Oraşul Stalin, 1950-1960

A Calea Moscoveien, majd folytatásán, a Bulevardul Leninen és annak is a folytatásán, a Bulevardul Stalinon kellett végigautóznia a Bukarestből érkező utazónak ahhoz, hogy a Sztálin sugárút végén jobbra fordulva a Vorosilov utcán haladhasson végig, ki a városból, Nagyszeben felé. Ha nem jobbra, hanem balra fordult volna, úgy a Strada 7. Noiembrien találta volna magát, ahonnan az első utca jobbra a Majakovszkij, a második utca pedig a Vörös Hadsereg nevet viselte. Nem messze innen volt a Molotov utca, és valamivel odébb neveztek el utcát Pavlovról, Maxim Gorkijról, Ilja Ehrenburgról és Alekszej Tolsztojról. Hasonló közterületnevekkel nemcsak itthon, hanem egész Kelet-Európában találkozhattunk az ötvenes években, éppen ezért a Sztálin kegyeiért folyó béketáborbeli versengésnek a kényszerűen következő eleme volt a szovjet vezető nevét viselő egész települések létrehozása. Csehszlovákia, Jugoszlávia és Albánia kivételével mindegyik (nem a Szovjetunióhoz tartozó) kelet-európai szocialista országnak megvolt a maga Sztálinvárosa. Volt közöttük olyan, amelyik újonnan épült „első szocialista város”-ként került fel térségünk térképére, és voltak olyanok, amelyek több évszázados múltra tekintettek vissza akkor, amikor Sztálinvárossá lettek. Élettartamukat tekintve nagyok az eltérések Kelet-Európa Sztálinvárosai között, ahogyan  létrejöttük időpontja is eltérő. Az első világháború után jelentősebb nehézipar és természeti kincsek nélkül maradt Magyarország és az újszülött Német Demokratikus Köztársaság esetében új, mai szóhasználattal élve zöldmezős beruházásként született meg a Sztálin nevét viselő vasmű, később pedig a vasmű köré épült település. Bulgáriában, Lengyelországban és Romániában viszont már létező településeket, viszonylag nagy lakosságú regionális (fő)városokat kereszteltek át Sztá-linvárossá. Mig a Sztálinvárosok többsége 1950 körül jött létre, a lengyel és a keletnémet pártvezetés későn kapcsolt, azaz Sztálin halála után igyekezett kifejezni hódolatát egy-egy település átkeresztelésével. Így történhetett meg az, hogy az ötvenes évek elejétől kezdve „szovjet ércből és lengyel szénből német békeacélt” (Friedensstahl) termelő Eisenhütten-kombinat-Ost csak 1953. május 1-jén kapta meg a Stalin Kombinat nevet, és a Wohnstadt des Eisenhüttenkombinats-Ostból csak 1953 júniusában lett Stalinstadt.1 Születésének időpontját leszámítva, a magyarországi Dunapentele sorsa kísértetiesen hasonlít a német munkáskolóniáéhoz. A négyezer lakosú Duna menti falu határában 1950-ben rakták le nagy hírveréssel a Dunai Vasmű alapkövét. A falu átkeresztelése nem váratott sokat magára: „14 800 sztahanovista, brigádvezető, mérnök, dolgozó paraszt, DISZ-tag és segédmunkásnő” kérésére Dunapentele a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 34. évfordulójának tiszteletére, 1951. november 7-én vette fel a Sztálinváros nevet.2 „Magyarország első szocialista városának” létrejöttét az esemény jelentőségéhez méltón ünnepelték meg a helybeliek: a korabeli sajtó szerint éppen ezen a napon öntötték Dunapentelén „az első magyar acélt”. A lengyel Katowice Sztálinvárossá alakulásáról nem tudunk sokat. A sziléziai főváros és szénbányászati központ a lengyel köztudat szerint főként Edward Giereknek, a lengyel munkáspárt egyik akkori vezetőjének és Katowice környékéről származó harcostársainak köszönheti a nevét. Gierek, ugyanúgy, mint közeli munkatársai, bányászcsalád leszármazottja volt. Elképzelhető tehát, hogy Gierekék rendszerhűségének és lokálpatriotizmusának a keveredéséből született 1953-ban az „új” Stalinogrod. Várna, az első kelet-európai Sztálinváros (1949), valószínűleg már létező hajógyára és gépipara miatt (és ezért viszonylag számottevő munkáslakosságának köszönhetően) ajándékoztatott meg a Sztálin (nem Sztálingrád!) névvel, ám itt is szimbólumértékű a névváltoztatáshoz kiválasztott időpont: Sztálin 70. születésnapja alkalmával a bolgár pártvezetés aligha lephette volna meg szebb ajándékkal a szovjet pártvezért. Ha egy pillanatra eltekintünk Romániától, akkor zavaró kakukktojásként bukkan föl Csehszlovákia, ahol nem létezett Sztálinváros az ötvenes években. (Az 1948-ban „harmadik utat” választó Jugoszláviában és a szintén  ekkortájt talán „negyedik utat” választó Albániában a Sztálinnal való szakítás magyarázza a Sztálinvárosok hiányát.) Volt viszont a Magas-Tátrában egy Sztálin-csúcs (Stalinov Štít, ma Gerlachovka Štít, 2663 méter), amely egyben Csehszlovákia legmagasabb hegycsúcsa volt (s ha már szó esik a Sztálinról elnevezett hegycsúcsokról, érdemes megemlíteni Bulgária legmagasabb hegycsúcsát, a 2925 méteres Musalát, amely 1956-ig viselte Sztálin nevét). A csehszlovák Sztálinváros „hiánya” talán azzal magyarázható, hogy Csehszlovákiában a negyvenes évek végén már egy stabil, „a nép akaratából” uralkodó kommunista párt vezette az országot: az 1946-os demokratikus választásokat 38 százalékkal nyerte meg a Csehszlovák Kommunista Párt, az 1948. februári államcsíny pedig, ha úgy tetszik, alkotmányos körülmények között ment végbe. A csehszlovák hatalom valószínűleg nem állt szemben olyan legitimációs deficittel, mint ahogy ez másutt történt a kelet- vagy kelet-közép-európai térségben, s ezért egy, a hatalom legitimálását szolgáló Sztálinváros létrehozása „fölöslegesnek” tűnhetett a helyi pártvezetők szemében.

