Kétezerben Tempfli Imre A szatmári római katolikus egyházmegye író papjai címmel írt könyvében a magáról szóló szócikkben jelezte, hogy Sárból és napsugárból címmel készülőben (nyomás alatt Kolozsváron) a Pakocs Károly életútját bemutató könyve. Szóban már akkor, később írásban is jelezte, hogy történelmi hátterét a papköltő Küzdelem a lelki vakság ellen című kézirata szolgáltatja.

Munkája 2002-ben Budapesten a METEM könyvek sorozat 36. köteteként jelent meg, alcíme Pakocs Károly püspöki helynök és kora 1892–1966. A kivitelezésében mutatós, 1160 oldalas, terjedelme folytán nyilván költséges kiadvány megjelentetésére a Kirche in Not/Ostpriesterhilfe katolikus segélyszervezet osztályvezetőjeként dolgozó szerző megszerezte a Nemzeti Kulturális Alapprogram, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a XX. Századi Intézet és a Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány anyagi támogatását. A könyv megszerkesztése és formai kivitelezése, mutatóinak elkészítése, ellenőrzése a METEM közreműködő munkatársainak gondosságát és szakértelmét dicséri.

Könyvének célja, tudjuk meg előszavából, a hozzá közel álló papköltő, Pakocs Károly személyiségének megvilágítása, illetőleg tevékenysége hátterében (főként Erdélyre vonatkozó, olykor a Kárpátokon túlra is kitekintő) történeti korrajz készítése, a II. világháborút követő bő két évtizedre súlypontozva.

A történeti hátteret szolgáltató Küzdelem a lelki vakság ellen című kézirat szerzője, Pakocs Károly Szatmár megyében, Nagykárolyban született. Tempfli Imre rokonszenvé-hez, hozzá való kötődéséhez, következésképpen a Sárból és napsugárból című munka központi alakjaként szerepeltetéséhez bizonyára hozzájárult az is, hogy ő a Nagykárollyal szomszédos Kaplony szülötte, aki Nagykárolyban végezte a középiskolát, majd Gyulafehérváron teológiai tanulmányokat folytatott, ezt követően a szatmári római katolikus egyházmegyében lelkipásztorként működött. Munkája megírására sarkallhatta az is, hogy 1991–1993 között Rómában egyháztörténeti tanulmányokat folytatott, majd 1994-ben (Budapesten) teológiából doktorált. (Ugyanattól az évtől, immár kilencedik éve külföldön, jelenlegi munkahelyén, katolikus segélyszervezetnél működik.)

Tempfli Imre munkáját a mának is okulásul szánja, ezért is érdekes, ahogyan rámutat az ábrázolt kor jellegzetes típusára, ez pedig a helyzetet a saját szempontjukból a lehető legjobban kihasználni igyekvő, „helyezkedő papok típusa”.

A szándék kivitelezése, amit a tervezett munka terjedelme is tanúsít, rendkívül sok időráfordítást igényelt, ráadásul a szerző közben még több szatmári vonatkozású könyvet is megjelentetett. Ezek: (az ugyancsak terjedelmes) Kaplony (1996); A szatmári római katolikus egyházmegye író papjai (2000); Lendítse, kistestvér! (2000); Dr. Scheffler János szatmári püspök és nagyváradi apostoli kormányzó pásztorlevelei és utolsó írásai (2001); A kaplonyi monostortemplom (2002). A szerző külföldön tartózkodása természetszerűleg megnehezítette és korlátozta a hazai levéltári források személyes kutatását, felhasználta viszont Virt László és Hetényi Varga Károly külföldön megjelent erdélyi vonatkozású munkáit, dr. Tyukodi Mihály (a szerző által kiadott) könyvben megjelent, valamint kéziratos írásait, Pakocs Károly említett kéziratát, dr. Révész Gábor hagyatékának rendezetlen jegyzeteit, a gyulafehérvári és a szatmári püspöki levéltárban talált iratokat és többek szóbeli emlékezéseit.

Az írói alkotómunkát érintő elgondolkodtató módszertani kérdés, hogyan kapcsolód(hat)nak egymáshoz, hatnak egymásra az esetenként egymással összefüggő, máskor egészen eltérő témájú, párhuzamosan készülő munkák, nem befolyásolják-e a munka minőségét.

A Sárból és napsugárból fejezetcímei Pakocs Károly költő mivoltára utalnak, a munka Szatmár számára több helytörténeti/honismereti és irodalmi vonatkozása miatt említésre méltó, egyrészt azért, mert központi személye, Pakocs Károly, amint már említettük, megyebeli, Nagykároly szülötte, másrészt életpályája számottevő része is a megyeszékhelyhez, illetőleg az egyházmegye területéhez köti: hét évig (1942–1949) püspöki helynök volt, de személyét ide köti írói tevékenysége is, az irodalomtörténet szintén szatmári papköltőként tartja nyilván.

