(Páskándi, Ilia – és a bel­ső el­há­rí­tás)

Páskándi Gé­za csak egy volt az ’56-os ma­gyar for­ra­da­lom ürü­gyén Er­dély­ben le­tar­tóz­ta­tot­tak, be­bör­tön­zöt­tek és rab­mun­ká­ra hur­col­tak tí­zez­rei kö­zül – de Páskándi Gé­za csak egy volt. Egy volt iz­zó, dé­mo­ni­an sok­fé­le te­het­sé­gé­vel, a gö­rög böl­csek nap­sü­töt­te nyu­gal­má­val, más­kor ké­ken föl­szik­rá­zó, ma­gas­fe­szült­sé­gű han­gu­la­ta­i­val. In­du­la­ta­i­nak föl-föl­lá­vá­zó ere­jé­vel és fi­gyel­mes ér­zé­keny­sé­gé­vel, más­kor el­lent­mon­dást nem tű­rő, fe­je­del­mi ki­nyi­lat­koz­ta­tá­sa­i­val. Egy volt mé­lyen át­élt, fáj­dal­ma­san de­rű­lá­tó ma­gyar­sá­gá­val és tűz­há­nyó mo­dern­sé­gé­vel, tom­bo­ló for­ma­bon­tá­sá­val és hű­vös for­ma­te­rem­té­sé­vel. És egy volt az Is­tent küsz­köd­ve ke­re­ső, hoz­zá min­dig vissza­té­rő, mert „hit­re te­rem­tett”1 kál­vi­niz­mu­sá­val, s per­sze hí­res és va­rá­zsos, oly­kor túl­ára­dó, más­kor meg mo­ró­zus tár­sa­sá­gi kel­le­mé­vel. Az­zal a vul­ka­ni­kus töl­té­sű, még­is úgy­mond rej­te­ke­ző em­ber- és író-sze­rep­pel, amit nem el­ját­szott, ha­nem min­dig vál­lalt és vi­selt is, ép­pen mert ve­le szü­le­tett.

Köl­tő­je, el­be­szé­lő­je, szín­pad­ra ál­lí­tó­ja, ám min­de­nek­előtt ke­ser­ves meg­kín­ló­dó­ja és rög­esz­més-ki­tar­tó vé­gig­gon­do­ló­ja volt en­nek a za­va­ros tej­ként mind­un­ta­lan össze­fu­tó Ke­let-Kö­zép-Eu­ró­pá­nak. A ma­ga jó­ra­va­ló nacionaliz-musával2 örök szen­ve­dő­je Tri­a­non­nak és Pá­rizs­nak, ki­út­ke­re­ső­je a zak­la­tott Kár­pát-me­den­ce, a küsz­kö­dő ma­gyar­ság, a zül­lött Bal­kán és a dik­ta­tú­ra ab­szurd va­ló­sá­gá­nak. Lé­te­zé­sünk lá­zas gyors­író­ja, kí­sér­le­te­ző szer­kesz­tő­je volt (hi­szen „az em­ber re­konst­ru­á­ló és res­ta­u­rá­ló állat”3), a ma­gyar anya­nyelv pá­rat­lan te­het­sé­gű já­té­ko­sa és új­ra­te­rem­tő­je.

Egy abszurdoid eu­ró­pai, az ag­go­dal­mas ma­gyar, aki egy egész ré­gi­ó­nak és egy tel­jes ha­gyo­mány­vi­lág­nak: Er­dély­nek a szel­le­mi­sé­gét volt ké­pes ki­ter­jesz­te­ni az összmagyar kultúrára.4 Múl­tun­kat is­me­rő, jö­vőn­ket sej­te­tő irány­fo­gal­ma­zó bent a könyv­ben és kint a szín­pa­don. A sír­rab­lók cí­mű „re­gény­do­ku­men­tu­má­ban” Er­dé­lyért így fo­hász­ko­dott: „Imád­koz­zunk: elő­re-ve­tí­té­sünk­ben nagy té­ve­dé­sek ér­je­nek utol. Kö­nyö­rög­jünk: ezer­szer is bo­tol­jék meg jós­la­ta­ink nyelve.”5 Páskándi te­hát a tör­té­ne­lem és a je­len fo­lya­ma­tos iz­ga­tó­ja­ként jö­vő­mon­dó is volt: ma is megint az a kér­dés, va­jon tény­leg meg­bot­lik-e a rossz jós­lat nyel­ve?

Páskándi Gé­za ma­gyar író és gon­dol­ko­dó volt.6 Va­gyis köz­iz­ga­tó, nyil­vá­nos föl­buj­tó. Amit nem ­csak a min­den­ko­ri ro­mán ha­ta­lom gon­dolt ró­la, de a ma­gyar „iro­da­lom­po­li­ti­ka” is. Igaz, nem egy­for­mán s per­sze nem is egy idő­ben, hi­szen át­te­le­pe­dé­se előtt Páskándiról Ma­gya­ror­szá­gon sen­ki sem tu­dott, nem szá­mít­va né­hány, Er­dély­re is fi­gye­lő iro­dal­mi lap­szer­kesz­tőt. S per­sze a sok író­tár­sat, szí­nészt és az ide szár­ma­zott ba­rá­to­kat. Bu­da­pest­re köl­tö­zé­sé­ig azon­ban nem­ csak a ká­dá­ri ha­ta­lom kul­túr­po­li­ti­ká­ja nem szá­molt ve­le (sem), de a ma­gyar­or­szá­gi ol­va­sók kö­zül is csak ke­ve­sen is­mer­het­ték. Ké­sőbb pe­dig, no­ha ak­kor­ra már Ma­gya­ror­szá­gon is si­kert si­ker­re hal­mo­zott (1977-ben hi­va­ta­los el­is­me­rést: Jó­zsef At­ti­la-dí­jat is kapott7) – az or­szá­go­san is­mert, sú­lyos sza­vú írót a po­li­ti­ka min­dig is bár mé­zes-máz­zal, még­is csu­pán óva­to­san, szőr­men­tén res­pek­tál­ta. „…megtaláltam a köz­lés­nek azo­kat a csa­tor­ná­it, ame­lyek szá­mom­ra a leg­ter­mé­sze­te­seb­bek: egy olyan szim­bó­lum­rend­szert, ké­pes be­szé­det, köz­ve­tett nyel­vet, amely a gro­teszk­hez, a pa­ra­bo­lisz­ti­kus áb­rá­zo­lás­hoz, de a tör­té­nel­mi drá­má­hoz is kap­cso­ló­dik, amellyel pon­to­san el tu­dom mon­da­ni a vé­le­mé­nye­met a világról.”8 El­is­mer­ték, ki­ad­ták és be­mu­tat­ták, s bár­ha „been­ged­ték”, sőt át­te­le­pe­dé­se­kor töb­ben is se­gí­tet­ték (Illyés Gyu­lá­tól a ba­rá­to­kon át „sok tisz­tes­sé­ges, ma­gyar ér­zel­mű pártemberig”)9 – még­is tar­tot­tak tő­le, s ezért is igye­kez­tek kesz­tyűs kéz­zel bán­ni ve­le. „Ne fe­led­jük: ne­kem nem­csak ’56 s ta­lán nem elég csen­de­sen meg­val­lott ma­gyar­sá­gom volt »politikai púp« a há­ta­mon, ha­nem még sti­lá­ris íz­lé­sem ügyé­ben is akad­tak bakalódásaim, no­ha az én sze­mem­ben a nem­ze­ti iro­da­lom min­den irány­za­ta ne­mes ha­gyo­mány volt, ha egy­szer bi­zo­nyí­tott. Én so­se vet­tem ko­mo­lyan az úgy­ne­ve­zett »népi–urbánus« meg­kü­lön­böz­te­tést, az igaz­ság az, hogy mind­ket­tő mö­gött ugyan­azt az osz­tá­lyok­ban – mind­egy, hogy más osz­tá­lyok­ban gon­dol­ko­dó ide­o­ló­gi­át szi­ma­tol­tam. Én pe­dig in­teg­rá­ló nem­ze­ti ál­lás­pon­ton vol­tam, bör­tö­nöm után plá­ne. En­gem ott [Er­dély­ben – Cs. M.] in­kább avant­gárd író­nak tar­tot­tak (igaz, fő­ként tör­té­nel­mi drá­má­im meg­je­le­né­sé­ig), s csak Pes­ten kezd­tek egy­ér­tel­mű­en nem­ze­ti­nek mon­da­ni. An­nak per­sze más oka is volt, hogy én itt avant­gárd »arcomat« ho­mály­ba von­tam (nem pusz­tán: tör­té­nel­mi s na­pi ke­res­let és kí­ná­lat ügye!). Er­dély­ben azt akar­tam: az avant­gárd irány­za­to­kat ma­gyar köz­ve­tí­tés­sel és ér­tel­me­zé­sen kap­ják a fi­a­ta­labb mű­vé­szek, ér­tel­mi­sé­gi­ek, a né­zők, ol­va­sók, ne pe­dig több­sé­gi nyel­ven, tá­la­lás­ban. Itt ez már nem volt »aktuális«, leg­alább­is azt hit­tem, hogy nem az. A »magyarul fej­lett eu­ró­pa­i­nak len­ni, nem le­ma­rad­ni semmiről« iga­zol­ha­tó­an ré­gi el­vem volt tehát.”10

A ba­rát­ko­zó rej­tőz­kö­dő

A het­ve­nes évek de­re­ká­tól már nem­ csak mű­ve­it ol­vas­ták, de őt ma­gát is igen so­kan meg­is­mer­ték. Gyak­ran jár­ta a vi­dé­ket is, és akik ta­lál­koz­tak ve­le, akár a Kor­társ szer­kesz­tő­sé­gé­ben, akár a szín­há­zi vi­lág­ban vagy az „író-ol­va­só ta­lál­ko­zók” so­rán szer­te az or­szág­ban – mind-mind sze­mé­lye­sen is na­gyon ked­vel­ték, sőt ter­he­sen kö­rül­dong­ták. Hi­szen egy­szer­re volt „ér­de­kes”, mert er­dé­lyi, „le­gen­dás”, mert ’56-ért hat év bör­tönt vi­selt, hír­ne­ves, mert be­szél­tek ró­la – a va­ló­ság­ban pe­dig le­fegy­ver­ző­en bölcs volt és a be­szél­ge­tés­ben de­le­jes, né­ha ko­mor in­du­la­tú, de ked­ves és sze­re­tet­re mél­tó. Még­is csak ke­vés ba­rát­ja volt a va­ló­ban ben­ső­sé­ges (mert ré­gi és meg­szen­ve­dett) jóbarátság bi­za­lom- és sze­re­tet­kö­ré­ben.

No­ha sű­rűn ta­lál­koz­tunk fő­ként már a nyolc­va­nas évek­ben, én eb­be a bel­ső kör­be nem tar­toz­tam be­le. Igaz, iro­dal­már, de még­is­csak fia-ko­rú vol­tam, a sze­ge­di böl­csész­kar utá­ni, hu­szon­négy éves kez­dő. Azt azon­ban, hogy az ak­ko­ri ide­ges és bi­zal­mat­lan, sőt min­den­fé­le „la­za­sá­ga” el­le­né­re is egy­re gya­nak­vóbb (és csak az er­dé­lyi­hez ké­pest „sza­bad”), za­va­ro­san pezs­gő iro­dal­mi és „iro­da­lom-mel­lé­ki” vi­lág­ban még­is ész­re­vett, ko­mo­lyan szó­ba állt, sőt szí­ve­sen be­szél­ge­tett is ve­lem Er­dély­ről és a ho­ni po­li­ti­ká­ról; más­kor pe­dig Csiki Lász­ló és Bo­dor Ádám, Szil­ágyi Ist­ván és Lászlóffy Ala­dár meg a töb­bi kö­zös ba­rát és per­sze a sa­ját mun­ká­i­ról, a Tiszatájról, az Éle­tünk­ről vagy épp az én dol­ga­im­ról; vagy hogy gyak­ran ve­lem s ne­kem is oly nyíl­tan há­bor­gott a „mai kocs­ma” ak­tu­á­lis akar­nok­sá­ga­in – nos, mind­ezt bi­zo­nyo­san nem an­nak kö­szön­het­tem, hogy a Mű­ve­lő­dé­si Mi­nisz­té­ri­um Iro­dal­mi Fő­osz­tá­lyá­nak a „vi­dé­ken szer­kesz­tett iro­dal­mi fo­lyó­irat­ok­kal fog­lal­ko­zó” re­fe­ren­se vol­tam (nem so­ká­ig). Va­gyis a „ha­ta­lom em­be­re”: cen­zor, inst­ruk­tor, perzekútor a leg­jobb eset­ben is – kü­lön jó, ha nem még más egyéb is. Még­is ezt a föl­me­le­ge­dő is­me­ret­sé­get, ve­le kö­tött „ba­rát­sá­go­mat” kez­det­től nem­csak va­ló­sá­go­san meg­tisz­te­lő­nek, de könnye­dén ter­mé­sze­tes­nek is érez­tem. Hi­szen jól is­mer­tem ré­gi mű­ve­it is, nem­csak hír­ne­vét, és lát­ha­tó­an ő se tar­tott en­gem sem af­fé­le tu­cat kó­bor li­te­rá­tor „el­ve­szett em­ber­nek”, sem pe­dig a min­den sza­ván áhí­tat­tal csün­gő hím kék­ha­ris­nyá­nak.

Hogy sze­mé­lye­sen is meg­is­mer­tem, mond­ha­tó el­ke­rül­he­tet­len hi­va­ta­li kö­te­les­ség­nek is. Azt azon­ban, hogy mi­u­tán össze­ta­lál­koz­tunk, oly sok­szor ke­re­sett; hogy a Nim­ród­ban vagy a deb­re­ce­ni iro­dal­mi na­po­kon, a bozsoki drá­ma­kon­fe­ren­ci­án s má­sutt min­dig az asz­ta­lá­hoz ül­te­tett; hogy tár­sa­ság­ban nem­csak előt­tem be­szélt, de hoz­zám is, hogy meg­kér­de­zett, s ta­ná­csot is adott, vagy hogy mi­kor rá­szo­rul­tam (ő kér­dez­te), még ki is se­gí­tett – mind­ezt sze­ge­di „elő­é­le­tem­nek”, ot­ta­ni  és pes­ti, ko­lozs­vá­ri és ma­ros­vá­sár­he­lyi, sep­si­szent­györ­gyi ba­rá­ta­im­nak kö­szön­het­tem. Mind­an­nak, amit Sze­ged­től kap­tam, és per­sze an­nak is, ami ép­pen Sze­ged­re vitt, nem más egye­tem­re.

