Sztálin generalisszimusztól
a romániai internálótáborokig

“Védtelen emberek: magyarok, gyermekek, öregek seregét minden jogalap nélkül kikergették békés otthonukból, a darabka földről, ahol évszázadokon át éltek, s elhurcolták messze idegenbe, hogy méltóképpen feltehessék bosszújuk fekete »i« betűjére a pontot. Ezek az elhurcolt szerencsétlenek éppoly kevéssé voltak a véres háború okozói, mint az a sok százezernyi román dolgozó, földműves és munkás, ki egyik napról a másikra tengette életét.” A Marosvásárhelyen egykoron megjelenő Szabad Szó című napilap 1944. november 30-i számában olvasható az idézett szöveg, amely arról a korról tanúskodik, amikor Erdélyben magyar polgári személyek tízezreit hajtották internálótáborokba. Alább nem hadifoglyokról lesz szó – hiszen a harctereken lefegyverzett és foglyul ejtett katonák egészen más csoportba tartoznak, noha fogságuk éppen olyan sanyarú volt, mint a civileké –, hanem azokról a polgári személyekről, akiket a kollektív bűnösség pecsétjével hurcoltak el otthonaikból. Romániában az úgynevezett koncsen-trára, azaz kényszermunka-szolgálatra történő behívások már a két világháború közötti időszakban gyakorlatban voltak, az internálások – amelyekről itt szó lesz – gyakorlatilag Románia 1944. augusztus 23-i átállása pillanatában kezdődtek el.

„A magyarokat meg kell büntetni”

A romániai magyarság 1944. évi internálásának gyökerei 1943 nyaráig nyúlnak vissza. Az alaphangot, avagy ha úgy tetszik a majdani történésekre a jelzést alighanem a Joszif Visszarionovics Sztálin generalisszimusz által meghatározott szovjet politika adta meg. A szovjet kormány, értelemszerűen Sztálin ugyanis így fogalmazott a Nagy-Britannia kormányához írt levelében 1943. június 7-én: „A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott, a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak, de kisebb-nagyobb mértékben a magyar népnek is viselnie kell.”1 Fél év múlva megerősítést nyert ez az álláspont, amikor december 12–18-án a szovjet–csehszlovák szerződés, valamint a Németországgal és a magyarokkal szembeni, háború utáni álláspont kialakítása tárgyában Moszkvában Sztálinnal és Vjacseszlav Mihajlovics Molotov külügyi népbiztossal. A későbbi szovjet külügyminiszterrel tárgyalt Eduard Beneš száműzetésben levő csehszlovák elnök. A december 14-i második összejövetelen – amelyen Sztálin nem vett részt – Molotov kijelentette: „A magyarokat meg kell büntetni.”2 December 18-án a Kremlben Beneš így fogalmazott felszólalásában: „Sztálin a magyarokkal kapcsolatban a legélesebb kifejezésekkel élt. Ők állítólag még a németeknél is rosszabbak...”3 A Beneš kezdeményezésére létrejött tárgyalások végköveteztetéseit 1943. december 18-án jegyzőkönyvben rögzítették a Kremlben. Úgy vélték: „Mindkét fél elismeri, hogy Magyarország nagy felelősséggel tartozik a háborúért”, miközben Romániára vonatkozóan azt rögzítették a dokumentumban, hogy „a román népet, ellentétben a rendszerrel, amely őt a háborúba bevitte, nem terheli közvetlen felelősség a háborúért.”4 Ez az álláspont annál inkább furcsa, mivel 1943-ban Románia még két hadsereggel harcolt szovjet területen a Vörös Hadsereg ellen, míg akkor Magyarországnak csak megszálló hadosztályai voltak szovjet területen.

Román kiugrás, magyar következmények

1944. augusztus 23-án délután I. Mihály román király elrendelte Ion Antonescu marsallnak és minisztereinek a letartóztatását, 24-ére virradó éjszaka pedig megalakult  Constantin Sănătescu tábornok (első) kormánya. A katonai kabinet nem hirdethetett programot, és csak a legsürgősebb intézkedések meghozatalára szorítkozott. Megalakulásának éjszakáján a Sănătescu-kormány általános amnesztiáról és a koncentrációs táborok felszámolásáról szóló rendeletet bocsátott ki, így kiszabadultak az antifasiszta, forradalmi és demokratikus magatartás miatt elhurcoltak.5 A rendeletnek azonban nem vagy csak részben szereztek érvényt, tekintettel arra, hogy több mint fél év múlva, az 1945. március 24-i minisztertanácsi ülésen a már hatalmon levő dr. Petru Groza miniszterelnök maga tette szóvá, hogy a lágerekben még mindig sok politikai fogoly és demokrata sínylődik.6 Egy nap sem telt el ugyanis azt követően, hogy a Sănătescu-kormány jogilag megszüntette a lágereket, a belügyminisztérium augusztus 25-én elrendelte, hogy még aznap tartóztassák le a Német Nemzetiségi Csoport valamennyi vezetőjét, a szász és sváb lakosság ellenállásának megszervezőit, valamint a magyar kisebbség vezetőit; augusztus 27-én pedig a csendőrség főfelügyelősége újabb internálások végrehajtására adott utasítást. Így alig három nappal a koncentrációs táborok felszámolásáról szóló kormányrendelet kibocsátása után újból teljes gőzzel üzemeltek az internálótáborok.7 Szeptember elején a letartóztatott magyarokat és német ajkúakat a kizárólag románlakta vidékeken létrehozott ideiglenes internáló lágerekből a Târgu Jiu-i koncentrációs táborba hurcolták át.8

