A puritánoknak a Krisztus munkájával kapcsolatos elgondolásai közvetlenül a reformátoroktól, különösen Kálvin Jánostól származtak. Kálvin fedezte fel újra az Újtestamentumban azt, hogy az ember üdvözítésében Krisztus felséges és dicsőséges Úr, és ő állította előtérbe azt az igazságot, hogy Jézus közbenjáró munkája nem ér véget a halálával és föltámadásával; ez a munka folytatódik az egyház egybegyűjtése és tökéletesítése végett; végső sikere pedig szilárdan a Krisztus által betöltött helyen áll. Jézus uralkodik (Róm 9,14), hatalma van „minden testen” (Jn 17,2), továbbá néki adatott „minden hatalom mennyen és földön” (Mt 28,18), úgyhogy közbenjáró országa érdekében, kormányozza a világmindenséget. Ezért az Ef 1,22 megerősíti, hogy az Atya „mindeneket vetett az ő lábai alá, és Őt tette mindeneknek fölötte az anyaszentegyháznak fejévé, mely az Ő teste”. Mindezt részletesen kifejti a Westminsteri Kiskáténak a következőképpen kezdődő szakasza: „Krisztus mint Szabadítónk véghezviszi prófétai, főpapi és királyi tisztjét mind megalázásában, mind felmagasztalásában” (válasz a 23. kérdésre).

Krisztus országának a kiteljesedése közvetlen összefüggésben áll felmagasztalásának munkájával, melyben most gyakorolja uralmát a Szentlélek által: innen az, hogy a háromezer ember pünkösdi megtéréséről, a „nagy sokaság” antiochiai megtéréséről, az evangéliumnak az apostoli korszakban való csodálatos sikeréről úgy beszélnek, mint amit „Krisztus cselekedett” (vö. Csel 2,33; 11,21; Róm 15,18–19). Az evangélium sikerei bizonyították, hogy Krisztus uralkodása megkezdődött. Hogy milyen diadalmasan uralkodik a földön, erről megannyi ószövetségi prófécia szólt. A 2. zsoltár szerint trónra kerülésével a Messiás megkapja „örökségül a pogányokat, birtokul a föld határait”. Egy másik zsoltár, miután Krisztus helyettesítő szenvedéseiről beszél, elmondja, hogy milyen dicsőség következik azok után: „Megemlékeznek és megtérnek az Úrhoz a föld minden határai, és leborul előtted a pogányok minden nemzetsége. Mert az Úré a királyi hatalom, uralkodik a pogányokon is” (Zsolt 22,28–29). Az Újszövetségben az ószövetségi reményeknek elkezdődik a megvalósulása, Krisztus felvonul „győzve, hogy győzzön” (Jel 6,2), és az, hogy a Szentlélek által eljön ellenségei közé megtérítő hatalommal, magyarázza a keresztény történelem megújulásait. Krisztusnak ugyanebből a munkájából fakad, miként a Róma 11 tekintetében már megállapítottuk, Izráel majdani üdvössége: „az egész Izráel megtarttatik, amint meg van írva: Eljő Sionból a Szabadító…”

Ahogyan Kálvin újra felfedezte a hatalmát a Szentlélek által gyakorló Krisztus mint király és főpap újszövetségi hangsúlyozását, akképpen a bizalomnak az elkövetkező évszázadok folyamán zengő hangját is megütötte. Az Institutióban, melyet 1536-ban jelentetett meg, az ajánlást I. Ferenc francia királyhoz intézi, és benne felszólítja a királyt, hogy szüntesse be a szétszórt francia hívők rettenetes üldözését. Akkoriban mindenütt az evangélium ellen beszéltek, és milyen kilátásai lehettek, ha I. Ferenc megtagad minden segítséget, a föld királyai pedig nem szűnnek meg a Krisztus ügye ellen dühöngeni? A választ illetően Kálvinnak nem voltak kételyei, mint ki is jelenti urának és királyának. A kifejlet bizonyos:

