A Néma közösségek című könyv a csángó szakirodalom újabb darabja. Egy olyan fiatal történész a szerzője, aki mind módszertani, mind elméleti alapon paradigmaváltásról tesz bizonyságot a román törtétenírásban. Livu Pilat érdemeit a magyar kutatók is elismerik, ugyanis a történelmi hitelességre törekszik, nem pedig a manipulatív nacionalista irányzat képviselője.

A könyvet 2002-ben adták ki a bákói Dumitru Mărtinaş Egyesületnél. Ismerve a nevezett egyesület irányultságát, ellentmondásosnak tűnik a szerző eddigi munkássága valamint a kiadó által képviselt eszmeiség. Az egyesület elnöke, Gheorghe Bejan a könyv eleji ajánlásában nem mulasztja el a csángók román eredetét ecsetelni, s a könyvet is hasonló igazságok bizonyítékául ajánlja az olvasónak. Liviu Pilat előszava, valamint az összegzés messzemenően eltér a könyv magvát alkotó, interdiszciplináris módszerrel végzett kutatások eredményeként megírt nyolc falu mikrotörténetétől.

A köny címét adó kifejezést (néma közösségek) Marc Blachtól kölcsönzi, mellyel utóbbi a történelem névtelen tömegeit illeti. A szerző egész munkásságát a francia Annales-iskola határozza meg, s a pozitivista szemléletmód is jól érzékelhető ebben a műben. Következtetéseit nagy mennyiségű történelmi adat áttekintése után vonja le. Elsődleges forrásai a misszionáriusok levelezései, valamint más levéltári adatok, az etnográfusoktól eltérően pedig nem használja a kortárs adatközlők vallomásait. A már említett módon előszava nem illeszkedik a szöveg egészébe. Vezérelv ebben a fejezetben a Dumitru Mărtinaş által képviselt nézet, ami az olvasóban sokszor azt az érzést kelti, hogy az említett szerző művét olvassa. Liviu Pilat szerint a 17–18. században a magyar megnevezésnek nem volt nemzetiségi töltete, hanem a katolikusok szinonimájaként használták, ezért beszélnek a korabeliek „magyar papokról”, „magyar templomról”. Annak bizonyítékául, hogy csupán felekezeti, nem pedig nyelvi megkülönböztetés létezett, nem használták a román megnevezést, hanem a katolikusok az ortodoxokat „moldvaiaknak”, „vlahoknak” nevezik. Állítása megcáfolásaként csupán egy példát említenék az általa gyakran idézett Moldvai Csángó-Magyar Okmánytárból: Giovanni Battista Costaldo Generális 1552 áprilisában I. Ferdinánd királynak írt jelentésében arról tudósít, hogy a falusiak között keringő hír szerint a vajda a magyarokat át akarja téríteni „oláh hitre”. A jelentésből kitűnik, hogy már a 16. század közepi emberek a felekezeti hovatartozás mellett a nemzetiségre is hangsúlyt fektetnek, s különbséget tesznek köztük (magyarok) és a románok között.

Ugyanakkor találunk eddigi írásaival ellentmondó állításokat, s itt újra a nemzetiségre vonatkozó példát említeném, hiszen ez a legszembetűnőbb. 2000-ben, a jászvásári fiatal történészek folyóiratában (Opţiuni istoriografice) megjelent, (Kickófalváról szóló) tanulmányában a következőket írja : „A falut csak régi lakosai népesítik be, ezek fokozatosan elvesztik magyar nyelvüket egy olyan folyamatban, amely a XVII. században a Szeret-völgyi falvakban globálisnak tekinthető.” Ettől eltérően pedig a könyv összegzésében azt a nézetet juttatja kifejezésre, amely szerint egyértelműen meghatározható a vizsgált falvak (köztük Kickófalva is) lakóinak román etnos-hoz való tartozásuk.

Az 1–6. fejezetekben (legtöbbször falvanként leosztva) részletezi a helységek történetét, a vizsgált időszakra jellemző időjárási sajátosságokat, s ez által meghatározott gazdálkodási módokat. Továbbá bemutatja, valamint elemzi a szervezési struktúrákat, a hatalmi erőviszonyokat, a mentális téren való változásokat, és nem utolsósorban a rurális közösségekre jellemző társas ösztönöket. Ezen fejezetekben torzítások csak helyenként figyelhetők meg, csupán azokban az esetekben, ha falvak, falunevek eredete vagy esetleg személynevek válnak tárgyalási témává.

Liviu Pilat eddigi munkásságának tükrében olvasva a könyvet érezhetővé válik a szerkesztő/kiadó belejavítása az eredeti szövegváltozatba. Ennek hiányában s egy más kiadó gondozása alatt megjelentetve művét jogosan hihetjük, hogy írása a jelen spekulatív bizonygatások helyett a tudományág számottevő forrásává válna. Erre enged következtetni az is, hogy (az előszó, valamint összegzés kivételével) a könyv a szerzőnek azt a nézetét képviseli, mely szerint a vitatott népcsoportot nem nevezhetjük csángóknak, hanem a más nemzetiségű katolikus felekezetűek mellett, bizonyítható a Szeret-völgyi magyar lakosok 17. század előtti jelenléte.