1944. szeptember 12-én a szövetséges erők képviseletében a Szovjetunió, illetve Románia kormánya megkötötte a fegyverszüneti egyezményt. Ennek második szakasza arról rendelkezett, hogy „Románia kormánya és főparancsnoksága kötelezi magát Németország és Magyarország területén [...] ott tartózkodási hellyel bíró állampolgárainak internálására”.9 A fegyverszüneti egyezmény aláírását követő első intézkedés az volt, hogy szeptember 15-én a csendőrség főfelügyelősége elrendelte minden magyar és német alattvaló családjával együtt történő internálását a Târgu Jiu-i táborba; a parancs azonban a zsidókra nem vonatkozott.10  Abból, hogy a zsidók mellett az „idegenekhez” férjhez ment román nemzetiségű feleségek szabadok maradhattak, és csak akkor kellett internálótáborokba vonulniuk, ha követni akarták férjeiket,11 mindebből kitetszik, hogy az internáláskor az állampolgárság mellett elsősorban a nemzeti hovatartozást vették alapul a román hatóságok. Ezt igazolja az a tény is, hogy míg például az észak-erdélyi magyar állampolgárságú, magyar útlevéllel rendelkező magyarokat internálták, az azonos állampolgársági státusban levő észak-erdélyi román nemzetiségűeket viszont nem.12

A romániai magyarság érdekképviseleteként magát meghatározó Magyar Népi Szövetség eleinte nem hallatta szavát a magyarok romániai tömeges elhurcolásának és internálásának ügyében. Sőt sajtója révén fasisztaellenes támadásba lendült – ami az adott körülmények között érthető volt –, és gyakorlatilag általánosítva nem tett különbséget a valóban fasiszták és nem fasiszták között. És – legalábbis a nyilvánosság előtt – csak akkor tette szóvá az internálások magyarellenes voltát, amikor a lágerekben pusztító járványok során százával (lehet, hogy ezrével) haltak meg a magyar elhurcoltak, s amikor ezt már nem lehetett elhallgatni. Addig viszont úgymond bokrostól lőtte a nyulat, és csak hónapok múlva fogalmazta meg, hogy az internálótáborokban és kényszermunka-táborokban ártatlan magyarok (is) sínylődnek.

Szögesdrót-világ

1944. november 1-jén a belügyminisztérium a minisztertanács elé terjesztette az internálóközpontok létrehozásáról és működéséről szóló szabálytervezetet. A Sănătescu-kormány november 5-i átalakítása másnapján, november 6-án elfogadta a szabályt, s így megteremtette a már működő, sőt az augusztus 23–24-i rendelkezés ellenére meg sem szűnő lágerek létének jogi alapját. 1944. augusztus 23-tól november 6-ig, tehát majdnem három hónapon át mindenféle jogalap, illetve szabályozás nélkül működtek Romániában az internálóközpontok. Amikor november 6-án a lágerek létrehozásáról szóló minisztertanácsi határozat megszületett, például Târgu- Jiuban már 4650 internáltat tartottak fogva, akik közül 3161 férfi, 1155 nő, 334 pedig 14 évesnél fiatalabb gyermek,13 és például a Brassótól nem messze levő bar-caföldvári 2-es számú fogolytábor, a hetek múlva haláltáborként elhíresült láger is javában üzemelt. Arad megyében Aradon, Borossebesen, Pankotán, Doroszlófalván és Nagyhalmágyon, Brassó megyében Brassóban, Barcaszentpéteren és Földváron, Bihar megyében Nagyváradon, Belényesen és Kőröstárkányban; továbbá Zsombolyán, Târgu Jiuban, Slobozia Vechén, Ciurelen, Felső-, illetve Alsőtömösön, Lugoson, Piteşti-en, Vulkányban, Caracalban stb. hoztak létre, illetve működtetnek tovább internálótáborokat úgy, hogy gyakorlatilag minden megyében létezett legalább egy, országszerte összesen 36 láger.14 Gyakorlatilag az történt, hogy az augusztus 23-a után szabadon bocsátott szovjet foglyok helyét magyar és német ajkú civilek, kisebb arányban pedig magyar és német hadifoglyok vették át.

Az indoklás szerint az internálóközpontokat a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény 2. és 15. szakasza értelmében érintett személyek számára a „kényszerlakhely” kiróvására hozták létre.15 A szabályzat szerint az internáltak nem léphettek kapcsolatba a külvilággal, külső személyeknek szigorúan tilos volt belépni a központok területére vagy ötven méternél kisebb távolságra megközelíteni azt. Az internálóközpontok ügyvezetése a Belügyminisztérium hatáskörébe tartozott, a hadügyi tárca feladatkörébe csak az őrzést utalták.

Az őrszemélyzetnek semmilyen kapcsolata nem lehetett az internáltakkal, reggel és este névsorolvasást kellett tartani, a lágerparancsnokok kívánsága szerint éjszaka is, de a „hálókban” csak a tisztek ellenőrizhették a létszámot.

A szabályzat szerint a lágerbe történő belépéskor mindenkinek fejenként tízezer lejt kellett befizetnie az elszállásolás (ágy, matrac, ágynemű stb.) fejében, de szabadulás esetén a fogoly ellátására az ő költségén biztosított eszközök a láger tulajdonában maradtak. Ugyancsak a foglyok által befizetett pénzből biztosították az étkeztetést, de „akinek nincs jövedelme, munkába állítják, hogy megkeresse ételének árát”. Az ún. eltartási költségek megállapítása a lágerek parancsnokainak a hatáskörébe tartozott.

