A hat­va­nas-het­ve­nes évek for­du­ló­ján há­rom je­len­té­keny ma­gyar szel­le­mi mű­hely jött lét­re a ro­mán fő­vá­ros­ban: a Kriterion Könyv­ki­adó, a Ro­mán Te­le­ví­zió ma­gyar adá­sa és A Hét szer­kesz­tő­sé­ge. Bu­ka­rest­ben min­dig is volt ma­gyar ko­ló­nia és ma­gyar szel­le­mi élet, de ez­zel a hár­mas in­téz­mény­ala­pí­tás­sal va­ló­ság­gal meg­sok­szo­ro­zó­dott az oda­te­le­pült ma­gyar ér­tel­mi­ség. Egyes vissza­te­kin­tők hang­sú­lyoz­zák: a rend­szer – ál­sá­go­san – azért hoz­ta lét­re eze­ket az új in­téz­mé­nye­ket, hogy mi­nél több sze­mé­lyi­sé­get el­von­jon az er­dé­lyi ma­gyar kö­zé­let­től, s mi ezért még há­lá­sak is le­gyünk ne­ki. A föl­te­vés alig­ha­nem he­lyes, de té­ved, aki túl­hang­sú­lyoz­za a for­du­lat ne­ga­tív ha­tá­sát, és le­la­ban­coz­za azo­kat a ma­gyar ér­tel­mi­sé­gi­e­ket, akik ak­ko­ri­ban Bu­ka­rest­be köl­töz­tek. Ro­má­nia 1970-ben is az volt, ami ma, sőt még na­gyobb mér­ték­ben volt az: egy erő­sza­ko­san köz­pon­to­sí­tott ál­lam, amely­ben a fon­tos dol­gok igen nagy részt a fő­vá­ros­ban dől­nek el. Kö­vet­ke­zés­kép­pen a ro­má­ni­ai ma­gyar­ság­nak lét­ér­de­ke volt – s az ma is –, hogy Bu­ka­rest­ben rang­ja és sú­lya – sőt, ha le­het: elit­je – le­gyen. Más­részt: la­banc­je­lölt­je­i­ben sok ke­mény ku­ru­cot fo­gott a rend­szer! Ki­te­kin­té­sé­ben is, ha­tá­sá­ban is össznemzetiségi volt mind a há­rom új in­téz­mény. Ha csak az „ahogy le­het” je­gyé­ben is, de át­fog­ták a tel­jes ro­má­ni­ai ma­gyar­sá­got, gya­ra­pí­tot­ták kul­tú­rán­kat, és tá­jé­koz­tat­tak fe­lő­le, emel­ték nem­ze­ti ön­be­csü­lé­sün­ket. Múl­ha­tat­lan ér­de­me­i­ért csak A He­tet bün­tet­ték le­fe­je­zés­sel, 1983-ban, ami­kor Hu­szár Sán­dor fő­szer­kesz­tőt és Hor­váth An­dor főszerkesztőhelyettest le­vál­tot­ták. Do­mo­kos Gé­zát és Bo­dor Pált alig­ha­nem jobb párt­kap­cso­la­ta­ik­nak kö­szön­he­tő­en tűr­ték meg a Kriterion Könyv­ki­adó, il­let­ve a té­vé nem­ze­ti­sé­gi adá­sa­i­nak az élén (előb­bi ma­ga is köz­pon­ti bi­zott­sá­gi tag volt, utób­bi só­go­ra Gere Mi­hály­nak, aki a leg­fel­sőbb párt­ve­ze­tés­hez tar­to­zott), de ők is épp elég fő­fá­jást okoz­tak a mű­ve­lő­dé­si éle­tet el­len­őr­ző szer­vek­nek. 