Helytörténeti kötődésű ugyanakkor egyházi vonatkozásában is, ugyanis a szatmári római katolikus egyházmegye világháború utáni, mintegy másfél évtizednyi eseményeire vonatkozó adalékokat is közöl, egyebek mellett az egyházmegye egyházi joghatósági kérdéseit érinti.

Említésre méltó továbbá a szerző munkamódszere, amely olyan forrásfeltárási, kutatásmódszertani kérdéseket is felvet, amelyek általában a szaktudományok számára lényegesek. A továbbiakban elsősorban ezekről akarok értekezni.

Kevés olvasó szánja rá magát ilyen terjedelmes munka elolvasására, és minden bizonnyal nehezen is igazodik el a nagyon sokrétű, igen terjedelmes anyagban, gyakorlatilag nemigen alkothat belőle magának egyértelműen áttekinthető korképet, márpedig az igazi történetírásnak szintézisre kell törekednie. Az olvasó leszűrheti azt, amit többé-kevésbé amúgy is tud: a második világháború utáni kommunista hatalom egyházpolitikája a vallási életet tudatosan háttérbe akarta szorítani, távlatilag teljesen fel akarta számolni, (általában) az egyházak működésének akadályozására törekedett. Ebben a vonatkozásban a romániai katolikus egyház esetében szükséges volt a külföldi, a pápai főhatósággal való kapcsolat felszámolása, illetőleg az egyház működésének belpolitikailag az állam céljainak megfelelő alakítása. Ismert tény: a vallásügyi törvény (a hívek száma alapján) Erdélyt egyetlen egyházmegyének ismerte el, az addigi négy püspökséget esperesi kerületekké fokozta le; a törvényes megyéspüspököket letartóztatták, majd az egyedüli központnak elismert Gyulafehérvárra a négy egykori egyházmegyei központból az állami szervekkel „tárgyalni tudó” papokat, bábszerepet játszó egyházi vezetőket helyeztek. Ezek számára aztán különféle módokon próbáltak egyházi joghatóságot szerezni, igazolni.

Közéjük került az állam által létrehozott teológiára tanárnak kinevezett Pakocs Károly is, aki egyben Gyulafehérváron Szatmárt volt hivatott képviselni, illetőleg – amint Tempfli Imre adataiból kitűnik – személye talán más minőségben, az egész püspökség lehetséges vezetőjeként is felmerült.

A Sárból és napsugárból egyházi vonatkozású adataival, a törvényes joghatóság kérdésével és az állami hatóságok ezt érintő intézkedéseivel, illetőleg az állammal együttműködő ún. békepapok törekvéseivel egyik egyházmegye vonatkozásában sem kívánunk foglalkozni. Ez annál is inkább szükségtelen volna, mert maga a szerző jelzi, hogy egyházi forrásai is hiányosak, az üldözöttek táborából alig talált anyagot, s szinte teljesen hiányoznak munkájából az állami levéltárak adatai. Tetézi mindezt, hogy az adatok gyűjtésében, kutatásszervezésében másokra is számottevően támaszkodott, a forráshelyül sokszor (csak általánosságban) megjelölt szatmári püspöki levéltár pedig javarészt olyan hozzá írt, majd oda elhelyezett levelekre utal, amelyekben az adatközlők a szerző érdeklődő kérdéseire válaszolnak.

Tempfli Imre megírja, hogy többeket is felkért munkája kéziratának (vagy egyes részeinek) elolvasására, s a felkértek sem értettek egyet minden mondatával. Magától értetődően a könyvben tárgyalt eseményeket és szereplőiket a fel nem tárt (vagy szándékosan mellőzött) források megismerése/közlése módosíthatja, sőt bizonyosan egészen más megvilágításba helyezheti/helyezi. Feltételezhetően más megvilágításba fogja helyezni a korabeli történéseket az erdélyi egyházmegyéről készülő, a korabeli eseményekben cselekvően is részt vevő más egyházi szerzők (így az egyháztörténész Lestyán Ferenc) munkája, hasonlóképpen a könyv szemléletmódjától eltérő megvilágításba fogja elénk tárni a korszak történéseit és szereplőit a kutató történész szakemberek készülő, (az egyébként hozzáférhető) állami anyagot is feldolgozó, szintézisre törő munkája. Az egyházmegye funkciókért küzdő személyeinek közölt megnyilatkozásai, hivatkozott jegyzetei, az oral history több termékének történetei sokszor ellentmondásosak, számos esetben csak töltelékanyagnak érezzük őket.

Pakocs Károly 160 oldal terjedelmű, Küzdelem a lelki vakság ellen című munkáját, amely könyve történeti hátteréül szolgál, Tempfli Imre „hallatlanul érdekes és felbecsülhetetlen kordokumentumnak”, „történelmi örökségnek”1 minősíti, hiszen szerzője, mondja, talán mindenki másnál hitelesebben meg tudja mondani, hogy mikor és hogyan történtek a dolgok. Nyilvánvalóan ez a szemléletmód az alapja a lépten-nyomon rá való hivatkozásnak. A kézirat szinte himnikus túlzással való dicsérete magától értetődően felkelti bennünk az írói/költői alkotás eredetiben való megismerésének az óhaját, hiszen minden írói alkotás a maga hamisítatlan, tősgyökeres szövegével minden szövegmagyarázatnál hitelesebben tolmácsolja írója szándékát, mondanivalóját.