A szabályzat előírta még, hogy a reggeli ébresztő „az időjárás szerint” történjen, éjszaka a foglyok legkevesebb nyolc óra pihenőt kapjanak, és általában nyolc–tíz órányi fizikai munkát végezzenek naponta.

Minden szerdán és szombaton általános takarításnak és heti egy fürdésnek, vasárnaponként istentiszteletnek kellett (volna) lennie. A cinizmus netovábbjaként is értelmezhető az az előírás, miszerint az internáltak „felekezetenként imádkozhatnak”.

Továbbá a táboroknak műhelyekkel és munkalehetőségekkel kellett (volna) rendelkezniük, hogy az internáltak szakmájuknak, képességeiknek és életkoruknak megfelelően dolgozzanak, a nők zoknikat, pulóvereket és kesztyűket kössenek a katonák vagy a szegények számára, választásuk szerint román varrottasokat vagy hímzéseket készíthettek. A szabályzat értelmében a jól dolgozók ún. prémiumot is kaphattak, amiből viszont az internált ellátási költségei mellett levonták még a felhasznált anyag értékét, a szerszám-, illetve géphasználatot, általában a műhelyek és (zöldséges/veteményes)kertek költségeit; jótékonysági munkát viszont ingyen végezhettek.

A rendelkezés ugyanakkor előírta az egészségügyi ellátást is. Az orvosi és fogorvosi kezelést a lágerek katonaorvosainak kellett (volna) biztosítaniuk heti egy vizittel, súlyos esetekben pedig ahányszor erre szükség mutatkozott. Különleges gyógyszerek biztosítása, illetve megszerzése a lágerek parancsnokainak feladatkörébe tartozott az internáltak költségén, az orvosságok beszerzésére szolgáló levelezést is csak a parancsnokok bonyolíthatták le. Rendkívül súlyos esetekben a betegeket az adott kórház vagy megye orvosának a jóváhagyásával szigorú őrizet alatt kórházba lehetett utalni, a kezelés költségei viszont kizárólag a beteg fogolyra hárultak, a belügyminisztérium csak akkor állta a gyógyítás költségeit, ha a betegnek semmilyen jövedelmi forrása nem volt.

A foglyok a lágervezetés által cenzúrázott heti egy levelezőlapot küldhettek/kaphattak. A parancsnok által ellenőrzött, ártalmatlannak ítélt könyveket és folyóiratokat kaphattak az internáltak, újságot viszont csak olyant, amelyet a belügyminisztérium jóváhagyott.

Ugyancsak a lágervezetés ellenőrzése alatt juthattak hozzá az internáltak fehérneműt, ruhát és élelmet tartalmazó csomagokhoz. A foglyokat hetente legfeljebb egyszer csakis a rokonok látogathatták meg, kizárólag a parancsnokok vagy az általuk erre a célra kinevezett személyzet jelenlétében.

A gyakorlatban azonban mindezekből a szabályszerű előírásokból vajmi kevés érvényesült. Mindenekelőtt abban a tekintetben, hogy például magyar állampolgá-
rok helyett/mellett magyar nemzetiségű embereket internáltak. Zippel Ferenc egykori internált által a Târgu Jiu-i lágerből kimentett naplószerű feljegyzés16 tanúsága szerint Abrudbányáról, Nagyenyedről, Gyulafehérvárról, Aradról, Újaradról, Simánd-ról, Csávosról, Lippáról, Oravicáról, Ótelekről, Petrozsényből, Lupényból, Nagy-szentmiklósról, Temesvárról, Vajdahunyadról, Nagyszebenből, Türkösről, Zsombolyáról, Temesrékásról stb. hurcoltak a táborba magyarokat. A foglyok között találunk cipészt, tímárt, kereskedőt, szabót, vasúti- és banktisztviselőt, tanítót, tanárt, bank- és gyárigazgatót, orvost, ügyvédet, mérnököt, vasesztergályost, órást, elektrotechnikust, kőfaragót, diákot, szerelőt, kertészt, földművest, malomtulajdonost, nyugalmazott posta- és vasúti alkalmazottat, fonómestert, jegyzőt, lapszerkesztőt, római katolikus, református és unitárius lelkészt és másokat. A névsor tanúsítja, hogy elsősorban olyanokat internáltak Târgu Jiuba, akik a dél-erdélyi magyar társadalom gerincét képezték. Itt találjuk például Székely János római katolikus és Tarr Mihály református lelkészt Abrudbányáról, Régeny István református lelkipásztort és Áron István ferences atyát Gyulafehérvárról, Győrffy Imre római katolikus plébánost, Tarnóczy Lajos református esperest és Páter Hrubiskó Valér minorita atyát Aradról, Nits István református lelkészt, Elekes Gyula református lelkészt Lippáról, Rill Albert római katolikus plébánost Petrozsényből, Fábián János plébánost és Nyitrai Mózes unitárius lelkészt Lupényból, Szakáts Géza református lelkészt Nagyszent-miklósról, Elekes Gyula református lelkészt Szigetfaluból, Ajtay Gábor református lelkészt Kisdombróról (Újszentesről?), Tőkés Béla református lelkészt Végvárról. Ha csak az itt felsorolt lelkészeket vesszük figyelembe, megállapítható, hogy gyakorlatilag pásztorok nélkül maradtak a magyar nyájak Dél-Erdélyben. Az elhurcoltak között találjuk továbbá Schiff Béla temesvári lapszerkesztőt is, és noha ezen a minden valószínűség szerint hiányos, töredékes összeíráson nem szerepel, de köztudott, hogy ott volt a Tîrgu Jiu-i lágerban Kacsó Sándor író, közíró, szerkesztő – akinek Lágerének című versét megtaláljuk a Zippel-naplóban, és Olosz Lajos költő. Valószínűleg mindhármójuknak szerepe lehetett abban, hogy a táborban egyetlen példányban ugyan, de megszületett a Rab-Szó című újság, amelynek „szerkesztősége” 1945. április 2-án, húsvét hétfőjén „ünnepséget” szervezett, de legalábbis tervezett.17 A magyarok mellett német nemzetiségűeket is találunk az összeírásban. Eszerint a táborban vannak Proszek Károly cukorgyár-igazgató, dr. Stureck András ügyész és Senisch (?) Emil rendőrkomisszár. Magyar állampolgárokat is találni a feljegyzésben, köztük agronómus diákokat. A névsorban szereplő legidősebb internált az 1857-ben született Mennbrath (?) József aradi kőfaragó, aki tehát akkor 87 éves volt, a legfiatalabb az 1928-ban született, akkor alig 16 éves Ujj Pál aradi tanuló. Ha azt vesszük alapul, hogy 1944–45-ben a 19–20 évesek voltak/lehettek sorkatona-kötelesek, a névjegyzékben szereplő 125 internált közül csak kettő ilyen korú, néhány kivételtől eltekintve valamennyien idősebbek; 95 százalékuk 30, összességében közel háromnegyedük 40 évesnél idősebb.