Sop­ron, Er­dély, Bu­da­pest

Sop­ron­ból Sze­ged­re nem az egye­tem von­zott el, ha­nem a Tiszatáj. Gim­na­zis­ta­ként hó­ról hó­ra ol­vas­gat­tam Ilia Mi­hály folyóiratát11 az Utunk­kal meg az Igaz Szó­val, rit­káb­ban a Ko­runk né­ha „le­xi­konnyi”, tes­tes szá­ma­i­val együtt, s úgy gon­dol­tam, hogy Sze­ge­den, ahol ilyen lap mű­kö­dik, ott ta­lán a böl­csész­kar is ne­kem va­ló le­het. A »hetvenes évek ele­jén, har­ma­di­kos kö­zép­is­ko­lás­ként nem tud­tam még, hogy Ilia Mi­hály nem „csak­” fő­szer­kesz­tő. Nem tud­tam még ak­ko­ri­ban azt sem, mi fán te­rem a „kul­túr­po­li­ti­ka”, nem hogy éber sze­mek-fü­lek kí­sé­rik majd vé­gig nap­su­ga­ras sze­ge­di éve­i­met.

Így és ek­kor, még Sop­ron­ban ke­rül­tek a ke­zem­be Páskándi ver­sei (az Utunk­ban) és no­vel­lái is (az Üvegek12). Meg­val­lom, nem­igen tet­szet­tek, mert nem mind­egyi­ket ér­tet­tem még, de az­tán a kri­ti­ká­kat is csak vé­gig­szá­laz­gat­tam. Annyit meg­érez­tem: Páskándiban „ne­héz” író­ra lel­tem, ak­kor ne­kem „ne­he­zebb­re”, mint Hervay Gi­zel­lá­ban, Szil­ágyi Do­mo­kos­ban vagy épp Kányádiban. Em­lék­szem, mi­köz­ben Lászlóffy Ala­dárt kez­det­től „érez­tem”, a „me­sé­lő” Sü­tő el­ra­ga­dott, Bá­lint Ti­bor no­vel­lái pe­dig szin­te oda­nyom­tak a nyá­ri ker­ti pad­hoz.

A sop­ro­ni egye­tem né­hány er­dész­hall­ga­tó­ja (köz­tük apám ta­nít­vá­nyai) ak­ko­ri­ban kezd­ték jár­ni Ka­lo­ta­sze­get és a Szé­kely­föl­det. Az a kép, ami a mo­tor­ke­rék­pár­ral, vo­nat­tal és au­tós­top­pal Er­délyt já­ró, vissza­tért ba­rá­tok csön­des be­szá­mo­ló­i­ból ki­ke­re­ke­dett előt­tem: a ho­zott hí­rek, var­rot­ta­sok, köny­vek és új­sá­gok, az él­mé­nyek és mind­az, ami az­tán egy egész ma­gyar­or­szá­gi új nem­ze­dék­nek adott fel­ada­tot, erő­for­rást és ta­lán tar­tást is mind­má­ig – ez az össz­kép csak „meg­fe­jel­te” és már moz­gó­sí­tot­ta is ben­nem azt a szű­kös alap­tu­dást, amit ak­kor­ra már össze­sze­de­get­tem: az er­dé­lyi klasszi­ku­sok, tör­té­net­írók és köl­tők, el­be­szé­lők mun­ká­i­ból (vagy ép­pen Jancsó Bé­la ak­ko­ri­ban meg­je­lent köny­vé­ből; 28 fo­rin­tért vettem13) s ter­mé­sze­te­sen „el­ső aka­dé­mi­ám­tól”: édes­apám ba­rát­já­tól, az ál­dott em­lé­kű Má­tyás Vil­mos­tól, aki nem ­csak a Kár­pát-me­den­ce ma­gyar töl­gye­i­ről tu­dott min­dent, de Er­dély­ről is.

A het­ve­nes évek ro­má­ni­ai ma­gyar Er­dé­lyé­től oly igen­csak messze, a het­ve­nes évek ele­je Ma­gya­ror­szá­gá­nak túl­só, sop­ro­ni vé­gé­ben így tá­rult föl las­san­ként előt­tem nem ­csak az er­dé­lyi vi­lág, ha­nem a ré­gi, a tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szág sor­sa is. Er­dé­lyé és Kár­pát­al­jáé, a Fel- és a Dél­vi­dé­ké, és már nem ­csak Krúdy­val és Ta­má­si­val, Áprilyval, Reményikkel és Dsidával, ha­nem sten­ci­le­zett, friss sta­tisz­ti­kák­kal, kü­lön­fé­le „föl­jegy­zé­sek­kel” és „össze­fog­la­lók­kal” is. Per­sze én is min­den­evő (min­dent el­ol­va­só) vol­tam – még­is, sop­ro­ni ma­gyar­ként, el még­sem sza­kí­tott­ként ak­kor már erős volt ben­nem az a kü­lö­nös ér­zé­keny­ség is, amit ész­re­vét­le­nül ne­velt föl ben­nem sop­ro­ni nagy­apám és édes­apám. So­kat né­ze­get­tem (föld­rajz sza­kos ta­nár) nagy­apám at­la­szát, a Páskándi ál­tal is em­le­ge­tett Kogutowicz-féle vi­lág- (és „összmagyar”) at­laszt, no meg ka­ma­szok is vol­tunk, fi­úk, akik vég­re el­utaz­ni vágy­nak, s ezek után ugyan ho­vá, mint a messzi Erdőntúlra. Ne­ki is in­dul­tunk Er­dély­nek, Vá­ra­don és az élesdi ro­ko­no­kon át a messzi és még­is ha­zai „Ma­gya­ror­szág­ba”.

Har­ma­di­kos gim­na­zis­ták vol­tunk, ami­kor Gyurácz Fe­renc osz­tály­társ ba­rá­tom­mal elő­ször men­tünk Er­dély­be, több mint egy hó­nap­ra, 1973 nya­rán. Ez az uta­zás mind­ket­tőnk­nek élet­re szó­ló, sors­for­dí­tó él­mé­nye lett. El­ju­tot­tunk ezer­fe­lé, még az er­dő­vi­dé­ki Barótra is, ahol fris­sen szer­zett ba­rá­tunk­tól, a hí­res Fej­ér dok­tor La­ci fi­á­tól az­tán még éve­kig kap­tam pos­tán a leg­fris­sebb Kriterion-köteteket. A leg­el­ső vé­let­le­nül ép­pen A vegy­tisz­tí­tó be­csü­le­te, Páskándi no­vel­lás­kö­te­te volt.14 Er­dély után már más szem­mel, „más fül­lel” ol­vas­tam, bár még így sem „tet­szett”. Nem, hi­szen „Er­dély­ből” (még ha ép­pen on­nan is ér­kez­tünk) va­la­mi mást vár­tam; ha nem is fel­tét­le­nül idil­lit vagy „romantikusat” (ám le­het, hogy még­is?); de egy hí­res, Er­dély-szer­te előt­tünk is annyit em­le­ge­tett író­tól még­is va­la­mi „olyas­mit”, ami kö­ze­lebb állt vol­na mind­ah­hoz, amit mi ott hely­ben meg­ta­pasz­tal­hat­tunk. Ah­hoz az­tán, hogy azt is meg­ért­sük, mennyi­re „kö­zel állt”, meg hogy mi is az az abszurdoid, és hogy mi­ket és mi­ért is így ír meg Páskándi Gé­za – eh­hez ké­sőbb már nem is utaz­nunk, in­kább ol­vas­nunk, no meg „öre­ged­nünk” kel­lett.

Ady-té­ri évek

Ez után az „át­vál­toz­ta­tó” és meg­erő­sí­tő, ’73-as nagy nyá­ri út, az­tán meg a ’74-es egye­te­mi fel­vé­te­li után már csak­is Sze­ged­re ké­szül­tem. Ilia Mi­hállyal már az el­ső nap „ta­lál­koz­tam” a Nagy­ál­lo­má­son. Ép­pen ki­kí­sért va­la­kit, én meg ak­kor ér­kez­tem meg nagy bő­rönd­je­im­mel, és va­la­ki „meg­mu­tat­ta”: ő az. Kül­föl­di ma­gyar iro­da­lom cí­mű kur­zu­sát már az el­ső hé­ten föl­vet­tem az in­de­xem­be, hogy az­tán leg­el­ső, szep­tem­ber ele­ji ta­lál­ko­zá­sunk­kal kez­de­tét ve­gye ve­le má­ig tar­tó sze­mi­ná­ri­u­mom.

Azo­kon a szem­nyi­to­ga­tó „órá­kon” előbb min­dig csak kér­de­zett: a csa­lád­ról és ol­vas­má­nya­ink­ról, ked­venc író­ink­ról, és hogy kit mi ér­de­kel még (a ré­gé­szet, az olasz iro­da­lom, az Ár­pád-kor, a fi­lo­zó­fia; ír-e ver­set vagy no­vel­lát?), az­tán ő aján­lott ol­vas­ni­va­lót. Ké­sőbb is úgy „adott elő” (vé­gig in­kább be­szél­ge­tett), hogy nem­ csak vol­ta­kép­pe­ni tár­gyunk­ról: a „tri­a­no­ni” meg a nyu­ga­ti ma­gyar iro­da­lom­ról be­szélt, de Ady­ról, Krúdy­ról, Tö­mör­kény­ről és Ju­hász­ról is, no meg a ré­gi Sze­ged­ről; nem ­csak a mű­vek „ap­ró­sá­ga­i­ról”, de az újabb ma­gyar tör­té­ne­lem fo­lya­má­ról, nem­ csak az írók­ról, de ba­rát­sá­ga­ik­ról, vi­tá­ik­ról és gyű­löl­sé­ge­ik­ről, le­ve­le­zé­sük­ről és utó­éle­tük­ről is. A ma­gyar hu­sza­dik szá­zad iro­dal­má­nak tör­té­ne­té­ről, de leg­ben­sőbb éle­té­ről is, ré­gi s újabb fo­lyó­irat­ok­ról, ele­ven köl­tők­ről (Páskándiról is) meg per­sze a Tiszatájról, amit (ak­kor még) szer­kesz­tett.

Nem so­ká­ig, ta­lán már csak né­hány hó­na­pig. Itt azon­ban át­adom a szót a hi­te­les for­rá­sok­nak, hogy a sze­ge­di évek­ről be­szél­je­nek az er­re il­le­té­ke­sek – „ahogy min­ket lát­tak” (és hallottak).15 Ar­ról is, amit fen­tebb mond­tam: hogy bu­da­pes­ti ta­lál­ko­zá­som Páskándi Gé­zá­val, már az egye­tem után, mi­ért nem volt, mi­ért nem le­he­tett sem­mi­kép­pen sem vé­let­len. Sze­mé­lyes em­lé­kek so­ro­za­ta, ami alább kö­vet­ke­zik: elő­tűnt, de le nem om­ló ku­lisszái an­nak az idő­nek, amit egy­szer ki­nek-ki­nek úgy­is meg kell majd ír­nia. Hogy ha már át­él­tük, ért­sük is meg job­ban. Ami mind­eb­ből ide tar­to­zik (Sze­ged­től a bu­da­pes­ti nyolc­va­nas évek vé­gé­ig), azt meg­írom hát most, mert tör­té­ne­tem föl­me­re­dő, sö­tét hát­tér­dísz­le­te­i­nek zu­ga­i­ban ott fény­le­nek a Páskándi Gé­zá­ról őr­zött jó em­lé­kek tö­re­dék­so­rai is.