A felsorolt városok között Brassó talán rendhagyó Sztálinváros volt. Nem zöldmezős beruházásként épült új város, mint keletnémet vagy magyar névrokona, és nem volt a várnai hajógyárhoz vagy a később megépült várnai ikervároshoz, Devniahoz mérhető nehézipara sem. Nem volt Katowicéhez hasonlítható bányaipara, sőt a legközelebbi nagyobb bányavidékek ötven, száz vagy ennél is több kilométerre estek Brassótól. Az eddig Brassóról mint Sztálinvárosról megjelent írások közül egyiknek sem sikerült megfejtenie, hogy miért pont egy erős polgári és kereskedelmi tradíciókat felmutató városra, az etnikailag és társadalomszerkezetileg homogénnek egyáltalán nem mondható Brassóra esett a román pártvezetés választása. Több idős brassóival találkoztam, aki úgy emlékszik, 1950-ben arról volt szó, hogy Brassóba fogják áthelyezni a Romániában állomásozó szovjet hadsereg vezérkarát – szerintük ezért kellett Brassónak fölvállalnia a sztálinvárosi szerepet (ezt az állítást egyelőre nem sikerült levéltári kutatásaimmal alátámasztanom). Mások szerint volt már ekkor Brassóban egy viszonylag nagy számú és alacsonyan képzett munkásréteg, amelynek egy része talán szimpatizált is a kommunizmus eszméjével, sőt támogathatta, netán kezdeményezhette a város átkeresztelését.3 Ezt a változatot erősíti meg egy korabeli újságcikk állítása, miszerint három brassói vasutas, Toreanu Ioan, Buda Alexandru és Fehér Iosif kezdeményezésére lett Brassóból Sztálinváros. Az általam megkérdezettek egy harmadik csoportja meg van győződve arról, hogy szándékosan, „büntetésből” lett éppen egy erdélyi városból Sztálinváros. Bármely verzió állna közelebb a valósághoz, az etnikai kritérium fontos szerepet játszott Brassó átnevezésében. A három legnagyobb erdélyi nemzet támogatását volt hivatott jelezni, hogy a levelet, amelyben a „brassói munkásság” kéri a város nevének a megváltoztatását, a román aláírók mellett aránylag sok magyar és német munkás és munkásérzelmű értelmiségi is aláírta (köztük „pictor Johannes Mattis Teutsch”). Hannelore Baier a bukaresti Allgemeine Deutsche Zeitungban 2002 januárjában megjelent Sztálinváros-cikkében felhívja a figyelmet arra, hogy a román lapokkal ellentétben egyetlen német nyelvű lapban sem közölték a levél aláíróinak névsorát.4 Talán azért, találgathatunk, mert a kommunizmusért legkevésbé lelkesedő erdélyi nemzet olvasói felháborítónak tartották volna azt, hogy egy ilyen iromány alá a városalapító szász nemzet egyik kiemelkedő egyéniségének a nevét is odabiggyesztették? Nem tudjuk, mint ahogy azt sem tudjuk, hogy Mattis Teutsch tudott-e róla, netán hozzájárult-e ahhoz, hogy az ő neve is szerepeljen a levél alján mint a névváltoztatást kezdeményező brassói lakosok egyike. Tudjuk viszont a bukaresti sajtóból, hogy 1950. augusztus 23-án reggel 10 órakor 60 ezer brassói lakos üdvözölte „leírhatatlan jubilációval” a helyi Augusztus 23-a téren (a Tanács-téren) Nicolae Drugának, a tartományi pártszervezet helyettes titkárának a bejelentését, miszerint a kormány és a párt, „eleget téve a brassói dolgozók óhajának”, engedélyezi a város nevének megváltoztatását. A demonstráción részt vevő Marin Florea Florescu, a Nagy Nemzetgyűlés Elnökségének titkára egy augusztus 22-i (tehát egy nappal korábbi) keltezésű rendeletet is felolvasott, amely a névváltoztatásnak immár jogi erőt is adott. A rendelet egyetlen paragrafusa így szólt:

