H. G. Wells után

Az idő­uta­zó a nyi­tott te­rasz­ab­lak előtt ücsö­rög,

Le­sza­kadt már a nyár a for­ró lom­bok­ra,

Al­bu­mo­kat la­poz­gat, és ne­vek fö­lött ámul

Jaj, az idő­uta­zó da­ra­bok­ra szag­gat­ta­tik szét

És lesz ő egy gá­lya, mely Lipari fe­lé tart

És lesz ő mes­ter­em­ber ke­ze, aki Sammuramat

Ök­re­it fi­nom már­vány­ba fog­ja, és ő

Ját­szik brá­csán és he­ge­dűn ba­rokk ud­va­rok­ban

Mennyi já­ték egyet­len te­kin­tet alatt

De vér nem folyt, és seb sem ej­te­tett

Al­bum­la­po­kat for­gat, ne­vek fö­lött ámul

Ó, jaj, az idő­uta­zó sor­sa da­ra­bok­ra szag­gat­ta­tik szét!

Át­vál­to­zás

Ami­kor sze­gény volt, na­gyon

nyo­mo­rult, ar­ra áhí­to­zott,

bár­csak a hi­va­tal­no­kok kö­zött

ül­het­ne, vagy a lé­lek­nek eb­ből

a sza­ka­dé­ká­ból ki­rán­gat­ná egy

ba­rá­ti kéz. Az­tán adót szám­lált,

és a fe­le­dés ha­mar jött: nem

cso­dált meg sem­mit, ami szép,

és fittyet hányt az is­te­nek­re

is. Mi­vel ko­ráb­ban gyen­ge volt,

és sze­líd, most olyan­ná lett,

akár a töb­bi­ek; csak a sú­lyos

víz­zu­ha­tag­ok ere­jét cso­dál­ta,

a ko­pár in­du­la­tot, de sem­mit sem

sej­tett már a sors­ról, ami le-

gyű­ri lá­gyan ezt a ha­tal­mas­ko­dó,

tö­rek­vő vá­gyat.