lépő banktörvényben a kormány olyan feltételeket juttatott érvényre, amelyek éle éppen a volt bankkormányzó ellen irányult. A kikényszerített lemondás után a volt bankkormányzó folytatta és kiélezte leleplezési technikáját, több ízben is úgy lépett a színre, hogy a kormány tagjainak üzelmeire (pénzmosásban való részvétel, korrupció stb., a lista szinte végeláthatatlan) hívta fel a figyelmet.

A G-17 Plusz zászlajára legújabban olyan jelszó került, amely nemrég még főbenjáró bűnnek számított: Szerbia „függetlensége”, értsd Szerbia és Montenegró szétválása. Érdekesmód Szerbia függetlenségének előtérbe helyezése akkor nyer formát, amikor Solana segédletével tető alá hozzák a Szerbia és Montenegró közötti államszövetség építményét. Aligha kérdőjelezhető meg, hogy az államszövetség akadozva működik, így jellegzetesnek bizonyul, hogy a vámok kapcsán létrejövő megegyezés még mindig várat magára, ennélfogva a függetlenedés gondolatának egyre több támogatója akad Szerbiában. Mégis figyelemre méltó, hogy a G-17 akkor kötelezte el magát a szuverenitás eszméje mellett, amikor az európai politikusok azt hihették, hogy elejét vették a vég nélküli civakodásnak.

A szuverenitás kérdésében más az álláspontja a Szerbiai Demokrata Pártnak, a valamikori jugoszláv elnök, Koštunica pártjának. Ez a politikai alakulat szinte teljes egészében vezére fellépéseihez kötődik, a kilencvenes években miniatűr pártként jegyezték, kormányszerephez a Miloševiæet legyőző első emberének sikere juttatta. A politikai fordulat után a volt rezsim konvertitáinak menedékhelyévé vált, akik számára a pártretorikát átjáró nacionalizmus vonzó terepnek bizonyult. Koštunica, akit aura vett körül, és a nyilvánosságban szereplő néhány hangadó pártreprezentáns hamarosan konfliktusba került a kormánnyal. Bírálták a privatizáció korrupcióval átitatott folyamatait, kritika tárgyává tették a Demokrata Pártnak az állami szervek elfoglalására irányuló praxisát, eszményi következetességet hirdettek meg, amely álljt parancsolhat a romlás folyamatának. Szüntelenül bírálták a kormánynak a hágai törvényszékkel szembeni szolgálatkészségét, ostorozták Ðinðiæék készenlétét arra, hogy kiszolgáltassák a meggyanúsított háborús szereplőket, mondván, hogy afféle kereskedelmi egyezmények szerződő feleivé silányították Szerbiát. Ha a Demokrata Párt esetében valamilyen tátongó diszkrepanciát jeleztünk a megnyíló lehetőségek és a morális megvilágosodás között, úgy ez esetben, ellentmondással élve, a pragmatizmussal egyszerre dacoló és annak legmélyebb bugyraiba belemerülő szerb nacionalizmus tűnik elébünk. Az alkotmányjogász, a 18. és 19. századi politikai filozófiát oly kitűnően ismerő és értelmező Koštunica retorikájában egyszerre ragadható meg a szerb grandeur ünneplése, a klasszikus nemzetállam méltánylása, a De Gaulle-ra emlékeztető gesztusok gyakorlása, a nacionalizmusnak morális tartalmakkal való kitöltése. Alapállása maga a jog eszméjének védelmezése volt a posztmiloševiæi konstellációban, innen a legalizmus ideológiai címkéjének hangoztatása vele kapcsolatban. Polémiája a reformfolyamatok módozatai ellen azonban megannyi fonák dimenziót tartalmazott, hiszen a legalizmus védelmezésének módja összemosta a jogállamiság elvrendszerét és az államraisont. Ebből az alapállásból sarjadt a hágai törvényszékkel való együttműködés korlátozásának igénye, hovatovább ebből következtek az olyan torzképek, miszerint Koštunica a volt rezsim titkosszolgálati embereinek makacs védelmét gyakorolta. Ami az aura megkopásához vezetett, noha csillaga, ha halványabban is, de még mindig ragyog, és a legelfogadottabb politikus a szerbek számára.

