„Mi­enk a tér” (Bodó Ju­li­an­na). Mi­enk ez a füs­tös, kö­dös, al­vi­lá­gi tér, mert mi hasz­nál­juk, mi érez­zük ott­hon ma­gun­kat ben­ne.

Vé­le­mé­nyem és – az ano­ni­mi­tá­suk­hoz ra­gasz­ko­dó – egye­te­mis­ta is­me­rő­se­im vé­le­mé­nye sze­rint egy a Mircea Eliade-i ér­te­lem­ben vett mi­ti­kus tér­re jel­lem­ző ab­szo­lút va­ló­ság meg­nyi­lat­ko­zá­sá­nak ered­mé­nye a Music Pub ne­vű ko­lozs­vá­ri kocs­ma va­rá­zsa: ez a hely olyan, mint­ha alá­száll­nál a sa­ját tu­dat­alat­tid­ba. Ami­kor ele­ged van a kon­ven­ci­ók­ból, vi­sel­ke­dé­si nor­mák­ból, ott van a Pub, ahol ma­gad le­hetsz, ahol bár­mit te­szel, azt nem azért te­szed, hogy va­la­ki­nek tetsszen, ha­nem mert azt te úgy aka­rod.

Több­nyi­re olyan em­be­rek jár­nak a Pubba, akik vál­lal­ják, hogy őrül­tek. Min­den­ki őrült, de ezek az em­be­rek ké­pe­sek ezt vál­lal­ni. Ez a faj­ta őrült­ség va­ló­já­ban az ösz­tön­sze­rű vi­sel­ke­dé­si mód­juk­ban, egyé­ni meg­nyil­vá­nu­lá­si for­má­ik­ban, öl­töz­kö­dés­mód­juk­ban jut ki­fe­je­zés­re. Eh­hez a fel­sza­ba­dult­ság­hoz ter­mé­sze­te­sen oly­kor hoz­zá­se­gít a kocs­má­zás­hoz szo­ro­san kap­cso­ló­dó al­ko­hol és az al­ko­ho­los má­mor is.

A Pubban meg­nyil­vá­nu­ló ab­szo­lút va­ló­ság lé­nye­ge te­hát: a gát­lá­sok le­küz­dé­se, a va­la­ho­vá tar­to­zás ér­zé­se és a spon­tán vi­sel­ke­dés – szem­ben a kin­ti vi­lág ki­mért­sé­gé­vel, írott és írat­lan sza­bá­lya­i­val és a ne­kik va­ló meg­fe­le­lés kény­sze­ré­vel.

A tér ho­mo­ge­ni­tá­sá­ban is lé­te­zik tö­rés: a kocs­ma ugyan­is a föld fel­szí­ne alatt, egy pin­ce­he­lyi­ség­ben van. Oda „száll alá” min­den be­lé­pő. Az „alá­szál­lás” so­rán az egyén szá­má­ra fo­ko­za­to­san meg­szű­nik a kül­ső, „fel­ső” re­á­lis vi­lág, és a „len­ti” re­a­li­tás szfé­rá­já­ba ke­rül. A Pub föld­alat­ti­sá­gá­nak eb­ből a szem­pont­ból néz­ve nagy je­len­tő­sé­ge van: egy olyan fel­szí­ni tér­ben, ahol ab­la­kok, „ki­ra­ka­tok” van­nak az ut­cá­ra, nyil­vá­nos­sá vál­na a ben­ti vi­lág. Ez­zel szem­ben a Pubnak meg­van a ma­ga el­zárt­sá­ga és in­ti­mi­tá­sa. Egyik is­me­rő­sö­met idéz­ve: „Úgy kép­ze­lem el a Pubot, mint egy ke­resz­tény ka­ta­kom­bát – bizonságot nyújt, és el­zár a kül­vi­lág­tól. Mes­ter­sé­ges fé­nyek van­nak. Ez za­va­ró le­het­ne, de nem az, mi­vel el­du­gott­sá­gát, egész-más-territórium jel­le­gét ez is fo­koz­za. ”

A tér meg­ha­tá­roz­za a vi­sel­ke­dést: zárt­sá­ga és kö­rül­ha­tá­rolt­sá­ga össze­tart­ja az em­be­re­ket, biz­ton­sá­got nyújt ne­kik a nyílt tér­be­li ma­guk­ra ha­gya­tott­sá­guk­kal szem­ben.

Ugyan­ak­kor a Pub kul­tu­rá­lis in­téz­mény­nek is te­kint­he­tő: szá­mos kul­tu­rá­lis ren­dez­vény ka­pott itt he­lyet – az Elő­re­tolt Hely­őr­ség könyv­be­mu­ta­tói és kü­lön­bö­ző fel­ol­va­só­es­tek, de ezen­kí­vül sok-sok kon­cert – és itt tar­tot­ta meg rö­vid an­gol nyel­vű elő­adá­sát Richard Proctor is. „Az egyén tér­be­li ho­va­tar­to­zá­sa, en­nek tu­da­ta be­épül a má­sok­kal va­ló min­den­na­pi in­ter­ak­ci­ó­ba, és mó­do­sít­ja, ala­kít­ja azt. Ele­ve meg­ha­tá­roz­za a le­het­sé­ges kap­cso­lat­há­lót, el­ha­tá­rol más cso­por­tok­tól.” (Janus VI­II. 1. 26.) Így el­kü­lö­nül­nek egy­más­tól a Pubba já­rók és a Pubba nem já­rók. Utób­bi­ak a hellyel kap­cso­la­tos kel­le­met­len ta­pasz­ta­la­ta­ik­kal, elő­í­té­le­te­ik­kel és fé­lel­me­ik­kel in­do­kol­ják  tá­vol­ma­ra­dá­su­kat, hogy füs­tös, és hogy a föld alatt van: „Ez már csak et­től is gya­nús.” Ez­zel szem­ben a Pubban va­ló tar­tóz­ko­dás ott­hon­ke­re­sés­nek és ott­hon­ra ta­lá­lás­nak te­kint­he­tő, me­ne­kü­lés­nek a szo­ron­gá­sok­kal és kény­szer­hely­ze­tek­kel zsú­folt hét­köz­nap­ok­ból a fel­sza­ba­dult „va­sár­na­pok­ba”.