A Târgu Jiu-i internáltak számára a szabálytól eltérően aligha biztosítottak munkalehetőséget. A Zippel-naplóban talált feljegyzések között ugyanis Schiff Béla lapszerkesztő Új esztendő küszöbén című írásában arról tesz említést, hogy a „szögesdrót világában, rettentő, ólomnehéz tétlenségre ítélve” tartják fogva őket. „Kitárjuk karunkat: munkát, munkát! Dolgozni akarunk újra, dolgozni, tovább” – írja Schiff Béla, akit a 44. számú barakkban tartottak fogva, így valószínű, hogy a Zippel-naplóban talált 125 nevet tartalmazó lustra csak az ebben a barakkban lakó internáltak adatait rögzíti. A lágerkörülményeket érzékelteti a feljegyzésnek az az ismeretlen szerzőtől származó (alá nem írt) részlete, amelyben az otthon maradt családtagoknak képzeletben küldött üzenetben az áll: „Itt vagytok Ti, Édeseink, itt vigasztaltok, itt adtok újra és újra erőt nekünk, – bár a jó Isten ne adja, hogy valaha is itt legyetek.” A körülményekre utal a feljegyzéseknek az a részlete is, amely arról szól, hogy „irigyeljük a koldust”, és hogy „pajtáknak, ólnak beillő férges barakkokban” laknak az emberek, így hát nem csoda, hogy a fertőtlenítő mellett valóságos ruhahegy tornyosul „tetves rongyokból”. Ugyancsak ismeretlen szerző jegyezte fel 1945. április 2-án, húsvét hétfőjén a Zippel-naplóba, hogy az internáltak „élő halottak”. Hogy az elhurcoltak közül hunytak is el, tanúsítja a feljegyzésnek az a része, amely így szól: „temetői munkára szólt a parancs [...] önként jelentkezett sírásónak a tanár, a pék, a póstainspektor [...] és ásta és csákányolta kemény munkával a temetői talajt és nyitotta meg – ismeretlen halottnak – az örökkévalóság kapuját.” A haláleseteket igazolja a feljegyzésnek ez a részlete is: „És arat a kaszás mindenfelé, fel nem tartóztatható munkával, amint az Idő szekere sem ismer akadályt. Itt fog és megállít a drótsövény, s a nagy Kaszás nem ismer akadályt. Drótakadályt sem! Belekapott a drótsövények mögé, és most már egyre gyakrabban kap bele. – Leszedte azt a társunkat is, aki szemben velünk, az emeleti priccsek során annyit szenvedett”. A fogvatartottak ártatlanságát emeli ki az a feljegyzés, miszerint „ha büntetést szántak nekünk, bűncselekmény nélkül: hát nem volt büntetés!”

A Târgu Jiu-i körülményekhez képest is maga a pokol volt Földvár. Az emlékezetben, de már a korabeli sajtóban is haláltáborként hírhedtté vált lágerbe elsősorban észak-erdélyi magyarokat és svábokat zsúfoltak össze. A Földváron fogva tartottak számáról egymástól eltérő adatok léteznek. Niculae Spiroiu volt honvédelmi miniszter közlése szerint18 a lágerben felületes volt a foglyok nyilvántartása, emiatt nem találtak semmilyen összesítő statisztikát a táborban őrzött foglyokról. Egy 1945. október 18-i összeírásból kiderült, hogy az ún. nyugati hadjárat idején a földvári táborban 1450 német hadifogoly fordult meg, „a többi fogolykategoriáról nem készült hasonló összeírás”; a legtöbb foglyot, szám szerint 1871-et 1945 márciusában jegyezték Földváron; ugyanakkor levéltári forrásokra hivatkozva Spiroiu tábornok közli, hogy 1944 októbere és 1945 júliusa között 298 fogoly halt meg a táborban pusztító kiütéses tífuszjárvány idején.19 A földvári fogolylétszám ennél valószínűleg nagyobb volt, hiszen a lágerből szabadultak között van, aki 8000 fogolyról tesz említést,20 a korabeli sajtó pedig a földvári haláltáborban sínylődő „hatezer magyar hadifogoly és internált” szörnyű sorsát teszi szóvá.21