A „ke­ret­tör­té­net” alig né­hány nap­pal a böl­csész­kar­ra va­ló be­ruk­ko­lá­som előtt kez­dő­dött, ami­kor „1974. au­gusz­tus 29-től »Subások« fe­dő­né­ven 11-Cs-780 szá­mon a BM III/III-4. Osz­tály bi­zal­mas nyo­mo­zást kez­de­mé­nye­zett az iro­dal­mi és kul­tu­rá­lis élet te­rü­le­tén el­he­lyez­ke­dő na­ci­o­na­lis­ta el­len­sé­ges te­vé­keny­ség­gel gya­nú­sít­ha­tó cso­port ügyé­ben. A cél­sze­mé­lyek ak­tív kap­cso­la­ta­ként me­rült fel dr. Ilia Mi­hály […] egye­te­mi ad­junk­tus, sze­ge­di la­kos, aki­nek fel­dol­go­zá­sát a köz­pon­ti osz­tállyal szo­ro­san együtt­mű­köd­ve vé­gez­zük. Ne­ve­zett 1974. de­cem­ber 31-ig mint a Tiszatáj c. fo­lyó­irat fő­szer­kesz­tő­je ada­ta­ink sze­rint fe­le­lős be­osz­tá­sá­val vissza­él­ve a la­pot a bi­zal­mas nyo­mo­zás alá vont sze­mé­lyek ren­del­ke­zé­sé­re bo­csá­tot­ta, s kap­cso­la­ti kö­ré­ből a na­ci­o­na­liz­mus éb­ren­tar­tás­ára al­kal­mas cik­ke­ket kö­zölt. Az el­len­őr­zés alap­ján meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy alap­ve­tő­en nem ért egyet kultúr- és kül­po­li­ti­kánk­kal. Kü­lön­bö­ző fó­ru­mo­kon, il­let­ve a mi­nisz­té­ri­u­mok­ban fog­lal­koz­ta­tot­tak sze­mé­lyé­vel, amely­nek ha­tá­sá­ra [sic!] fő­szer­kesz­tői ál­lá­sá­ról le­mon­dott. Ezt kö­ve­tő­en – je­len­leg is – el­len­sé­ges te­vé­keny­sé­gét ok­ta­tó-ne­ve­lő mun­ká­ját fel­hasz­nál­va az egye­te­men fej­ti ki, mely­nek tár­sa­dal­mi ve­szé­lyes­sé­ge el­ső­sor­ban az egye­te­mi fi­a­ta­lok be­fo­lyá­so­lá­sá­ban jut ki­fe­je­zés­re. A nem­ze­ti­sé­gi iro­da­lom iránt ér­dek­lő­dő hall­ga­tók előtt »A ha­tá­ra­in­kon tú­li ma­gyar­ság iro­dal­mi életével« fog­lal­ko­zó spe­ci­ál­kol­lé­gi­u­mán fej­ti ki el­len­sé­ges nézeteit.”16

Oly­annyi­ra, hogy a kö­vet­ke­ző évek­ben már „Dr. Ilia Mi­hály el­len­sé­ges te­vé­keny­sé­gé­nek do­ku­men­tá­lá­sá­ra, le­gá­lis be­fo­lyá­so­lá­si le­he­tő­sé­ge­i­nek meg­szün­te­té­sé­re, va­la­mint a kö­ré cso­por­to­su­ló egye­te­mi hall­ga­tók le­vá­lasz­tá­sá­ra – fi­gye­lem­mel ne­ve­zett tár­sa­dal­mi ve­szé­lyes­sé­ge fo­ko­zó­dá­sá­ra – az aláb­bi ope­ra­tív in­téz­ke­dé­sek vég­re­haj­tá­sát ter­vez­zük: […] dr. Ilia Mi­hály na­ci­o­na­lis­ta ha­tá­sa alá ke­rült fi­a­ta­lok kö­zül ope­ra­tív cél­lal – terv sze­rint – ta­nul­má­nyoz­zuk Csapody Mik­lós […] és […] böl­csész­hall­ga­tó­kat, össze­gyűjt­jük az ügy­ben rá­juk vo­nat­ko­zó in­for­má­ci­ó­kat, s kö­zü­lük al­kal­mas­sá­ga ese­tén egy fő be­szer­ve­zé­sét vég­re­hajt­juk. Ha­tár­idő: 1977. ok­tó­ber 1.”17

Mind­eb­ből sem­mit sem vet­tem ész­re – Ilia ta­nár úr se so­kat; in­kább érez­te, mint tud­ta. Pe­dig mi, fe­jün­ket föl­ütő el­len­sé­ges ele­mek eköz­ben egy per­cet sem nyu­god­tunk. Hogy is pi­hen­het­tünk vol­na: ala­kult már a há­ló­zat szo­ci­a­lis­ta ren­dünk meg­dön­té­sé­re. „A kul­tu­rá­lis te­rü­le­ten tá­ma­dó el­len­sé­ges sze­mé­lyek és cso­por­tok kö­zött mind kon­cent­rált­sá­gát, mind bá­zi­sát te­kint­ve je­len­tős he­lyet fog­lal el [az] az iro­da­lom­mal és köz­mű­ve­lő­dés­sel fog­lal­ko­zó sze­mé­lyek­ből ál­ló cso­por­to­su­lás, amely alap­ve­tő­en a na­ci­o­na­lis­ta po­li­ti­kai plat­form­ról fej­ti ki el­len­sé­ges te­vé­keny­sé­gét. A ren­del­ke­zés­re ál­ló »K«-anyagok18 sze­rint dr. Csapody Ist­ván [...] er­dő­mér­nök, bün­tet­len elő­é­le­tű, pár­ton­kí­vü­li, ma­gyar ál­lam­pol­gár [...] a sze­ge­di »József Attila« Tu­do­mány­egye­te­men ta­nu­ló Mik­lós ne­vű fi­án ke­resz­tül kap­cso­lat­ba ke­rült a Csong­rád me­gyei RFK III/III. Osz­tá­lya ál­tal »Subások« fn. bi­zal­mas nyo­mo­zás alatt tar­tott dr. Ilia Mi­hály egye­te­mi ad­junk­tus­sal. Fel­té­te­lez­he­tő, hogy dr. Csapody Ist­ván 1977. el­ső fe­lé­ben bé­csi ta­nul­mány­út­ja al­kal­má­val kap­cso­la­tot lé­te­sí­tett Szépfalusi Ist­ván evan­gé­li­kus lel­késszel, aki a Bécs­ben mű­kö­dő »Bornemisza Pé­ter Iro­dal­mi Társaság« tit­ká­ra. Szépfalusi Ist­ván az MNK el­len bi­zo­nyít­ha­tó­an el­len­sé­ges te­vé­keny­sé­get fejt ki, hír-szer­ző gya­nús sze­mély, kap­cso­ló­dik a »Subások« fn.19 ügy­höz. [...] Dr. Csapody Ist­ván fia több al­ka­lom­mal vál­lal­ko­zott ar­ra, hogy a szom­szé­dos szo­ci­a­lis­ta or­szá­gok­ban élő kap­cso­la­ta­ik, va­la­mint dr. Ilia Mi­hály kö­zött »futárként« üze­ne­te­ket, kü­lön­bö­ző, ese­ten­ként el­len­sé­ges tar­tal­mú kül­de­mé­nye­ket to­váb­bít­son. Ar­ra is tö­re­ke­dett, hogy ilyen anya­go­kat sa­ját ré­szé­re sze­rez­zen, és fel­te­he­tő, hogy eze­ket sop­ro­ni la­ká­su­kon őr­zi. E do­ku­men­tu­mok fel­ku­ta­tá­sa ér­de­ké­ben meg­vizs­gál­juk a tit­kos kutatás20 le­foly­ta­tá­sá­nak le­he­tő­sé­gét és ked­ve­ző kö­rül­mé­nyek ese­tén meg­szer­vez­zük az ak­ció vég­re­haj­tá­sát. Ha­tár­idő: 1978. áp­ri­lis 20.”21

Ami ak­kor ve­lünk (is) meg­tör­tént, anél­kül hogy tud­tunk vol­na ró­la – mind­azt Ilia ta­nár úr a ká­dá­ri tit­kos­rend­őr­ség be­sú­gói há­ló­za­tá­nak meg a „köz­pon­ti szer­vek­nek”: a ha­ta­lom­nak kö­szön­het­te. An­nak, hogy az egye­te­men iro­da­lom­tör­té­nész­ként, ok­ta­tó­ként, a Tiszatájnál és utá­na má­ig, szer­kesz­tő­ként, le­ve­le­ző­ként, iro­da­lom­szer­ve­ző­ként hasz­nos és há­lás ge­ne­rá­ci­ó­kat ne­velt föl.22 Amit meg én ak­ko­ri­ban, bol­do­gult úrfikoromban, azt leg­in­kább tő­le kap­tam és per­sze Sze­ged­től, pro­fesszo­ra­im­tól és Bá­lint Sán­dor­tól.

A „szer­vek” szo­ros kö­ve­té­se ter­mé­sze­te­sen ké­sőbb sem lan­kadt: „Csapody Mik­lóst na­ci­o­na­lis­ta te­vé­keny­sé­ge mi­att »F«-dossziésként23 el­len­őriz­zük, ap­ját, Dr. Csapody Ist­ván sop­ro­ni la­kost ha­son­ló for­má­ban a Győr Me­gyei Rend­őr-fő­ka­pi­tány­ság tart­ja el­len­őr­zés alatt.”24 Ilia „Mind­eköz­ben pe­dig a [...] be­fo­lyá­sa alá vont fi­a­ta­lok ne­ve­lé­sé­re, anya­gi és er­köl­csi tá­mo­ga­tá­sá­ra, nép­sze­rű­sí­té­sé­re nagy gon­dot for­dít [...]. Fo­lyó­irat­ok­nál ki­épí­tett kap­cso­la­ta­it fel­hasz­nál­ja ar­ra, hogy írá­sa­i­kat pub­li­kál­ják. Pl. a Szom­bat­he­lyen meg­je­le­nő »Életünk’, az »Új Írás’, »Mozgó Világ« szer­kesz­tő­it több al­ka­lom­mal fel­kér­te, hogy kö­zöl­jék Csapody Mik­lós, [...] egye­te­mi hall­ga­tók, [...] egye­te­mi gya­kor­nok, »F«-dossziés, [...] eg­ri la­kos, »F’-dossziés sze­mély írá­sa­it. Ugyan­ak­kor ezek­re a meg­je­len­te­té­sek­re hi­vat­koz­va – mint az Iro­dal­mi Szak­osz­tály egyik ve­ze­tő­je – kez­de­mé­nyez­te, hogy kap­cso­la­tai 4–600 Ft-os ha­vi ösz­tön­díj­jut­ta­tás­ban ré­sze­sül­je­nek. Egyi­kük, Csapody Mik­lós Féja Gé­za író­nak kül­dött »K«-anyagában azt is meg­ír­ja, hogy ezt az össze­get tel­jes egé­szé­ben köny­vek vá­sár­lá­sá­ra akar­ja köl­te­ni, me­lyek­kel ro­má­ni­ai kap­cso­la­ta­it lát­ja el.”25

Meg­val­lom, „jólesett”, hogy ami­kor jó húsz év­vel ké­sőbb a Tör­té­ne­ti Hi­va­tal­tól ka­pott anya­ga­im­ban la­poz­gat­tam, az is ki­de­rült, egyik kö­zös be­sú­gónk (a de­rék „Ke­re­kes” tmb.26) el­is­me­rés­sel szólt Markó Bé­la el­ső köny­vé­ről írt Éle­tünk- és a leg­fi­a­ta­labb er­dé­lyi köl­tő­nem­ze­dék­ről szó­ló, Moz­gó Világbeli ta­nul­má­nya­im­ról. Nagy­ra ér­té­kel­te őket (ez esett jól), hi­szen ér­tett hoz­zá, csak­hogy ak­kor Sze­ge­den nem tud­tam még, hogy fi­gyel­mes el­is­me­ré­sét nem­ csak ne­kem fe­jez­te ki.27

Így tel­tek hát éve­im az Ady té­ri egye­te­men, az Eöt­vös Kol­lé­gi­um­ban, a So­mo­gyi meg az Egye­te­mi Könyv­tár­ban, a ba­rá­tok­kal és az egye­te­mi tár­sak­kal ta­nu­lás­sal, kocs­mák­kal és iro­dal­mi es­tek­kel is,28 Tarjánban Ilia ta­nár úr­ral, a Pa­lánk­ban Bá­lint Sán­dor bá­csi­val, a Ti­sza-par­ton, Ko­lozs­vá­ron meg a Szé­kely­föl­dön. Köz­ben per­sze ol­vas­tam az ak­kor már Pes­ten élő Páskándit is, aki Sze­ge­den nagy tisz­te­let­nek ör­ven­dett.

Ak­ko­ri­ban pe­dig már (1978-ban) nem­csak a „po­li­ti­kai hely­zet” fo­ko­zó­dott, ha­nem las­san kö­ze­le­dett az Ilia-tanítványok vég­zé­se, el­he­lyez­ke­dé­se is (mi­köz­ben „a há­ló­zat to­vább ala­kult”): „A cso­por­tot to­vább­ra is az il­le­gá­li­san szer­ve­zett, tu­da­tos el­len­sé­ges te­vé­keny­ség s a rend­kí­vül ak­tív, gyak­ran nyílt el­len­zé­ki ma­ga­tar­tás és po­zí­ció­harc fog­ja össze. [...] Dr. Ilia Mi­hály egye­te­mi ad­junk­tus­ról, a cso­por­to­su­lás sze­ge­di cél­sze­mé­lyé­ről 1978-ban szer­zett szá­mos el­len­őr­zött in­for­má­ció bi­zo­nyít­ja e meg­ál­la­pí­tást. To­vább bő­ví­ti ha­zai, szom­szé­dos szo­ci­a­lis­ta or­szá­gok­ban és Nyu­ga­ton élő kap­cso­la­ti kö­rét. E sze­mé­lyek több­sé­ge fi­gye­lő-dosszi­és vagy bi­zal­mas nyo­mo­zás alá vont sze­mély, il­let­ve más or­szá­gok­ban mű­kö­dő na­ci­o­na­lis­ta cso­por­tok, fel­la­zí­tá­si köz­pon­tok tag­ja. Kap­cso­la­tuk jel­le­gét, cél­ját a ko­ráb­bi­ak­nál is gon­do­sab­ban igye­kez­nek kons­pi­rál­ni, az össze­kö­tő­ket fel­ada­ta­ik­ra, a BM vám- és ha­tár­őri­ze­ti szer­vek mód­sze­re­i­re, ope­ra­tív esz­kö­ze­i­nek al­kal­ma­zá­sá­ra ki­ok­tat­ni. Dr. Ilia Mi­hály fo­lya­ma­to­san tesz erő­fe­szí­té­se­ket ar­ra, hogy az egye­te­men stá­tu­so­kat sze­rez­zen be­fo­lyá­sa alá vont ta­nít­vá­nya­i­nak. Leg­ak­tí­vabb ilyen kap­cso­la­ta Csapody Mik­lós V. éves böl­csész­hall­ga­tó, aki­nek Vaj­da György Mi­hály vagy Csa­tá­ri Dá­ni­el pro­fesszo­rok tan­szé­kén igyek­szik ál­lást sze­rez­ni. [...] Az egye­tem párt- és ál­la­mi ve­ze­tő­i­nek út­ján szük­sé­ges meg­aka­dá­lyoz­ni, hogy ne­ve­zett ok­ta­tó­ként a Böl­csé­szet­tu­do­má­nyi Kar­ra kerüljön.”29 Ez per­sze si­ke­rült ne­kik, ám hi­á­ba a BM ter­vez, még­is a Gond­vi­se­lés vé­gez. A szer­vek­nél mé­lyen meg­döb­ben­tek, ami­kor az ál­lam­vizs­ga után ép­pen a „Pozsgay-féle” Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um Bí­ró Zol­tán ve­zet­te Iro­dal­mi Fő­osz­tá­lyá­nak elő­adó­ja let­tem. Pe­dig nem így ter­vez­tem el, hi­szen min­dig is az egye­te­mi pá­lya von­zott.