A forrásként megjelölt kéziratot Tempfli Imre feltételezése szerint Pakocs Károly helyezhette el a püspökség levéltárában, valaki(k) széljegyzeteket fűzött (fűztek) hozzá, dr. Révész Gáborhoz került, majd halála után az ő hagyatékával visszakerült a levéltárba. Mindez a kéziratnak a Tempfli Imre által ismert példányára vonatkozóan természetesen lehetséges, Pakocs Károly munkájának valószínű „életútját” azonban módosítja az a tény, hogy a kéziratnak több példánya is volt. Szerzőjének szándéka feltételezhetően nemcsak az volt, hogy a maga (vagy az utókor) számára rögzítse és magyarázza az eseményeket, a cselekedeteit, hanem küzdelmeit azokkal is érzékeltetni akarta, akik a magáénak tudott igazat nem ismerték fel. Többektől tudom, hogy megőrzésre méltatlannak találták. Tanulmányozását segíti azonban a püspöki levéltáron kívül megőrződött „másodpéldány”.

A folyóiratban közlés lehetséges terjedelmi keretei korlátozzák, hogy részletekbe menően elemezzük azokat a módszereket, amelyekkel Tempfli Imre célkitűzései – elsősorban Pakocs Károly cselekedeteinek és ezek mozgatórugóinak a megvilágítása – elérésére törekszik. Rá kell viszont mutatnunk a forrásul használt Pakocs-szövegek alapján az ismert papköltő személyiségének néhány bonyolult jellemvonására, illetőleg foglalkoznunk kell munkája (munkái/szövegei) történeti forrásértékével.

Az 1949 decemberében letartóztatott, köztiszteletben álló püspöki helynökről Tempfli Imre megállapítja, hogy a letartóztatásból 1950 őszén szabadult Pakocs gondolkodásában és életében „látványos változás következett be”.2 Pakocs Károly ugyanis kiszabadulásakor „meg volt győződve arról, hogy a gondviselés rendet teremteni küldte haza”,3 ő hivatott az egyházmegye továbbvezetésére, semmiképp sem akarta tudomásul venni, hogy az egyházban más, a korábbiaktól eltérő jogrend van érvényben, s – emlékirata szerint – állította, hogy „az államhatalom nem akar nemzeti egyházat”.4

Az egyház „féltése” láttatja meg vele, hogy (hazatértekor) az egyházmegye (sőt az egyházmegyék) élén „teljesen szenvedőleges, cselekvésre képtelen kormányzótestületet talált”, kézirata további részeiben aztán ismételten feltárja a maga roppant felelősségét, s elmondja, milyen szívesen osztaná ezt meg más feljebbvalóval, ilyen azonban nincsen, sem püspök, sem érsek, az Apostoli Szentszékkel pedig nem tud érintkezni.

Pakocs Károly ama állítása kapcsán, hogy a kormány nem akar nemzeti egyházat, önkéntelenül adódik a kérdés: valóban nem figyelt a világra, nem vette észre a közvetlenül körülötte zajló valóságot? Takács Lajos, a Nemzetiségügyi Minisztérium államtitkári rangú vezetője ugyanis éppen Szatmárnémetiben jelentette ki: „A kormány el van határozva, hogy a katolikus püspökökkel szemben feladja a békés megegyezés álláspontját. Lehetőséget adunk, hogy a római katolikus egyház nemzeti egyházzá alakuljon és ne legyen kénytelen külföldi irányításra hallgatni. Megadjuk a módot a híveknek is, a papoknak is, hogy szakítsanak az elzárkózás eddigi politikájával.”

A Sárból és napsugárból című könyv is megemlíti, hogy szatmári kollégái féltek tőle. Pakocs Károly visszaemlékezéseit olvasva – a kor körülményeinek ismeretében – nem is csodálkozhatunk ezen, hiszen ő maga írja le, hogy a rendőrség tőle érdeklődik többször is a „zug-teológiáról”, őt kérik, hogy „izgató” beszédei miatt figyelmeztesse dr. Czumbel Lajost, „megfelelő helyen” őt kérték – írja –, hogy P. Godó Mihály áthelyezését rendi elöljáróitól kérje, ő közli a szatmári papokkal, hogy „biztos forrásból tudja: a minisztérium nem engedi a titkos ordináriusok működését”, illetőleg, hogy „a kormány kimeríti a sorukat” (azaz letartóztatják őket). A minisztérium, a rendőrség emberei is mindegyre csak őt keresik fel, vele tárgyalnak.