A körülményekre jellemző, hogy az 1945 februárjában Földváron fogva tartott 6000 fogoly fele beteg volt, az elhalálozás pedig olyan mérteket öltött, hogy abban az időszakban naponta 20–25 elhunytat temetnek; noha a tábornak ekkor már volt orvosa, azonban gyógyszer hiányában semmit nem tehetett.22 Valószínűnek tűnik, hogy Niculae Spiroiu levelében a halottak számára vonatkozó adat nem fedi a valóságot. Ugyanis a haláltáborban elhunytakról eddig három – egymástól eltérő, illetve egymást részben fedő – névösszeírás került elő. A Földvárral szomszédos Hídvég község akkori református lelkésze, Lőrinczi Árpád 184 elhunyt adatait rögzítette az egyházközség halotti anyakönyvében – egy-két kivételtől eltekintve azokét, akiket maga temetett el, és akikről a személyi adatok egyáltalán eljutottak hozzá –, a Magyar Országos Levéltárból egy másik, 156 nevet tartalmazó összeírás került elő, a földvári községháza halotti anyakönyvében pedig 1943 januárjától 1944 augusztusáig elhunyt 19 szovjet hadifogoly és 1944 novemberétől 1945 júniusáig elhunyt 185 magyar és német hadifogoly és internált adatait rögzítették.23 Ha azonban elfogadjuk azt, hogy az 1945 februárjában és márciusában pusztító tífusz- és vérhasjárvány idején valóban 20–25 elhunyt foglyot temettek naponta, akkor az áldozatok száma jóval meghaladja mind a Spiroiu-levélben, mind pedig az idézett három forrásban említett adatokat. Ezt látszik alátámasztani az az állítás is, miszerint sok elhunyt foglyot úgy temettek el Földváron, hogy a semmilyen személyi adatát nem rögzítették.24

A csendtől a sikolyig

Noha a dél-erdélyi internálások már 1944 augusztusában, az észak-erdélyi elhurcolások pedig szeptemberben-októberben megkezdődtek, és nagyrészt le is zajlottak, a korabeli romániai magyar sajtó sokáig hallgatott a történtekről. A fasizmus elleni harc bűvöletében a magyarok tömeges meg- és elhurcolása gyakorlatilag semmilyen nyilvánosságot nem kapott. November első felében még csak azok az írások kapnak helyet, amelyek a visszavonuló magyar és főleg német csapatok által elhurcolt magyar fiatalok szabadon bocsátását és hazaengedését követelik.25 A román hatóságok által Észak- és Dél-Erdélyből elhurcoltak ügyében a hozzátartozók fogalmazták meg elsőkként panaszaikat. A Magyar Népi Szövetség kolozsvári központjának székházában felvett lakossági panaszok szerint Szászfenes, Györgyfalva, Kajántó, Magyarléta, Magyarlóna és Válaszút községek küldöttei egybehangzóan arról számolnak be, hogy „a falvakban csendőrségi közegek szántóvető emberek vagyonát kobozzák el, tettleg bántalmazzák a férfilakosságot, és nagy részüket ismeretlen útiránnyal elhurcolják”,26 noha Kolozs megye prefektusa, Teofil Vescan körrendeletet bocsátott ki, amelyben óva intett az önbíráskodástól, és felhívta a figyelmet arra, hogy „bűnös soha nem egy nép, hanem csak egy átkos rendszer lehet”.27

Október 29-én az Országos Demokrata Arcvonal sepsiszentgyörgyi nagygyűlésén elhangzott a sérelem, miszerint a harcolni tovább nem akaró, családjaik körébe hazatérő székely határőröket a hatóságok összeszedik, hadifoglyoknak tekintve őket elhurcolják, és csak azokat engedik szabadon, akik áttérnek az ortodox vallásra.28

A Maros-Torda vármegyei panaszok is helyet követeltek maguknak a nyilvánosság előtt. A Kommunista Párt és a Magyar Demokrata Szövetség megyei vezetői november 11-én emlékiratot nyújtottak át dr. Bozdog prefektusnak. A „súlyos, sorozatos sérelmek” nyomán megszületett dokumentumban leszögezik, hogy „a közigazgatás megszervezőinek nagy része a bosszú gondolatával jött ide, rajtunk kívánják megbosszulni azokat a sérelmeket, amelyeket a fasiszta magyar állam velük szemben elkövetett. […] A [szovjet–román] fegyverszüneti egyezmény második pontjára hivatkozva a román hatóságok – sajátos értelmezésük alapján – letartóztatják és internálótáborok felé irányítják mindazokat a férfiakat, gyakran asszonyostól, csecsemőstől […], akik a magyar vagy a román hadseregből megszöktek, eldobva a Szovjetunió ellen irányított fegyvert […]; a német és magyar hadseregtől elhurcolt és most Észak-Erdély valamelyik részéből visszatért lakosságot”, sőt „kivizsgálatlan feljelentésre, vádaskodásra bárkit”.29