”Joszif Visszarionovics Sztálinnak, az egyetemes munkásosztály nagy géniuszának, a szovjet nép vezetőjének, népünk felszabadítójának és szeretett barátjának tiszteletére, Brassó város e rendelet közzétételétől kezdve a Sztálinváros nevet fogja viselni.”5 

Brassó Sztálinvárossá való átvedlésének ideje körülbelül egybeesett egy jelentős területi-közigazgatási reform bevezetésével (a „rajonizációval”) és az első román ötéves terv elindításával. Romániai magyar szempontból rendkívül fontos, hogy ekkor jött létre a Maros Magyar Autonóm Tartomány (Regiunea Autonomă Maghiară Mureş), amely – ez már a sors iróniája – pontosan akkor tűnt el Románia közigazgatási térképéről, amikor tíz évvel később a romániai Sztálinváros is visszakapta eredeti nevét. Arra, hogy mennyire vették komolyan Sztálinvárosban az első ötéves tervet, jellemző, hogy a terv életbelépésének első napján, 1951. január 1-jén a Drapelul Roşu (volt Otto Scherg) szövetgyár dolgozói ünnepélyesen bejelentették: vállalják, hogy az ötéves tervben előírt termelési kvótákat már három éven belül teljesítik.6 Júniusban a Drum Nou arról számolt be, hogy a város munkásai „sztahanovista és szovjet gyártási módszerek segítségével” már az októberi termelésen dolgoznak.7 1951 végéhez közeledve arról olvashattunk, hogy harminc sztálinvárosi gyár dolgozik az 1953-as (!) terv teljesítésén.8

Az egymást kényszerűen túllicitáló termelésikvóta-vállalások (és valószínűleg nem a kvóták teljesítése) szükségessé tették, hogy a felelős hatóságok rövid időn belül drasztikusan növeljék a gyárak kapacitását és egyúttal a bennük dolgozók létszámát. Így lett néhány éven belül az IAR repülőgépgyárból óriási mezőgazdasági munkagép- és traktorgyártó üzem, a vasúti szerelvényeket és mozdonyokat (a háború alatt ágyúcsöveket is) előállító Astra nehézgépgyárból pedig óriási teherautó- és dízelmotor-gyár. A magukat az ötvenes években kinövő „nehézipari egységek” listáján szerepel még az 1880-ban S. Schiel Maschienen Schlosserei A. G.-ként alapított és 1961-ben Hidromecanicává átkeresztelt Strungul öntőde és nehézgépgyár, az 1911-ben Gebrüder Schmidt A. G.-ként született Răsăritul tégla- és cserépgyár, a francia alapítású Metrom fémfeldolgozó üzem, a hivatalosan karburátorok gyártására szakosodott Uzina 2 (volt Voina) és a Malaxa fegyvergyárak, a Vegyi Művek, valamint a későbbiekben több „házgyárat” működtető, majd ezeket egy fedél alatt egyesítő Építkezési Tröszt. A könnyűipar kisóriásaivá nötték ki magukat az ötvenes években a Drapelul Roşu (volt Scherg) szövetgyár, a Poiana Săpun szappangyár, a Desrobirea (volt Hess) csokoládégyár és a 7 Noiembrie cipészszövetkezet.

Ennyi gyár és üzem egyidejű bővítése nagy létszámú munkáscsoportok beáramlásához vezetett Sztálinvárosban. Az új jövevények befogadására már az ötvenes évek legelején elkészült a Centrul Ucenicilor nevű, 1500 inas befogadására tervezett inasiskola.9 Az „oktatóközpontban” (Centru de Educare10) közös hálószobák, étkezdék és műhelyek mellett olyan tantermek is voltak, ahol megfelelő ideológiai képzésben részesítették a Steagul Roşu tehergépkocsi- és csapágygyár újonnan betelepült inasait. A kantinokra az a kettős feladat hárult, hogy egyrészt „felszabadítsák” a fiatal dolgozókat (főleg férfiakat) az egyedül étkezés burzsoá szokása alól, másrészt pedig vonzóvá tegyék a munkáslétet mindazok számára, akik a falusi parasztgazdaságok felszámolásának következtében menekültek a nagyvárosokba. A nagyméretű és gyors szakmai és társadalmi mobilitás, a tradíciókat, a családi kötelékeket felszámoló kényszerű migráció fő célja (és eredménye) viszont máshol keresendő. A bővülő munkásság közösségi programjait – ideértve a közös étkez(tet)ést, a nagy hálókban való alvást, a „kollektívákban” megszervezett munkát és tanulást – olyan viselkedési normák feltételének tekintette a párt, amelyek nélkül az áhított szabványproletár vagy az oly sokat emlegetett világproletár nem születhetett volna meg (az megint más kérdés, hogy valóban volt-e esély arra, hogy ilyen rövid időn belül eltűnjenek a több évszázados polgári kultúra és értékrendszer jegyei).