Kortársai konkrét tények ismeretében tartották karrieristának, Tempfli Imre szerint csak ellenfelei találták ki a karrierizmusát, csak a fáma mond róla olyasmit, hogy többször is püspök szeretett volna lenni. Azt feltételezi, hogy dr. Scheffler Jánost is bizonyosan csak tréfából kérte fel jövendő vikáriusának. (A szerző látszólag nem ismeri a Pakocs óhaját bizonyító, ma is létező konkrét tárgyi bizonyítékot.)

Érdekes módon nem tartja még említésre méltónak sem Pakocs Károlynak a kézirat szövegéből kézzelfoghatóan tanúsítható jellemvonását, a megmerevedett, régi korokra jellemző abszolút tekintélyelvűséget. Pakocs Károly az alárendeltektől passzív engedelmességet vár el, s megfogalmazza: „a lelkiismeretet alá kell rendelni a törvényes elöljárók intézkedéseinek”, mert „Isten jóváteszi azt, amit az elöljárók esetleg elvétenek. De az alattvalók lázadását csak isteni büntetés illeti meg.”

Kéziratának szövege érzékelteti: úgy hiszi, hogy minden igazságot neki kell őriznie, minden ügyet neki kell irányítania és megvalósítania. (Ezt a vonását megerősítik azok a Tempfli Imre könyvében közölt beadványok, levelek is, amelyeket 1955-ben, 1956-ban, majd 1964-ben – Márton Áron püspök kiszabadulása után is! – sorozatban írt a vatikáni államtitkárság vezető tisztségviselőihez és magához a Szentatyához. A romániai egyházi helyzetről megírja, hogy kik lennének alkalmas püspökök, megírja, hogy a román kormány milyen elvárásait kell figyelembe venni; sőt még azt is javasolja, hogy a politikailag exponált Márton Áron püspök helyett ki kellene/lehetne nevezni egy másik püspököt, hogy eloszlassák a kormány bizalmatlanságát!)

A „lelki vakok” elleni küzdelemben – kéziratának tanúsága szerint – kialakult benne egy „barát–ellenség” séma. Kárhoztatja „ellenfeleit”, amiért nem közölnek, elhallgatnak előle dolgokat, amiért az ún. békepapok közé tartozókkal „szeretetlenül” viselkednek, ahelyett, hogy „térden állva kérnék őket, hogy lássák be hibáikat”. (A való világban való teljes tájékozatlanság naiv, abszurd gondolatai!)

Pakocs Károly gördülékeny, olvasmányos írói stílusa jelzőkben, írói hasonlatokban igen gazdag. Figyeljük csak meg, milyen tényekre figyel fel, milyen aprólékos, lényeges jellemző vonásokat fedez fel munkatársaiban, kortársaiban, esetenként ellenfeleiben! (A Sárból és napsugárból szerzője ezeket tudatosan mellőzi, nyilván tudja, hogy az általa festegetett képhez nem illenek.)

Megtudhatjuk visszaemlékezéséből: az egyházmegye nagy gondja az, hogy dr. Scheffler János püspök nem talált vezetésre alkalmas utódokat, hiszen dr. Czumbel Lajos ordinárius, akinek a kormányzást átadta, az egyházjogban szokatlanul járatlan (noha két doktorátusa is van), a kormányzásra alkalmatlan. A káplánok a fejére nőttek. (Az akkori rendszer működését nem ismerőknek meg sem fordul a fejében, hogy az ordináriusnak, a plébánosnak talán óvakodnia is kellett, s helyettük másoknak kellett elvállalniuk kisebb-nagyobb, talán nem is veszélytelen dolgokat.) A következő ordinárius, Szvoboda Ferenc is „hihetetlenül tehetetlen”, „impotens öregember”, ráadásul „jellemes paphoz méltatlanul, kétszínűen jár” el, hiszen nem mondja meg neki, hogy ő az ordinárius. Dr. Dobos János szatmári lelkész, majd máramarosszigeti plébános (a harmadik ordináriusjelölt) is „jólelkű, de egészen férfiatlanul gyenge ember”.

Pakocs Károly kéziratából úgy tűnik, hogy alaposan ismeri a fiatalabb káplánokat is. Jellemzéseiből megtudhatjuk például azt, hogy dr. Révész Gábor működése során miért okozott (szerinte) annyi galibát: „A férfihisztéria típusa. A színésznőket jellemző határtalan szeszélyességben nyilatkozik meg. Egyszer olyan alázatos, mintha lépni sem tudna feljebbvalóinak parancsa nélkül, máskor pedig dühöngően gőgös, aki semmiféle tekintélyt nem ismer el, és szembeszáll minden egyházi feljebbvalójával. Arcátlan szeszély-ember; neveletlen; fegyelmezetlen. Az engedetlenség megszállottja”, „mosdatlan szájú fiatalember”, aki „föltolta magát élők és holtak bírájának”.5 Rényi Ferencet, aki „valóságos őrültje a szatmári lázadásnak”, „a legfelső fokon befolyásolható természete miatt és beteges aggályossága miatt a leghasználhatóbb eszközévé hipnotizálta [P. Godó] ez a hatalmi tébolyban szenvedő jezsuita”. „Valóságérzéke alig van, aggályosságig menő félénkséggel terhelt lélek, állandó ingadozás kínozza, ha ítéletet kell hoznia”.6

