A szolidaritási válságot egyesek szubsztanciális kérdésként, vagyis a társadalom működésmódjának átalakulásaként, mások pedig elsősorban processzuális problémaként, a szolidaritást működtető intézmények válságaként élik meg. Az utóbbiakat a továbbiakban szolidaritási operátoroknak nevezzük. Az egyházak ma és itt meghatározó szolidaritási operátorok, de e minőségükben természetesen nem az egyetlenek a posztszocialista tizenöt év Magyarországán. Készenléti állapotuk problémánként és szervezetenként más. A szekularizáció első nagy hullámát követően itt láthatóan képességek és lehetőségek bonyolult mátrixa létezik. A másik oldalon hasonlóan bonyolult a társadalom szolidaritási igény mátrixa. A szolidaritási operátor mozgásterét e két mátrix egymáshoz illeszthetősége határozza meg. Hozzászólásomban elsősorban a válság szubsztanciális elemeit hangsúlyoznám.

A közép-európai társadalmakban az utolsó másfél évtizedben markánsan észlelhető szolidaritási válság kezelésénél négy típus-megközelítés rajzolódik ki:

Memóriahiány. Az elsőt hagyományközpontúnak nevezném. Eszerint a szolidaritás megroppanása elsősorban a legújabb társadalmi memóriahiányból vezethető le. Különböző technikákkal a társadalom kiirtotta magából a nagy próbatételekkel s annak kapcsán is különösen a vesztesekkel, a másoknak deklaráltakkal, a hatalom által megbélyegzettekkel szembeni kooperáció emléket s ezzel eszméjét is. Hiszen bizonyos értelemben a központokat a társadalom pillanatnyi peremeivel vagy kisebbségeivel való szolidaritás tartja egyben. Ha a központ „kiszorítja” a perifériát, végül az abból következő hiány beindítja a központ bomlását is. Az elárult periféria így azután „magával rántja” a központot is. Ebben az értelemben egyszerűen most, mentálisan megkésve kezdünk fizetni a Soáért, a Kárpát-medencei magyar kulturális szövet bomlásáért és az államszocialista amnéziáért (természetesen egyénileg változatos formákban és mértékekben). Vagy ugyanezt ellenkező előjelellel fogalmazva: a magyarországi elitek az emlékezetben végső soron mégiscsak kumulálódó árulásainak árnyékát egyedül jobban lehet kezelni, elviselni. A szolidaritáshiány ebben a helyzetben egyszerűen hatékonyabbnak tűnő egyéni túlélési technikaként értelmezhető.

Intézményi relativizmus. A másodikat intézményi válságnak nevezném. A túlságosan sok cezúra, a kényszerből felmaradt projekt a létező intézményekben maradandó károsodásokat okozott. A legfontosabbnak itt nem is a változó állami akaratból következő különböző szociális zárak „berozsdásodását”, hanem egy sajátságos relativizmus felerősödését tartanám. A szolidaritás – legalábbis egy nemzedéken belül – sajátságos biztosítási formaként értelmezhető. Egy generáció – egy szakmában, egy városban, egy politikai pólus körül általában tudja, hogy harminc-negyven éven át ugyanazon a színpadon működik, s hogy egyes felvonásokban „ezek”, másokban „azok” lesznek a főszereplők. S hogy végső soron nem csak a társulat, hanem a díszletek is adottak. A mi esetünkben a díszletek gyakori és gyakran a szerves fejlődéstől függetlenné váló cseréje fellazította a társulatot. Vagy inkább az ugyanazon társulathoz tartozás érzését. Sokaknak (egyre többeknek) úgy tűnik, hogy ha a szín ilyen gyakran változik, akkor az ahhoz rendelhető vállalásokat, ígéreteket nem csak konkrétan el lehet felejteni, hanem egyáltalán lehet bármit ígérni. A jelenlegi intézményi színtér úgyis kérészéletű. A romok az ígéreteket majd úgyis maguk alá temetik. Senki sem emlékszik semmire. S az új menetben majd lehet megint ígérni – sokat, könnyedén –, mert úgysem fogja senki most sem igazán számon kérni.