Ugyanebben az időszakban Brassó megyei magyarok kényszermunka-szolgálatra elhurcolt magyar férfiak sorsát tették szóvá. A Magyar Népi Szövetség egyik, tatrangi népgyűlésén elhangzott: „nem demokrácia az, hogy a gyermekeinket elhurcolják, azt sem tudjuk hova”. Az internálások mellett ugyanis az úgynevezett munkaszolgálatra való behívást is magyarellenes akcióvá tették a hatóságok. Ezt igazolja a tatrangiak panasza, miszerint szívesen vállalják a munkát, „de ne csak a magyarokat vigyék” munkaszolgálatra, ahol a drótsövénnyel körülvett embereket, „úgy kezelik […], mint a rabokat”.30 Munkaszolgálatra hurcolt három panaszos arról számol be, hogy kiveszik őket a rendes katonai szolgálat alól, és rabmunkára küldik őket csak azért, mert magyarok.31

Az elhurcolt családtagjaikat, hozzátartozóikat keresők a lapokhoz fordultak segítségért. Kolozsváron asszonyok egy csoportjának válaszolva a Világosság „a felszabadulás első napjaiban biztonsági okoból elvitt férfiak”-ként említi az elhurcolt ezer és ezer civilt.32

A sajtón keresztül november végén került nyilvánosságra a hivatalos forrásból származó első adat az elhurcoltak számára vonatkozóan. Az igazságügyminiszté-riumtól a deportáltak hazaengedését kérve Háromszék vármegye vezetése felterjesztésében azt írja: „a román csendőrség több mint 2000 Háromszék megyei lakost hurcolt magával, akik most is Földváron és más ismeretlen helyen vannak kény-szermunkán”.33 Az elhurcolás jellegzetes módszere volt ugyanis a néhány napi munkára történő behívás.34 Csíkszentmártonban a németek által felrobbantott vasúti híd újjáépítésére/kijavítására hívták össze a község férfi lakosságát, de különválasztották azt a harmincfős csoportot, amely a frontról nem sokkal azelőtt otthonaikba hazatért volt katonákból, immáron civilekből állott. Munka helyett a csíkszeredai csendőrségre, onnan pedig vonattal a brassói lágerbe hurcolták őket. Brassóban a szovjet lágerparancsnok nem fogadta őket mondván, „civilekre nincs szükség, engedjétek őket szabadon”. Ennek ellenére – nyilván felsőbb parancsra – a román csendőrők Földvárra kísérték a csíkszentmártoniakat,35 akiknek ügyében hivatalos községi küldöttség kereste fel Brassó megye prefektusát, Zaharia ezredest, s noha ígéretet kaptak az elhurcoltak szabadon bocsátására,36 a csíkszentmártoni internáltak közül még életben maradók csak 1945 márciusában szabadultak, amikor a hozzátartozók pénzért kiváltották őket.37

A hozzátartozókon kívül sokáig más alig hallatta szavát az internáltak érdekében. Kacsó Sándor gyakorlatilag valamennyiük nevében szól, amikor a Târgu Jiu-i táborban 1944 novemberében-decemberében írt Lágerének című versében így fogalmaz: „Értem most senki, senki nem kiált.”38 A Magyar Népi Szövetség elnöke, Kurkó Gyárfás egy csíkszeredai népgyűlésen a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény „valamennyi rendelkezésének lelkiismeretes betartására” szólít fel39 tökéletes összhangban dr. Petru Groza (akkor még helyettes miniszterelnök) kijelentésével, miszerint „szigorúan végrehajtjuk a fegyverszüneti feltételeket.”40 Az MNSZ elnöke ugyan megfogalmazza, hogy a román hatóságok „veszedelmes fasiszták” megbélyegzéssel demokrata székelyeket hurcoltak el, de hozzáteszi: „a székelység kötelessége, hogy az itthon maradt fasiszta elemeket […] ezekért a becsületes emberekért szolgáltassa ki”.41 Ezzel a megközelítéssel Kurkó megkerüli a lényeget, vagyis azt, hogy az embereket azért hurcolták el, mert magyarok, másfelől mondhatni kiszolgáltatja a román hatóságoknak azokat a magyarokat, akikre rá lehet fogni, hogy fasiszták. Hiszen ugyan kit lehetett volna internálni olyan körülmények között, hogy a magyar adminisztráció 1944 szeptemberében Észak-Erdélyből kivonult, és a kiüritési parancs miatt távozni kényszerülők mellett „elmenekült mindenki, akit a fasiszta propaganda megfertőzőtt”?42 Az is igaz viszont, hogy nem sokkal később egy Brassóban tartott MNSZ-nagygyűlésen Kurkó Gyárfás már megbélyegezte az erőszakos hittérítést.43

Az internáltak ügyében sokat nyomott a latban a Maros-Torda megyei magyarság kiállása. A Szabad Szó azt követelte, hogy „Engedjék vissza az elhurcoltakat”, a védtelen és kiszolgáltatott magyarok egész seregét, akiket az Észak-Erdélybe berendezkedő új hatalom hurcolt internálótáborokba.44 Marosvásárhelyről hivatalos küldöttséget menesztettek Bukarestbe, ahol az internáltak ügyében a belügyminisztériumban annyit sikerült elérni, hogy a Târgu Jiuban fogva tartottak közül 28 Maros-Torda megyei gyermeket néhány napon belül szabadon bocsátottak, és ígéretet kaptak arra vonatkozóan, hogy a többi internáltat is szabadon engedik.45 A küldöttség tagja, Pop Remus ügyvéd beszámolt arról, hogy Bukarestben a Maros-Torda megyéből internált 450 gyermeknek és hozzátartozóiknak a szabadon bocsátását sürgették, s hogy Galaþi-ról és Târgu Jiuból 300 gyermeket engedtek el a belügyminisztérium azon rendelete alapján, amely a nem harc vagy menekülés közben elfogott emberek szabadon bocsátását szabályozta. Pop Remus szavai szerint a BM a katonaszökevényeket is elengedi.46 Tekintettel arra, hogy az internáltak 70–80 százaléka a magyar hadseregből megszökött férfiakból került ki, a belügyminisztérium a fegyverszüneti vegyesbizottsághoz fordult a kérdés tisztázása ügyében. A vegyesbizottság azt válaszolta: a magyar hadseregből megszököttek nem tekintendők hadifoglyoknak.47