Be­tyár pan­dúr a Szalay ut­cá­ban

Mé­lyen kons­pi­rált rend­szer­el­le­nes gyü­le­ke­ze­tünk azon­ban to­vább­ra is, sőt egy­re ar­cát­la­nab­bul és mind si­ke­re­seb­ben szer­vez­ke­dik. Tag­jai „Cél­ja­ik el­éré­sé­re egy­re ak­tí­vabb po­zí­ció­har­cot foly­tat­nak, rész­ben sa­ját ér­vé­nye­sü­lé­sü­kért, rész­ben ta­nít­vá­nya­ik, ká­de­re­ik po­zí­ci­ó­ba he­lye­zé­sét szor­gal­maz­zák. Dr. Ilia a spe­ci­ál­kol­lé­gi­u­mon na­ci­o­na­lis­ta be­fo­lyá­sa alá vont ta­nít­vá­nyai ér­de­ké­ben be­fo­lyá­sos kap­cso­la­ta­it is igény­be ve­szi, s több eset­ben ered­mé­nye­sen in­téz­ke­dett ér­de­kük­ben. Csapody Mik­lós V. éves hall­ga­tót (ap­ja »F«-dossziés a Győr me­gyei III/III. osz­tá­lyon) V. 1-jé­vel a Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um Iro­dal­mi Fő­osz­tály­ára elő­adó­nak ne­vez­ték ki. Fel­ada­ta öt ma­gyar fo­lyó­irat szem­lé­zé­se, va­la­mint a ha­tá­ron tú­li ma­gyar iro­da­lom fi­gye­lem­mel kísérése.”30

Bu­da­pest­re ke­rül­tem te­hát – ki­tar­tó ak­na­mun­ká­mat éle­tem el­ső, im­már mi­nisz­te­ri­á­lis mun­ka­he­lyén is er­nye­det­le­nül foly­tat­va. A Bel­ső el­len­sé­ges, el­len­zé­ki ele­mek te­vé­keny­sé­ge cí­mű je­len­tés sze­rint „Csapody Mik­lós, a Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um iro­da­lom­tör­té­ne­ti [sic!] fő­osz­tá­lyá­nak elő­adó­ja mun­ka­he­lyén – fel­te­he­tő­en nem­ze­ti­sé­gi kér­dé­sek­kel össze­füg­gő – bi­zal­mas anya­go­kat szer­zett meg, és azo­kat ta­nul­má­nyo­zás­ra át­ad­ta a »Subások« fn. bi­zal­mas nyo­mo­zás sze­ge­di célszemélyének.”31 Szo­ci­a­lis­ta rend­sze­rünk alap­ja­i­nak to­váb­bi ren­ge­té­sé­vel azon­ban ké­sőbb sem hagy­tunk föl: a Csong­rád me­gyei fő­ka­pi­tány, dr. Ke­le­men Mik­lós rend­őr ve­zér­őr­nagy szó sze­rint ezt ír­ta „Pol Pot me­gye” min­den­ha­tó kom­mu­nis­ta urá­nak (igaz, sem­mi újat): „Szi­go­rú­an tit­kos! MSZMP Csong­rád me­gyei Bi­zott­sá­ga El­ső Tit­ká­rá­nak, dr. Ko­mó­csin Mi­hály Elv­társ­nak! Dr. Ilia Mi­hály [...] a kül­föl­di ma­gyar iro­da­lom »kutatásának« lep­le alatt párt­tag­sá­gá­val össze­egyez­tet­he­tet­len, elv­te­len kap­cso­la­to­kat épí­tett ki és tart fenn, el­ső­sor­ban a nyu­ga­ti ma­gyar emig­rá­ció tag­ja­i­val, el­len­sé­ges szer­ve­ze­tek­kel, azok vezetőivel.”32

Az­tán sze­gény Győr-Sop­ron me­gyei tit­kos­rend­őrök drá­mai „forgatókönyv”-átirata a sze­ge­di III/III-as kol­lé­gák­nak: „Dr. Csapody Ist­ván, akit osz­tá­lyun­kon na­ci­o­na­lis­ta te­vé­keny­ség mi­att kü­lön nyil­ván­tar­tá­son be­lül ak­tív ka­te­gó­ri­á­ban el­len­őr­zünk, 1982. jú­ni­us 24–26. kö­zött kül­dött­ség élén hi­va­ta­lo­san Auszt­ri­á­ban tar­tóz­ko­dik. Dr. Ilia Mi­hály sze­ge­di la­kos Csapody kül­föl­di út­ját akar­ja fel­hasz­nál­ni nem is­mert tar­tal­mú köny­vek, pub­li­ká­ci­ók be­szer­zé­sé­re. Ket­tő­jük kö­zött a köz­ve­tí­tő sze­re­pet Csapody Mik­lós (bu­da­pes­ti) la­kos lát­ja el. Csapody meg­ké­ri fi­át, ér­te­sít­se Iliát ese­dé­kes kül­föl­di út­ja­i­ról. Így Ilia in­téz­ked­ni tud név sze­rint nem is­mert nyu­ga­ti kap­cso­la­tai fe­lől a be­hoz­ni szánt pub­li­ká­ci­ók elő­ké­szí­té­sé­re. Több­ol­da­lú­an el­len­őr­zött és meg­bíz­ha­tó ada­ta­ink van­nak ar­ra vo­nat­ko­zó­an, hogy a kül­de­mé­nyek ki-, il­let­ve be­jut­ta­tá­sa pos­ta­lá­da fel­hasz­ná­lá­sá­val történik.33 A pos­ta­lá­da pon­tos he­lyé­nek és for­gal­má­nak meg­ál­la­pí­tá­sát a he­lyi III/II. Osz­tály Sop­ro­ni Al­osz­tá­lyá­val kö­zö­sen végezzük.”34

Mi­köz­ben Sop­ron­ban apá­mat mi­at­tam (és per­sze a bős–nagymarosi vízierőmű el­le­ni alá­írás-, de még in­kább tu­do­má­nyos adat­gyűj­té­se mi­att is) meg­fi­gyel­ték, a csa­lád tá­vol­lét­ében al­kal­man­ként ház­ku­ta­tá­so­kat is tar­tot­tak, amint az a bel­ügyi fi­lo­szok hely­szí­ni könyv­lis­tá­i­ból ki­de­rül. Ké­sőbb a „fi­gye­lem” öcsém­re is ki­ter­jedt.

Ma­gam köz­ben Bu­da­pes­ten az „öt ma­gyar fo­lyó­ira­tot szem­léz­tem” – szak­elem­zés he­lyett azon­ban in­kább va­la­mi ide­o­ló­gi­ai „hi­ba­ke­re­ső-gé­pet” kel­lett vol­na rá­he­lyez­nem a la­pok­ra, hát­ha a kí­vá­nat sze­rint vég­re ki­leng a mu­ta­tó. Kezd­tem már részt ven­ni az „iro­dal­mi élet­ben” is: Páskándi Gé­zát egy ilyen li­te­rá­tus al­ka­lom­mal is­mer­tem meg sze­mé­lye­sen, 1979. de­cem­ber 18-án. „Pe­te György, a Vas me­gyei Éle­tünk c. iro­dal­mi fo­lyó­irat fő­szer­kesz­tő­je (a »Kiismerhetetlen« fn. bi­zal­mas nyo­mo­zás cél­sze­mé­lye) a mai nap­ra »irodalmi ankétot« szer­vez, ame­lyet a bu­da­pes­ti Mú­ze­um Ká­vé­ház­ban tar­ta­nak meg. Ne­ve­zett mint­egy 100 meg­hí­vót kül­dött az or­szág kü­lön­bö­ző te­rü­le­te­in élő írók­nak, köl­tők­nek, kri­ti­ku­sok­nak, szer­kesz­tők­nek. Töb­bek kö­zött meg­hív­ta Ágh Ist­ván, Bel­la Ist­ván, Csoóri Sán­dor, Páskándi Gé­za, Eörsi Ist­ván köl­tő­ket, a Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um­ból Bí­ró Zol­tán osz­tály­ve­ze­tőt, va­la­mint Csapody Mik­lóst és Zimonyi Zol­tánt. Pe­te ezt a »nem hi­va­ta­los rendezvényt« a fo­lyó­irat­ról al­ko­tott vé­le­mé­nyek meg­is­me­ré­sé­re, il­let­ve újabb kéz­irat­ok be­szer­zé­sé­re kí­ván­ja fel­hasz­nál­ni. Az in­for­má­ció meg­bíz­ha­tó, el­len­őr­zött, tar­tal­ma rész­ben el­len­őr­zött. In­téz­ke­dés: tá­jé­koz­tat­ták a BM III/III. Cso­port­fő­nök­sé­get, ahon­nan az el­len­őr­zés­hez se­gít­sé­get nyújtanak.”35

Páskándival ez­után már gyak­ran ta­lál­koz­tam író­tár­sa­ság­ban, las­san­ként meg­ked­velt.  „A tmb. be­szá­molt ar­ról, hogy itt­hon meg­is­mer­ke­dett Páskándi Gé­zá­val. A Sze­ged Bár­ban mu­tat­ták be. Kap­cso­la­tunk di­csér­te Páskándi mun­kás­sá­gát, amit az szem­mel lát­ha­tó­an jó né­ven vett. Be­szél­ge­té­sük so­rán szó­ba ke­rült [...], aki­ről nem vol­tak jó vé­le­ménnyel. [...] Páskándi [...] vi­szont na­gyon jó vé­le­ményt mon­dott a sze­ge­di­ek­ről [Ilia, Csapody]. Kap­cso­la­tunk to­vább nem be­szél­ge­tett Páskándi-val…”36 Mi­nek, ha még egy bár­ban is a sze­ge­di fő „cél­sze­mélyt” di­csér­ge­ti? Kü­lön­ben is „tud­tak ró­la”, hi­szen át­te­le­pe­dé­se óta őt is fo­lya­ma­to­san fi­gyel­te a bel­ső el­há­rí­tás III/III-4/a osz­tá­lya. Er­ről a töb­bi közt „Az ún. re­pü­lő­egye­tem ke­re­té­ben az if­jú­ság kö­ré­ben el­len­sé­ges fel­la­zí­tó te­vé­keny­sé­get ki­fej­tő sze­mé­lyek és kap­cso­la­ta­ik” tár­gyú cso­port­dosszié anya­ga tanúskodik.37

Még ha Gé­za nem is tud­ta, ki „be­szél­ge­tett” ve­le egy est után a Sze­ged Bár­ban – a köz­te és a ha­ta­lom kö­zött fenn­ál­ló „vi­szonnyal” pon­to­san tisz­tá­ban volt. „Nem ál­ta­tom ma­gam. Akar­va-aka­rat­lan itt már pusz­ta meg­je­le­né­sem­mel is azt de­monst­rál­tam, ami igaz is: Ma­gyar­or­szág az él­he­tő élet dol­gá­ban na­gyon elő­re­sza­ladt a töb­bi né­pi de­mok­rá­ci­ák­hoz ké­pest. (Ami szin­te ki­zá­ró­lag 1956 me­men­tó­já­nak kö­szön­he­tő.) Fel­buk­ka­ná­som így »dicséret« volt a re­zsim­re néz­vést. Ta­lán – pél­dát­la­nul – én vol­tam az el­ső el­is­mer­ten ma­gyar po­li­ti­kai me­ne­kült, leg­alább­is »nevesebb’, ex­po­nál­tabb, akit Ma­gyar­or­szág »testvérországból« be­fo­ga­dott, per­sze be­tar­tat­ván vé­lem a já­ték­sza­bá­lyo­kat, ami­ket be is akar­tam tar­ta­ni. Je­le­sül azt, hogy átjövetelemnek nem po­li­ti­kai, ha­nem ma­gán­szí­ne­ze­tet adok (há­zas­ság). Ez volt a vé­dő­szí­nem. Új­fent a lét­sti­lisz­ti­ka. Eb­be az is be­le­tar­to­zott, hogy itt is a »megtévedt, de jó szán­dé­kú, vi­lág­né­ze­tün­kön belüli« ka­te­gó­ri­á­jú­nak kel­lett ki­ad­nom ma­gam. Így, ahogy mon­dom. Min­den ker­te­lés nél­kül. Per­sze én sej­tet­tem, hogy ők sej­te­nek vagy tán tud­nak is ró­lam min­dent. Hall­hat­tak az annyi min­den­ben »rejtezkedő« író­ról. Han­gos éle­tem mö­gött sza­po­ro­dott a hallgatás.”38

Tud­ta, hogy Ceauşescu Ro­má­ni­á­já­ból ho­va ér­ke­zett, „…mert még a pes­ti ro­ko­nom is pa­nasz­ko­dott, hogy van bi­zony na­ci­o­na­lis­ta ott is elég, mi­nek oda még me­ne­kült er­dé­lyi ma­gyar, plá­ne ’56-os na­ci­o­na­lis­ták is, vi­zet ve­der­rel a tengerbe?”39 Tud­ta, mert azok kö­zé tar­to­zott, akik „elég vi­lá­go­san lát­ták: en­nek a vi­szony­la­gos jó­lét­nek két alap­pil­lé­re volt: ’56 és a föld­raj­zi sta­tus quo to­váb­bi el­fo­ga­dá­sa. Az el­ső, el­ti­port vol­tá­ban is fé­nyes és po­zi­tív, a má­sik vi­lág­tra­gé­di­ák­kal mind­má­ig ter­hes, szé­gyen­le­tes tör­té­nel­mi emlék.”40

