Az alábbi két interjú ötlete tulajdonképpen Oláh Dénestől származik (akitől a címbeli idézetet is kölcsönöztem). Az ő írását olvasván jutott eszembe, hogy az ifjúságszolgálat két igen lelkes gyakorlójával találkoztam itt Nagyváradon – bár az az igazság, nekem természetesnek tűnt, amit „csináltak”. Árus Lászlóról, a Partiumi Keresztény Egyetem lelkipásztoráról, ugyanakkor az egyetemhez tartozó Arany János Kollégium igazgatójáról és Radnóthy-Szakács Albertről, a Szent László-plébánia káplánjáról van szó. Az előbbi a fiataloknak Laci, az utóbbi Albi (a tisztességtudóbbaknak: Albi atya). Nos, az „írott malaszt” esetükben megtestesülni látszik.

Demeter Szilárd: Kedves László! Azt tudom, hogy te moldvai szórvány-szolgálatot teljesítettél több mint hét évig. Ezen belül érdemi kapcsolatot alakítottál ki a jászvárosi egyetemistákkal, valamint a karácsonykői fiatalokkal is. Hogyan sikerült „megfogni” ezeket a diákokat?

Árus László: Közöttük kellett élni. Ez azt jelentette, hogy nemcsak azt a szigorú heti egy órát töltöttem el velük, hanem minden adandó alkalmat kihasználtam, hogy velük legyek.

D. Sz.: Ilyenkor miről  beszélgettetek?

Á. L.: Mindig az alkalom hozta a témát.

D. Sz.: Tudom, hogy hülyén veszi ki magát, de megkérdeném: lelkiszolgálat? Vagy bármi felmerülhetett?

Á. L.: Bármi fölmerülhetett, és nagyon jó néven vették, ha az aktuális, szakirányú kérdéseikhez is hozzá tudtam szólni. Ezek voltak a csoportos beszélgetések. A lelkigondozást természetesen egyénileg végeztem.

D. Sz.: Vagyis ezt értsem úgy, hogy megkerestek egyénileg, te, Laci, vagy tiszteletes úr, én most éppen „le vagyok pattanva”, „depis vagyok” stb.?

Á. L.: Igen. Ugyan tudták, hogy tiszteletes vagyok, de mindenkinek Laci voltam. Nagyon-nagyon idézőjelben: egy nagyobb testvér vagy egy idősebb barát.

D. Sz.: Konkrét problémákkal kerestek meg, vagy csak a „szokásos”, fiatalkori világfájdalom diktálta érzületekkel?

Á. L.: Mivel az esetek többségében jól ismertem helyzetüket, ezért sokszor a kérdést sem kellett feltenniük, már tudtam, mi a baj. Általában konkrét problémákhoz kellett viszonyulnom.

D. Sz.: Éspedig?

Á. L.: Klasszikus esetek: hogyan tartsam meg a barátomat, barátnőmet, elmondjam-e, ha félreléptem stb.

D. Sz.: Tehát egyfajta (egy)házi-pszichológusi munkát is végeztél?

Á. L.: Igen.

D. Sz.: Teremtsünk valamiféle összehasonlítási alapot. Jelenleg a Partiumi Keresztény Egyetem lelkipásztora, ugyanakkor az Arany János Kollégium igazgatója vagy. A szórványban élő egyetemistákkal másképpen kell-e beszélni, mint a „tömbben” élőkkel? Ki kellett-e alakítanod egy másfajta hozzáállást?

Á. L.: Részben. Ott, mivel több száz kilométeres körzetben nincs egy magyarul szolgáló lelkipásztor, bizonyos helyzeti előnyök is adottak.

D. Sz.: Ne haragudj, hogy közbevágok: itt viszont talán az igazgatói tisztségedből adódnak előnyök.

Á. L.: Inkább hátrányoknak nevezném.