„De a mi tudományunknak a világ minden dicsősége fölött fenségben, minden hatalma fölött győzhetetlenségben kell állnia, mert nem a mi tudományunk az, hanem az élő Istené s az Ő Fiáé, a Krisztusé, akit az Atya királlyá tett, hogy uralkodjék tengertől tengerig és a folyóvizektől a föld kerekségének a véghatáráig. Éspedig úgy uralkodjék, hogy szájának egyetlen leheletével az egész földet vasszilárdságával és ércerejével, arany- és ezüsttündöklésével együtt úgy széttörje, mint a cserepet. Amint az Ő országa dicsőségéről jósolták a próféták. (Dán 2,34; Ézs 11,4; Zsolt 2,9)1

A reformátor idézte igeszakaszok megfontolása a tizenhatodik században újból fölébresztette a Krisztus állításainak az egész világon való elismertetése iránti buzgóságot, és azt tanította, hogy az emberek magabiztosan keressék ez ország fokozatos megvalósulását. Így azt találjuk, hogy maga Kálvin is folyvást olyasmikről beszél, amelyek a Szentírás bizonyságtétele nélkül meg sem közelítenék a valóságos lehetőséget. Példának okán a Malakiás 1-ről szóló igemagyarázata utáni imádságát a következőképpen fejezi be: „Nem kétséges, nevedet az egész világon magasztalják és dicsőítik majd”, 2 vagy a Mikeás 7-ről mondott fejtegetése után így imádkozott. „Naponta esedezzünk hozzád imádságainkban, és soha ne kételkedjünk benne, hogy Krisztusod kormányzása alatt ismét egybegyűjtheted az egész, most nyomorúságosan szétszórt világot, hogy mindvégig kitarthassunk e harcban, míg végre megtudjuk, hogy nemhiába reménykedtünk benned, hogy nem hiába imádkozunk hozzád, amikor a mi magunk és az egész világ üdvössége végett gyakorolja Krisztus a néki adatott hatalmat.”3

Az Úri Imádság második könyörgéséről, „jöjjön el a te országod”, Kálvin így ír: „Amiképpen Isten országa szakadatlan növekedik és gyarapodik mind a világ végéig, naponta imádkoznunk kell eljöveteléért, mert amilyen mértékben bűnben dúskál a világ, olyan mértékben nem jött még el az Isten országa, mely a tökéletes igazságot hozza magával.”4 Jóllehet a kérés teljesítése az utolsó eljövetelre vár, ezt Kálvin tudta jól, azt is látta, hogy ezek a szavak biztosítják a várakozást, hogy ebből az országból sokkal több minden valósul meg a történelemben, itt a földön.

Ha Kálvin tudatosan nem összpontosított is a betöltetlen próféciák kérdésére, Krisztus közbenjáró uralkodása eszméjével megvetette az e tárgyról való puritán gondolkodás alapjait. Az evangélium sikere, melyet a puritánok olyannyira óhajtottak, a Krisztusba vetett bizodalmukon állt. Ezért soha nem engedtek amaz érzésnek, hogy a világ elfajulása miatt csak a második eljövetel jelenti az egyedüli reményt az emberiség számára; felfogásuk szerint ha ezt teszik, a hitetlenség bűnébe estek volna az első eljövetel ígért eredményeit illetően. Ha a jóslat lehetetlenségnek tetszik, a gyógyírt az egyház fejének hatalmán és dicsőségén való mélyebb elmélkedésben kell keresni.

Megszámlálhatatlanul sok puritán igemagyarázó példáját lehetne felhozni, de közülük most csak kettőt idézek. Először is nézzük meg George Newtont (1602–1681), aki idősebb kollégája volt Joseph Alleine-nek a somerseti Tauntonban. Miután elmagyarázza Krisztus főpapi imájának szavait: „És megismertettem ővelük a te nevedet” (Jn 17,26), Newton az „és megismertetem” ígéret jelentőségén elmélkedik:

„Teljék meg szívünk reménységgel e munka tekintetében. Minthogy Krisztus vállalta, számíthatunk teljesültére. Megváltónk e szavaival ígéretet tesz az Atyának, hogy mit tesz majd népével a későbbi időkben; azt mondván: »megismertetem ővelük a te nevedet«. Nekünk pedig ezért kötelességünk hinni az ígéretnek, várni az ígért javakat. Szüntelenül a várakozás kedélyállapotában lenni, e kiváló munka véghezvitelét nézni és hallgatni, lesni a hajnalhasadást, hogy az Atya neve felragyogjon olyan népeknek is, melyek soha meg nem pillanthatták valamely evangéliumi kinyilatkoztatás által, mígnem végül az utolsó időkről és korszakokról szóló eme prófécia szerint »napkelettől fogva napnyugotig« nagy lesz az ő neve »a pogányok között«” (Mal 1,11).