A szerbiai polarizáltságot jól jelzi, hogy a köztársasági alkotmány előkészítésében nem vesz részt a kormánykoalícióból korábban kilépett Szerbiai Demokrata Párt. Ott látjuk az alkotmányelőkészítés kapcsán felmerülő kérdések környezetében a nemzetpolitika szempontjából a kérdések kérdését, nevezetesen a decentralizációt. A Demokrata Párt aszimmetrikus decentralizációt javall, erős helyi önigazgatással, a Szerbiai Demokrata Párt viszont regionalizációt kíván érvényre juttatni, amelynek voltaképpeni célja, hogy nem tenné lehetővé a Vajdaság különleges pozícióinak érvényre juttatását, és rendkívüli választásokat sürget, utalván arra, hogy a választások az alkotmányozás elengedhetetlen feltételét jelentik. Hadd jegyezzük még a (vajdasági) regionális pártokat (Szociáldemokrata Liga, Reformerők), amelyeket a politikai dinamika egyre inkább deffenzívába szorít, és melyek egyre kisebbedő esélyekkel kísérlik meg tolmácsolni a vajdasági/regionális autonómia jelentéseit. Függőségük a belgrádi politikai elitektől korlátként merül fel, ami sokakat arra int, hogy a vajdasági autonómia ügye holtvágányra tolódott ki. 

A szerbiai politikai erőtér nem lenne teljes, ha nem említeném a hatalmi koalícióból kiszorult pártokat. A valamikori szerbiai ellenzék vezéralakjának, Vuk Draškoviænak a pártja nem csatlakozott 2000-ben a győztes koalícióhoz, ára hamarosan óriásit zuhant a politikai börzén. Draškoviæ napjait a posztmiloševiæi kor elsötétítette, sikertelen visszatérési kísérletei hosszabb távú tendenciákat sejtetnek. A retorikát a kormányt átkozó kritika és az időszerűtlen csetnikideológia szólamainak felelevenítése, kénkőszagú hagyományvonulatok felcitálása jellemzi. Ott vannak még a valamikori rezsim politikai ágensei (a Szerb Radikális Párt, valamint a kettévált Szerbiai Szocialista Párt), amelyek vezérei Hágában tengetik napjaikat, és a történelem ítélőszéke előtt állnak. Az utóbbi pártot azonban aligha lehet a történelem szemétdombjára küldeni, az időközi helyi pótválasztásokon mandátumokhoz, sőt vezérszerephez jutottak, például Miloševiæ szülővárosában. Ideológia kibontakoztatására már régen nem futja az erőből, de a lokális érdekszövődmények alakulásába, a hatalmi elosztás dinamikájába még beleszólhat.

Eleddig nem szóltam a szerb nemzetpolitika olyan fontos dimenziójáról, mint Koszovó. Holott éppen ez idő tájt nyomul újra erőteljesen előtérbe: nemzetpolitika, alkotmányozás, hagyomány, a múlt kritikai feldolgozásának kérdéskörei forrnak itt egybe. A felkavarodott valamikori tartományt mindig kísérte az erőszak árnya, ám az utóbbi időben a terrorista jellegű erőszakmegnyilatkozások erőre kaptak, baljós tendenciákat előrevetítve. A kormány retorikája, a deklaratív állásfoglalások, a régi szólamok labirintusaiba való belemerevedés, a nemzetközi közösség kioktatása szilárd jövőkép hiányáról tanúskodnak. Néha felhangzik a régi gondolat, amely Koszovó felosztásában látja az üdvözítő megoldást, aztán alábbhagy a nyilvános fejtegetés, és a politikai kereskedelmet az informális szférára hagyja. Mindez azt a vonást húzza alá, amely a szerbiai állapotok állandó karakterjegye. A neve: bizonytalanság.