Mottó: Hej, de sok a füstje, de kevés a lángja

1. Pon­tos mér­ge­lő­dé­sek út­köz­ben

Hát bi­zony: ott vol­tunk, fe­le­im, s lát­hat­tuk sze­münk­kel, hall­hat­tuk fü­lünk­kel, hogy mik vónánk... Nos, iga­zán nem gon­dol­tam an­nak ide­jén, mi­dőn ne­ki­vág­tam az út­nak (ja, az er­dé­lyi utak több­nyi­re nem Ró­má­ba ve­zet­nek!), hogy ilyen so­rok­kal in­dí­tom majd a 34. Ma­gyar Film­szem­lé­ről íran­dó be­szá­mo­ló­mat. Hig­gadt, elem­ző hang­vé­te­lű dol­go­zat­ról szö­vö­get­tem ter­ve­ket, ám ahogy be­ül­tem a moziterembe, s a must­ra ha­ladt elő­re a med­ri­ben, las­san rá­döb­ben­tem, hogy, saj­na, ká­tyú­ba ra­gadt a hig­gadt­ság, az elem­ző kedv va­la­hol mö­göt­tem, s nem ma­radt ben­nem egyéb, mint ke­se­rű száj­íz és Bé­res csöpp­nyi iró­nia. No per­sze – hogy egé­szen pon­tos le­gyek – szik­rá­nyi öröm is ju­tott osz­tály­ré­sze­mül, há­la né­hány Opusznak (így, nagy O-val, azért is!), amely­ből le­he­tett tü­zet csi­hol­ni, és nem is akár­mi­lyet. (Jaj, a tü­zet ne hagy­já­tok... ju­tott eszem­be több­ször is a mozihomályban, s az­tán lát­tam, a Mú­zsá­nak há­la, hogy nem is hagy­ják, azok, akik... ) Így el­ső retro-ránézésre azt is mond­hat­nám: igen, ba­rá­ta­im, a drá­ga ki­csi Ma­gya­ror­szág­ban ta­valy is ké­szül­tek fil­mek szép szám­mal (hu­szon­két nagy­já­ték­film ke­rült ver­seny­be, azonkí­vül pe­dig ti­zen­hár­mat mu­tat­tak be)... Csak­hogy: a ver­seny­fil­mek kö­zül (pon­to­sab­ban azok kö­zül, ame­lye­ket be­mu­tat­tak a kül­föl­di saj­tó­ve­tí­té­se­ken, aho­va be­lé­pést nyer­tem, il­let­ve ame­lye­ket volt ener­gi­ám meg­néz­ni) pél­dá­ul öt da­rab­nál töb­bet nem tud­nék fel­hoz­ni a mai (értsd, mos­ta­ná­ban ké­szült) ma­gyar film ment­sé­gé­re. Pe­dig a leg­több dol­go­zat ese­té­ben meg­volt ám min­den, ami egy tisz­tes­sé­ges film­hez ál­ta­lá­ban kell: pénz, pa­ri­pa, fegy­ver, ha­son­lók, de hát még­is... nagy ré­szük úgy ment, ahogy jött, s az űr csak úgy tá­ton­gott nyo­muk­ban. (Ha na­gyon rossz­má­jú­an akar­nék fo­gal­maz­ni, azt mon­da­nám, úgy men­tek, akár a has... ) Pár­szor el­mor­fon­dí­roz­tam egy-egy ret­te­ne­tes film­él­mény után: va­jon tény­leg meg­né­zik a ter­ve­ket azok, akik egy-egy ilyen film­nek, al­ko­tás­nak ne­ve­zett hal­va szü­le­tett moz­gó­kép­sor­ra egy rahedli pénzt ál­doz­nak?