D. Sz.: Miért?

Á. L.: Egy igazgatónak „valamelyest” fegyelmet is kell tartania, és nagy a veszélye annak, hogy a népszerűtlen döntések ellenséges hangulatot keltenek. Igyekeztem a „rendetlenkedők” „büntetését” a kollégiumi közgyűlés keretén belül szabályozni. Magyarán: ők szabják meg a saját penitenciájukat.

D. Sz.: Térjünk rá a kérdés konkrétabb felére: mennyivel másabb a Partiumi Keresztény Egyetemen ifjúsági lelkészi szolgálatot teljesíteni?

Á. L.: Itt sokkal több, különböző helyről érkezett fiatallal kell foglalkoznom, ráadásul egy olyan városban, ahol nemcsak sok különböző templom és közösség van, hanem rengeteg szórakozóhely is. Ez nem azt jelenti, hogy baj, ha az ifjak máshova járnak templomba, vagy hogy túl sokat „szórakoznak”. Inkább az érdektelenséggel van probléma. A diákok majdnem kilencven százaléka közömbös bármilyen rendezvény iránt.

D. Sz.: Oláh Dénes írja az e számunkban közölt kisesszéjében: „[A fiatalság] Folyton keresi az ideálist. Így jut el a sztárok birodalmába, akiknek gyűjti az aláírásait, műveit, akiknek a fotóival díszíti a szobáját. Ebben a keresésben kaphat teret a jó pedagógus vagy a lelkipásztor, aki rámutathat Jézus Krisztusra, aki egyedül képes a fiatal teljes rajongását tartalommal megtölteni, hiszen Jézus Krisztus vitathatatlanul minden idők legsikeresebb és legideálisabb egyénisége.” A már említett (egy)házi pszichológusi szerepen túl keresett-e meg egyáltalán valaki hitproblémákkal?

Á. L.: Természetesen. A dolog egészen könnyű addig, amíg nem szembesülsz más vallású fiatalok dogmatikai kérdéseivel. Ilyenkor nagyon nehéz olyan választ adni, hogy az illetőt se sértsd meg, és a saját hitvallásod se csorbuljon.

D. Sz.: Ő most az egyetem lelkipásztorával vagy a kollégium igazgatójával beszélt?

Á. L.: A lelkésszel.

D. Sz.: Én katolikus vagyok és például nem szeretek gyónni. Szerintem az ifjúság-problematika viszont ehhez hasonló, nem?

Á. L.: Így van. Tudtom szerint a római katolikusoknál is van gyónás a templomon kívül is (értsd: egyfajta lelkigondozói beszélgetés), a reformátusoknál azonban ezt a fajta „gyónást” nem követheti a lelkész feloldozása vagy akár a penitencia kirovása, ugyanis egyházunk tanítása szerint egyedül csak Isten adhat bűnbocsánatot. Ennek kinyilatkoztatása pedig további kényes kérdéseket von maga után. A nyíltság és a tiszta beszéd azonban megtermi a maga gyümölcsét.

D. Sz.: Most beszéljünk akkor az „elvi” alapokról. Mennyit „készülsz”, vagyis mennyire kell készülni a fiatalokból?

Á. L.: Minél több a tapasztalat, annál könnyebb a készülés. Ez nem jelenti azt, hogy most már nincs szükségem a készülésre. A legfontosabb azonban az odafigyelés, a minél több közöttük eltöltött óra, hogy érezzék azt, nem felülről akarod őket irányítani, hanem egyfajta test- és lélekőrként vagy folyamatosan jelen.

D. Sz.: Most már csak egy kérdésem lenne: mindez mennyire megerőltető, merthogy, mint a teáltalad elmondottakból kitetszik, ez a szolgálat rengeteg időt vesz el?

Á. L.: Amennyiben a kollégiumot csak munkahelyemnek tekinteném, valószínűleg fárasztó lenne a napi tíz-tizenkét órás szolgálat. Mivel otthonom, ezért sokszor észre sem veszem, hogy milyen hamar elrepül az idő, jó, hogy ott a feleségem és a kisfiam, akik erre figyelmeztetnek. Személy szerint ezt a szolgálatot életformámnak tekintem, s emiatt számomra nem kérdés az, hogy az itt eltöltött órák kifizetődőek-e vagy sem, éppen ezért nem érzem megerőltetőnek. A Prédikátorral üzenem: „Örvendezz a te ifjúságodban, és vidámítson meg téged a te szíved a te ifjúságodnak idejében.”