Én ez­zel az in­téz­mény­ala­pí­tó hul­lám­mal egyi­de­jű­leg, de tő­le füg­get­le­nül ke­rül­tem Bu­ka­rest­be. A bu­ka­res­ti ze­ne­mű­vé­sze­ti fő­is­ko­lán meg­hir­det­tek egy ad­junk­tu­si ál­lást a ka­ma­ra­ze­ne tan­szé­ken, és én – ak­ko­ri­ban a ko­lozs­vá­ri ze­nei lí­ce­um kama-razene-tanára – je­lent­kez­tem a ver­seny­vizs­gá­ra. Négy bu­ka­res­ti el­len­je­lölt­tel kel­lett meg­küz­de­nem, akik kö­zül az egyik úgy tud­ta, hogy az el­já­rás pusz­ta for­ma­ság: csak azért hir­det­ték meg a ver­seny­vizs­gát, hogy őt, aki óra­adó­ként ok­ta­tott már a tan­szé­ken, vég­le­ge­sít­sék. So­kak el­ké­pe­dé­sé­re én ke­rül­tem ki győz­te­sen a meg­mé­ret­te­tés­ből, és a szak­mi­nisz­té­ri­um 1970. má­jus 1-jei ha­tállyal ki­ne­ve­zett. (Má­ig cso­dál­ko­zom raj­ta, hogy mi­ért kel­let­tem Bu­ka­rest­ben alig pár hét­tel a tan­év­zá­rás előtt.) A be­fo­ga­dó in­téz­mény – at­tól tart­ván, hogy majd csa­lá­dos­tól fel­köl­tö­zöm Bu­ka­rest­be, és la­kás­igé­nye­im lesz­nek – nyi­lat­ko­za­tot íra­tott ve­lem alá, amely­ben biz­to­sí­tot­tam új gaz­dá­i­mat afe­lől, hogy bu­ka­res­ti szál­lá­som­ról ma­gam gon­dos­ko­dom, és e te­kin­tet­ben a fő­is­ko­lá­tól sem­mi­fé­le tá­mo­ga­tást nem fo­gok kér­ni. Kész­ség­gel alá­ír­tam, mi­vel eszem ágá­ban sem volt Bu­ka­rest­ben fész­ket rak­ni. Hit­ve­sem­nek meg­volt már a ta­nár­se­gé­di ál­lá­sa a ko­lozs­vá­ri fő­is­ko­lán, la­ká­sunk is volt a Györgyfalvi ne­gyed­ben. Bo­tor­ság lett vol­na ezek­ről le­mon­da­nunk és Bu­ka­rest­ben csa­lá­dos­tól új éle­tet kez­de­nünk. Úgy dön­töt­tünk, hogy egy­elő­re in­gáz­ni fo­gok: he­ti há­rom nap alatt el­lá­tom bu­ka­res­ti órá­i­mat, négy na­pot Ko­lozs­várt töl­tök – és két éj­sza­kát a vo­na­ton. „Az­tán majd meg­lát­juk, hogy ala­kul­nak a dol­gok”. Ez az „egyelőre”-életmód hu­szon­egy és fél évig tar­tott.

A fő­is­ko­lán Föl­des Lász­ló – ak­ko­ri­ban az Utunk fő­szer­kesz­tő­je – ta­ní­tott volt esz­té­ti­ká­ra. Ma­gá­val ra­ga­dó elő­adó volt – és nagy va­gány. Mi­vel fo­lya­ma­to­san ci­ga­ret­tá­zott, és kép­te­len lett vol­na egy órát rá­gyúj­tás nél­kül vé­gig­ül­ni, fel­szó­lí­tott min­ket, füs­töl­jünk mi is, amíg őt hall­gat­juk. Ma is előt­tem a kép: ülünk a Má­tyás-ház va­la­me­lyik ki­sebb ter­mé­ben, ahol vág­ni le­het a füs­töt, Föl­des le­nyű­gö­ző­en ma­gya­ráz, oly­kor a mon­dat kö­ze­pén is mé­lyen be­le-be­le­szív ci­ga­ret­tá­já­ba, s ami­kor gon­do­lat­me­ne­te a ki­fej­tés vé­gé­re ér, a csik­ket a fal­hoz nyom­va olt­ja el, majd gon­do­san szét­ta­pos­sa. Et­től egy ki­csit meg­ren­dül­tem ugyan (márcsak azért is, mert épp szép­tant adott elő), de im­po­nált is ne­kem. Az