Az áttörést kétségkívül a belügyminisztériumnak az a rendelete hozta meg, amely rávilágított a csendőrségi túlkapásokra, valamint arra, hogy az internálások végrehajtásakor „a rendőri közegek […] súlyos hibákat követtek el”48. „Egyes jelek […] arra mutatnak, hogy azt a műveletet [az internálást – B.L.] nem mindenütt hajtották végre tárgyilagosan. Így egyes alantas szervek […] ártatlan embereket tartóztattak le” – áll a BM rendeletében.49

A belügyminisztériummal szinte egy időben a Magyar Népi Szövetség is tisztázni igyekezett a nyilvánosság előtt álláspontját az elhurcoltakat illetően. A Bukarestben december 17-én tartott MNSZ-nagygyűlésen elhangzott, hogy „az internálótáborokban néhány száz valódi fasiszta mellett román állampolgárságú magyar munkások és földművesek ezrei sinylődnek”.50 A nagygyűlés határozatban szögezte le, hogy „a munkatáborokban levő magyarok […] a sovinizmus áldozatai”, az internálótáborokat pedig az igazi fasiszta bűnösök helyett „jórészt ártatlan kisemberek, főleg román [és magyar – B.L.] állampolgárságú magyarokkal töltötték meg”, a nagygyűlés ügyüknek felülvizsgálatát és az ártatlanok szabadon bocsátását követeli.51

1945 januárjában a Magyar Népi Szövetség és a Népvédelmi Egyesület Maros-Torda megyei szervezetei közös kiáltványban fordultak az illetékesekhez és a közvéleményhez az internáltak ügyében. Leszögezték: „Elhurcolták mindazokat, akiknek valamely román nemzetiségű polgártársával valamelyes nézeteltérése volt a magyar impérium alatt, vagy éppen az alatt az idő alatt, amíg a román hatóságok itt voltak Észak-Erdélyben [1944 szeptemberétől november 11-i kiutasításukig – B.L.]. Elégséges volt egy akármilyen alaptalan feljelentés, hogy a román csendőrség rátegye a kezét a feljelentettre és elhurcolja egy internálótáborba. […] Igen sokan azon a címen hurcoltattak el, hogy fasiszták. A fasiszta minőséget azonban csak a csendőrőrmester állapította meg saját akarata szerint, anélkül hogy ezeknek a szerencsétleneknek az ügyét valaki megvizsgálta volna, vagy ezt a minősítést valaki is ellenőrizte volna. Pedig mindezek az elhurcoltak kivétel nélkül mind földművesek voltak, akiknek nem volt és nem is lehetett semmiféle befolyásuk a politikára. […] Azon a jogcímen is nagyon sokan elhurcoltattak, hogy partizánok, holott közismert, hogy egész Észak-Erdély területén egyetlen puskalövés sem történt a polgári lakosság részéről a dicső Vörös Hadsereg ellen, ami kétségtelen bizonysága annak, hogy ezen a területen senki sem maradt itt azért, hogy partizánná váljon. […] ezrek és ezrek elhurcoltattak, akik mind, kivétel nélkül magyar nemzetiségűek voltak, hogy ezáltal az észak-erdélyi magyarság minél inkább megritkítassék”.52

1945 januárjában a Nicolae Rădescu-kormány miniszterelnök-helyettese, dr. Petru Groza arról biztosította az erdélyi magyarságot, hogy ha akaratának érvényt tud szerezni, huszonnégy órán belül minden internált szabad lesz.53 A Magyar Népi Szövetség és a Népvédelmi Egyesület újabb lépést tett az elhurcoltak érdekében. A Fegyverszüneti Bizottság politikai osztályához eljuttatott Memorandumban törvénytelennek ítélték meg az internálásokat végrehajtó hatóságokat, mivel ezek a Fegyverszüneti Bizottság „törvényesítése nélkül” működtek, következésképpen ténykedésük is érvénytelen.54

Az MNSZ viszont 1945 februárjában tette meg az első határozott lépést az elhurcoltak szabadon bocsátásáért. A Rădescu miniszterelnökhöz és az Országos Demokrata Arcvonalhoz küldött táviratban a földvári és más internálótáborok ügyében leszögezik: „E táborokban uralkodó állapotok a fasiszta haláltáborokra emlékeztetnek […]. Tervszerű merénylet ez az együtt élő népek demokratikus szellemű összefogása ellen”.55 Azazhogy ki nem mondva is: tervszerű merénylet volt ez a magyarság ellen.

Ilyen előzmények után kerültek nyilvánosságra az első adatok a tragédiáról. A lapok közölték az első fogolynévsorokat56 és az első helyszíni beszámolókat,57 mindezek nyomán mondhatni egész Erdélyre kiterjedt a foglyok életének mentésére már korábban elindult lakossági segélyakció, amelyben mindenekelőtt a hídvégi magyarok jeleskedtek. Különösen Földvár kapott nagy hangsúlyt az életmentés során. A Groza-kormány 1945. március 6-i hatalomra kerülése, ha egyebet nem is, de annyit mégis jelentett, hogy immáron hivatalosan beengedték a táborokba az élelmiszerből, ruhából és gyógyszerekből álló segélyszállítmányokat.