A Pubnak mint mik­ro­koz­mosz­nak is meg­van­nak a tér­be­li fel­osz­tá­sai, szim­bo­li­kus ha­tá­rai, je­len­tő­ség­tel­je­sebb és ke­vés­bé je­len­tős tér­ele­mei. Ezen ele­mek sze­rint cso­por­to­sul­nak az ide já­rók, így két rész­re kü­lö­nül­ve el: egy ré­szük azért jár ide, hogy is­me­rő­se­i­vel ta­lál­koz­zon, hogy be­szél­ges­se­nek, il­let­ve új  is­me­rő­sö­ket ke­res­se­nek  ma­guk­nak. Ők ál­ta­lá­ban a kocs­má­nak a kí­vül eső, be­já­rat fe­lő­li ré­szé­ben te­le­ped­nek le, így lát­hat­nak min­den­kit, aki a kocs­má­ban meg­for­dul. A tér ki­fu­tó­sze­rű jel­le­ge mi­att az asz­tal­nál ülők vé­gig lát­ják az ér­ke­zők és tá­vo­zók min­den moz­du­la­tát, és azok a két sor asz­tal kö­zöt­ti tér­ben úgy mo­zog­nak, hogy köz­ben tisz­tá­ban van­nak az­zal, né­zik és lát­ják őket. Eb­ből a hely­zet­ből azon­ban be­val­lá­suk sze­rint sem­mi fe­szült­ség nem ered.

Má­sik tér­be­li sa­já­tos­sá­ga a kocs­má­nak, hogy egy pon­ton a tér meg­tö­rik, és el­ka­nya­ro­dik jobb­ra. Az ide hát­ra le­te­le­pe­dők in­kább tán­col­ni, bu­liz­ni jön­nek. Amíg ide be­ér­nek az em­be­rek, ad­dig bi­zo­nyos sze­lek­ci­ón es­nek át. A kocs­má­nak eb­be a „leg­bel­sőbb ré­te­gé­be” csak azok jut­nak el, akik­nek ez a cél­juk. A töb­bi­ek le­ma­rad­nak egy-egy asz­tal­nál, ahol is­me­rő­sö­ket lát­nak, és kö­zé­jük ül­nek.

A két tér­részt egy­más­tól szim­bo­li­ku­san el­vá­laszt­ja az ún. tánc­par­kett.

A tér he­te­ro­ge­ni­tá­sát ered­mé­nye­zi az is, hogy nem min­den asz­tal je­len­tés­rend­sze­re azo­nos. A törzs­ven­dé­gek törzs­asz­ta­lai mel­lett ki­emelt fon­tos­sá­gú és je­len­tés­rend­sze­rű az ún. fő­asz­tal. Mé­re­tét te­kint­ve is leg­na­gyobb, és kö­rül­be­lül a tér kö­zép­pont­já­ban he­lyez­ke­dik el. Itt szok­tak ül­ni a fi­a­tal köl­tők, szí­né­szek és dra­ma­tur­gok. Ha­gyo­mány­ként él a Pubban, hogy „ha­lan­dó” en­nél az asz­tal­nál nem fog­lal he­lyet.

„Az idő­be­li kö­zös­ség azt je­len­ti, hogy ki-ki részt vesz a má­sik to­va­gör­dü­lő éle­té­ben, ele­ven je­len idő­ben ra­gad­hat­ja meg a má­sik gon­do­la­ta­it, mi­köz­ben azok lé­pés­ről lé­pés­re ki­bon­ta­koz­nak” (Alfred Schütz). Így szü­let­nek a kocs­ma mé­lyén a nagy kér­dé­sek és a rá­juk adott vá­la­szok, esz­me­fut­ta­tás­ok. Ne­megy­szer le­het lát­ni egy asz­tal­nál ül­ni szí­nészt és ra­jon­gó­tá­bo­rát, írót, köl­tőt és ol­va­só­i­kat, öre­get és fi­a­talt együtt be­szél­ni vagy vi­tat­koz­ni egy-egy sör, ká­vé vagy üdí­tő mel­lett az élet dol­ga­i­ról. Ez az a hely, ahol el­tűn­nek a kor­lá­tok, a ha­tá­rok az em­be­rek kö­zül, min­den­ki min­den­ki­vel egyen­lő. Ez az a hely, ahol nem meg­le­pő lát­vány egy ci­gány fér­fi, kö­rü­löt­te 8–10 fi­a­tal­lal, akik ép­pen ci­gány nyel­vet ta­nul­nak.

És vé­gül lé­te­zik a Pubban bi­zo­nyos kaszt­rend­szer, ami­be nem ne­héz be­le­ke­rül­ni, de ha va­la­ki egy­szer be­le­ke­rült, ak­kor azt meg­vé­dik és se­gí­tik.

Eliade sze­rint a vi­lá­got „meg kell ala­pí­ta­nunk”, hogy él­hes­sünk ben­ne. Ez a ko­lozs­vá­ri kocs­ma már egy – a fi­a­ta­lok ál­tal meg­kre­ált – kol­lek­tív vi­lág­kép meg­tes­te­sü­lé­se. Pubba jár­ni egy­faj­ta stá­tust je­lent.