A Centrul Ucenicilor pilótaprojekt megvalósítása után viszonylag rövid időn belül egész lakónegyedek épültek Sztálinvárosban (Steagul Roşu, Tractorul, Bukaresti úti lakónegyedek stb.). Bár a hatvanas évek derekáig nem használtak úgynevezett paneleket (amelyekből később, főleg a Ceauşescu-korszakban építettek egész betonvárosokat), az iparosítási „kampány” az ötvenes években a román építőszektort is megfertőzte. A civil építmények tervezésére létrehozott Építőipri Tervezőintézet (Insti-tutul de Proiectare a Construcþiilor – IPC) már 1952-ben felhívta a figyelmet az építkezés iparosításának a hasznára. Nemcsak az építkezés kerül kevesebbe, érveltek a szakértők, ha egyenesen az építőtelepeken gyártják „előre” a különböző építési folyamatokban használt elemeket, de a tipizált tervezés és gyártás „igazságos lakóhelyeket” is szül majd, ezáltál járulva hozzá a párt egalitárius törekvéseinek a megvalósításához. A bukaresti építészek akkori szaktekintélye (ő volt egyebek mellett a Scânteia-ház egyik tervezője), Marcel Locar professzor egy 1952-ben megjelent cikkében a következőket írta: a kommunizmus építése Romániában szorosan összefügg az „individualista kispolgári élettér kommunizálásával”. Ezért van szükség egy olyan új építészet megszületésére, amely mellőzi az építészek „formalista és kozmopolita impulzusait”, olyanra, amely „magas művészi értékű építményeket eredményez, és méltó a nagy sztálini korszakhoz”.11 Locar tudni vélte, hogy „az építészeti alkotás folyamata aktív szerepet kaphat a tömegek kommunista nevelésében”. És igaza volt. 1954-től kezdődően már arról értekeztek az időközben Arhitectura RPR-re átkeresztelt szaklap cikkírói, hogy 24 és 38 négyzetméter között optimális egy kétszobás lakás mérete, a konyhák 6 és 7 négyzetméter közötti területtel ideálisak, míg az előszobák szélessége egy új tömbházban „nem kell hogy meghaladja az 1,1 métert”. A tudományos alapokra helyezett élettér-dizájnnak megvolt a megfelelője a városi területrendezésben is. Amikor az ötvenes évek végén újabb és újabb módosítások után megszületett Brassó átfogó területrendezési és területfejlesztési terve, ezt már egyenesen tudományos „rendszernek” tekintették.12 A tervezők motivációja és szóhasználata könnyen megmagyarázható: ha minden lakás (ál)tudományos módszerekkel kiszámított elhelyezkedése, mérete és felosztása hasonló, sőt egyforma (márpedig egyforma kell hogy legyen, hiszen a tudományt nem lehet testre szabni), akkor ez az emberek életvitelére és idővel az emberek világnézetére is uniformizálóan fog hatni.

A megnövekedett lakosság és a város egyre növekvő beépített területe szükségessé tette, hogy a várostervezők minél hamarabb és minél hatékonyabban oldják meg a városon belüli közlekedés ügyeit-bajait. A nagy hírveréssel elindított villamosítási kampány legújabb elemeként a városvezetés 1957-ben határozta el a trolibusz „bevezetését”. 1958 novemberében arról írtak a lapok, hogy az első trolibuszvonal számára tervezett 477 felsővezeték-tartó villanyoszlopból már a helyén van 250, és hogy a 4100 méter hosszúságúra tervezett vezetéknek egy másfél kilométeres szakasza már meg is épült.13 Néhány hónappal később, 1959 februárjában avatták fel a hálózatot árammal ellátó transzformátort,14 majd 1959. május elsején (a tervezettnél két hónappal később) felavatták magát az első trolibuszvonalat is.15 A Porond és a vasútállomás közötti, összesen öt kilométer hosszú pálya csupán az első trolibuszvonal volt Sztálinvárosban. A hatvanas évek közepére Brassóban a tizenkét autóbuszvonal mellett már kilenc trolibuszvonal is üzemelt, amelyek közül a legtöbb kifejezetten a gyári dolgozók munkába szállítását szolgálta. (Építettek olyan vonalat is, amely a traktorgyárat kötötte össze a kamiongyárral.)