Imádságainkban tusakodjunk Krisztussal, hogy tartsa meg szavát, mit az Atyának adott annyi tanú előtt. Ó, szeretteim, midőn megnézitek a tudatlanságtól és egyiptomi sötétségtől uralt hitetlen népeket, melyek mit sem tudnak az Atya nevéről […], forduljatok Jézus Krisztushoz, és mondjátok, Ó, Urunk, azt vallottad, hogy megismerteted az Atya nevét más emberekkel és más népekkel a világ végéig is…

Teljék meg szívünk örömmel, midőn e munka teljesültét várjuk. Minket, kiknek kedvét szegte, és kiket mélyen megszomorított az egyház állapota, derítsen fel a gondolat, hogy milyen áldott és dicsőséges állapotba kerül az egyház, midőn Krisztus megismerteti az Atya nevét minden néppel az ég alatt, midőn a zsidók megtérnek, a pogányoknak pedig a teljessége bemegy. Ó, szeretteim, az lesz csak az örömteli nap! Bizony mondom, azok az idők, atyámfiai, megannyi módon örvendetesek és boldogságosak lesznek. Ráadásul a világ minden szegletéből jövő népek megismerik az Urat, temérdek sokan, seregestül […] A világ teremtésétől fogva nem volt ilyen idő, de nem is lesz, míg ez áldott időszak el nem jön, és azért előre látván azt, örvendezzék érte a lelkünk, jóllehet soha meg nem érhetjük.”5

Második példaként hadd idézzem Richard Sibbest. Cambridge-ben, ahol haláláig, 1635-ig oly nagy sikerrel szolgált, diákoknak és polgároknak prédikálva a következőképpen alkalmazta a Krisztus hatalmáról szóló igazságot:

„Senki ne essék tehát ezért kétségbe, de mint mondottam volt, ne essünk kétségbe azok megtérésén sem, kik más dolgaikban vadak. Mert akármilyen komiszak is, a világból valók, és a ha az evangélium hirdettetik nekik, »hisznek benne a világon«. Krisztus mindenható ereje elkíséri tulajdon rendelését, hogy az hathatós legyen… És amidőn a pogányok teljessége bemegy, akkor jön el az ideje a zsidók megtérésének. Miért ne szabadna várnunk rá? Ők voltak Isten népe. Mi pedig látjuk, »hisznek a Krisztusban a világon«. Annak okáért számíthatunk a zsidók elhívására, minthogy sokan vannak, nemzetüket pedig elkülönítik másoktól.”6

Krisztus a világon való jelenlegi és eljövendő uralkodásáról ilyen meggyőződéseket vallva az angol puritanizmus reménykedő jövőszemléletről tett bizonyságot. Ezt a vonását a kiváló világi történész, S. R. Gardiner is megfigyelte, aki egybevetette a puritánoknak és a kortársaiknak az 1642-ben polgárháborúhoz vezető zavaros években tanúsított vallási magatartását. „Mint a többi puritán – írja a történész –, Sibbes is a tevékenységének eredményes voltába vetett diadalmas bizodalmával vált ki. Herbertnek még a legboldogabb hangütéseiben is van valami bánatos keserűség. Magamagának még Laud is, Wentworth is bevallotta, hogy rosszak az esélyei. Eliot a börtönben ülve, Sibbes a szószéken állva diadalmasan ujjong.”7 […]

A puritánok próféciahite ugyancsak határozott színt adott kegyességüknek az egyház iránti elkötelezettségük tekintetében. Korunkban a kegyességet túlságosan magánügynek, személyes kérdésnek gondolják, az egyházat pedig addig spiritualizálják, míg azt az egyes, Krisztushoz egyénileg kötődő hívők közösségének homályos elgondolásává nem fokozzák le: a közgondolkodásban a keresztény ember egyház iránti kötelessége a fontossági sorrendben meglehetősen hátulra szorul, és elválik a Krisztus iránti hűségtől.

