„Poetis mentiri licet” (Költőnek szabad hazudnia) – mondjuk a klasszikusok olvasóiként. Arany János bölcsen hozzátette: „Csak rajt’ ne fogjanak!” A költő, akit a minap füllentésen kaptam, szívünkhöz igencsak közel áll: Áprily Lajos. Be szívesen skandáljuk Apáczai Csere János holland hitvesére emlékeztető versében: „S mikor a hálátlan világ temette, / Aletta búja jajgatott felette, / míg dörgő fenséggel búgott le rája / a kálvinista templom orgonája”! Áprily poeta doctus volt, ráadásul református, éveken át a Farkas utcai Kollégium tanára. Bizonyára tudta egyháztörténetből, csak költőként tekintett el attól, hogy 1697-ben, amikor Apáczait temették, a kolozsvári kálvinista templomnak nem volt orgonája. 1697-ben egyetlen magyar református templomban sem volt orgona. Nem csak az egyházi főhatóság tiltotta istentiszteleti használatát, hanem a református népség is lelkesülten hajigálta ki az egykori katolikus templomokból mint pápista szemetet. A fiatal magyar református egyház orgonaellenességét Melius Juhász Péter foglalta hitvallásba (1562) és az 1567-es debreceni zsinat is megerősítette.

Az orgona „bécsúszásáról” az erdélyi  református gyakorlatba Bod Péter magyarigeni tudós lelkipásztor írt Smirnai Szent Polikárpus című, Nagyenyeden 1766-ban megjelent könyvében – nem helyeslőleg. Csak egy minta írásából: „a’ tudatlan Nép, a’melly az előtt énekelgetett az értelmes Éneklő-Mester után; most már az Orgona’ zengésében nem tudja mit énekelnek; ‘s tsak a száját tátja az Orgona’ zengésére.” A „bécsúszás” két évszáma: 1753, amikor Sepsiszentgyörgyön a reformátusok a fennálló tilalom ellenére orgonát állítottak, és 1761, amikor a bögözi zsinat megengedte az orgona református istentiszteleti használatát. Az erdélyi református orgonahasználat történetének első szépsége a ma szempontjából az, hogy a liturgiai gyakorlat megújulása csaknem egy évtizeddel előzte meg a vonatkozó rendelkezést: a kész tények elé állított egyházi főhatóság, bár fenntartásainak hangoztatása és némi korlátozó intézkedések meghozatala mellett, bölcsen engedett az új gyakorlatnak. A másik szépség az, hogy a történelmi Magyarország délkeleti szögletéből, Sepsiszentgyörgyről és Bögözről kiindult hullám, ha lassan is, de meghódította a magyar reformátusság egészét. Lám, volt olyan évszázados művelődéstörténeti folyamat, amelyben Erdély s azon belül Háromszék volt Nagy-Magyarország húzóterülete!

Mit sugall nekünk ma ezeknek a liturgia- és hangszertörténeti adalékoknak az emlegetése?

Az orgonák kidobatása csak része volt annak a hatalmas kulturális pusztításnak, amelyet a reformáció egymást követő hullámai szabadítottak Európára és benne Erdélyre. Gondoljunk csak Kolozsvárra s itt például a Szent Mihály-templomra. 1545 és 1616 között, amikor a protestánsoké volt, teljes berendezését és belső díszítését megsemmisítették az újhitűek: oltárokat és padokat, képeket és szobrokat. Az 1960 táján feltárt freskómaradványok sejttetik, hogy mi nagyszerű művészeti kincstől fosztotta meg az utókort a protestáns túlbuzgalom. Más kolozsvári példa is adódik. Folyton mondjuk, mert kimondhatatlanul büszkék vagyunk rá, hogy 1568-ban a tordai országgyűlés – először Európában – törvénybe iktatta a vallásszabadságot, de nem tehetjük meg nem történtté a szégyent, hogy 1603-ban épp ennek a szabadságnak a jegyében pusztította el az időközben unitárius többségűvé vált város lakossága a Farkas utcai, akkor katolikus templomot, nemcsak berendezését, hanem az épületállag jelentős részét is, eladdig, hogy a templomrom sok építkező kolozsvári polgárnak volt évtizedekig afféle ingyen kőbányája. Nekünk, kolozsvári protestánsoknak, az egykori orgona-, oltár- és templomrombolók fajzatainak erkölcsi kötelességünk a szembenézés ezekkel a hely- és kultúrtörténeti tényekkel. Szívbéli hálával tartozunk minden katolikus polgártársunknak, aki a megbékélés jegyében ápolja közös múltunk diszharmonikus emlékképeit is, és egyházának egykor a mi fölmenőinktől elszenvedett mérhetetlen veszteségeit nem kéri számon tőlünk, véttelen utódoktól.

A mai protestánsok, akik vállalják ennek a múltnak a lelkiismereti terhét, méltó örökösei mindannak a dicsőségnek is, amelyet eleinknek köszönhetünk. A forradalmi túlkapásokat maga mögött hagyó, hitelveiben és hivatali szerkezeteiben megszilárdult, érett protestáns anyaszentegyházak élete és szolgálata az ige hirdetése és a szentségek kiszolgáltatása mellett a kultúra  építését és terjesztését is természetszerűleg felölelte. Az orgonák „bécsúszása”, amit, mivel rendezvényünk alcíme szerint „zenés körsétára” hívattam ma ide, mint kevéssé ismert, a maga módján jelkép értékű érdekességet emeltem ki hozzászólásom első felében, csak kicsiny része volt annak a hatalmas kulturális építőmunkának, amelyet a nyomdákat és kollégiumokat fenntartó, könyveket kiadó és írástudókat nevelő, iskolamesterei révén a művelődést széles körben terjesztő protestáns egyházaknak köszönhetett az egyetemes erdélyi közjó.

Református vagyok. Neveltetésemnél fogva hiányzik vallásgyakorlatomból a szentek kultusza. De amikor azt mondom, hogy Heltai Gáspár, Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Miklós vagy Bod Péter, persze merőben más természetű, de talán nem csekélyebb rajongással gondolok rájuk, mint katolikus barátaim Szent Józsefre, Szent Antalra vagy Szent Terézre. A mi „szentjeink” nem tettek ugyan csodákat, de kultúrateremtő óriások voltak. Nem tudom, hogy éreztem volna magamat 1603 Kolozsvárosában (s még kevésbé, hogy miképpen viszonyultam volna Kálvin János Genfjéhez, ha történetesen akkor s ott adatott volna élnem), de állítom, hogy értelmiségiként, mint akinek hivatása a tudás s a műveltség gyarapítása, boldogan, már-már büszkén vagyok protestáns, közelebbről református. Éppúgy nem tudom magamat más vallásúnak elképzelni, ahogyan az is elképzelhetetlen számomra, hogy esetleg – kimondani is képteleségnek tartom – nem kolozsvári polgárnak és nem magyarnak is születhettem volna.