A villamosításnak voltak viszont egyéb vívmányai is. Az évtized végén egyre több üzemben vezették be a munkások egészsége iránti törődés jeléül a higanygőz-lámpás világítást. Ha hiszünk a helyi sajtónak, akkor közvetlenül az új világítás üzembe helyezése után több gyárban is ugrásszerűen megnőtt a termelés. Volt a villamosítási kampánynak még egy, ezúttal pusztán ideológiai megfontolásokra visszavezethető újítása is, amely „a dolgozók kulturális szintjének növelését” (sic!) szolgálta: a „rádiófikáció.” Míg az első ötéves terv alatt (1950–1955) három „rádiofikáló állomás” juttatta a sztálinvárosiak lakásába és munkahelyére a párt szubliminális, Orwellre emlékeztető propagandaáradatát, addig az évtized végén a helyi Volkszeitung már arról írt, hogy a népi demokrácia éveiben 57 000 lakás és munkahely köttetett rá a kábelrádiós rendszerre. 1960 végén Sztálin rajon 114 településén létezett már „rádiofikáló állomás.”16 Nem kevésbé fontos szerepet szántak az utcákon elhelyezett, tölcsér alakú hangszóróknak. A Szabad Európa Rádió egy 1957-es jelentése szerint „fülsüketítő hazafias dalok árasztották el Brassó utcáit, reggeltől késő délutánig”.17

A sztálinvárosi lakosság iránti gondoskodás az élelmiszerekkel és egyéb fogyasztói javakkal való ellátottság terén nem volt az eddig felsoroltakhoz hasonlítható. Az 1952 és 1956 között Sztálinvárosban létrehozott, 97 „egységet” számláló Alimen-tara-hálózat képtelen volt ellátni a lakosságot a legalapvetőbb élelmiszerekkel, így például vajjal, tojással, hússal, cukorral, liszttel és egyebekkel.18 A város két Comali-ment nevű „bemutatóboltja” (magazin de prezentare vagy magazin model) sem javított sokat a város élelmiszerekkel való ellátottságán. Bár itt általában nem alkalmazták a jegyrendszert (ami azt jelentette, hogy az ember annyiszor vásárolhatott 250 gramm vajat vagy félkiló lisztet, ahányszor csak sorban állt, feltéve, hogy egyáltalán árulták-e az adott élelmiszert), az áruválaszték meglehetősen szegényes volt. A nagyobbik ilyen Comaliment-boltot a November 7. utcában (Kolostor utca, ma Mure-şenilor), egy egykori magánbank és egy államosított kocsma összenyitott helyiségeiben rendezték be. A Szabad Európa Rádió egyik riportja szerint 1955 nyarán tönkrement a bolt hűtőberendezése. Mire a személyzet észrevette, az élelmiszerek megromlottak. A felelősségrevonás elől menekülve a bolt továbbadta ezeket az élelmiszereket a város különböző gyári kantinjainak. Pár nappal később több ezer ember szenvedett ételmérgezést Sztálinvárosban.19

A feketepiac virágzása arányos volt az élelmiszerhiány mértékével. A feketepiacon gyakran az állami boltokból ellopott élelmiszerekkel kereskedtek, de kereskedtek bútorral, hangszerekkel, festményekkel is, amelyeket főleg a városközpontból kilakoltatott vagy deportált szászok hozzátartozói árultak bagóért. Az évtized eleji zongora- és Biedermeier-bútor-dömping idején 800–1000 lejért lehetett zongorát vásárolni Sztálinvárosban. A lakosság ízlésének drámai átalakulását jelzi, hogy egy szájharmonikát már sokkal többre értékeltek: egy új Hohner szájharmonika 1000–1500 lejért cserélt gazdát.20 A feketepiacon való kereskedés természetesen tilos volt, ám itt is (és főképpen itt) lehetett alkudozni a hatóságokkal. Ha az ügyben „méltányosan” eljáró rendőr közvetlenül nem volt hajlandó lefizetésként elfogadni a lefoglalt áru egy részét, akkor bevett gyakorlat volt egy, a rendőr által megnevezett harmadik személynek átadni egy bizonyos pénzösszeget – és ezzel az űzérkedés kriminálitása el volt felejtve.21