Ugyan­ak­kor, is­ten bo­csás­sa meg ne­kem, úgy tűnt, mint­ha a ma­gyar film idei meg­íté­lé­se kis­sé ho­lly­woo­di­as­ra si­ke­re­dett vol­na, ami ön­ma­gá­ban nem is len­ne baj, ugyan­is a poszt­mo­dern meg­hoz­ta a kom­mersz­nek (vagy az eb­be az irány­ba ka­csin­ga­tó ma­gas-ma­gas mű­vé­szet­nek) a ma­ga pi­e­desz­tál­ját, s ha nem is hoz­ta vol­na meg, at­tól még le­het stí­lu­sos, hi­te­les, erős meg más ef­fé­le jel­zős kom­mersz­be haj­ló fil­me­ket csi­nál­ni... Csak­hogy az idei szem­lén bi­zony nem er­ről volt szó. Itt van mind­járt a Gothár Pé­ter-fé­le Ma­gyar szép­ség ese­te a szem­le fő­dí­já­val: ál­lok a dön­tés előtt, mint az a bi­zo­nyos bor­jú, az eszem is csak ácso­rog (néz­ze el ne­kem a nyá­jas ol­va­só ezt a grun­dos-nyeg­le stí­lust, de az él­mény­hez tel­jes mér­ték­ben il­lik), ugyan­is egy­sze­rű­en kép­te­len­ség­nek tar­tom, hogy ez a ke­let-eu­ró­pai sör­sza­gú ki­lá­tás­ta­lan­ság­gal meg­spé­kelt Ame­ri­kai szép­ség-kó­pia el­vi­gyen egy fő­dí­jat. (Volt sze­ren­csém meg­fi­gyel­ni, amint a ren­de­ző ne­he­zen pa­lás­tolt düh­vel ki­kér­te ma­gá­nak az össze­ha­son­lí­tást, a kül­föl­di kri­ti­ku­sok pe­dig Mona Lisa-mosollyal a szá­juk sar­ká­ban bó­lo­gat­tak, hogy na per­sze, hogy­ne... ) No de – amint az a fil­mek köz­ti és utá­ni be­szél­ge­té­sek alatt ha­mar ki­de­rült – min­den­ki a Szép­sé­get tar­tot­ta be­fu­tó­nak, mert­hogy a pa­pír­for­ma az pa­pír­for­ma (a te­kin­tély­elv pe­dig te­kin­tély­elv, és egyéb ta­u­to­ló­gi­ák), elsőfilmeseknek pe­dig nem il­lik él­ből fő­dí­jat ad­ni. Az­tán ott van Fa­ze­kas Csa­ba Bol­dog szü­le­tés­na­pot! cí­mű film­je, amely ugyan nem epigonizál, s a ma­ga mód­ján kor­rekt film is (fő­leg a rö­vid elő­tör­té­net), csak ép­pen az ér­té­ke­lé­se té­ves, amennyi­ben az elsőfilmes ren­de­zői díj Fa­ze­kas­nak ju­tott Fliegauf Be­ne­dek he­lyett. (Is­mét a pon­tos­ság ked­vé­ért: egy könnyed, Co­la light-ízű, a ma­ga mód­ján bá­jos, ak­ci­ó­val spé­kelt sze­rel­mi szto­ri versus az utób­bi idők leg­hang­sú­lyo­sabb és egyéb le­ges jel­zők­kel is el­lát­ha­tó ma­gyar film­je.) Ezek után an­nak már igen na­gyon örül­tem, hogy Pacskovszky Jó­zsef A bol­dog­ság szí­ne cí­mű ál­en­tel­lek­tü­el kap­ca­film­je nem ke­rült va­la­mi­fé­le do­bo­gó­ra (ha csak a – ta­lán meg­ér­de­mel­ten, eh­hez nem ér­tek – hang­mér­nö­ki dí­jat nem te­kint­jük an­nak).

Ugyan­ak­kor vol­tak dol­gok, ame­lyek­nek igen­is le­he­tett örül­ni: pél­dá­ul, hogy is­mét hó­dít az ak­ció a ma­gyar film­ben (a szín­vo­nal­ról szó­ló esz­me­fut­ta­tást most mel­lőz­ném), ami ar­ra utal, hogy van­nak em­be­rek, akik úgy gon­dol­ják, a leg­ma­ga­sabb mű­vé­sze­ten kí­vül van­nak még jár­ha­tó utak. Per­sze az út­tö­rő­ket kö­ve­tők­nek rá kell éb­red­ni­ük, hogy a het­ve­nes évek óta ha­ló­dó ma­gyar kom­mersz ös­vény kis­sé el­dud­vá­so­dott, és az is­mét-út­tö­rés­hez nem ele­gen­dő­ek az el­le­sett ho­lly­woo­di sab­lo­nok és be­ma­golt film­tör­té­ne­ti elő­ta­nul­mány­ok. Azért a pony­va­fil­mek (er­ről még lesz szó alább) (jelen)léte min­den­kép­pen üd­vös do­log­nak te­kin­ten­dő.