Páskándi a hi­va­ta­los iro­dal­mi élet­ben nem­igen vett részt, író­szö­vet­sé­gi sar­zsi­já­ra, szak­osz­tá­lyi meg­bí­za­tá­sá­ra, hi­va­ta­los iro­dal­mi (nem szak­mai) fó­ru­mo­kon va­ló meg­nyi­lat­ko­zá­sá­ra nem em­lék­szem. „Ne­ked meg­val­lom, drá­ga ba­rá­tom – ír­ta egy­ko­ri rab­tár­sá­nak –, hogy vol­tak gya­nak­vók, kö­zöm­bö­sek, irigy szem­mel né­zők az it­te­ni­ek kö­zött. Lel­ki­leg föl­ké­szül­tem er­re, ter­mé­sze­te­sen nem gyer­mek­ként jöt­tem át. Egyet­len iro­dal­mi klikk­be, cso­port­ba, tár­su­lás­ba – le­szá­mít­va az író­szö­vet­sé­get – nem tar­toz­tam és nem is tar­to­zom. A ma­gyar­ság mint ön­meg­val­lás az egyet­len szem­pont: ha azt mond­ja va­la­ki, hogy ma­gyar va­gyok, ak­kor az ma­gyar. Az anya­nyelv, va­gyis a szel­lem­nek, a tör­té­nel­mi em­lé­ke­zet­nek, a tör­té­nel­mi együ­vé tar­to­zás tu­da­tá­nak az em­lé­ke és vál­la­lá­sa tart össze ben­nün­ket, nem pe­dig va­la­mi­fé­le faj, vagy mit tu­dom én, mi­lyen mar­ha­ság, abszurditás.”41

Még­is ben­ne élt az iro­dal­mi élet sű­rű­jé­ben. Nem­ csak az író­tár­sa­kat és az író­szö­vet­sé­gi ügye­ket, de a ki­adó­kat, lap­szer­kesz­tő­ket is jól is­mer­te – és nem ­csak a kul­túr­po­li­ti­ka fő irá­nyát, de a ben­ne „ját­szó sze­mé­lye­ket” is. Tu­dott az iro­da­lom­po­li­ti­ka ak­tu­á­lis su­gal­la­ta­i­ról, por­ci­ó­zó en­ged­mé­nye­i­ről (amit le­het Ju­pi­ter­nek, nem le­het a Tiszatájnak, a For­rás­nak, az Éle­tünk­nek – hogy az írók meg­osz­tá­sá­ról név sze­rint ne is be­szél­jek), és tu­dott a dü­hödt bün­te­tő­ak­ci­ók­ról, a vissz­han­gos szi­len­ci­u­mok­ról és a csön­des cen­zú­ra ki­sebb-na­gyobb bot­rá­nya­i­ról is – mind­ar­ról, amit a párt­köz­pont­ban ter­vez­get­tek.

A ki­sebb-na­gyobb csel­szö­vé­se­ket – az ak­kor még ma­gát erő­tel­jes­nek mu­ta­tó ha­ta­lom­nak eze­ket a né­ha még­is pa­na­szo­san ke­ser­gő kí­sér­le­te­it – egyi­künk gú­nyo­san az Aczél-féle „of­fen­zív de­fen­zí­va” stra­té­gi­á­já­nak ne­vez­te. Jog­gal, hi­szen pél­dá­ul az 1980. no­vem­ber 17-ére ter­ve­zett „iro­dal­mi ak­tí­vá­ra” az MSZMP KB TKKO-n (a nagy ha­tal­mú Tu­do­má­nyos, Köz­ok­ta­tá­si és Kul­tu­rá­lis Osz­tá­lyon) ilyen „gondola-tiságú” be­széd­ter­ve­zet ké­szült: „Mi­köz­ben a szo­ci­a­lis­ta or­szá­gok meg­osz­tá­sá­ra, a gaz­da­sá­gi-tár­sa­dal­mi ne­héz­sé­gek ki­hasz­ná­lá­sá­ra mind több erő­fe­szí­tést tesz­nek a bur­zsoá po­li­ti­kai és pro­pa­gan­da­fó­ru­mok, ne­künk a vé­de­ke­zést és a meg­úju­lást egy­szer­re kell csi­nál­ni. 42 [...]A szo­ci­a­lis­ta tár­sa­da­lom mai épí­té­se, ré­gi és új el­lent­mon­dá­sa­i­nak le­küz­dé­se, a kö­zös­ség­te­rem­tés, a de­mok­ra­ti­zá­lás, a meg­úju­lá­si ké­pes­ség ki­har­co­lá­sa: va­ló­di nem­ze­ti prog­ram, »közös vállalkozás« le­het s kell le­gyen min­den mű­vész­ér­tel­mi­sé­gi szá­má­ra. A ter­mé­keny, fe­le­lős vi­ták és ez az alap­ve­tő egy­ség egy­mást feltételezik.”43

Az­tán pe­dig mint­ha a szor­gos sze­ge­di III/III-asok „elem­zé­se­it” ol­vas­nánk (no­ha mind­ez nem a „szerv­nek”, ha­nem az „írók fe­lé” ké­szült): „Erő­sö­dik ha­zánk­ban a szer­ve­zett el­len­zék, igye­kez­nek ki­hasz­nál­ni a le­gá­lis fó­ru­mo­kat. Bibó-kultusz; el­len­zé­ki elő­je­lű »népfront« ve­szé­lye, fő­leg a fi­a­ta­lok­nál, ki­hasz­nál­va a ge­ne­rá­ci­ós, a pá­lya­kez­dé­si gon­do­kat. Sé­rel­mi de­ma­gó­gia, sőt: po­li­ti­kai alap­el­ve­ink, in­téz­mé­nye­ink tá­ma­dá­sá­ra is van pél­da. [...] Az utób­bi idő­ben az iro­dal­mi élet­ben is ta­pasz­tal­ha­tó e tü­ne­tek be­szi­vár­gá­sa, oly­kor elv­te­len en­ged­mé­nyek, a szkep­szis »közös nevezője« okán. Nem a ko­mor han­gú, éles tár­sa­da­lom­kri­ti­ka, ha­nem a ni­hi­liz­mus, a de­ma­gó­gia, a fe­ke­te lak­ko­zás el­ter­je­dé­se a gond, il­let­ve az, hogy a prog­resszív erők, a kom­mu­nis­ták nem na­gyon áll­nak ki ezek­kel szem­ben – egy po­zi­tív prog­ram­mal hi­te­le­sí­tett elv­sze­rű, mar­xis­ta vitalendülettel.”44

Nem bi­zony, mert né­hány meg­cson­to­so­dott őskommunistát és el­ve­te­mült hi­va­ta­li bé­ren­cet, kon­junk­tú­ra­lo­va­got és író­ként sem egé­szen be­szá­mít­ha­tó szép­lel­ket, vagy ki tud­ja (tud­tuk) mi­ért már ele­ve „vé­dett” em­bert le­szá­mít­va sen­ki sem óhaj­tot­ta ki­ten­ni ma­gát a köz­meg­ve­tés­nek vagy a ne­vet­sé­ges­ség­nek. Még­is, ki­pu­ha­to­lan­dó, ho­gyan vé­le­ked­nek az írók, a párt­köz­pont szi­go­rú­an bi­zal­mas „egyé­ni be­szél­ge­té­se­ket” ren­delt el az író­szö­vet­ség­ben (nem elő­ször). Ezek so­rán nem ­csak a han­ga­dó­kat, de a „hall­ga­tag na­gyo­kat”, így Páskándit is meg­kér­dez­te (tő­le tu­dom) egyik köz­tisz­te­let­ben ál­ló, de ak­kor ép­pen funk­ci­ót vi­se­lő író­tár­sa.

A be­szél­ge­té­sek­ről ké­szült összefoglaló45 sen­kit sem em­lít név sze­rint, az össz­kép is per­sze sti­li­zált, a köz­han­gu­la­tot még­is ér­zé­kel­te­ti: „Ha ma­rad a mos­ta­ni szi­tu­á­ció, a köz­gyű­lés­nek nincs ér­tel­me. A szö­vet­ség hu­szon­két éves mű­kö­dé­se bi­zo­nyít­ja, nem is akar­ták, hogy iga­zán sza­va, ha­tás­kö­re le­gyen. [...] Amíg a mos­ta­ni szub­jek­ti­vis­ta, vo­lun­ta­ris­ta kul­tu­rá­lis po­li­ti­ka fo­lyik, amíg a dön­tés a min­den­ko­ri ki­fu­tó­fi­úk vég­re­haj­tói ügy­kö­ré­be in­kább tar­to­zik, mint az ál­lí­tó­lag önál­ló mű­vé­sze­ti szö­vet­ség jog­kö­ré­be, mi job­bat le­het vár­ni? 46 [...] Az író az alig mű­kö­dő szak­osz­tály­ok­ban, az erély­te­len ve­ze­tés kö­ré­ben vé­del­met nem ta­lál. Vé­del­met csak Aczélnál vagy Pozsgaynál le­het ke­res­ni. Le­gye­nek hát olyan szak­mai kép­vi­se­lő­ink, akik nem dró­ton rán­gat­ha­tó esz­kö­zök csu­pán. 47 [...]Képtelenség, hogy mi­köz­ben le­rom­lot­tak a po­li­ti­kai fel­té­te­lek, [az író­szö­vet­ség – Cs. M.] se kül-, se bel­po­li­ti­kai ki­hí­vá­sok­ra nem vá­la­szol. Csak ne­ga­tív ak­ció­prog­ram­ja van: le­he­tő­leg sem­mit sem csi­nál­ni, min­dent elo­dáz­ni, a bi­zony­ta­lan jö­vő­be tol­ni. En­nek ka­taszt­ro­fá­lis kö­vet­kez­mé­nyei lesz­nek. A hi­deg­há­bo­rús er­je­dés­ben, a szom­széd or­szá­gok ma­gyar­sá­gá­nak hely­ze­té­re vo­nat­ko­zó­an sem­mi ér­vé­nyes meg­ol­dá­si kí­sér­let­tel sem ál­lunk elő. A sta­bi­li­tás at­tól nem ma­rad fenn, hogy ál­lan­dó­an mon­do­gat­juk: mi rend­ben va­gyunk. Kul­tu­rá­lis po­li­ti­kánk­ban mind­ez a te­he­tet­len­ség fo­ko­zot­tab­ban ér­vé­nye­sül, lé­vén az irá­nyí­tás egyet­len be­vált for­má­ja a pa­ter­na­lis­ta sze­mé­lyi po­li­ti­ka. A gaz­da­sá­gi élet­ben ke­mény tör­vény­sze­rű­sé­gek ural­kod­nak, a kul­tu­rá­lis po­li­ti­kát vi­szont le­het­ne sza­ba­dab­ban csinálni.48 [...]Huszonöt év­vel ’56 után a szo­rí­tá­so­kon vég­re en­ged­ni ké­ne. A köz­gyű­lé­sen az el­nö­ki be­szá­mo­ló­nak nem az iro­dal­mi élet­ről, szi­go­rú­an csak a szö­vet­ség szer­ve­ze­ti éle­té­ről kel­le­ne be­szél­nie. Be kell majd is­mer­ni, hogy ren­ge­teg a mu­lasz­tás, mi­vel­hogy a szö­vet­ség tu­laj­don­kép­pen nem töl­ti be funk­ci­ó­ját. A be­to­ko­so­dás, a moz­gás­kép­te­len­ség a leg­jel­lem­zőbb rá. Nem tud be­le­szól­ni az iro­da­lom­po­li­ti­ká­ba, így az írók ér­dek­vé­del­mét sem tud­ja ha­té­ko­nyan el­lát­ni. Kér­dés: szük­ség van-e rá egy­ál­ta­lán? Ne­tán egy iro­dal­mi tár­sa­ság töb­bet érne.”49

Az írók ter­mé­sze­te­sen csu­pán lát­szó­lag be­szél­tek csak az író­szö­vet­ség­ről. Még­is a ha­ta­lom, mi­köz­ben úgy érez­te, hogy még min­dent erő­sen kéz­ben tart – hin­ni akart sa­ját ha­mis, föl­fe­lé is ki­bú­vót ke­re­ső, okos­ko­dó „egy­részt, másrészt”-jeinek, mert nem is­mer­te sem az író­kat, sem a sa­ját hely­ze­tét. Ér­zé­kel­te az elé­ge­det­len­sé­get, de nem tud­ta az okát; vagy ha tud­ta, nem akar­ta vagy nem mer­te meg­fej­te­ni a rejt­vé­nye­ket – sem a mű­vek­ben, sem a „mű­vön kí­vü­li meg­nyi­lat­ko­zá­sok­ban”. Or­rolt ér­tük, meg is bosszul­gat­ta, ak­ko­ri­ban még­is in­kább meg­ke­rül­te őket. Az oko­sabb ká­de­rek egy­sze­rű­en át­lép­tek fö­löt­tük, a nyer­sebb főaparatcsikok és dü­höd­tebb al­vál­lal­ko­zó­ik pe­dig nem is tö­rőd­tek az írók (szí­né­szek, kép­ző­mű­vé­szek, mu­zsi­ku­sok stb.) kri­ti­kus vé­le­mé­nyé­vel – ők csak pa­rancs­ra „ütöt­tek”.  Páskándi ne­kem is el­mond­ta: „Egyik ba­rá­tom el­me­sél­te, mit mon­dott egy­szer Féja Gé­za ne­ki a Fi­a­tal Mű­vé­szek Klub­já­ban, ott az Andrássy úton, ami­kor va­la­mi té­ma ré­vén ró­lam szó esett: »Ha egy­szer va­la­ki jól meg­ér­ti, mi­ket ír ez a P… (va­gyis én), úgy segg­be rúg­ják őkel­mét, hogy a lá­ba se éri a földet.« No­ha ez a vé­le­mény – mi ta­ga­dás – hí­zel­gett, a jós­lat be­tel­je­se­dé­sé­től, lát­tuk, na­gyon is óva­kod­tam. [...] Nos: azt is tud­tam vagy in­kább re­mél­tem: ők – leg­alább­is – sej­tik, hogy amit írok, an­nak meg­fej­té­se rá­juk leg­alább ak­ko­ra ve­szélyt hoz­hat, mint re­ám. Ez a fel­is­me­rés volt vi­szony­la­gos me­rész­sé­gem rugója.”50