Legfőbb ellenfelének P. Godó Mihály jezsuita atyát tartja, őt minden említésekor körültekintően jellemzi.7 Megtudjuk róla, hogy „ideges tettvágy, nagyfokú hevesség, meggondolatlanság jellemzi”. „Kalandocskákban éli ki ábrándjait.” „A szatmári anarchia megteremtéséhez démoni eszélyességgel választotta ki munkatársait.” „Fölényes, magát nagyra tartó, sokszor pökhendi és hihetetlenül elbizakodott szerzetes.” „Ideggyönge ember.” „Népszerűséget hajhászó. Modortalan.” „Mit tolakodik élők és holtak fölött ítélkező bíróul?” – kérdezi. „Kiközösítési dührohama van.”

Jellemzésére szinonimák sorát használja: „megbomlott lélek”, „felajzott agyú és beteg idegzetű”, „elmeelferdülésben szenved”, „jogi elmebajban szenved, elmebillent ember”. „Elmebetegséggel, lelki kórral áll(unk) szemben”, „szamosújvári kalandor”, „szamosújvári düh jellemzi”, ő a „szamosújvári ellen-szentszék”; „ellenpápa”, „a szamosújvári terror” képviselője, „sátáni vonás” jellemzi. „A vadászebek dühével keres okokat magatartása igazolására.”

Pakocs Károly véleménye szerint egyébként az erdélyi jezsuiták mind ideges, zavart lelkű emberek, ideggyengeség jellemzi őket.

Sajátosan látja a Szatmári Irgalmas Nővérek szerzetesnőit (és a más szerzetesrendbe tartozókat is), ők P. Godó „női rohamosztagai”, „egyházi barisnyák”; „barisnya őszentsége” házról házra jár, és lázít”; „a farizeusok női utódai”, akik „barisnya-támadást”, „barisnya-rohamot” hajtanak végre. „Az apácák terrorja apostolkodja a közvéleménybe a tévtanokat.”

A szerzetesnőkről összesítve megírja: „Mulieres in ecclesia taciant.” Nők ne szóljanak bele az egyház ügyeibe! Természetesen leinti a világiakat is.

Pakocs Károly rosszallja, ha valakiről azt állítják, hogy a hatóság emberei bántalmazták. Kéziratában említi, Gorzafalván egy Kolozsváron élő hölgy azt mondta neki, „hogy Scheffler kanonok8 vértanú, mert hitéért a börtönben összeverték, és megsüketítették”. „Álvértanúsága kissé felingerelt” – írja Pakocs Károly.9

Elgondolkodtató és megdöbbentő, hogyan vélekedik Mindszenty József hercegprímásról.10 Mesének, propagandahíresztelésnek tartja azt, hogy a bíboros akaratát a börtönben injekciókkal megbénították, s a tárgyalásán való teljes lelki letörését, ott elhangzott vallomását így befolyásolták. Szerinte egyszerű lélektani folyamat okán tűnt fel olyan megtörtnek, mert a volt magyar közjog első méltóságának roppant nagy lelki megrázkódtatást jelentett a bíbor magasából olyan politikai tényekért a börtönbe zuhanni, amelyekre meggyőződésből, de talán meggondolatlanul, vállalkozott.

A körültekintő forrásfeltárás és a forráskritika elégtelenségeként a Sárból és napsugárból átvesz és tényként közöl a Küzdelem a lelki vakság ellen című kéziratban olvasható pontatlan eseménytörténetet. Pakocs Károly szerint P. Pál Ferenc S. J. (= Pal Francisc görög katolikus rítusú román jezsuita) „ez idő tájt [1948?–1949 márciusig? – kieg. tőlem, B. L.] a rend szatmári házában volt az újoncok lelkiigazgatója”. Állítása nem helytálló, ugyanis a szatmári jezsuita rendházban bizonyosan nem voltak újoncok, P. Pál pedig (hacsak átutazóban nem tartózkodott ott) nem volt a rendház lakója. Ő a Hunyad megyei Totesd (Toteşti) helységben működött. Szatmárnémetiben jártára utalhat viszont a kézirat korábbi mondata: „P. Pál Ferenc éppen az én városomból került a börtönbe. [Ez lehetne Pakocs szülővárosa, Nagykároly is, ui. P. Pál szintén odavaló volt – B. L.] Nálam is több időt töltött ott.” Mondata folytatásában nevezettet okolja a megyéspüspök, a maga és a püspöki titkár bebörtönzéséért.