Kockázati szolidaritás. Egy harmadik szempontból a hálók talán megmaradtak. Csakhogy az állandóbb, hagyományosabb, értékekhez kötött szolidaritási hálókat ideiglenesen aktiválható, eseményközpontú változatok váltják fel. Ez a szituatív szolidaritás. Lényegében itt az eseményekhez kapcsolódó kockázatok elviselhetőségének kiszélesítéséről, illetve biztosításáról van szó. Minden egyes „baj” kiizzadja magából a saját hálóját. Amely csak rá és semmi másra nem vonatkozik. Minden egyes háló új, s legfeljebb levonatokban őrzi korábbi próbatételek emlékét. Nincs folytatás, korábbi kötelező vállalások nem léteznek, az óra minden esetben újraindul. De tanulható a kockázatkezelés közösen és egyénileg.  Ez a kockázatkezelési skill formálja az új helyzetben az új szolidaritási hálót. Itt persze léteznek tartó hálók, csak a kezelésmódjuk, menedzsmentjük különbözik attól, amit e területeken hagyományosan megszoktunk. Azt hiszem, legtöbbször és legtöbbeknek az új idődimenzió kezelésével van leginkább bajuk. A hagyományos szolidaritási operátorok, mint az egyházak az átkötések biztosításával tudnának itt sokat segíteni.

Bizalmi hálók. Sokak számára a negyedik probléma, a bizalmi hálózatok válsága tűnik a legfontosabbnak. A szolidaritási operátor lehetséges szerepeinek felrajzolásához magát a bizalom koncepcióját és e hálókat dekonstruálni kell. Szempontunkból érdemesnek tűnik vékony és vastag bizalomról, illetve közeli (rövid kiterjedésű) és távolsági(bb) bizalomról beszélni. A vékony bizalom jutalmakra és főleg ellenőrzésre épül, begyakorolható, de lényegében külső minták tartják egybe. Él benne valamilyen nem tisztázott, teljesen végig nem gondolt emléke a lehetséges büntetéseknek a bizalom elmaradásáért. Ebben az értelemben nagyobbrészt külső meghatározottságú vagy legalábbis nem a lehetséges partnerek kiválóságából indul ki. A „vastag” bizalom belülről elfogadott kötelesség, a másik előtt nem azért tárulkozunk fel, mert a jutalmak-fenyegetések hálója ezt sulykolta belénk, hanem mert a hosszabb távon is lehetséges bizalmi partner iránti attitűdünkből az következik.

A rövid távú bizalom szociális tőke (kapcsolati tőke) függő, családi, munkahelyi kiskollektíva vagy iskolai emlékkötöttségű. Általában ezen belül működnek kölcsönös segítségnyújtási hálózatok, amelyek köteleznek. Ezenkívül azonban nincs semmi, ott ember embernek farkasa. Elvben létezhetnek (léteznek is) meghosszabbításai, láncai e szűkebb hálónak, de ahol nincs kiépült, begyakorolt hagyományos személyi kapcsolódási pont, ott nincs ebben a változatban bizalom sem. A hosszabb távon is működő bizalom nem ennyire „törzsi” eredetű, és ha nem is független a bizalmi láncoktól, de nem kizárólag rájuk tapad. A vékony-vastag és a rövid távolsági/hosszabb távú bizalmi típusok egy mátrixot rajzolnak fel. Az így kialakult típusokat állatvilágbeli szerepmetaforákkal jellemezzük:

Az egyes modellek ismertetésére most nincs hely. Fontosabb annak a hangsúlyozása, hogy a szolidaritási operátor szerepe igazán két esetben értékelődik fel:

a) „vékony–vastag” és a „rövid távú–hosszabb távú” átmenetekben;

b) a hiányhelyzetekben a bizalompótló akciók közötti szelekciónál. A bizalomhiány (nem feltétlenül bizalmatlanság) szülte megoldások [formális garanciák túlhangsúlyozása, rendimitáció, apafigurák használata biztonságnövelésre, külső bizalmi tőke alkalmazása] jelentős része nem hálózatteremtő, nem képes átnőni valamilyen új bizalmi rendbe.

A szolidaritási operátor szerepbővítésékor valószínűleg ezeknek az átmeneteknek a hatékonyabbá tételénél, illetve egyáltalán ezek lehetővé tételénél lehet a közvélemény előtt komolyabb „jó pontokat” szerezni, s azután ezek birtokában lehet szó olyan intézményi kiépítettségről vagy inkább annak elfogadásáról, amely azután az operátor mozgásterét képes kibővíteni újabb terekre és helyzetekre.