Meg­döb­ben­tő, hogy az „el­be­szél­ge­té­sek” tar­tal­ma az­tán mennyi­re át­ala­kult ab­ban a ka­no­ni­zált vál­to­zat­ban, ami már csak a két leg­na­gyobb író­asz­tal­ra ke­rült oda: „Az író­tár­sa­da­lom zö­me al­ko­tá­sok­ban és mű­vön kí­vü­li meg­nyi­lat­ko­zá­sok te­kin­te­té­ben po­li­ti­ka­i­lag lo­já­lis; kész a szo­ci­a­liz­mus ügyé­nek tá­mo­ga­tá­sá­ra, nem­ze­ti prog­ram­nak te­kin­ti a párt prog­ram­ját (ha nem is ért egyet po­li­ti­kai gya­kor­la­tunk min­den ele­mé­vel); tud­ja, hogy al­ko­tói sza­bad­sá­gá­nak és ered­mé­nye­i­nek meg­őr­zé­se az MSZMP mű­ve­lő­dés­po­li­ti­ká­já­nak, vég­ső so­ron po­li­ti­ká­já­nak foly­to­nos­sá­gá­tól, to­vább­vi­te­lé­től függ. Ugyan­ak­kor a nem­zet­kö­zi hely­zet ked­ve­zőt­len fej­le­mé­nyei, a len­gyel ese­mé­nyek, a ha­zai gaz­da­sá­gi és tár­sa­dal­mi ne­héz­sé­gek hát­rá­nyo­san be­fo­lyá­sol­ják az írói köz­han­gu­la­tot. Ez rész­ben a szo­ci­a­liz­mus fej­lő­dé­si táv­la­tát il­le­tő el­bi­zony­ta­la­no­dás­ban, rész­ben tár­sa­dal­mi, kul­tu­rá­lis éle­tünk el­lent­mon­dá­sa­it érő rend­kí­vül ér­zé­keny, nem egy­szer tü­rel­met­le­nül kri­ti­kus meg­fo­gal­ma­zás­ban jut ki­fe­je­zés­re. (Pél­dá­ul a ha­tá­ron tú­li ma­gyar­ság­gal kap­cso­la­tos po­li­ti­kán­kat, a de­mok­ra­tiz­mus elég­te­len fej­lő­dé­sét illetően.)”51

A ká­dá­ri po­li­ti­ka el­zsib­basz­tó­an las­sú, ám igen­csak „cse­lek­vő agó­ni­á­já­nak” nyo­masz­tó­an szor­gos, ezért még­is fe­nye­ge­tő te­he­tet­len­sé­ge ek­ko­ri­ban lett nyil­ván­va­ló­vá. A „fo­ko­zott ide­o­ló­gi­ai kitettségű iro­dal­mi te­rü­let” (Tóth De­zső miniszter-helyettes52) prob­lé­má­i­nak fé­lénk ide­o­lo­gi­kus mű­nyel­ven szó­ló, avagy nyer­sebb „po­li­ti­kai mű­le­írá­sa” bár­mi­kor ké­szen állt – ma­guk­ra a „prob­lé­mák­ra” azon­ban ép­kéz­láb meg­ol­dá­si ja­vas­lat so­ha­sem volt. Lé­vén szó a „szo­ci­a­liz­mus­ról”: nem is le­he­tett.

JEGY­ZE­TEK

1. Kényszermunkatáborbeli egy­ko­ri rab­tár­sa, Páll La­jos em­lé­ke­zik így Páskándira: „A Pi­ros ma­dár­ban van egy vers, va­la­hogy így szól: »ha én csa­lód­nék, ak­kor egy vi­lág om­lik össze« – nem tu­dom, em­lék­szel-e. Bár Páskándi nem volt val­lá­sos – mi, a val­lást gya­kor­lók ki is ne­vet­tük –, egy­szer kö­nyör­gött, szin­te össze­tet­te a ke­zét, hogy bo­csás­sak meg ne­ki, mert va­la­mi hü­lye­sé­get csi­nált. Bo­csás­sak meg – nem mond­tam, hogy nem bo­csá­tunk meg –, gyón­ni akar. Gé­za annyi­ra a hit­re volt te­remt­ve, hogy ret­te­ne­tes ne­héz volt ne­ki hi­tet­len­né és ab­szo­lút két­ke­dő­vé vál­nia. Sze­rin­tem az egész fi­a­tal­sá­ga mind a hit kö­rül for­gott. Most mind­egy, hogy val­lá­sos volt-e vagy sem, va­la­hol egy gyö­kér­ről fa­kad­tunk. Ér­de­kes, jól­le­het nem gya­ko­rol­ta a val­lá­sát, nagy kál­vi­nis­ta volt.” P. Se­bők An­na: Ko­lozs­vá­ri pe­rek 1956. Ham­vas In­té­zet. Bp., 2001. 237–38.

2. Páskándi Gé­za: A meg­val­lás avagy: van-e lé­lek­rönt­gen? Val­lo­má­sok, em­lék­irat­ok. Nap Ki­adó. Bp., 1999. 69.

3. Má­sutt ezt így fe­jez­te ki: „A tör­té­nel­mi drá­ma­író te­hát már csak azért is ér­tel­me­ző ked­vé­re, haj­la­má­ra van bíz­va és utal­va, mert a his­tó­ri­á­sok (kró­ni­ka­írók, tör­té­net­írók) annyi tényt el­hall­gat­tak vagy ma­guk se tud­tak; ami­ről tud­tak, azt is az ural­ko­dó ér­de­ke sze­rint ál­lí­tot­ták be. A tör­té­nel­mi drá­ma­író te­hát egy­ben re­konst­ruk­ci­ó­ra vagy job­bik eset­ben (ha elég sok té­nye, ada­ta van) res­ta­u­rá­ci­ós mun­ká­ra is vál­lal­ko­zik. Em­pá­ti­ás ak­tus­ra. Ez pe­dig ele­ve fel­te­szi a kor­ér­dek, az egyé­ni és cso­port­ér­dek, lét­ér­zés, lét­han­gu­lat be­szi­vár­gá­sát az ér­tel­me­zés­be, a ki­egé­szí­tés­be. A hi­ány­zó lánc­szem igen sok­szor le­het ki­sebb is, mint az elő­ző és a kö­vet­ke­ző, le­het más fém­öt­vö­zet­ből va­ló, más ár­nya­la­tú, szí­nű, szög­le­te­sebb, könnyebb, sú­lyo­sabb. En­nek oda­ve­té­se te­hát, amennyi­ben az ere­de­ti lánc­szem nem ta­lál­ta­tott meg – rész­ben az író­tól függ (a tör­té­nel­mi drá­ma- vagy esszé­író­tól, sőt a tör­té­ne­lem­tu­dós­tól is). Az adott kor tör­té­nel­mi hő­sé­nek, em­be­ré­nek pszi­ché­jét vé­gül is csak­is sa­ját ko­rom em­be­ré­nek pszi­ché­jén át tu­dom meg­kö­ze­lí­te­ni, ele­ven­né ten­ni. Ke­res­ve a kö­zös ál­lan­dó­kat.” Kell-e a tör­té­nel­met „ki­ka­csin­tás­ra” bír­ni? Id. Mél­tó túl­élés 44–45.

4. Szász Lász­ló: A stí­lus: ma­ga a lét. Esz­me­tör­té­ne­ti váz­lat Páskándi Gé­za mun­kás­sá­gá­hoz. Kor­társ, 2002. 10. 97.

5. Páskándi Gé­za: A sír­rab­lók. Re­gény. Sza­bad Tér Ki­adó, Bp., 1989. 46.

6. „Mert bár min­dig rá­tar­ti vol­tam, s va­gyok er­dé­lyi mi­vol­tom­ra – örök­ké ma­gyar író­nak, egye­te­mes ma­gyar író­nak akar­tam tud­ni s ne­vez­ni ma­gam. Már csak hív­ság­ból is. Tán ez sem tet­szett né­me­lyek­nek ott s itt. Az ál­alá­zat, ál­köz­szol­gá­lat baj­no­ká­nak. Nos, ré­szem­ről ta­lán volt eb­ben fel­ka­pasz­ko­dá­si, fel­tö­rek­vé­si vágy is. De ki­tö­ré­si min­den­kép­pen. Vi­szont egye­bet nem te­het­tem. A ter­mé­szet s a ter­mé­sze­tem el­len.

De tán ez ügy­ben is mé­lyen ma­gam­ba néz­tem. Va­jon ak­kor is olyan büsz­ke vol­nék er­dé­lyi mi­vol­tom­ra, ha nem tud­nám, hogy Trans­syl­va­nia a ma­gyar tör­té­ne­lem, szel­le­mi­ség, iro­da­lom, mű­vé­szet, tu­do­mány nagy­ja­i­nak egé­szen te­te­mes szá­za­lé­kát ad­ta a min­den ma­gya­rok­nak? Te­hát ak­kor is, ha nem vol­na mi­re büsz­ké­nek len­nem?

Alig­ha. Mint ahogy nem vol­nék büsz­ke ar­ra sem, ha szü­le­im tol­va­jok let­tek vol­na, ve­le­jé­ig ha­zug, szem­be­ha­zu­dós em­be­rek. Tán ak­kor is em­le­get­ném őket né­mi me­leg­ség­gel, de sem­mi­képp sem vol­nék büsz­ke rá­juk. Vi­szont, aki de­rék szü­le­im ké­pét le­rom­bol­ná ben­nem – az előt­tem meg ne áll­jon töb­bé! Még ak­kor sem, ha ré­szint iga­za vol­na, mert hi­szen apám-anyám sem hi­bát­la­nok, né­kik is vol­tak meg­al­ku­vá­sa­ik. Hát ak­kor, aki a nem­zet tör­té­nel­mem job­bik-rosszab­bik ké­pét rom­bol­ná le ben­nem! So­kat em­le­ge­tett jó­ra­va­ló na­ci­o­na­liz­mu­som még a csa­lá­di pél­dá­kon is iz­mo­sod­ha­tott hát. Úgy ér­tem: meg­szü­let­he­tett ben­nem is egy család–nemzet ana­ló­gia­pá­ros. Rég le­ír­tam: ha nem tud­nám, az anyám né­kem mi min­den jót je­lent – nem ér­te­ném meg a má­sik em­bert: mi­ért sze­re­ti úgy az any­ját. Ne­vet­sé­ges, in­ger­lő tény vol­na. Ha ne­kem nincs nem­ze­tem, ame­lyet alap­já­ban be­csü­lök – azt sem ért­het­ném meg, má­sok mi­ért sze­re­tik nem­ze­ti­sé­gü­ket.” A megvallás… 190.

  7. „…Azóta Bu­da­pes­ten élek. Min­den díj, ki­tün­te­tés, amit ott és itt kap­tam, tu­laj­don­kép­pen jó­le­sett, és nincs okom, hogy ne le­gyek rá büsz­ke. Ott az Író­szö­vet­ség­től el­nyert vagy a ma­gyar kri­ti­ku­sok­tól ka­pott Pezs­gő-díj. Itt: a Jó­zsef At­ti­la-, Ma­gyar Mű­vé­sze­tért, il­let­ve a Kor­társ-díj. Még­is van két leg­be­cse­sebb a be­cse­sek kö­zött: az 56-os Em­lék­érem és a Kos­suth-díj.” Szim­bi­ó­zis­ban a tör­té­ne­lem­mel. Id. Mél­tó túl­élés 8. Páskándi a Kos­suth-dí­jat 1993-ban, már az An­tall-kor­mány ide­jén kap­ta meg.

  8. Múlhatatlan… 34.

  9. A megvallás… 119. Át­te­le­pe­dé­sé­ről: „…ebben ré­gi ba­rá­ta­im (Majtényi Erik, Föl­des Lász­ló) és egy-két jó em­be­rem, itt Illyés Gyu­la és szű­kebb kö­re meg egy hit­hű ka­to­li­kus le­ány ön­zet­len se­gít­sé­ge egyen­get­te uta­mat. Ugyan­így ne­je­met, Ani­kót is – ala­ki há­zas­ság­gal – egy jó­szí­vű ba­rá­tom se­gí­tet­te át. Igye­kez­tem lo­já­lis len­ni a be­fo­ga­dó ál­lam­hoz, s bár­ki­hez, aki hó­nom alá nyúlt, hi­szen akár­hogy is, de fel­vál­lal­ták hall­ga­tó­la­gos, ám nyil­ván­va­ló po­li­ti­kai me­ne­kült mi­vol­to­mat. (Ma­gyar ül­dö­zött ma­gyart a szom­széd­dal szem­ben is meg­óv, ilyen ad­dig még nem­igen volt.) Sok de­rék ma­gyar em­ber­rel volt al­kal­mam ta­lál­koz­ni (párt­tag­ok, sőt ve­ze­tő párt­tag­ok kö­zül is.)” Szim­bi­ó­zis­ban a tör­té­ne­lem­mel. Id. Mél­tó túl­élés 7. Ma­gya­ror­szág­ra va­ló át­te­le­pe­dé­se so­kak ha­rag­ját vál­tot­ta ki, né­me­lyek egye­ne­sen „ha­za­áru­ló­nak” mond­ták (Mél­tó túl­élés 7.), s csak ke­ve­sen – kö­zöt­tük Láng Gusz­táv – áll­tak mel­lé (Vissza a For­rá­sok­hoz 134.).