Pakocs Károly utóbbi mondatai (és a más helyeken közöltek) alapján valószerűsíthető, hogy P. Pál az adott időszakban járt Szatmárnémetiben, beszélhetett az egyházmegye vezetőivel, talán bizalmas írásbeli tájékoztatást is magával vitt a nunciatúra részére, s ezeket letartóztatásakor (Totesden) nála megtalálhatták, vagy legalábbis kínvallatásakor beszélhetett róluk.

Mindez lehetséges, de egyben azt is tanúsítja, hogy a források megvallatásakor, a tények értelmezésekor nélkülözhetetlen a valóság, a forrást létrehozó körülmények pontos ismerete, ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy történetírást levéltári kutatás nélkül nem szabad végezni.

Pakocs Károly emlékiratának kritikus pontja a Körösbányára kényszerlakhelyre internált dr. Scheffler János püspök meglátogatásának és a vele való beszélgetésnek a (saját értelmezése szerinti) leírása is. Tempfli Imre természetesen szó szerint elfogadja és teljesen hitelesnek tekinti. Pakocs Károly azt állította, hogy a püspök őt ismét helynökének nevezte ki, következésképp ő az egyházmegye igazi kormányzója. (Erről persze nem sikerült meggyőznie a szatmári egyházmegye vezetőit, papjait. A tények, érvek és ellenérvek idézését mellőzzük.)

A kutató számára rendkívül tanulságos a Pakocs Károly látogatása előkészítésének és magának a beszélgetésnek – természetesen a kézirat teljes erre vonatkozó szövegének, nem kiragadott mondatoknak – az alapos, szakszerű, tudományos elemzése. A szövegelemzésben, mondanivalója feltárásában nem mellőzhetjük a szövegnyelvészet és a lélektan korszerű módszereit, előismeretként figyelembe kell vennünk a szöveget létrehozó körülményeket és a beszélgetést folytató személyekre vonatkozó ismereteinket is. Mindez írásunk kereteit meghaladó résztanulmányt igényelne, ezért erre itt nem vállalkozhatunk. Néhány, a Küzdelem a lelki vakság ellen kézirata szövegének olvastán önkéntelenül adódó észrevételt azonban nem kerülhetünk el.

Pakocs Károly kéziratában leírja: elmondtam a püspöknek, úgy látszik, hogy a vallásügyi törvényt a maga egészében végre akarják hajtani, nem engedik, hogy Szatmár, Temesvár, Nagyvárad önmagát kormányozza, az ordináriusjelölteket, illetőleg ordináriusokat a minisztérium elrendelte székhelyükről, engem [ti. P. K.-t] Gyulafehérvárra… Aztán beszéltem neki a szatmári központi papságról, Godó oktalanságairól s általában az egész egyházmegye helyzetéről. Láttam, hogy lehangolta őt a kezdődő anarchia, amelynek okául az utánunk következő ordinarius substitutusok kormányzatra való alkalmatlanságát, a fiatalok fékezhetetlenségével szemben való lágyságát állapítottuk meg. [Kiemelés tőlem – B. L.]”

Nem tudjuk, hogy miket mondhatott Pakocs Károly a püspöknek, s beszámolóját kéziratának a fentebbiekben részben idézett stílusában és szellemében közölte-e. Aligha mondta el az egyházmegye vezetői és tekintélyes papjai tudatos szétszórásának és az ő Gyulafehérvárra helyezésének valós indokait. A Sárból és napsugárból későbbi részéből11 és jegyzeteiből is kiderül, hogy a beszélgetés kéziratbeli leírása annak nem minden részletét rögzíti! Tempfli Imre akaratlanul is bizonyítja, amikor idézi Pakocs Károlynak a beszélgetésről Szvoboda Ferenc ordináriussal közölteket.12 Pakocs Károly leírása szerint beszámolója után a püspök bejelentette: ő most visszaveszi az egyházmegye vezetését, s – ha már Pakocsot Gyulafehérvárra helyezték – rögtön ki is nevezte általános helynökének.

A forráskezelés módszerének Pakocs Ká-roly kézirata kapcsán van még egy fontos kérdése. 2000-ben, A szatmári római katolikus egyházmegye író papjai című könyve kapcsán beszéltem Tempfli Imrével, és kifogásoltam a Pakocs Károly szócikkben13 a fenti eseményre vonatkozóan említetteket, a következőt: „1951. november 19-én püspöke, a Körösbányára száműzött dr. Scheffler János visszavette az egyházmegye kormányzását Szvoboda Ferenc helyettes ordináriusától, és a joghatóságot az állam felé ismét rajta mint vikáriusán keresztül gyakorolta.”

Tempfli Imre azt válaszolta, hogy erre van bizonyíték, egy levél.

Beszélgetésünk után szóvá tettem Reizer Pál megyéspüspöknek, hogy ha van ilyen levél, vajon miért nem helyezi el Tempfli Imre a dr. Scheffler János boldoggá avatási ügye dokumentációi közé, hiszen bármilyen tartalmú is a dokumentum, kötelezően ott a helye, hogy a történészbizottság számba vehesse, értékelhesse.