A má­sik, az előb­bi­nél sok­kal je­len­tő­sebb do­log a fi­a­tal ge­ne­rá­ció mar­káns je­len­lé­te: az ál­ta­lam em­lí­tett öt film kö­zül há­rom (il­let­ve nyolc, ugyan­is a Jött egy busz... cí­mű film öt szkeccset tar­tal­maz) fi­a­tal al­ko­tók mű­he­lyé­ből pat­tant elő, töb­bé-ke­vés­bé tel­jes fegy­ver­zet­ben. Nos, ez­zel kap­cso­lat­ban csak annyit, hogy ha a kö­zép­ge­ne­rá­ció be­le­sül is ön­ma­ga öt­let­te­len­sé­gé­be és ru­tin­já­ba (ter­mé­sze­te­sen min­den ka­la­pot le a ki­vé­te­lek előtt), jó tud­ni, hogy van után­pót­lás! És most lás­suk a must­rát, a tel­jes­ség igé­nye nél­kül per­sze – hig­gad­tab­ban alig, elem­zőb­ben in­kább.

2.  Bu­kot­tak még

Já­ru­lé­kos mot­tó: „A krém min­dig felül ke­rül. Meg a szar.” (Makk Kár­oly: Egy hét Pes­ten és Bu­dán)

Nos, ez eset­ben úgy ér­zem ma­gam, mint az a ta­nár, aki, mi­dőn osz­tá­lyoz­nia kell mond­juk egy sor fél­évi dol­go­za­tot, az egé­szen se­lej­tes mun­kák ese­té­ben bil­lent egy-egy je­gyet fel­fe­le, ne­hogy ab­rik­tol­nia kell­jen a „szer­ző­ket” a nyá­ri va­ká­ció alatt. Az idei szem­le leg­bu­kot­tabb film­je a ve­te­rán­nak szá­mí­tó And­rás Fe­ren­cé volt, aki gya­kor­la­ti­lag szin­te min­den év­ben elő­ruk­kol egy al­ko­tás­sal, ő tud­ja mi­ért. Ez­út­tal A Szent Lő­rinc fo­lyó la­za­cai cí­mű olasz–ma­gyar, jaj de könnyűvegyessel vo­nult fel. Film köz­ben egy­re gyak­rab­ban ju­tott eszem­be, hogy hát igen, szem­mel lát­ha­tó­lag idén­re is kel­lett a ren­de­ző­nek egy kis je­len­lét, és bár öt­le­te nem volt egy szik­ra sem, kigrundolt né­mi anya­gi ala­pot, s össze­dob­ta ezt a mi­nő­sít­he­tet­len férc­mű­anya­got. Van ugyan tör­té­ne­te (ér­de­mes össze­fog­lal­ni, azért is) – két emig­ráns ma­gyar lány ha­za­ve­tő­dik, gaz­dag csá­vók után szag­lász­nak, na ja, el­kel­ne egy jó há­zas­ság, egyi­kük per­sze anya­go­zik, aha, rossz ómen, szo­mo­rú sor­sa lesz, meg­lásd, né­ző, s hát bi­zony, ké­sőbb va­ló­ban jobb­lét­re szen­de­rül, a má­sik vi­szont meg­szál­lot­tan ke­re­si gyö­ke­re­it, és bár be­lép a kép­be egy bi­zo­nyos la­tin báj­gú­nár, a sze­re­lem nem tán­to­rít­ja el cél­já­tól, és fel­úszik a fo­lyón, akár a la­za­cok, amint azt a film cí­me is ala­po­san száj­ba rág­ja –, de va­la­mi olyan hi­he­tet­le­nül kö­zön­sé­ges, hogy időn­ként gyö­nyö­rű, mag­vas, min­den ízük­ben hi­te­les szap­pan­ope­rák­ra vágy­tam a kí­nos két óra alatt. Nos, fe­le­im, úgy gon­do­lom, hogy ez az a ka­te­gó­ria, amely­re egy­sze­rű­en bűn pénzt pa­za­rol­ni.

Za­jos kö­zön­ség­si­ke­re el­le­né­re nagy­já­ból ugyan­ezt a ha­tárt sú­rol­ja Pacskovszky Jó­zsef A bol­dog­ság szí­ne cí­mű dol­go­za­ta, bár ez eset­ben a csa­pat ala­po­san meg­töm­te mű­vész­trük­kel a ci­lin­dert. Van itt ké­rem, min­den: szo­ci­á­lis ér­zé­keny­ség, be­il­lesz­ke­dé­si prob­lé­mák, nem­ze­ti sok­szí­nű­ség, nem­ze­dé­ki fe­szült­sé­gek, csa­lá­di pró és kont­ra, ki­ürült vi­szo­nyok, és a jó is­ten tud­ja csak mi még. Na és ter­mé­sze­te­sen a jó öreg deusz ex ma­si­na, amely ese­tünk­ben írd és mondd, a BKV egyik au­tó­bu­sza alak­já­ban tes­te­sül meg. Ami­kor ugyan­is a ren­de­ző el­jut ar­ra a pont­ra, ahol már egy­sze­rű­en nem tud mit kez­de­ni a mil­lió da­rab­ra hul­ló tör­té­net­tel (pon­to­sab­ban tör­té­net-nél­kü­li­ség­gel), kö­vet­ke­zik a ha­mi­sí­tat­la­nul „ha­zai” men­tő­öt­let: a film összes sze­rep­lő­je fel­ke­rül egy busz­ra (nur so!), és meg sem áll­nak Hor­vá­tor­szá­gig, Me­se­or­szá­gig vagy amed­dig tet­szik. Multikulti pa­csu­li – ennyit er­ről a film­ről, több szót nem ér­de­mes rá vesz­te­get­ni.