Albi atyával legelőször egy kávézóban találkoztam. Ott ült egy fiatalember, akit körüldongtak a még fiatalabb egyetemisták, visszafogottan nyilatkozott, ha kérdezték. Az „atyázás”, enyhén szólva, meglepett.

Demeter Szilárd: Hogyan és mikor kerültél kapcsolatba – mint katolikus pap – az ifjúsággal? Rögtön a szolgálatod elején?

Radnothy-Szakács Albert: Papszentelésem előtt a diakónusi szolgálatomat már itt töltöttem Nagyváradon. Számomra a legtermészetesebb dolog volt az, hogy „megszólítottam” a fiatalok egy csoportját.

D. Sz.: Miért és hogyan?

R.-Sz. A.: Nekem lételemem az, hogy emberközelben legyek mindenkivel. Egyik este dzsesszkoncertre indultam, és a bejáratnál találkoztam néhány fiatallal, akiknek nem volt pénzük a jegyre. Hát befizettem nekik. Utána bemutatkoztunk egymásnak, és bár mindig féltem attól, hogy idegenkedni fognak az emberek, amikor megtudják, hogy pap vagyok, kiderült, hogy vallásukat tényleg gyakorló ifjakkal volt dolgom. Általuk ismertem meg nagyon sok egyetemistát. Számomra az volt a legfontosabb, hogy ne csak egy „funkcionárius” papot lássanak bennem, hanem egy embert, egy barátot – én szent dolognak tartom a barátságot –, hiszen tulajdonképpen valahogy ez a lényege a jézusi üzenetnek is, hogy: „Bármit tesztek eggyel is a legkisebb testvérem közül, velem tettétek.” Nem győzöm azóta sem hangsúlyozni híveimnek, hogy először legyünk emberek, azután szakosodjunk.

D. Sz.: Bár hivatalosan nem vagy egyetemi lelkész, rengeteg egyetemista keres meg téged, nemre és vallásra való tekintet nélkül. Én legalábbis mindig úgy találkozom veled, hogy sok egyetemi hallgató vesz körül. Mi a helyzet a kisebbekkel? Őket hogyan lehet „megfogni”?

R.-Sz. A.: Nagyon egyszerű a dolog. Szeretni kell őket. Nem hiszek abban, hogy az ember a tisztségével járó tekintélyét akkor őrzi meg, hogyha „kikéri magának”. Vagyis hogyha távolságot tart. Ami még nagyon fontos: a hitelesség az őszinteségben rejlik. Papként is lehet humorom, sőt elengedhetetlen, és félre kell tenni azt, hogy „hivatali idő”. Én a nap huszonnégy órájában vagyok pap. Éppen ezért, hogyha valakinek este tizenegykor van szüksége rám, én akkor is ráérek. Hiszen ezt az időt tulajdonképpen az Úrnak adom. És én abban is hiszek, hogy minél több időt adok az Úrnak, Ő annál többet ad nekem vissza.

D. Sz.: Beidézném ugyanazt a passzust Oláh Dénestől, amit Árus Lászlónak is idéztem: „[A fiatalság] Folyton keresi az ideálist. Így jut el a sztárok birodalmába, akiknek gyűjti az aláírásait, műveit, akiknek a fotóival díszíti a szobáját. Ebben a keresésben kaphat teret a jó pedagógus vagy a lelkipásztor, aki rámutathat Jézus Krisztusra, aki egyedül képes a fiatal teljes rajongását tartalommal megtölteni, hiszen Jézus Krisztus vitathatatlanul minden idők legsikeresebb és legideálisabb egyénisége.” Hogy érzed, sikerült-e közelebb hozni Krisztust a fiatalokhoz?