A levelet Tempfli Imre nem helyezte, persze nem is helyezhette el, hiszen ilyen dokumentuma nem is volt soha! Későbbi írásaiból kiderült, hogy ő egy, a Pakocs Károly kéziratában említett „cédula-levél”-re hivatkozik, amelynek végén Pakocs szerint ez a rendelkezés állott: „Félek actio distans-szal kormányozni. Légy szíves azért visszaállítani az ordinárius-substitutusságot.” Ezt a (cédulát) levelet (fogadjuk el, hogy volt) Pakocs Károly nem őrizte meg, megsemmisítette (?!), így valószínű létéről és tartalmáról csak közvetve, emlékiratából tudunk.

Tempfli Imre szövegértelmezésében: ha vissza kellett állítani az ordinarius substitutusok (jog)rendjét, akkor logikus, hogy közben volt egy másik jogrend. Persze ugyanez a mondat a körülmények ismeretében egészen másként is értelmezhető.

Mellőzzük most az események szereplőinek magyarázatait, egyházjogi csűrés-csavarásait, értelmezését, értékelését, beleértve a Tempfli Imréét is. Értelmezzék ezeket az igazi egyházjogászok! De említsük meg, hogy a történettudomány számára nem létező (meg nem őrzött) levél (sem más nem létező iratok) és annak (azoknak) mondata/szövege csak fenntartással idézhető, kezelhető, a komoly történész számára bizonyítékértéke igencsak kérdéses. (Ugyanakkor az említett mondat „logikusnak” mondott jelentése helyett a körülmények ismeretében egészen más, ugyancsak logikusnak vélhető jelentés/magyarázat is elképzelhető.14  Ezért kellene ilyenkor felelősséggel mérlegelni, milyen állítás kerüljön vagy ne kerüljön az írott történelembe.)

Pakocs Károly prózai írásaiban a hitelességet már az ezerkilencszázharmincas  évekbeli kritikusai is vitatták, úgy vélték, hogy indoklásai a romantika ködébe vesznek. Kézirata egészének természetesen a létrejötte körülményeit is figyelembe vevő, körültekintő, sokoldalú, szakszerű elemzése mégis hasznos volna, elsősorban személyisége alaposabb bemutatását segíthetné.

A szatmári egyházmegye története vonatkozásában mindenképp jogosulatlannak érezzük, hogy az állítólagos második helynökségével kapcsolatos viták egy esetleges mondatnyi említésükön túl történeti tényként kerüljenek az egyházmegye történetébe, közvetve népünk történelmébe. Erőszakoltnak és hamisnak tartjuk.

A Sárból és napsugárból című könyv a munkát szigorúan szakmai szempontból véleményezőnek nem kevés szakmai gondot okoz. A tények sokfelé ágazó szövevénye, a tekintélyes adathalmaz magának a szerzőnek is gondot okozott, ezért fordulnak elő a terjedelmet növelő ismétlések s talán szükségtelen szövegek. Az áttekinthetőség nehézségei folytán felfedezhetők egymásnak ellentmondó adatok/állítások is. Ez annak is tulajdonítható, hogy forrásaiban megszerkesztetlen jegyzetekre is hivatkozik, másrészt hitelesként fogadja el köztudottan kiegyensúlyozatlan személyek szóbeli közléseit, állításait. Ezért sok az átvett, de nem igazolt ismeret (hiedelem), ráadásul ezeket a szerző megtoldja a maga személyes hiedelmeivel.

Az ország, Erdély vagy akár Szatmár vonatkozásában is a közérdeklődésre aligha számot tartó lényegtelen adatok sorolása helyett gyümölcsözőbbnek, az érdeklődő számára áttekinthetőbbnek láttuk volna a korszak jóval tömörebb bemutatását. Ugyanakkor a kor magyarázásában csak fenntartással, más forrásokkal szembesítve alapoztunk volna Pakocs Ká-roly kéziratára, hiszen könyvében maga Tempfli Imre tárja elénk Márton Áron véleményét is, aki szerint a Rómával kapcsolatos egyházi ügyekben Pakocs Károly a legkevésbé megbízható forrás. Ugyanakkor a könyv maga tárja elénk, hogy hőse milyen megszállottsággal kereste a maga igazát élete utolsó időszakában is.

Pakocs Károly személyiségének adott megközelítésével (ahogy a könyvet olvasó szakemberek megállapították), tömjénezésével megtévesztő, mesterséges jellemrajzot kapunk róla. A róla írottak ékes példái annak, hogy ún. „ellenfeleinek” vele kapcsolatos aggályai, félelmei, illetőleg véleményei valós alapúak. Ennek megállapítása nem személye elítélését jelenti, hiszen nyilvánvalóan Pakocs Károly is áldozat. Az ördögi rendszeré, amelynek hívei tudatosan keresték és felfedezték emberi gyengeségeit, személyisége alkati (esetleg kóros) hibáit, felhasználták és kihasználták.