A kulturális fronton bevezetett újítások között szólni kell az egykoron igen gazdag brassói művészeti, ezen belül főleg a zenei élet megbénulásáról. 1950 után a városi színházban már csak „kommunista darabokat mutattak be, vagy a régi klasszikusokat olyan részekkel egészítették ki, amelyek megfeleltek az ideológiai elvárásoknak, előírásoknak”.22 A zenei életből eltűntek a Mozart-, a dzsesszmuzsika- vagy a cigányzenekoncertek, ezek helyébe pedig olyan „hangversenyek” kerültek, mint az Uráli Állami Népi Tánc- és Zeneegyüttes a sajtó élénk figyelmétől kísért sztálinvárosi fellépése 1953 októberében, amelynek a Sovromtractor (később Ernst Thällmann, majd Tractorul) gyár díszterme adott otthont.23 Az irodalom helyzetére jellemző, hogy az 1952 áprilisában bevezetett, 8000 címet tartalmazó, 600 oldalas index szinte mindent betiltott abból, amit ma szépirodalomnak nevezünk.24 Eredetileg angolul vagy németül író szerzőket egyáltalán nem, franciául írókat csak ritkán lehetett megtalálni a könyvesboltokban, ehelyett rendszerhű szovjet vagy román szerzők műveivel töltötték fel az üresen maradt bolti és könyvtári könyvespolcokat. Aki nem tudott oroszul vagy nem vett részt valamilyenfajta orosz nyelvoktatási programban (például az iskolákban vagy a munkahelyeken), az a kereskedelmi kamarából az Orosz–Román Baráti Társaság székhelyévé átvedlett, úgynevezett ARLUS-házban (ma a Megyei Könyvtár székhelye) volt kénytelen heti két alkalommal orosz nyelvórára járni.25 A brassói szovjetizáció leglátványosabb eleme Sztálin hatalmas, fehér gipszből készült szobra volt, amelyet 1951. november 7-én a helyi Sztálin téren (a bíróság, később „pártház” épülete előtt) helyeztek el. A szoborról sok anekdota és vicc született, tény viszont, hogy leleplezésétől pár évvel későbbi eltávolításáig többször is meggyalázták, összefirkálták. Gyenge minőségű felülete miatt néhány hónappal elhelyezése után újra kellett meszelni, mert a különböző környezeti hatások megfeketítették hófehér gipszanyagát. Később a tér közepéről eltávolított szobor helyett a közeli posta mellett avattak fel egy újabb, immár bronzból készült szobrot, valamikor 1953-ban vagy 1954-ben (egy, 1954 augusztus 23-án közölt fényképen már ott áll új helyén a bronzból készült szobor; a régi gipszszobor 1953 márciusában, Sztálin halálakor még állt). A korábbi szoborgyalázásokból okulva az új Sztálin-szobrot jóval magasabb talapzaton helyezték el, elkerülendő az újabb szoborfirkák megjelenését.

Az ünnepi évfordulók alkalmával (november 7., augusztus 23., május 9. stb.) rendezett „mitingeknek” ez a Sztálin tér volt a helyszíne. A sors iróniája, hogy Sztálinváros legnagyobb ilyen mitingje éppen a Sztálin tiszteletére rendezett moszkvai gyászszertartás napján, az 1953. március 9-én megtartott felvonulás volt. Egy hivatalos jelentés szerint több mint százezer (!) ember vett részt ezen a napon a sztálinvárosi gyászünnepségen, és több tízezren sírtak, amikor délelőtt 11 órakor „leállt az élet a város utcáin és három percre felbőgtek a gyári szirénák”.26  

A Sztálinvárosban végbement változások közül talán a legfontosabb a lakosság fokozatos kicserélődése volt. Nem pusztán az etnikai arányok borultak fel, hanem – marxi terminológiát használva – az osztályok aránya is eltolódott. Az 1945-ös januári szász deportálást követte az ötvenes évek elején a román (és a még megmaradt német, magyar, zsidó) polgárság kitelepítése. Így például 1952 áprilisában 8000, májusban pedig 20 000 (!) brassói lakos kényszerű kilakoltatásáról és a Brassó környéki falvakba, a Székelyföldre vagy a Bărăganba való deportálásáról szólnak a Szabad Európa Rádió archívumában fellelhető dokumentumok.27 Utóbbi szám túlzottnak tűnhet, ám jelzi, hogy milyen mértékű volt a lakossági mobilitás az ötvenes években. Bár nem áll szándékomban túl sokat szólni a Sztálinvárosban gyakorolt terrorról – egyrészt társadalmi okokból, másrészt mert többen is foglalkoznak a sztálinvárosi és későbbi, brassói kegyetlenségek felderítésével28 –, legalább említést kell tenni azokról, akiket az állam meglepő szemérmetlenséggel, gyakran nyilvános perekben ítélt el tíz, tizenöt vagy akár huszonöt évi börtönbüntetésre pusztán azért, mert állítólag szembefordultak az államhatalommal, holott sokukat éppen azért zárták be, mert nem azt tették, amit tenniük kellett volna, például elmulasztották feljelenteni szomszédjukat, barátjukat, szülőjüket vagy házastársukat). A nagyobb perek közül mindenképpen ki kell emelni annak a sok brassói magyar fiatalnak az 1959-ben Marosvásárhelyen lefolytatott perét, akiket az 1956-os magyar szabadságharccal való szimpatizálásért ítéltek el több tucatnyi erdélyi EMISZ-es társukkal együtt. Összesen 77-en voltak. Bár 1964-ben mindegyiküket kiengedték, a vizsgálati fogságban és a börtöncellákban töltött évek egy életre megpecsételték mind saját sorukat, mind családtagjaikét. Szólni kell továbbá az 1958 körül lefolytatott Möckel-perről, amelynek célja és eredménye a brassói evangélikus egyház lefejezése volt, és végül, de egyáltalán nem utolsósorban meg kell említeni a ma is nagy vitákat kavaró úgynevezett „írók peré”-t, amellyel ugyancsak az erdélyi szászság értelmisége ellen követett el merényletet az államhatalom.