R.-Sz. A.: Természetesen. Hiszen ez a célom, és minden tevékenységem erre irányul. Azt tisztán látom, hogy az emberek mennyire keresik a példaképet, a mai korban viszont kevés az igazi példakép. Ezért fontos, hogy Jézust állítsuk a középpontba. Pál apostol mondja, valahogy így: hogyha valaki azt állítja, hogy szereti az Istent, de ugyanakkor gyűlöli embertársát, az hazudik. Istent az embertársi szereteten keresztül tudjuk megérinteni… Ezért fontos az, hogy mindenkit egyenrangúnak tekintsünk. Nincsenek elsőrangú és másodrangú keresztények.

D. Sz.: Láttam egy passiójátékot, amelyet a nagyváradi Szent László templomban „hoztatok össze” kisgyerekekkel. Ők mennyire érezték át a színjáték lényegét, magyarán: mennyire vették komolyan?

R.-Sz. A.: Nagyon komolyan vették, sokszor sajnáltam őket, mert azok a részek, ahol Jézust bántalmazni kellett, megrendítették őket. Volt, aki utólag bocsánatot kért, hogy „nem akartalak annyira megütni”, mondta nekem (én játszottam Jézus szerepét). De engem is mélyen megérintett a dolog. A gyermekek nagyon jól érezték magukat a próbák alatt. Szabadon szaladgálhattak, és nagyon odafigyeltünk arra, hogy olyan élményeket szerezzenek maguknak, melyek által ezt a templomot saját otthonuknak tekinthetik. Ezek a gyermekek azóta is minden hétköznap és ünnepnap ott vannak a templomban. Igazi  találkahely. Az Úrral is, egymással is.

D. Sz.: Visszatérve a fiatalokhoz: kerestek-e meg „egzisztenciális problémákkal” olyan fiatalok, akik nem katolikusok voltak?

R.-Sz. A.: Hogyha az ifjúság neveléséről van szó, és ha ezt komolyan vesszük, akkor túl kell tennünk magunkat a felekezeti különbözőségeken. Ez nem azt jelenti, hogy bármit is hajlandó lennék föladni a saját hitvallásomból, de ezekről beszélni, azt hiszem, nem is hit, hanem intelligencia kérdése.

D. Sz.: Vagyis dogmatikai jellegű vitáid nem is voltak?

R.-Sz. A.: Beszélgetés szintjén igen, néha előkerülnek.

D. Sz.: Ha a gyónási titkot nem kell megszegned, milyen konkrét problémákkal fordultak hozzád?

R.-Sz. A.: Generációs problémák, családon belüli helyzet, leggyakoribb a „szerelmi háromszög” előfordulása, és ezek miatt nagyon komoly lelkiismereti válságba kerülnek. Ilyenkor van nagy szükség a Szentlélek közreműködésére, hogy valóban lelki vigaszra találjanak, és hogy újra meg tudják találni a helyes utat. És én örülök annak, ha léteznek olyan emberkék, akik tudnak sírni, mert akkor őket meg lehet vigasztalni. Az Úr nagy ajándékának tartom a gyónást, mert nemcsak hogy elmondhatják a problémáikat, hanem azzal a hittel távozhatnak, hogy az Úr bocsánatával és tiszta lélekkel kezdhetik újra az életet.

D. Sz.: Ha tömören össze akarnád foglalni az ifjúsággal való foglalatoskodás hitvallását, hogyan hangzana?

R.-Sz. A.: Feltétel nélküli szeretet, őszinteség, nyíltság, közvetlenség. Példamutatás: felmutatni nekik Jézus példáját mint követendő utat, nem rájuk erőltetni, hanem felmutatni.

D. Sz.: 2003-ban ezt hogyan lehet véghezvinni?

R.-Sz. A.: A kétezernyi év alatt kialakult egyházi hierarchia fogalmának átértékelésével. Vagyis: szolgálni kell a híveket, nem pedig uralkodni fölöttük, Nem a hívek vannak a papért, hanem a papok a hívekért. A fiatalságra vonatkozóan: a fiatalokban hinni kell.