Az elhurcoltak szabadon bocsátását jelentősen elősegítette az, hogy a Magyar Népi Szövetség 1945 tavaszán tisztázta végre álláspontját. Az MNSZ észak-erdélyi bizottsága 1945. március 7-i táviratában arra kérte az egy nappal korábban hivatalába lépett Groza miniszterelnököt, hogy „rendelje el sürgősen a munkatáborok, a földvári haláltábor s általában az összes olyan koncentrációs tábor feloszlatását, amelyeket a reakciós kormányok és hatóságok a magyar nép sanyargatására állítottak fel”.58 Néhány nap múlva Kolozsváron az MNSZ vezetőinek a magyar intézmények, egyházak, szervezetek és iskolák képviselőivel folytatott tanácskozásán megerősítették az MNSZ 21 pontban összefoglalt kívánságait, amelyek között legsürgősebbnek nyilvánították „az Észak-Erdélyből vagy Dél-Erdélyből tisztán faji megkülönböztetés alapján elhurcolt magyar polgári lakosság azonnali hazaengedését s a különféle munkatáborok és fogolytáborok teljes feloszlatását”.59

Bár Grozának immár kezében volt a hatalom és az eszköz ahhoz, hogy ígérete szerint elrendelje az internáltak huszonnégy órán belüli szabadon bocsátását, hosszú hónapok teltek még el, amíg erre sor került. 1945 júniusában például a Târgu Jiu-i táborban az ún. rostálóbizottság még mindig talált 2000 olyan internáltat, „akiket tisztán magyarságuk miatt, ártatlanul hurcoltak el”.60 Târgu Jiuból a többi, mintegy 15 000 internált szabadon bocsátása csak júniusban kezdődött el,61 Focşani-ban is találunk még foglyokat 1945 nyárutóján, a földvári lágerből pedig csak 1945 októberének végén engedték szabadon az utolsó fogva tartottakat.62 Viszont ennél sokkal később jöhettek haza azok a túlélők, akiket a romániai lágerekből a Szovjetunióba hurcoltak, hogy Sztálin parancsa szerint úgymond újjáépítsék azt, amit a háború lerombolt. De ez a tervszerű merényletnek egy másik fejezete.

JEGYZETEK

1. Idézi Gosztonyi Péter: Vihar Kelet-Európa felett. Bp., 1990, 152–153.

2. Idézi Gosztonyi Péter: Háború van, háború. [Budapest] 1989. 26.

3. Uo. 32.

4. Uo. 32–33.

5. Dumitru Şandru: Metamorfozele gulagului românesc. Centrele de internare: 1944–1945. In: Arhivele totalitarismului 1994/1–2, 7. A továbbiakban: Şandru.

6. Şandru: 8.

7. Şandru: 8.

8. Şandru: 8.

9. Monitorul Oficial. Partea I. Nr. 219/22 septembrie 1944. Az első közlésben előforduló sajtóhibákra való tekintettel a Hivatalos Közlöny november 14-i 264. számában újraközölték az egyezményt. Ennek nem hivatalos magyar fordítását közli a Brassóban megjelenő Népi Egység c. napilap 1944. december 3-i száma.

10. Şandru: 14.

11. Şandru: 14.

12. Şandru: 15.

13. Şandru: 16.

14. Şandru: 18.

15. Regulament pentru înfiinþarea şi funcþionarea centrelor de internare. Jurnalul Consiliului de Miniştri Nr. 762. Monitorul Oficial. Partea I. Nr. 258 din 6 noiembrie 1944. A szovjet–román fegyverszüneti egyezmény 2. szakasza arról rendelkezett, hogy “Románia kormánya és főparancsnoksága kötelezi magát Németország és Magyarország Románia területén található fegyveres erőinek lefegyverzésére és internálására, valamint az emlitett államok ott tartózkodási hellyel bíró állampolgárainak internálására”. Ennek a szakasznak a függelékében rögzítették, hogy a rendelkezés nem vonatkozik “az illető országok zsidó eredetű honpolgáraira”. A 15. szakasz szerint a román kormány kötelezettséget vállalt arra, hogy román területen feloszlat mindenféle és a jövőre nézve nem engedélyez semmiféle „fasiszta rendszerű, hitlerbarát politikai, katonai vagy félkatonai” vagy bármilyen egyéb, az Egyesült Nemzetekkel, “de kivált a Szovjetszövetséggel szemben ellenséges eszmeterjesztést űző” szervezetet. Lásd még a 9. pontot.

16. Néhai Zippel Ferenc temescsákovai iskolaigazgató-tanító jegyzetfűzetéről és az abban leírtakról van szó. A valószínűleg hiányos dokumentum eredetijét unokája, Kőmíves Mihályné Zippel Annamária őrzi Sepsiszentgyörgyön, a füzet egy fénymásolata a szerző tulajdonában.

17. Zippel-napló.

18. Niculae Spiroiu tábornok, egykori honvédelmi miniszter 1993. június 15-i keltezésű, 3581. számú levelében válaszolt Kerekes Károly RMDSZ-es parlamenti képviselőnek a földvári fogolytábor 1944 októbere és 1945 júniusa közötti működésére vonatkozó, 1993. június 11-i levelére.

19. Uo.

20. Nagy B. Imre (Szárazajta) földvári túlélő közlése: „Amikor én onnan 1945 márciusában megszöktem, nyolcezer embert hagytam ott.”

21. Szabad Szó (Marosvásárhely), 1945. február 22.