Amiképpen Kelet-Európa Sztálinvárosai a Szovjetunióban történt eseményeknek köszönhették létrejöttüket, ugyanúgy a romániai Sztálinváros 1960-as letűnésének körülményei is szorosan összefüggtek a Szovjetunióban végbement változásokkal. Bár Sztálin 1953-ban bekövetkezett halálakor még szó sem lehetett róla, Hruscsov 1956-os „titkos beszéde” után megnyílt a lehetőség a város régi nevének a helyreállítására. Noha Bulgáriában és Lengyelországban ezt megtették, a román pártvezetés a magyar és a keletnémet pártvezetéshez hasonlóan másként reagált a szovjet-unióbeli drámai eseményekre: Gheorghiu-Dej ügyes taktikázással elérte, hogy a Munkáspárt és a romániai közvélemény a Pauker-csoport 1952-es eltávolítását „vegye be” desztálinizációként (a román protokronizmusnak nyilván semmi sem szab határt). 1956 után egyre több brassói kért olyan személyi igazolványt, amelyben Brassó (Braşov) szerepelt a „Születés helye” rovatban Oraşul Stalin helyett (kutatásaim során találtam egy olyan, 1951-ben kiállított születési anyakönyvi kivonatot, amely szerint az okmány birtokosa 1897-ben Oraşul Stalinban született). A bizonytalan helyzetre való tekintettel a hatalom kompromisszummal rukkolt elő: fokozatosan visszakapták eredeti születési helyüket azok, akik valóban Brassóban, tehát 1950 előtt születtek, ám az 1950 után született gyermekeknek csak jóval később, 1962 után adtak új születési okmányokat. Érdemes még megemlíteni két további, nem hivatalos visszatérést a Brassó (Braşov) névhez. 1956 után a Sepsiszentgyörgyöt Brassóval összekötő országúton új kilométerköveket helyeztek el, ezeken pedig nem Sztálinváros (Oraşul Stalin), hanem már Brassó (Braşov) neve szerepelt. Brassóról beszéltek egyre gyakrabban a bukaresti rádió műsoraiban is, miután 1958-ban a szovjet csapatok elhagyták Romániát, és ezáltal megszűnt a közvetlen szovjet ellenőrzés.

A hivatalos fordulat meglehetősen halkan, szinte észrevétlenül ment végbe. Sztálinváros lakosai az 1960. december 24-i bukaresti sajtóból tudták meg, hogy városuk visszakapta eredeti nevét – bár igaz, ekkor is csak közvetve. Ezekben a napokban tartották ugyanis Bukarestben a Nagy Nemzetgyülés év végi – és Sztálinváros nevének ügyében döntő – plenáris ülésszakát. Amint ez akkor bevett szokás volt, ezúttal is közölték a sajtóban a vidéki küldöttek rövid felszólalásait. A sors fintora, hogy a december 23-án Sztálin tartomány képviseletében felszólaló küldött beszédét a december 24.-i lapokban már Brassó Tartomány képviselőjének a felszólalásaként közölték a lapok. Közvetve ugyan, de Brassó az akkor alig 42 éves Nicolae Ceauşescunak köszönheti nevének visszaállítását, hiszen Ceauşescu kezdeményezte a Nemzetgyűlésben annak a törvénytervezetnek a megvitatását, amelynek célja a „Román Népköztársaság adminisztratív felosztásának javítása” volt. A Ceauşescu által előterjesztett, 1960/2-es számú törvénytervezetet a Nagy Nemzetgyűlés egyhangúlag elfogadta. Az egyebek mellett a Maros Autonóm Magyar Tartomány megszüntetését is szentesítő törvénynek bizonyos települések átnevezésére vonatkozó cikkelye igy szól:

„A Román Népköztársaság területi-adminisztratív felosztásának javítását célzó törvény hatálya… [kiterjed] egyes községek, rajonok és vidékek nevének a módosítására. [Ezekben az esetekben] a dolgozó lakosság által tett javaslatoknak megfelelően újra bevezetésre kerülnek a történelmi [helység-] nevek.”

Az újabb, „a nép akaratából” történt névváltoztatás nem törölte el a sztálinizmus nyomait Brassóban. Sőt, az ötvenes évek „új” városképének több eleme ma is látható: állnak még az ötvenes években épült lakótelepek, áll az 1959-ben felépült színház, áll az 1962-ben befejezett pályaudvar, és áll az ARO szálloda új szárnya is (hozzá kell tenni: a magyarellenes retorzióként lebontott református templom helyén). A bronzból készült Sztálin-szobor csak két évvel Sztálinváros megszűnése után, 1962-ben került le talapzatáról,29 a Sztálin-portrék is csak fokozatosan tűntek el a gyárakból és a közintézményekből. Évtizedekig maradt viszont látható egy igen rendhagyó emlékmű, amelyet 1951-ben állított Sztálinnak a brassói Erdészeti Egyetem diáksága. Az 1946-ban leégett cenki erdő újraültetésekor, nem messze az egykori Árpád-emlékmű helyétől,  fenyőcsemetékkel „írták rá” a Cenkre a S T A L I N betűket. A lombhullató csemeték közé ültetett sötétzöld „betűk” főleg ősszel és kora tavasszal voltak jól láthatók a város felől. Bár az ötvenes évek végén megpróbálták eltüntetni a betűket, több vallomás szerint még a nyolcvanas években is jól lehetett látni a brassói S T A L I N „felirat” nyomait.