már ke­vés­bé tet­szett, hogy nem volt sok­szo­ro­sí­tott jegy­ze­te, ami­ből a vizs­gá­ra ké­szül­het­tünk vol­na. (Gya­ní­tom, hogy óra­váz­la­ta sem volt.) Szo­rong­tam. Fel­men­tem hoz­zá az Utunk Szent­egy­ház ut­cai szer­kesz­tő­sé­gé­be, és ud­va­ri­a­san bár, de meg­mond­tam ne­ki, hogy egy annyi­ra fon­tos tárgy­ból, mint az övé, kel­le­ne hogy a könyv­tár­ban jegy­zet áll­jon ren­del­ke­zé­sünk­re. Már nem em­lék­szem, hogy mi­vel vág­ta ki ma­gát, de a vizs­gán tí­zest írt be az in­de­xem­be, és ne­kem na­gyon az volt az ér­zé­sem, hogy azt a tí­zest nem annyi­ra a tu­dá­som­ra ad­ta, ha­nem in­kább mert úgy érez­te, fel­lé­pé­sem bur­kolt fe­nye­ge­tés volt, ame­lyet jó ko­mo­lyan ven­nie. 1959-ben vé­gez­tem. Ugyan­ab­ban az év­ben ő drá­mai kö­rül­mé­nyek kö­zött meg kel­lett hogy vál­jék fő­szer­kesz­tői ál­lá­sá­tól. A kö­vet­ke­ző évek­ben össze­ba­rát­ko­zunk. A ba­rát­ko­zás a két csa­lád­ra is ki­ter­jedt: oly­kor „össze­jár­tunk”, fe­le­sé­gem kez­de­mé­nyé­re egy­szer még ki­rán­dul­ni is el­vit­tük őket, hogy szív­ja­nak er­dei le­ve­gőt is, ne csak a ba­gót. (El­ső pi­he­nő­he­lyün­kön elő­vet­ték a kár­tyát, és el­kezd­tek hár­mas­ban he­te­sez­ni. Sem­mi ked­vük nem volt a to­vább­ván­dor­lás­hoz.) Éve­kig ta­ní­tot­tam a kis­lá­nyát fu­vo­láz­ni.

Már in­gáz­tam, ami­kor egy­szer fel­hí­vott: ő is ké­szül Bu­ka­rest­be, jó vol­na egyez­tet­nünk és együtt utaz­nunk. Be­szél­nünk kell, ter­vem van ve­led, mond­ta ti­tok­za­to­san. Kö­zös hálókocsifülkét vet­tünk – és ahogy el­in­dult a vo­nat, azon­nal rá­kez­dett. Új he­ti­lap in­dul Bu­ka­rest­ben. Sok­kal jobb lesz, mint az Utunk: nem iro­dal­mi, ha­nem szé­les tar­tal­mi át­fo­gá­sú, mű­ve­lő­dé­si-köz­éle­ti lap. 1959-es párt­szank­ci­ó­i­tól most haj­lan­dók a szer­vek bi­zo­nyos mér­té­kig el­te­kin­te­ni. Fő­szer­kesz­tő ugyan nem le­het be­lő­le, de mint fő­szer­kesz­tő-he­lyet­tes­nek igen tág ren­del­ke­zé­si sza­bad­sá­ga lesz. Egy­elő­re a csa­pat öszeállításán dol­go­zik. Le­szünk majd oly becs­te­le­nek, mond­ta, hogy in­nen-on­nan el­csá­bí­tunk né­hány na­gyon jó, gya­kor­lott szer­kesz­tőt. (Mint­ha ne­ve­ket is mon­dott vol­na: Kacsir Má­ria az Előrétől, Baróti Pál az Utunk­tól, Tabák Lász­ló). A több­ség azon­ban kez­dő lesz. Olyan fi­a­tal ér­tel­mi­sé­gi­ek, akik a ma­guk szak­já­ban nem­ze­dé­kük leg­jobb­jai kö­zé tar­toz­nak, de aki­ket még nem ron­tott meg az új­ság­írói ru­tin. (Ek­kor hall­hat­tam elő­ször Ágos­ton Hu­gó és Hor­váth An­dor ne­vét.) Ők hoz­zák majd a ma­guk ki­vá­ló szür­ke­ál­lo­má­nyát, azt pe­dig, hogy mi a saj­tó, majd ná­lunk ta­nul­ják meg. Meg­lá­tod, ez lesz „a” ma­gyar lap!