A Sárból és napsugárból című munkát – úgy tűnik – a szerzője maga sem sorolja kizárólagosan egyetlen műfajba, s ezzel bizonyára az olvasó is egyetért. Érzékeljük viszont, hogy a túlméretezett írói szándék, a kor egész romániai egyházi eseményeinek bemutatása, a munka terjengőssége ellenére is hiányos, befejezetlen, másrészt pedig azt, hogy a szerző érezhetően járatlan az ábrázolni kívánt kor világában; magyarázatai sokszor szólamok. Teljesen valószerűtlenül tárja elénk Pakocs Ká-roly utolsó magyarországi útját, az állambiztonságiak kezébe jutását is. Kétségtelen, hogy bántalmazták; áldozat volt, de nem vértanú. Saját lelki vaksága miatt szenvedett.

Az írói életút és korrajz olvasásakor Bacon tétele jut eszünkbe: „Ne azért olvass, hogy ellenkezz és cáfolj; ne azért, hogy mindent elhiggy és elfogadj; ne azért, hogy legyen miről társalognod, hanem, hogy mérlegelj és elgondolkozz.” Ez érvényes a Pakocs Károly eredeti szövegeinek szakszerű elemzésével foglalkozni szándékozók számára is, ezért kell hangsúlyozottan utalnunk a hermeneutikai elvet valló recepcióesztétikára, amely szerint nincs egyedül helyes értelmezés, de ez nem jelenti az önkényes jelentéstulajdonítást, csak azt, hogy az értelmezés a történelmi idővel változik: újabb jelentések tárhatók fel, amelyek benne rejlettek. A szöveg továbbélésének a záloga éppen továbbértelmezhetősége a hagyományhoz való viszonya alapján.

A Pakocs Károly hagyatékában maradt versek tanúsága szerint élete utolsó szakaszában látásmódja mélységében is, távlataiban is módosult, ráérez sokféle emberi törekvés, ambíció (így a hatalomért való küzdelme) hiábavalóságára is. Emberi gyarlóságokkal teli életünkben/világunkban ez a vonása a könyvből előtűnő képnél mindenképpen tanulságosabb.

JEGYZETEK

 1. Tempfli Imre: Sárból és napsugárból. Id. kiad. 13.

 2. Vö. Tempfli: i. m. 12.

 3. Tempfli Imre Pakocs kéziratának 17. és kk. lapjára alapoz.

 4. A továbbiakban mellőzzük az idézetek előfordulási helyére való hivatkozást.

 5. Vö. Pakocs Károly: Küzdelem a lelki vakság ellen. 8–9.

 6. Vö. Pakocs: i. m. 12–13.

 7. Vö. Pakocs: i. m. 20–27.

 8. A megyéspüspök öccse, az akkor Kolozsváron élő dr. Scheffler Ferenc.

 9. Tempfli Imre könyve végén viszont azért nyilvánítja vértanúnak a 64 éves korában meghalt Pakocs Károlyt, mert a budapesti román követségen [!?] a szekuritáte emberei bántalmazták [?], egyik szemére megvakult, hazavitele után kórházba került, ahol kb. két hét múlva meghalt.

10. Tempfli Imre mindezt nagyfokú jóhiszeműsé-   gének [?!] tulajdonítja, amely minden egyházellenes hírt elhisz, amit az újságok közölnek. Vö. Sárból és napsugárból. 949.

11. Vö. i. m. 404.

12. „Előadtam a gyulaf.-i tagok véleményét, mely szerint a központosított kormányzat törvényessé tétele végett […] célszerű volna, ha a Főpásztor visszavenné a kormányzást¸ mivel előállott a helyzet, hogy általános érintkezésbe juthat állandóan az egyházmegyével s így ha nehezen is, de a viszonyok szemmel tartásával – beleszólhat a kormányzásba. – Ekkor a Főpásztornak az a gondolata támadt, hogy kinevez újra helynöknek; sőt kinevezte helynöknek az itteni káptalani megbízottat is azzal a feltétellel, hogy velem együtt intézze az ügyeket, s ő jogosan írja alá a szatmári vonatkozású ügyeket is.” (Pakocs szavait Tempfli Imre Szvoboda Ferenc ordinárius leveléből idézi. Vö. Sárból és napsugárból. 404. és 351. jegyzet.)

13. Tévesen közli a börtönből való szabadulását: 1951. október 17. Helyesen: 1950.

14. Dr. Scheffler János így, az adott körülmények közt lehetséges stílusban figyelmeztette/figyelmeztethette Pakocs Károlyt, hogy hagyja abba a mesterkedéseit, és tartsa tiszteletben a létező törvényes egyházkormányzatot. Pakocs emlékiratában leírja, hogy ő a püspök letartóztatása után pár nappal elutazott Szvoboda Ferenchez, s közölte vele: a püspök utasítása szerint őt ismét kinevezi [!?] ordináriussá!