10. Be­gyűj­tött... 136.

11. „A sze­ge­di Tiszatáj iga­zán ak­kor vált or­szá­go­san el­is­mert iro­dal­mi és kul­tu­rá­lis fo­lyó­irat­tá, ami­kor Ilia Mi­hály be­kap­cso­ló­dott a lap szer­kesz­té­sé­be (kez­det­ben ro­vat­ve­ze­tő, majd fő­szer­kesz­tő-he­lyet­tes, 1972 és 1974 kö­zött pe­dig a fo­lyó­irat fő­szer­kesz­tő­je). El­ső­sor­ban Ilia sze­mé­lyi­sé­gé­nek: iro­da­lom­ér­tő és szer­kesz­tői tá­jé­ko­zó­dá­sa bő­vü­lé­sé­nek és eti­kus szer­kesz­tői ma­ga­tar­tá­sá­nak volt kö­szön­he­tő, hogy a sze­ge­di fo­lyó­irat ki­lé­pett he­lyi ér­dek- és ha­tó­kö­ré­ből. A ma­gyar iro­da­lom egy­sé­gé­nek föl­is­me­ré­se el­ve­ze­tett a ki­sebb­sé­gi ma­gyar iro­da­lom meg­is­me­ré­sé­hez, ez­zel össze­füg­gés­ben pe­dig a ma­gyar ki­sebb­sé­gek vész­hely­ze­té­nek be­mu­ta­tá­sá­hoz. Ilia szer­kesz­tői kon­cep­ci­ó­já­ból a ma­gyar­ság és a kö­zép-eu­ró­pa­i­ság ket­tős gon­do­lat­kör­ének vál­la­lá­sa vált a Tiszatáj meg­ha­tá­ro­zó irány­vo­na­lá­vá. A sze­ge­di fo­lyó­ira­tot az iro­dal­mi köz­tu­dat el­ső­sor­ban a né­pi írók ko­ra­be­li szó­csö­vé­nek, a né­pi-nem­ze­ti iro­da­lom fó­ru­má­nak te­kin­tet­te és te­kin­ti. Ez az ér­té­ke­lés ter­mé­sze­te­sen nem jo­go­su­lat­lan, de le­szű­kí­ti a Tiszatáj ko­ra­be­li sze­re­pét, egy­ol­da­lú­an lát­ja tö­rek­vé­se­it. A fo­lyó­irat ered­mé­nyes­sé­gét és ha­tá­sát az is ma­gya­ráz­za, hogy a ke­let-kö­zép eu­ró­pai ré­gió és a ma­gyar­ság kul­tu­rá­lis ha­gyo­má­nya­it az ér­ték­szem­pont ér­vé­nye­sí­té­sé­vel köz­ve­tí­tet­te.” Né­meth György: A Moz­gó Vi­lág tör­té­ne­te 1971–1983. Új Palatinus Köny­ves­ház Kft., Bp., 2002. 116. Uő idé­zi: Gyu­ris György: A Tiszatáj fél év­szá­za­da (1947–1997). So­mo­gyi Könyv­tár, Sze­ged, 1997.

12. El­be­szé­lé­sek. Iro­dal­mi Könyv­ki­adó. Buk., 1968.

13. Jancsó Bé­la: Iro­da­lom és köz­élet. Cik­kek, esszék, ta­nul­má­nyok. Kriterion Könyv­ki­adó, Buk., 1973.

14. No­vel­lák, pár­be­szé­dek. Kriterion Könyv­ki­adó, Buk., 1973.

15. Az idé­zett je­len­té­sek a Tör­té­ne­ti Hi­va­tal­tól kért és ka­pott sze­mé­lyes anya­ga­im.

16. „Csong­rád me­gyei Rend­őr-fő­ka­pi­tány­ság III/III. Osz­tály. Szi­go­rú­an tit­kos! En­ge­dé­lye­zem: Mol­nár Ist­ván r. alezr. Fő­ka­pi­tány áb. He­lyet­te­se. El­len­őr­zé­si terv. Sze­ged, 1976. no­vem­ber 8.”

17. „Csong­rád me­gyei Rend­őr-fő­ka­pi­tány­ság III/III. Osz­tály. Szi­go­rú­an tit­kos! En­ge­dé­lye­zem: Dr. Ke­le­men Mik­lós r.vezérőrnagy, me­gyei fő­ka­pi­tány. Tárgy: »Subások« fn. bi­zal­mas nyo­mo­zás­ban. In­téz­ke­dé­si terv. Sze­ged, 1977. má­jus 17.”

18. „»K«-ellenőrzés: tech­ni­kai rend­sza­bály pos­tai kül­de­mé­nyek cen­zú­rá­já­ra. (Az 1956 kö­rü­li évek­ben »T«-ellenőrzésnek is ne­vez­ték.) Lásd: le­vél­kob­zás.” Kenedi Já­nos: Kis ál­lam­biz­ton­sá­gi ol­va­só­könyv. Ok­tó­ber 23–március 15.–június 16. a Ká­dár-kor­szak­ban. Mag­ve­tő Ki­adó, Bp., 1996. Má­so­dik kö­tet. 426.

19. „fe­dő­név: az ál­lam­biz­ton­sá­gi szol­gá­lat ope­ra­tív mun­ka­tár­sá­nak, a há­ló­zat tag­já­nak ki­lét­ét lep­le­ző vagy je­lö­lő el­ne­ve­zés. Leg­ali­zá­lá­sát szük­ség sze­rint fe­dő­iga­zol­vánnyal kell alá­tá­masz­ta­ni.” Kis állambiztonsági… Má­so­dik kö­tet. 416.

20. „tit­kos ku­ta­tás: az ál­lam­biz­ton­sá­gi szer­vek­nek az a te­vé­keny­sé­ge, amely­nek so­rán az el­len­sé­ges te­vé­keny­ség el­kö­ve­té­sé­vel gya­nú­sí­tott sze­mély la­ká­sát, lak­rész­ét, mun­ka­hely­ét, szál­lo­dai szo­bá­ját, ru­há­za­tát, cso­mag­ját, il­let­ve poggyá­szát át­vizs­gál­ják. Eb­be a kör­be tar­to­zik a jár­mű­vek és szál­lí­tó­esz­kö­zök át­vizs­gá­lá­sa is.” Kis állambiztonsági… Má­so­dik kö­tet. 439–40.

„Laj­tai” tmb. „jó­vol­tá­ból” ez utób­bi­ban is ré­sze­sül­tem. Mi­e­lőtt – föl­aján­lott „ba­rá­ti se­gít­ség­ként” – a kol­lé­gi­um­ból pes­ti al­bér­le­tem­be hoz­ta vol­na Sze­ge­den ma­radt köny­ve­i­met, La­dá­já­val előt­te még „be­ug­rott” a III/III-hoz, hogy a szál­lít­mányt át­ku­tas­sák. Fel­ada­ta sze­rint an­nak is utá­na kel­lett néz­nie, nem ma­radt-e még va­la­mi köny­vem és ira­tom az Eöt­vös Kol­lé­gi­um­ban. Je­len­té­sé­ben be­szá­molt ar­ról is, ho­gyan hord­tuk föl a köny­ve­ket nyol­ca­dik eme­le­ti al­bér­le­tem­be – ket­ten. (Csong­rád me­gyei Rend­őr-fő­ka­pi­tány­ság III/III. Osz­tály. Szi­go­rú­an tit­kos! Ki­vo­nat „Laj­tai” fn. tmb.-vel 1980. ja­nu­ár 28-án tar­tott ta­lál­ko­zó­ról ké­szült szol­gá­la­ti jegy­ből.) És még va­la­mi: „Ta­lál­ko­zás al­kal­má­val Csapody a tmb-nek át­adott egy le­ve­let, egy köny­vet, a Kor­társ 1978. évi mun­ká­já­nak ér­té­ke­lé­sé­ről szó­ló író­gép­pel írt anya­got, va­la­mint a Ro­má­ni­á­ban élő ma­gyar nem­ze­ti­ség hely­ze­té­vel kap­cso­la­tos gé­pelt anya­got az­zal, hogy azo­kat Sze­ge­den ad­ja át Iliának. A tmb. a fen­ti anya­go­kat to­váb­bí­tás előtt még Bu­da­pes­ten szer­vünk­nek át­ad­ta. El­mon­dot­ta, hogy a Csapodytól ho­zott anya­go­kat ja­nu­ár 23-án Iliának a la­ká­sá­ra el­vit­te és át­ad­ta. Ilia la­ká­sán kb. ti­zen­öt per­cig tar­tóz­ko­dott.”

21. Győr-Sop­ron me­gyei Rend­őr-fő­ka­pi­tány­ság III/III. Osz­tály. Szi­go­rú­an tit­kos! Tárgy: Dr. Csapody Ist­ván ügyé­ben. En­ge­dé­lye­zem: Dr. Si­mon Ti­ha­mér r. ez­re­des fő­ka­pi­tány, ÁB-he­lyet­tes. El­len­őr­zé­si terv. (1978 ele­je)

22. „Dr. Ilia Mi­hály a be­fo­lyá­sa alá tar­to­zó fi­a­ta­lo­kat to­vább­ra is sok­ol­da­lú­an ta­nul­má­nyoz­za »kádertartalék képzése« cél­já­ból, kö­zü­lük a szá­má­ra leg­al­kal­ma­sabb sze­mé­lye­ket fo­ko­za­to­san be­von­ja a kons­pi­rá­ci­ós te­vé­keny­ség­be és le­he­tő­sé­ge sze­rint fon­tos po­zí­ci­ók­ba jut­tat­ja őket. Egyik hall­ga­tó­já­nak ezt így fe­jez­te ki: »Az el­múlt öt esz­ten­dő a víz alat­ti kor­sza­kom, ami most is tart, en­nek az ered­mé­nyét ma ab­ban lá­tom – nem hir­de­tem ugyan —, hogy ma Ma­gya­ror­szá­gon ke­vés olyan fó­rum van, ahol nin­csen tanítványom.« (Kiem. Tő­lem – Cs. M.) Volt ta­nít­vá­nyai kö­zül Csapody Mik­lós a Mű­ve­lő­dés­ügyi [sic!] Mi­nisz­té­ri­um Iro­dal­mi Osz­tá­lyá­nak elő­adó­ja, Zelei Mik­lós az új­já­a­la­kult FIJAK ve­ze­tő­sé­gi tag­ja, Za­lán Ti­bor pe­dig az Író­szö­vet­ség tag­ja lett. Pá­lya­fu­tá­suk to­váb­bi ala­ku­lá­sát le­he­tő­sé­ge­i­hez mér­ten igyek­szik elő­se­gí­te­ni. Raj­tuk kí­vül fi­gye­lem­mel kí­sé­ri Ba­ka Ist­ván sze­ge­di köl­tő, Temesi Fe­renc bu­da­pes­ti író és Rékasi Já­nos char­ta-alá­író, az MTA Szo­ci­o­ló­gi­ai In­té­ze­té­nek mun­ka­tár­sa sor­sát is.” (Csong­rád me­gyei Rend­őr-fő­ka­pi­tány­ság III/III. Osz­tály. Szi­go­rú­an tit­kos! Tárgy: A „szer­kesz­tő” fn. bi­zal­mas nyo­mo­zás­ban. Össze­fog­la­ló je­len­tés. Sze­ged, 1981. de­cem­ber 28.”)

23. Fo­ko­zott meg­fi­gye­lés alatt tar­tott sze­mély kü­lön nyil­ván­tar­tá­sa.

24. Csong­rád me­gyei Rend­őr-fő­ka­pi­tány­ság III/III. Osz­tály. Szi­go­rú­an tit­kos! Tárgy: „Su­bá­sok” fn. bi­zal­mas nyo­mo­zás­ban. Je­len­tés. Sze­ged, 1978. no­vem­ber 29.

25. Csong­rád me­gyei Rend­őr-fő­ka­pi­tány­ság III/III. Osz­tály. Szi­go­rú­an tit­kos! Tárgy: Dr. Ilia Mi­hály egye­te­mi ad­junk­tus el­len­sé­ges te­vé­keny­sé­gé­ről. Össze­fog­la­ló je­len­tés. Sze­ged, 1978. feb­ru­ár 6

26. tmb: tit­kos meg­bí­zott. Nem az ál­lam­biz­ton­sá­gi szol­gá­lat hi­va­tá­sos ope­ra­tív mun­ka­tár­sa, ha­nem kül­ső, „há­ló­za­ti sze­mély”. Ma­gya­rán be­sú­gó, akit zsa­ro­lás­sal, ígé­re­tek­kel (rit­káb­ban „ön­kén­tes ala­pon”) szer­vez­tek be.

27. A jó „Ke­re­kes” tmb. idő­sebb volt ná­lam, nagy mű­velt­sé­gű, kel­le­mes em­ber (kár, hogy nem tud­tam: jo­vi­á­lis ba­rá­tunk mind­emel­lett tmb. is). Több­ször is jár­tam ná­luk, egy­szer ép­pen Bustya End­re ko­lozs­vá­ri iro­da­lom­tör­té­nésszel, a hír­ne­ves Ady-ku­ta­tó­val és Ilia Mi­hállyal (er­ről kü­lön is je­len­tett).

„»Kerekes« Csapody Mik­lós­sal kap­cso­lat­ban meg­je­gyez­te, hogy az »Életünk« c. Szom­bat­he­lyen meg­je­le­nő iro­dal­mi fo­lyó­irat­ban ol­vas­ta a pá­lya­kez­dő el­ső kö­te­tes ro­má­ni­ai ma­gyar írók­ról szó­ló szín­vo­na­las ta­nul­má­nyát. Ne­ve­zet­tet te­het­sé­ges, moz­gé­kony kri­ti­kus­nak tart­ja, aki sa­ját el­mon­dá­sa sze­rint éven­te több al­ka­lom­mal szo­kott Ro­má­ni­á­ba utaz­ni, egy­részt ku­ta­tá­si cél­lal, más­részt pe­dig ot­ta­ni is­me­ret­sé­gi kö­re meg­lá­to­ga­tá­sá­ra. Csapodyval a há­ló­zat ed­dig mint­egy 8,9-szer be­szél­ge­tett, mos­ta­ni te­le­fon­hí­vá­sa ér­zé­se sze­rint kap­cso­la­tuk kö­ze­le­dé­sét je­lez­he­ti.” (Csong­rád me­gyei Rend­őr-fő­ka­pi­tány­ság III/III. Osz­tály. Szi­go­rú­an tit­kos! Ki­vo­nat „Ke­re­kes” fn. tmb.-vel 1979. de­cem­ber 12-én tar­tott ta­lál­ko­zó­ról ké­szült je­len­tés­ből.)