Ak­ko­ri­ban már csak­nem tíz éve kö­zöl­tem meg­le­he­tős rend­sze­res­ség­gel az Utunk­ban, né­ha más la­pok­ban is. Meg­kér­dez­tem: tán csak nem akar en­gem is oda­csá­bí­ta­ni! Hi­szen meg­van az új, fő­is­ko­lai ál­lá­som, nagy am­bí­ci­ó­val fog­lal­tam el! Nem va­gyunk hü­lyék, hogy al­kal­maz­zunk, mond­ta Föl­des, mi raj­tad egy tel­jes fi­ze­tést fo­gunk meg­ta­ka­rí­ta­ni. Te fo­god szer­kesz­te­ni a ze­nei ol­dalt, tisz­ta in­gyen, csak azért, hogy azt ír­has­sál be­le, amit akarsz. Egye­dül ne­kem le­szel alá­ren­del­ve, én pe­dig min­dig min­den­ben ne­ked fo­gok iga­zat ad­ni. Csak le­gyen ol­vas­má­nyos az ol­dal, és je­len­jék meg min­den hé­ten. Már sze­rez­tem is ne­ked egy ál­lan­dó cikk­írót: Vermesy Pé­tert. Fel­kér­tem, el­fo­gad­ta. Kér­dez­tem Föl­des­től, nem baj-e, hogy még so­ha­sem szer­kesz­tet­tem, nem gon­doz­tam más szö­ve­gét, csak a ma­ga­mét. Azt mond­ta, ez ki­fe­je­zet­ten előny. Mert tő­le fo­gom meg­ta­nul­ni a szer­kesz­tés mű­vé­sze­tét. Meg­lá­tom, fog az men­ni, és aho­gyan is­mer, na­gyon fo­gom él­vez­ni. Azt mond­tam: jó, de Ró­nai Ist­ván nél­kül el sem tu­dom kép­zel­ni az ol­dalt. Ma ő ír ná­lunk a leg­job­ban a ze­né­ről. El­fo­gad­ta. Meg­egyez­tünk, hogy mind a hár­man hét­ről hét­re elő­ál­lí­tunk egy-egy kb. negy­ven­öt so­ros pub­li­cisz­ti­kát. Ez ki­te­szi az ol­dal nagy­ját. Az egyik mar­gót ap­ró in­for­má­ci­ók­nak, szí­nes hí­rek­nek tart­juk fenn, a má­sik­ra pe­dig ke­rül­jön egy-egy kül­ső em­ber­től kért al­kal­mi cikk, könyv- vagy le­mez­is­mer­te­tés. S ami­kor már vagy hat-nyolc he­te jól mű­kö­dött az emígyen megszerkeszetett, mo­za­ik­sze­rű ol­dal, a vál­to­za­tos­ság ked­vé­ért lep­jük meg az ol­va­sót va­la­mi­lyen nagy, ha le­het, egészoldalas anyag­gal. Hogy vissza­kí­ván­ja a meg­szo­kot­tat. Így szü­le­tett meg A Hét 8. ol­da­lá­nak a kon­cep­ci­ó­ja, amely túl­él­te sze­gény Föl­dest, és a he­lyé­be lé­pett Már­ki Zol­tán ke­zén in­dult seny­ve­dés­nek.

