(Zsebdogmatika)

1

Látszólag nagyon távoli köze van az emberi értelemhez annak, hogy a középkori Rómában a tőrök köré rózsafüzért tekertek. A dogmák felhasználása, belekeverése, bevezetése az ember szellemi ügyleteibe valami efféle sajátos képmutatás. Mint minden formalitással való elintézés, az igazi megoldás megkeresése helyett jelképpel való kiváltás, ami egy idő után óhatatlanul beidegződéssé válik. „Drága vér a proletárok vére” – énekeltette kórusban az a Nagy Megoldás, mely az „osztályellenség” tőrénél ezerszer többet ontott ki a „proletárvérből”.

De hát a társadalmak mindennap dogmákat akarnak megénekelni: mindennapi dolgokat megoldani, nem elméletet termelni, ideológiákat állítani elő. Persze az égi sugalmazásban való hit annyiszor vált valódi energiaforrássá és hatra-vakra szerelt pokolgéppé, hogy réges-régen egyik fellebbezési fórummá vált. Ettől van az, hogy a közben felébresztett, felpiszkált, igába fogott végtelen gyakorlati érzék ugyancsak dogmásított paroxizmusa, a materializmus se tudott még végleg felülkerekedni. Mert a lélek vasárnap délutánjain a Matematikával karonfogva jár a csoda: Assisiben a földrengéskor vagy ötvenezer darabra esett szét Giotto mozaikfreskója. Nos, akár Isten szállt alá a homokórába, akár a komputer szállt fel a mennybe – de sikerült a helyreállítás.

2

Az emberi értelem fegyver. Kétségtelenül az egyik leghatékonyabb, létező és virtuális valóságok irányába egyaránt. Pusztán természetben található állapotában azonban még úgy aránylik a végtermékhez, mint az ásványi érc a pecsétgyűrűvé alakított állapotához. Mint pénzdarab, mint ékszer, mint pecsétgyűrű megkaphatta azt a finom pluszt, melyet a megegyezés játékszabálya révén rá lehetett bízni: ez csereeszköz, ez kiemeli a test szépségét, gazdagságát, ez maga is jelet adhat tovább, ami jelentéseket hordoz, igazol, bizonyít, garantál valamit a tovább-burjánzó emberi konvenciórendszerekben. A feldolgozott, megfelelően finomított ércből olyan emberi erőtovábbító, célratörő eszköz lesz, mely betölti a fegyver elméleti, de főleg gyakorlati szerepét. A fegyver előre gyártott megoldás valamely elkerülhetetlenül bekövetkező helyzetre. Ebből az „előregyártottságból” következik, hogy nem ott, akkor, pillanatnyilag, a helyszínen kell hozzáfogni az előállításhoz. Koronként másítják formáját (a pénzdarabnak, ékszernek, pecsétnyomónak vagy kardnak), de ez a lényegét nem változtatja, pusztán stilisztikai kérdés. A stílusok szinte törvényszerűen követik egymást térben és időben, és divatként terjednek el: más Vercingetorix kardja, mint volt Akhilleuszé, és Attila kardjától (ha majd előkerül) rettenetesen különbözik majd Legeslegutolsó Károlyé, mellyel a négy égtáj felé a rituális fogadalmi vágást megtették vele is („Megvédem az országot!”)… Valószínű, hogy ez a megmásulás, forma, stílus, cikornyaváltozás is belejátszott a kudarcokba. Ki tudja? Lám még egy kitervelt, kipróbált dizájnos: „dogmává” tett fegyver esete is kimutatja a változásban rejlő beépített szimultán rugalmasságot és törékenységet az emberi dolgokban.

De ha eszmét találó és formát kivitelező értelemben nyúlunk ahhoz, hogy „az emberi értelem fegyver”, akkor felfokozottan ugrik elénk annak abszurditása, képtelensége, hogy ne ott, helyben, azonnal, frissiben, minden értelem, aktuális körülmény, árnyalat, vonatkozás ismeretében állítsa elő (mint valami nonstop, fáradhatatlan Héphaisztosz, Vulcanus) a fegyvert az alkalmazó. Hiszen az előregyártottság, a dogmásítás óhatatlanul pontatlan – így a téves alkalmazás átkos következményeinek Pandóra-szelencéjét, darázsfészkét nyitja reánk. Így is történt. Kezdet óta. Ami jól-rosszul megesett, ennek a balfogásnak hallatlan nyomása alatt történt. És nem csak azokban a korokban, műfajokban (vallási dogmák, politikai dogmák), amikor kissé látványosabban pusztítónak bizonyult egy-egy „megoldás” szembesülése a szükséglettel. Másrészt viszont el se fog múlni ez a gyártási hiba (mint keserű pohár) a természet vagy teremtés koronájának működési etikettjéből. Mert helyét azonnal az anarchia venné át. Mint elv és mint gyakorlat.

Kell a szamárvezető. Ami csak gondosan és rendszeretően dogmásítható, mind sorra kerül, kéznél lesz, lábnál, patánál lesz e szamár vezetése, felvezetése, végigvezetése során. Egy nagy teremben béketárgyalás vagy zsinat folyik, a mellékszálon (s a korok színtereinek, színpadainak, vérpadjainak mennyi mellékszobája szokott lenni!) valami Tartuffe folytatja éppen magáncsábításait, egy emelettel lennebb a fél világ fél évezredig csiszolódott valutáinak egyetlen világvalutává puffasztása vagy leépítése folyik, a pincében a világproletárok nevében vagy egyéb végleges részmegoldás céljával vernek éppen valami halandó hússzervezetet, dogmák részleges ismerete és alkalmazása nevében rá akarják bizonyítani, hogy bűnszervezet, hogy már nem is élő szervezet.

Nos, az ember atipikus (és modorában ázsiai) dogmahordozó. Még az ibolyától is tanácsos volna elkülönítni (letépi!), a ma született báránytól is (megsüti!). Legfőképpen a ma született embertől, a ma született világtól. Sajnos, pillanatnyilag a dolog lebonyolításába bevonható tényezők közül senkire se lehet igazán számítani. Az Aki Egykor Régen állítólag eredményesen megpróbálkozott a helyzet tisztázásával és kedvence, Noé dogmája alá kinyitotta az összes főcsapokat, most éppen habozik, töpreng, huzavonázik, mert Hongkongban vagy Bagdadban vagy Rotterdamban beadták neki azt az örökzöld dogmát, hogy a Terra nevű leánygimnázimban rövidesen úgyis baj lesz a vízzel.

3

A dogma sűrítmény, szárítmány, mozaik, már valóságos rendszer, aszalt elmemozaikok galaktikája. Shakespeare, Molière, Tertuffe és Jean Valjean, Euripidészek, Szophoklészek, Dosztojevszkijek sora semmit sem tud az emberről – a bájos videoklipp-reklám előtti világban. Most derül ki, hogy minden a Teremtőt igazolja, azt a  megfontolt gesztust, hogy Noé alá nyitja az összes főcsapokat. Fenét lesz itt szárazság. Ez a dogma végképp Homok Sapienst juttatná diadalra.