A puritán lelkiség teljességgel eltért ettől a beállítottságtól. Az egyház és látható bibliai felépítése, a rendelések, az egység, az igehirdetés és a fegyelem állt gondolkodásuk előterében. Az anyaszentegyház ereje és tisztasága mindent megelőz, mert ő a Krisztus egyháza. Jóléte a fejének adott tiszteleten múlik, hiszen az ő nevében, az ő akarata szerint végzi a munkáját. Pál apostollal együtt boldogan ünnepelték az igazságot, hogy az az erő, amely „véghetetlen bőséggel mindeneket megcselekedhetik, feljebb hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk”, működjék, hogy Istennek legyen „dicsőség az egyházban a Krisztus Jézusban nemzetségről nemzetségre örökkön örökké” (Ef 3,20–21). Az egyháznak döntő szerepe van Isten örökkévaló szándékában, hogy Fiának dicsőséget szerezzen. Ez az elgondolás indította a puritánokat és a szövetségeseket,8 hogy szenvedélyesen vessék bele magukat az egyház reformálásának munkájába, és nemzetközileg is ez a gondolat rejlett az egyház dogmatikai és fegyelmi egységéért való aggodalom mélyén. Kegyességük erőteljesen hangsúlyozta a testületiséget, és semmi módon nem rokonszenvezett az evangéliumi élet individualista felfogásával.

Az eddigiekből világosan ki kellett tűnnie annak, hogy ez a szemlélet a betöltetlen próféciákkal kapcsolatos puritán hittel együtt gyakorlati következményeiben is feltűnően különbözik attól a nézettől, mely egy másfajta próféciaértelmezésen alapulva nem gondolja, hogy a szervezett egyháznak lesz jövője. A puritánok az egyházat isteni intézménynek látták, melynek feje törvényeket, kormányzatot és tisztségviselőket adott számára, akik áldása folytán képesek megvalósítani a történelemben azt az ígéretet, hogy Krisztus „uralkodik az egyik tengertől a másik tengerig, és a nagy folyamtól a föld határáig” (Zsolt 72,8). Ha az egyházat Isten rendelte eszközül ez ország előmozdítására, akkor az egyház jövőjéhez kétség nem férhet. „E látható, katolikus egyházra – mondja a Westminsteri Hitvallás – bízta Krisztus az Isten szolgálatát, kijelentéseit és rendeléseit a szentek egybegyűjtésére és tökéletesítésére a világ végéig; és saját jelenvalóságával és Szentlelkével ígérete szerint hathatóssá teszi azokat.”9

Az egyház jövőjébe vetett hitükkel a puritánok megnövekedtek mind erőben, mind eltökéltségben. Ha csak rövid távon tudtak volna gondolkodni, koruk egyházi problémáit alkalmasint okkal reménytelennek ítélték volna, de ők az utókor iránt érzett felelősségtől hajtva nem hátráltak meg előttük. Az elkövetkező századok pedig leszüretelhették az Isten Igéjéről való megalkuvást nem ismerő bizonyságtétel gyümölcseit. Munkájuk nem lehetett hiábavaló, mert Krisztus egyháza a tanúságtételével csak ezután vette körül a világot. Jonathan Edwards testesítette meg ezt az előretekintést, midőn így írt: „Reméljük, hogy számos négerből és indiánból lelkipásztor lesz, és hogy kiváló könyveket adnak ki Afrikában, Etiópiában, Tatárországban.”10 Végtére az egyház diadalmaskodik! […]

A puritánok hitték, hogy az evangélium világméretű sikerét a Szentírás megígérte, hogy azt a Szentlélek ismételt kitöltetései váltják valóra, és hogy Isten az egyházat rendelte ennek eszközéül. Az egyház eme felelőssége tekintetében a puritánok semmilyen kötelességet nem tartottak nagyobb becsben, mint az imádkozást. Hogy Krisztus országa mely időszakban terjed el gyorsan a földön, erről nem szól semmilyen kinyilatkoztatás, de elterjed az imádkozásra válaszul. […]

Amiképpen a század haladt előre, azonképpen emelkedni látszott az imádkozás hulláma. William Gurnall, aki 1644-es beiktatása után harmincöt évet szolgált a gyönyörűséges takácsvárosban, Lavenhamben, a következőképpen buzdította híveit a világért való imádkozásra:

„Soha ne gondoljátok, hogy a benneteket a föld egyéb részeitől elválasztó tenger miatt nincsen közötök az ottaniak boldogságához vagy nyomorúságához. Imádságaitok járjanak át a hatalmas tengeren túlra, és jöjjenek vissza áhítatnak való holmikkal, miként a kereskedő hajója messzi távolból hozott portékával. Látogassátok meg Krisztus távoli egyházait, igen, a szegény indiánokat is és az emberiség egyéb romjait, melyek ugyanott hevernek, ahol Ádám bűne velünk együtt hagyta őket, de eleddig senki nem próbálta az evangélium erejével kimenteni onnan őket, és elhagyatott állapotukat az Úr elé vinni. Drake-ünk hírnevet szerzett magának azzal, hogy hajón bejárta az egész földkerekséget néhány esztendő alatt: te bejárhatod imádságaiddal naponta, éspedig több haszonnal, mint ő tette valaha.”11

Az imádkozásra való hívás néha külön utalt magukra a zsidókra: 1649-ben a közrendűek háza előtt prédikáló John Owen Isten „ősi népének hazahozataláról” beszélt, és arról, „hogy az egy akolba kerüljön a pogányok teljességével […] a kegyelem trónja elé vitt millió imádságra válaszul az ő dicsőségéért minden nemzedékben”.12 Ebben az időszakban Skóciában imádság- és alázatnapokat tartottak egyebek között „Isten ősi zsidó népe ígért megtérésének sürgetése végett”.13

Ugyanez az óhaj számtalanszor bekerült a puritán naplók és önéletrajzi írások régen elfelejtett bejegyzéseibe. John Pickneyről, e jellegzetes puritán lelkipásztorról, akit 1662-ben megfosztottak szószékétől, ezt olvassuk: „az zsidók iránti mély együttérzésről tanúskodott mindig, és megragadott minden alkalmat, hogy megtérésükért könyörögjön, és tette ezt hallatlan komolysággal.”14

Az egyik legdöbbenetesebb ilyen írásos emlék alighanem az, amelyet Walter Smithről jegyeztek fel, aki Donald Cargill-lal együtt halt meg a bitón Edinburghban 1681. július 27-én: „amiképpen az Úron csüggött szeretetben és egységben az életében – írja Patrick Walker –, azonképpen halt meg arcával a kebelén”. 1679-ben Smith, aki szintén szolgája volt az evangéliumnak, megfogalmazta a dél-nyugati imaközösségek gyűléseinek szabályait. Ezek közt a következőket olvassuk:

„Ahogyan tagadhatatlan kötelessége mindenkinek Krisztus országának eljövete-léért imádkozni, úgy a mi Urunk Jézus Krisztust őszintén szeretők, akik tudják, mit tesz komolyan térdet hajtani, sóvárognak és könyörögnek azért, hogy az egyháznak az evangéliumban tett ígéretek valóra váljanak az utolsó napokban, hogy Krisztus király felvonuljon az evangélium fehér lován győzve, hogy győzzön, és lelke szenvedése révén hódítson, hogy messze elhallatsszék, a világ országai az övéi lettek, és napkelettől fogva napnyugatig az ő nevét hívják. (1.) Azért, hogy a hitetlenségéért eltaszított öreg Izráel soha ne merüljön feledésbe, különösen ez áhítatokon; hogy hit által való beoltásuk ígért napja siettessék; hogy az atyáik által magukra és gyermekeikre vett vér súlya elvétessék róluk, akiket azok a pokolba taszítottak le ezerhétszáz esztendeje. (2.) Hogy az Úr írott és hirdetett Igéje hatalommal megvilágosítsa a szegény pogány, fekete sötétségben, Krisztus nélkül és az ismerete nélkül élő világot. (3.) Hogy Mohamed kárhozatos ámításaira és az Antikrisztus, az ariánusok, arminiánusok, sociniánusok és kvékerek vétkeire fény derüljön; hogy ne vak vezessen világtalant, mindenkit, elevent és halottat a pokolba taszítva, és hogy a megannyi szektárius tévelygése napvilágra jöjjön.”15