Föl­des fő­szer­kesz­tő-he­lyet­te­si szo­bá­já­ban ne­kem is ju­tott egy fi­ók és egy író­asz­tal­sa­rok. Rend­sze­rint kedd reg­ge­len­ként a vo­nat­ér­ke­zés és a ta­ní­tás meg­kez­dé­se kö­zött, a la­ká­sán ad­tam le ne­ki a friss, Ko­lozs­várt meg­szer­kesz­tett anya­go­kat, szer­dán pe­dig, ami­kor dél­után ta­ní­tot­tam, reg­gel le­men­tem a szer­kesz­tő­ség­be, össze­ál­lí­tot­tuk a jö­vő he­ti ol­dalt, és kor­rek­tú­ráz­tam az ahetit. A szer­kesz­té­sért tény­leg nem kap­tam sem­mit, de a cikk­dí­jam ma­gas volt. Köz­ben a te­le­ví­zi­ó­nak is dol­goz­gat­tam (ak­kor még nem volt a szer­kesz­tő­ség­nek ze­nész alap­em­be­re, kül­ső mun­ka­társ­ként elég sok adást szer­keszt­het­tem), ott is tisz­tes­sé­ge­sen meg­fi­zet­tek. Rö­vi­de­sen a Kriterion is be­fo­ga­dott szer­zői kö­zé. El­mond­ha­tó, hogy a há­rom in­téz­mény együtt se­gí­tett ne­kem a bu­ka­res­ti lét és az in­gá­zás költ­sé­ge­it elő­te­rem­te­nem. Ez azon­ban csak az „egy­részt”. Más­részt: iga­za lett Föl­des­nek: na­gyon meg­sze­ret­tem a lap­csi­ná­lást. Már csak a he­ten­kén­ti rend­sze­res cikk­írás kö­te­les­sé­ge is jót tett ne­kem (Al­leg­ro aperto volt ro­va­tom cí­me), de min­dig bol­do­gan vet­tem ke­zem­be Ró­nai és Vermesy új cik­ke­it is és olyan fe­le­lős­ség­gel gon­doz­tam őket, mint a ma­ga­mé­it. Ipar­kod­tam a ze­nei ol­da­lon in­for­má­ci­ók és szín­vo­na­las ol­vas­má­nyok mel­lett „cse­lek­vő saj­tót” is nyúj­ta­ni: vi­ta­cik­ke­ket, a ze­nei élet kér­dé­se­i­be köz­vet­le­nül be­le­szó­ló pub­li­cisz­ti­ká­kat. A „Hang­le­mezt min­den­ki­nek!” jel­szó alatt fu­tó „ak­ci­ónk” – há­la Edgar Elian Electrecord-főszerkesztő meg­ér­té­sé­nek és a pil­la­nat­nyi, vi­szony­lag ked­ve­ző po­li­ti­kai szél­já­rás­nak – va­ló­ság­gal meg­újí­tot­ta a ro­má­ni­ai ma­gyar le­mez­ki­adást. Utóbb ki­de­rült, hogy ze­nei ol­da­lunk nem­csak nem­ze­ti­sé­gi vi­szony­lat­ban volt egye­dül­ál­ló. Nem­hogy a ro­má­ni­ai ma­gyar, de az összromán és az összmagyar saj­tó tör­té­ne­té­ben sem ta­lál­tam még egy olyan he­ti­la­pot, amely éve­ken át min­den egyes szá­má­nak ugyan­azt az ol­da­lát a ze­né­nek szen­tel­te vol­na! (Vá­rom, hogy ész­re­vé­te­le­met egy hi­va­tá­sos saj­tó­tör­té­nész is meg­erő­sít­se.) 