A job­bá­ra pro­du­cer­ként is­mert Meskó Zsolt el­ső nagy­já­ték­film­je, a Szent Iván nap­ja ugyan na­gyon igyek­szik ki­ke­rül­ni a fent jel­zett ka­te­gó­ri­á­ból, ám ép­pen ez az igye­ke­zet okoz­za a vissza­esést. A kom­mersz és a nagy be­tűs Mű­vé­szet kö­zött ver­gő­dő szí­nész di­lem­má­i­nak, küz­del­mé­nek és ku­dar­cá­nak jól is­mert té­má­ját pró­bál­ja fel­dol­goz­ni elsőfilmes ren­de­zőnk, amo­lyan nagy­vá­ro­si­-va­gány mó­don, mint aki­nek ez a prob­le­ma­ti­ka a kis­uj­já­ban van, és hát per­sze hogy nincs. Már a ví­vó­dó hős (akit egyéb­ként az ál­ta­lam ma­gyar Ricky Mar­tin­nak be­cé­zett Ka­ma­rás Iván ala­kít) fi­gu­rá­já­val gond van, hi­szen er­ről a fej­ről egy pil­la­na­tig sem hi­he­tő, hogy ké­pes len­ne Ham­le­tet ala­kí­ta­ni. (Na­ná, nem is ala­kít­ja, csak be­szél ró­la foly­vást.) A tö­vig rá­gott kli­sé-cson­tok gyors egy­más­után­ban kö­ve­tik egy­mást, és bár­mennyi­re akar­ja a ren­de­ző (mert az mér­föl­dek­ről lát­szik, hogy na­gyon akar­ja), hogy eb­ből va­la­mi­fé­le me­ta­fi­zi­kai té­tel ke­re­ked­jék, an­nak gyen­ge pa­ró­di­á­ján kí­vül sem­mi sem pe­reg a vász­non.

Amint már je­lez­tem, a pony­va­film je­len­lét­ének igen­csak örül­tem ezen a szem­lén. Igen ám, de Novák Emil Sobrija (al­cím­ként egyéb­ként az ál­ta­lam is hasz­nált, mi több, tő­le le­nyúlt „pony­va­film” je­le­nik meg, mint­egy ön­meg­ha­tá­ro­zás­ként), amely pél­dá­ul a Szom­jas-fé­le Tal­puk alatt fü­tyül a szél nyom­do­ka­in ha­lad­va meg­pró­bál­ja fel­ven­ni a be­tyár­film el­ej­tett fo­na­lát, ar­ról győ­zött meg, hogy min­den­fé­le tech­ni­kai ar­ze­nál és egy-két jó szí­nész el­le­né­re (az al­ve­zért ját­szó Eper­jes Kár­oly pél­dá­ul igen szé­pen dom­bo­rít, igaz, sze­re­pe gya­kor­la­ti­lag a nagy- vagy ép­pen bús­ma­gyar né­zés­re, il­let­ve az ol­va­sás­ra kor­lá­to­zó­dik – Bölöni Far­kas ame­ri­kai úti­könyv­ét for­gat­ja időn­ként nagy el­vá­gyó­dás­sal) egy vi­zu­á­lis al­ko­tás ak­kor és csak­is ak­kor kezd mű­köd­ni, ha a ké­szí­tők be­tart­ják a mű­fa­jbeli fil­mek te­rén is ér­vé­nyes já­ték­sza­bá­lyo­kat... Vagy ha ép­pen fe­sze­get­ni pró­bál­ják azo­kat – és mi­ért ne ten­nék, ha van rá költ­ség –, leg­alább azt az alap­tör­vényt tart­sák szem előtt, hogy a film­ben (is) min­den egyes kép­nek, szín­nek, hang­nak, gesz­tus­nak meg­van a ma­ga funk­ci­ó­ja. Enél­kül a leg­ma­gasz­to­sabb in­ten­ció is ön­cél­lá vá­lik, mi­ként tör­té­nik az Novák Emil easternjében. Bé­ke ön­cé­lú po­ra­i­ra.