Az ilyen imádságok feljegyzése, úgy tetszhet, csak történeti érdeklődésre tarthat számot, de a puritánok nem így gondolkodtak az imádságokról. Őszerintük az imádságok „összegyűlnek”, hogy azután Isten az általa megválasztott időben teljesítse őket. „Ne felejtsük – mondja Lachlan Mackenzie –, hogy az egyház négyezer éven keresztül könyörgött a Messiásért. Mi pedig félannyi ideje sem imádkozunk még a zsidók megtéréséért és a pogányok teljességéért.”16 Thomas Goodwin a következőképpen fejti ki ezt a gondolatot a The Return of Prayer (Az imádság meghallgatása) című munkájában:

„Vannak imádságok, melyek, ebben meg kell elégedned, soha nem hallgattatnak meg ezen a világon, teljesültük nem következik be a te idődben; ilyenek azok, amelyeket a zsidók megtéréséért, Isten elleneinek végső vereségéért, az evangélium virágzásáért […] mondsz; ezek nem vesznek kárba, hanem meghallgattatnak, mert amiképpen Isten örökkévaló és Krisztus igazsága »örök igazság« és ennek okáért örökké hathatós (Dán 9,24), azonképpen az imádságokat, melyeket Krisztus örökkévaló Szentlelke készít Istennek az ő nevében, Isten elfogadja, és eljövendő korokban teljesíti. Ilyenképpen az az imádság, melyet Szt. István mondott üldözőiért, Saulban vált valóra, minekutána Szt. István már meghalt. Ugyanilyenképpen Dávidnak a Júdás ellen mondott imádsága (Zsolt 109,8) ezer esztendő múlva teljesedett be (Apcsel 1,20). Hasonlatosképpen az egyház háromszáz esztendőn keresztül könyörgött, hogy a királyok megismerjék az igazságot, és »csendes és nyugodalmas életet éljenek, teljes istenfélelemmel és tisztességgel« (ahogyan Szt. Pál buzdított Néró idejében; 1Tim 2,2), de kérése csak Constantinus idején teljesült…

Az egyháznak van egy közös kincsestára, mely nem érdemeket, hanem imádságokat halmoz. Üvegek gyűjtik a könnyeket, fiolák telnek meg, hogy azután kiöntessenek Isten ellenei pusztulására. Micsoda sokasága az imádságoknak gyűlt egybe korról korra evégett! És talán éppen ezért tesz majd Isten oly hatalmas dolgokat az idők végezete felé, sőt talán éppen a hosszú korok alatt felhalmozott imádságok hallgattatnak meg akkor.”17

Pásztor Péter fordítása

JEGYZETEK

 1. Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere. I. köt. A magyar református egyház kiadása, 1909. 11

 2. Commentaries on the Twelve Minor Prophets. 5. köt. (Ford.: John Owen ) Calvin Translation Society. 510

 3. I. m. 3. köt. 393

 4. Commentary on the Harmony of the Evangelists. 1. köt. (Kommentár az evangélisták összhangjához) (CTS) 320. Lásd még Institutes. 2. köt. 189–90.

 5. An Exposition with Notes Unfolded and Applied on John 17. (A János 17 magyarázata kifejtett jegyzetekkel és alkalmazásokkal) Nichol utánnyomat. 1867. 380–381.

 6. Sibbes: i.m 5. köt. 517.

 7. The First Two Stuarts and the Puritan Revolution (Az első két Stuart és a puritán forradalom). 1876. 80–81.

 8. Más néven kovenanterek, a skót presbiteriánusok szövetségének tagjai.

 9. Westminster Confession. 25. fejezet, 3. bekezdés.

10. The Works of Jonathan Edwards. 1840. I. köt. 609.

11. The Christian in Complete Armour. 2. köt. (A keresztyén teljes vértben) Utánnyomás, 1964. 525.

12. Works. 8. köt. 266.

13. A humble Acknowledgement of the Sins of the Ministry of Scotland. É. n.

14. The Nonconformists Memorial: Being an Account of Ministers, who were Ejected or Silenced after the Restoration. 2. köt. (Nonkonformisták emlékeztetője: beszámoló a restauráció után hivataluktól megfosztott és elhallgattatott lelkipásztorokról) 1775. 17.

15. Patrcik Walker: Six Saints of the Covenant. 2. köt. (A frigy hat szentje) 1901. 94.

16. Lectures, Sermons, and Writings of the Rev. Lachlan Mackenzie. (Előadásai, igehirdetései és írásai) 1928. 419.

17. Works of Thomas Goodwin. 3. köt. 365–366.