Az anya­gi és a szak­mai nye­re­ség mel­lett ta­lán még töb­bet kö­szön­het­tem A Hét­nek mint ér­tel­mes és jó­ér­zé­sű fér­fi­ak és nők össze­tar­tó, em­ber­sé­ges, már-már csa­lá­di­as kö­zös­sé­gé­nek, amely en­gem, a ze­nészt kül­tag­já­nak bár, de jó szív­vel be­fo­ga­dott. A szer­kesz­tő­sé­gi stí­lus­hoz né­mi mar­hás­ko­dás is hoz­zá­tar­to­zott (ál­ta­lá­nos volt a „Szőr”, il­let­ve a „La­jos” meg­szó­lí­tás; a fő­szer­kesz­tő be­ce­ne­ve­i­ből let­tek szó­já­rás­sá), egyes sze­mé­lyek kö­zött vol­tak a kí­vül­ál­ló­nak is fel­tű­nő fe­szült­sé­gek, de ab­ban a csa­pat­ban fe­le­lőt­len em­ber ki­vé­tel­ként sem akadt. A szer­kesz­tők hoz­zá­ér­té­sén túl ide­a­liz­mu­suk, kö­zös­sé­gi össze­tar­tá­suk és a szer­kesz­tő­sé­gi de­mok­rá­cia is él­tet­te a la­pot. Csak két hölgy volt egyen­lőbb az egyen­lők­nél: Haninovici Ve­ra, a tit­kár­nő és ªtefănescu Mag­da, a tör­de­lő­szer­kesz­tő. Meg­kü­lön­böz­te­tett tisz­te­let övez­te őket. Hu­szár Sán­dor, a fő­szer­kesz­tő nem tu­dott megfedkezni ar­ról, hogy mi­köz­ben én úrifiúként zon­go­ra­órá­ra jár­tam volt, ő a proligyerekek éle­tét él­te, de ab­ban, amit lap­já­nak dol­goz­tam, fel­tét­le­nül meg­bí­zott. Ami­kor nagynéha részt vet­tem a lap­szám ki­ér­té­ke­lé­sé­nek szánt szer­kesz­tő­sé­gi köz­gyű­lé­sen, a 8. ol­dalt min­dig csak egy af­fé­le „a ze­ne rend­ben” mon­dat­tal la­poz­ta át, anél­kül hogy föl­emel­te vol­na a te­kin­te­tét. Sze­mé­lyes ki­be­szé­lés csak egy volt kö­zöt­tünk, az is írás­ban és post festa. Mi­u­tán 1983-ban el­tá­vo­lí­tot­ták a lap­tól, tő­lem ki­te­lő­en szép le­vél­ben mond­tam ne­ki kö­szö­ne­tet azért, hogy fő­szer­kesz­tői szig­nó­ja alatt 824 ki­sebb-na­gyobb írá­som je­lent meg, s fő­leg: az Ol­da­lért, ame­lyet A Hét él­te­tett, amely éle­tem­nek fon­tos ré­szé­vé lett. Er­re ő, mi­u­tán ki­jött a kór­ház­ból, egy val­lo­má­sos han­gú le­vél­ben vá­la­szolt, amely­ben a ze­né­hez va­ló sze­mé­lyes vi­szo­nyu­lá­sá­ról írt meg­in­dí­tó ref­le­xi­ó­kat, és biz­to­sí­tott afe­lől, hogy az ő lel­ké­ben mint „A Hét fe­dő­ne­vű ka­land egyik osz­lo­pos tag­ja” élek. Le­ve­lét sze­re­tet­tel őr­zöm.

A lap­ala­pí­tó arany­csa­pat el­hunyt tag­jai kö­zül Föl­des Lász­ló mel­lett Dankanits Ádám hi­ány­zik ne­kem a leg­in­kább, és fe­le­sé­ge, Var­ga Ka­ti, akik­hez sok tar­tal­mas es­ti be­szél­ge­tés em­lé­ke fűz. Ádám ré­szé­ről kü­lö­nö­sen érez­tem, hogy fe­le­lős­ség­tu­dat­tal vi­szo­nyul hoz­zám, mint koc­ká­za­tos élet­mó­dot foly­ta­tó, csak ke­vés­sel fi­a­ta­labb, de sok­kal ta­pasz­ta­lat­la­nabb ba­rát­hoz. De igen­csak be­csül­tem pél­dá­ul an­nak a Baróti Pál­nak az eszes és hajt­ha­tat­lan ér­tel­mi­sé­gi­re val­ló ér­ték­íté­le­te­it is, aki­vel a szer­kesz­tő­sé­gen kí­vül so­sem ta­lál­koz­tam, s ott sem cse­veg­tünk so­kat. Ros­tás Zol­tánt (aki nem sok­kal a lap­ala­pí­tás után jött át a té­vé­től, ahol meg­is­mer­tem), ami­ó­ta bú­csút mon­dott a saj­tó­nak, és egye­te­mi pá­lyá­ra ment, egy­szer sem lát­tam, de amíg élek, őr­zöm az em­lé­két egy nagy­sze­rű gesz­tu­sá­nak. Egy­szer a Szov­jet­uni­ó­ba és az NDK-ba ké­szül­tem fe­le­sé­gem­mel hang­ver­se­nyez­ni. Bu­ka­rest­ben száll­tunk re­pü­lő­re. Ő jól meg­né­zett (va­la­mi­lyen ször­nyű ló­den­ben jár­tam ak­ko­ri­ban), és csen­de­sen meg­kért, pró­bál­jam fel vi­szony­lag új bőr­ka­bát­ját. Fel­pró­bál­tam, ta­lált, és én ab­ban utaz­tam kül­föld­re, ő pe­dig köz­ben Bu­ka­rest-szer­te hord­ta a ló­dent. Haj­la­mos va­gyok ar­ra, hogy ezt a kis epi­zó­dot a bu­ka­res­ti ma­gyar ér­tel­mi­ség­be va­ló be­fo­ga­dott­sá­gom jel­kép­ének te­kint­sem. En­gem ott csa­lád­tagszám­ba vet­tek.