A jól in­for­mált „Ke­re­kes” a szer­ve­ket is jól in­for­mál­ta: „A be­szél­ge­tés so­rán ne­ve­zett el­mond­ta, hogy 1980. áp­ri­lis 14-én ta­lál­ko­zott a Jó­zsef At­ti­la em­lék­ün­nep­ség ke­re­té­ben Sze­ged­re ér­ke­zett Csapody Mik­lós­sal [...] Szo­kat­lan mó­don ne­ve­zett mind­járt po­li­ti­zál­ni kez­dett, ele­mez­te a ju­go­szláv hely­ze­tet Ti­to el­nök eset­leg be­kö­vet­ke­ző ha­lá­lá­nak össze­füg­gé­sé­ben. [...] A be­szél­ge­tés vé­gén »Kerekes« fn. ope­ra­tív szem­pont­ból fi­gye­lem­re mél­tó ész­re­vé­telt tett. El­mond­ta, hogy nem­rég be­le­la­po­zott a »Forrás« és az »Alföld« c. fo­lyó­irat­ok leg­utób­bi szá­ma­i­ba, s meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy az el­múlt fél év­ben ug­rás­sze­rű­en meg­nőtt a ro­má­ni­ai ma­gyar szer­zők­re va­ló re­a­gá­lás, egyes pél­dá­nyok­nál [szá­mok­ban – Cs. M.] el­éri a lap ter­je­del­mé­nek 50 %-át. Eb­ben az össze­füg­gés­ben ki­eme­li An­nus Jó­zsef sze­re­pét, aki évek óta az »Alföld« c. fo­lyó­irat­ban igen so­kat sze­re­pel, rend­kí­vül jó kap­cso­la­tok­kal ren­del­ke­zik, vi­szony­lag gyen­ge írá­sa­it is ma­gas szin­ten mél­tat­ják. Olasz Sán­dor ugyan­ilyen jó kon­tak­tus­ban van a »Forrás«-sal, rend­sze­re­sen meg­je­len­nek pub­li­ká­ci­ói, szin­te min­den cik­ké­ben a Du­na men­ti sors­kö­zös­sé­get hang­sú­lyoz­za kri­ti­ká­i­ban, re­cen­zi­ó­i­ban. A há­ló­zat eb­ből azt a kö­vet­kez­te­tést von­ta le, hogy a Tiszatáj né­hány év­vel ez­előt­ti híd-sze­re­pet túl­kom­pen­zá­ló pro­fil­ját át­vet­te a má­sik két or­szá­gos je­len­tő­sé­gű­vé vált fo­lyó­irat, de a kap­cso­lat­rend­szer vo­nat­ko­zá­sá­ban és pro­fil­juk át­ala­ku­lá­sá­ban a hát­tér­ből a Tiszatáj sze­re­pe ér­zé­kel­he­tő. Ezt tá­maszt­ja alá az az ér­te­sü­lé­se is, mely sze­rint Csapody Mik­lós a Szom­bat­he­lyen meg­je­le­nő »Életünk« c. fo­lyó­ira­tot is rá sze­ret­né ál­lí­ta­ni a ha­tá­ra­in­kon tú­li iro­da­lom mél­ta­tá­sá­val va­ló fog­lal­ko­zás­ra.” (Csong­rád me­gyei Rend­őr-fő­ka­pi­tány­ság III/III. Osz­tály. Szi­go­rú­an tit­kos! Ki­vo­nat a „Ke­re­kes” fn. tmb.-vel 1980. áp­ri­lis 16-án tar­tott ta­lál­ko­zó­ról ké­szült je­len­tés­ből.)

28. „…1978. no­vem­ber 18-án a sze­ge­di Bar­tók Bé­la Mű­ve­lő­dé­si Köz­pont­ban ke­rült meg­ren­de­zés­re a Szom­bat­he­lyen meg­je­le­nő »Életünk« c. fo­lyó­irat est­je. Be­ve­ze­tőt mon­dott Pe­te György fő­szer­kesz­tő. Meg­hí­vott ven­dé­gek vol­tak: Apá­ti Mik­lós, Ágh Ist­ván, Bel­la Ist­ván és Simonffy And­rás. Mű­ve­i­ket Ruttkai Éva és Fo­dor Ta­más szín­mű­vé­szek ad­ták elő. Az est má­so­dik prog­ram­ja­ként be­mu­tat­ták Ba­ka Ist­ván sze­ge­di köl­tő Há­bo­rús té­li éj­sza­ka c. mű­vét, a za­la­eger­sze­gi Ref­lex Szín­pad köz­re­mű­kö­dé­sé­vel, Me­rő Bé­la ren­de­zé­sé­ben. [...] Tá­jé­koz­tat­juk to­váb­bá Ve­ze­tő elv­tár­sat, hogy a BM III/III-4. Osz­tállyal együtt­mű­köd­ve »Subások« fe­dő­né­ven, 11-Cs-780/2. szá­mú cso­port­dosszié alap­ján bi­zal­mas nyo­mo­zást foly­ta­tunk egy, az iro­dal­mi élet te­rü­le­tén el­he­lyez­ke­dő na­ci­o­na­lis­ta plat­form alap­ján el­len­sé­ges te­vé­keny­sé­get foly­ta­tó cso­port ügyé­ben. A cso­por­to­su­lás egyik tag­ja dr. Ilia Mi­hály egye­te­mi ad­junk­tus, sze­ge­di la­kos tö­rek­vé­se, hogy kü­lön­bö­ző fo­lyó­irat­ok­nál ta­nít­vá­nyai, kap­cso­la­tai szá­má­ra po­zí­ci­ó­kat sze­rez­zen, írá­sa­i­kat meg­je­len­tes­se. Így Pe­te György fi­gyel­mé­be aján­lot­ta több kap­cso­la­tát, köz­tük Mé­szá­ros György eg­ri la­kost és Csapody Mik­lós sze­ge­di V. éves egye­te­mi hall­ga­tót, »F«-dossziés sze­mé­lye­ket, va­la­mint Füzi Lász­ló egye­te­mi hall­ga­tót és Ba­ka Ist­ván sze­ge­di köl­tőt. Ne­ve­zet­tek 1977 ele­jé­től fo­lya­ma­to­san pub­li­kál­nak az »Életünk« c. fo­lyó­irat­ban.” (Csong­rád me­gyei Rend­őr-fő­ka­pi­tány­ság III/III. Osz­tály. Szi­go­rú­an tit­kos! 205-833/1978. Tárgy: Pe­te György ügyé­ben. Hiv. sz.: 217-469/4-1978. Vas me­gyei Rend­őr-fő­ka­pi­tány­ság III/III. Osz­tály Ve­ze­tő­jé­nek, Szom­bat­hely.)

29. Csong­rád me­gyei Rend­őr-fő­ka­pi­tány­ság III/III. Osz­tály. Szi­go­rú­an tit­kos! Tárgy: „Su­bá­sok” fn. bi­zal­mas nyo­mo­zás­ban. Je­len­tés. Sze­ged, 1978. no­vem­ber 29.

30. Uo. Je­len­tés. Sze­ged, 1979. jú­ni­us 6.

31. Bel­ső el­len­sé­ges, el­len­zé­ki ele­mek te­vé­keny­sé­ge (Csongrád-76-270/3/1979.11.20.)

32. Csong­rád me­gyei Rend­őr-fő­ka­pi­tány­ság, Sze­ged. Szi­go­rú­an tit­kos! (1981. má­jus 5.)

33. „pos­ta­lá­da: a sze­mély­te­len össze­köt­te­tés egyik esz­kö­ze. – Tár­gyi »postaláda« vagy rej­tek­hely, olyan tit­kos hely, amely je­len­té­sek, uta­sí­tá­sok, esz­kö­zök el­he­lye­zé­sé­re, ki­cse­ré­lé­sé­re al­kal­mas. Sze­mé­lyi »postaláda« er­re a cél­ra ki­vá­lasz­tott, al­kal­mas, meg­bíz­ha­tó sze­mély, akit a be­szer­ve­zés után az ope­ra­tív tiszt és a há­ló­za­ti sze­mély kö­zöt­ti össze­köt­te­tés fenn­tar­tá­sá­ra al­kal­ma­zunk.” Kis állambiztonsági…Második kö­tet. 437.

34. Győr-Sop­ron me­gyei Rend­őr-fő­ka­pi­tány­ság III/III. Osz­tály. Szi­go­rú­an tit­kos! Csong­rád me­gyei Rend­őr-fő­ka­pi­tány­ság III/III. Osz­tály ve­ze­tő­jé­nek! Győr, 1982. jú­ni­us 11.

35. Vas-52-294/8/1979.12.18. (1979)

36. Csong­rád me­gyei Rend­őr-fő­ka­pi­tány­ság III/III. Osz­tály. Szi­go­rú­an tit­kos! Ki­vo­nat a „Laj­tai” fn. tmb.-vel 1980. jú­li­us 22-én tar­tott ta­lál­ko­zó­ról ké­szült je­len­tés­ből. Nytsz.: 57/47-332/1980.

37. Páskándiné Se­bők An­na: Szub­jek­tív elő­szó. Mél­tó túl­élés 6. Bi­zo­nyá­ra nem­csak egyet­len rá­ál­lí­tott tmb.-nek volt a fel­ada­ta (a je­len eset­ben már 1974. ok­tó­ber 22-étől), hogy „Kap­cso­la­tát to­vább­ra is tart­sa fenn Páskándival és a kö­ré­je cso­por­to­su­ló írók­kal. Kí­sér­je fi­gye­lem­mel tár­sal­gá­sa­i­kat, na­ci­o­na­lis­ta, szov­jet­el­le­nes meg­nyil­vá­nu­lá­so­kat tesz­nek-e. Páskándi ré­szé­ről ta­pasz­tal­ha­tó-e túl­zott ma­gyar­ko­dás?” Uo. 7.

38. Begyűjtött… 135.

39. A sír­rab­lók. 247. (Az idé­zett „ro­kon” ter­mé­sze­te­sen nem a szer­ző­nek, ha­nem az egyik „re­gény­hős­nek” a ro­ko­na.)

40. Begyűjtött… 135.

41. Múlhatatlan… 19.

42. Be­ve­ze­tő és zár­szó­ter­ve­zet az 1980. no­vem­ber 17-i iro­dal­mi ak­tí­vá­hoz (szer­ző­je Agár­di Pé­ter). 2

43. Uo. 4.

44. Uo. 5.

45. Je­len­tés az egyé­ni be­szél­ge­té­sek­ről (1981. IX 6–14.) Szi­go­rú­an bi­zal­mas!

46. Uo. 4.

47. Uo. 5.

48. Uo. 7.

49. Uo. 11.

50. Begyűjtött… 141. „…engem a nem­ze­ti­sé­gi együtt­élés ar­ra in­tett és okí­tott, hogy a rend­sze­re­ket és a ná­ci­ó­kat csak­is a sa­ját nyel­vü­kön, sa­já­tos jel­rend­szer­ükön be­lül és alap­ján kell és le­het – hi­vat­ko­zás­sal – ígé­re­te­ik­re vagy akár csu­pán mél­tá­nyos­sá­gi kö­te­le­zett­sé­ge­ik­re fi­gyel­mez­tet­ni; leg­alább­is ha cé­lunk nem va­la­mi tá­vo­li, ho­má­lyos, meg­fog­ha­tat­lan ügy, ha­nem a gyors, a köz­vet­len se­gít­ség. A be­avat­ko­zás. Ez az in­di­rekt til­ta­ko­zá­si for­ma er­go nem volt más, mint a nem­ze­ti­sé­gi ügyek­ben ma­guk­ra hagyatottak meg­szen­telt ki­fe­je­zé­si mód­sze­re.” Transzilván táv­la­tok. Nap­ló­jegy­ze­tek er­dé­lyi bo­lyon­gók­nak. Id. Mél­tó túl­élés 110. és köv.

51. Tá­jé­koz­ta­tó je­len­tés az Agi­tá­ci­ós és Pro­pa­gan­da Bi­zott­ság­nak a Ma­gyar Írók Szö­vet­sé­ge köz­gyű­lés­ének elő­ké­szí­té­sé­ről (1981. au­gusz­tus 26.).

52. Egyik pró­za­írónk sze­rint így lett be­lő­le, a tu­dós­ból „iro­da­lom­tör­té­nész­ből kultúrpolitikussá kosz­lott ide­o­ló­gus”. Nem volt bosszú­ál­ló, de fé­lel­mé­ben min­den fel­sőbb uta­sí­tást gon­dol­ko­dás nél­kül, bár­ki­vel szem­ben vég­re­haj­tott, mi­köz­ben fel­tö­rő ké­te­lye­it szű­kebb-tá­gabb kör­ben ne­megy­szer nyom­ta el al­ko­hol­lal. Mi­nisz­té­ri­u­mi éve­im­ben fur­csa, nem is min­dig kel­le­met­len ku­tya-macs­ka vi­szony ala­kult ki köz­tünk: ő ker­ge­tett (de csak pa­rancs­ra vagy ép­pen an­nak elé­be men­ni aka­ró, „meg­elő­ző csa­pás­mé­rés­ként”), én meg fu­tot­tam elő­le; ha meg­fo­gott, vagy ki­vág­tam ma­gam, vagy pon­tok­ba sze­dett ér­vek­kel sze­gül­tem el­len, amit ha csak raj­ta mú­lott, el­tűrt, mert ha nem is a szem­ben­ál­lást, de az „ön­vé­del­met” tisz­tel­te. Kü­lön­ben ha nem volt tét­je, „ked­velt”, én meg el­is­mer­tem, de nem mi­nisz­ter­he­lyet­tes­ként, ha­nem mint Tóth De­zsőt. Mun­ka­tár­si „bi­za­lom­ról” ter­mé­sze­te­sen so­ha szó sem volt kö­zöt­tünk, vi­szo­nyunk még­is csak at­tól fog­va rom­lott meg, ami­kor már mind gyak­rab­ban meg­szid­ták mi­at­tam. Aczél György, Agár­di Pé­ter (és né­ha Kornidesz Mi­hály) párt­köz­pon­ti aka­ra­tát Tóth De­zső köz­ve­tí­té­sé­vel et­től kezd­ve Szé­che­nyi Ág­nes mun­ka­társ­nőnk „ül­tet­te át a gya­kor­lat­ba”.