Be­val­lom, na­gyon fon­tos volt ne­kem, hogy oda­tar­toz­zam A Hét csa­pa­tá­hoz. Hi­szen én nem egye­te­met, csak fő­is­ko­lát vé­gez­tem, a fő­is­ko­lán sem tu­do­mányt, csak egy gya­kor­la­ti tár­gyat, ka­ma­ra­ze­nét ad­tam elő! Annyi­ban te­kint­het­tem ma­ga­mat ér­tel­mi­sé­gi­nek, amennyi­re egy ér­tel­mi­sé­gi csa­lád­ban szü­le­tett köz­ze­nész an­nak te­kint­he­ti ma­gát – ami ki­in­du­lás­nak nem sok. De meg­érin­tett volt már a szel­le­mi mun­ka von­zá­sa. Cik­ke­i­met, ki­sebb tu­do­má­nyos írá­sa­i­mat ál­ta­lá­ban kö­zöl­ték, és én, a ma­gá­nyos au­to­di­dak­ta ze­nei szak­író és pub­li­cis­ta, na­gyon ko­mo­lyan vet­tem min­den szer­kesz­tői út­mu­ta­tást és bí­rá­la­tot. Ezek az évek, a szer­kesz­tő­ség­ben annyi ki­vá­ló el­me tár­sa­sá­gá­ban el­töl­tött dél­előt­tök érez­tet­ték meg ve­lem, hogy mit je­lent­het egy össze­tar­tó szel­le­mi mű­hely tag­já­nak len­ni. 

A bu­ka­res­ti A Hét – amely orosz­lán­részt Gálfalvi Zsolt mér­he­tet­len ál­do­zat­kész­sé­gé­nek és ko­nok utó­véd­har­cá­nak kö­szön­he­tő­en ér­te meg XXXI­II. év­fo­lya­má­nak 27. szá­mát – jú­li­us 17-én be­je­len­tet­te, hogy őszig be­szün­te­ti meg­je­le­né­sét, és azu­tán Ma­ros­vá­sár­he­lyen fog meg­je­len­ni. Az utol­só bu­ka­res­ti szám ko­lo­fon­já­ban Gálfalvi Zsolt fő­szer­kesz­tő, Kacsir Má­ria szer­kesz­tő és Ágos­ton Hu­gó fő­mun­ka­társ kép­vi­se­li az 1970-es arany­csa­pa­tot, a tar­ta­lom­ban ott van az új vi­zek­re eve­zett, de mun­ka­társ­ként hű ma­radt Hor­váth An­dor­nak egy mag­vas ta­nul­má­nya is, és a 8. ol­dal, akár­csak az 1970. ok­tó­ber 23-i el­ső szám­ban s azu­tán még éve­ken át volt, eb­ben az utol­só­ban is a ze­néé. Ki­mond­ha­tat­la­nul jól esett még egy­szer együtt meg­je­len­nem négy le­gen­dás ala­pí­tó­val.

Ágos­ton Hu­gó jegy­zi meg A Hét har­minc­há­rom évé­ről: „krisz­tu­si kor!” Bár a pró­fé­ta be­szélt vol­na szá­já­ból: bár fel­tá­ma­dás len­ne a lap ma­ros­vá­sár­he­lyi új­ra­in­du­lá­sa!