Sztálinváros hagyatékáról sokat lehet (és kell is) még mondani. A 2003-as Sztálin-évforduló jó alkalom arra, hogy felelevenítsük a közelmúlt történelmének ezt a korszakát. Az öt kelet-európai Sztálinvárosról ez év végén szerveznek kiállítást a budapesti Centralis Galériában, ugyanott, ahol 2003. március 5-én, pontosan 50 évvel a generalisszimusz elhunyta után „Sztálin halála” címmel nyílik dokumentumkiállítás. Arra, hogy Romániában mennyire veszik komolyan a sztálini korszakot dokumentáló kiállításokat, jellemző, hogy 2002 tavaszán a brassói Megyei Könyvtárban megrendezett könyvkiállításon egyszerűen kitörölték a város történetéből Oraşul Stalint. A brassói könyvnyomtatás történetét Honterustól napjainking bemutató kiállításból egy ottani könyvtáros szerint „fentről jött” utasításokra eltávolították az Oraşul Stalin idején nyomtatott könyveket…

JEGYZETEK

1. A Német Szocialista Egységpárt (SED) Központi Bizottságának Titkársága egy 1953. március 12-i gyűlésen még úgy döntött, hogy Magdeburg kapja a Sztálinváros nevet. A gyűlés jegyzőkönyvében található egy utalás arra, hogy akkor lesz Magdeburgból Stalinstadt, ha ezt a nevet a város „kiérdemli” magának. Hát nem így történt. Végül a Wohnstadt des Eisenhüttenkombinats-Ost-ból lett 1953-ban Stalinstadt, amely a közeli Fürstenberg an der Oder nevű falucskával történt egyesítésekor, 1961-ben kapta meg mai nevét: Eisenhüttenstadt. „Protokoll Nr. 17/53 der Sitzung des Sekretariats des Zentralkomitees am 12. März 1953.” 2. Bundesarchiv, Stiftung Archiv der Parteien und Massenorganisationen der DDR, jelzet: DY J IV 2-3 368.

2. Dunapentele-Sztálinváros. Szabad Nép 1951. október 28.

3. Ez a réteg létezett például Kolozsváron vagy Nagyváradon is, ám itt egyrészt „kedvezőtlenebbek” voltak az etnikai arányok, másrészt pedig zavaró tényező lehetett az értelmiségi kommunista szimpatizánsok viszonylag nagy száma.

4. Hannelore Baier: Zu Ehren des grossen Genius. Der Personenkult um I.W. Stalin in Rumänien am Beispiel der Namensänderungen von Kronstadt. Allgemeine Deutsche Zeitung, 2002. január 11 és 12.

5.„Kronstadt heisst nunmehr Stalinstadt. Dem heissen Wunsch der werktätigen Bevölkerung Kronstadts ist entsprochen worden.” Neuer Weg, 1950. augusztus 26. Idézi: Hannelore Baier: i. m.

6. Prima zi din cincinal. Drum Nou, 1951. január 3.

7.  Se lucrează în contul lunei octombrie. Cu metode stahanoviste şi sovietice, brigada Vasile Roaită de la Sovromtractor a reuşit în 19 iunie să lucreze in contul zilei de 7 octombrie. Drum Nou, 1951. június 21.

8. 30 intreprinderi din Oraşul Stalin lucrează în contul anului 1953. Scânteia, 1951. november 13.

9. In luna iunie vor fi terminate lucrările de construcþie pe şantierul „Centrul ucenicilor – Steagul Roşu,” Drum Nou, 1950. május 23.

10. S.E. Cernaşev: Arhitectura unui popor liber, Arhitectura şi urbanismul 6–7, 1952. 27.

11. Marcel Locar: Pe drumul unei noi arhitecturi în R.P.R. Arhitectura şi urbanismul 1–2, 1952. 4.

12. Sistematizarea Oraşului Stalin, Scânteia, 1959. március 12.

13. In Oraşul Stalin avanseaza lucrările de întroducere a troleibuselor,.Scînteia, 1958. november 23.

14, Prima linie de troleibus din Oraşul Stalin. România Liberă, 1959. február 18.

15. Au început să circule troleibusele în Oraşul Stalin. România Liberă, 1959. majus 7.

16. Wussten Sie? Volkszeitung, 1960. december 29.

17. ‘Swedish Visitor’s Impressions of Oraşul Stalin (Braşov).’ Radio Liberty Research, December 12, 1957, 3802 Description of the Country, Towns, Brasov, 1952-1959, Subject Files, Romanian Archives, Fonds 300 Records of the Research Institute of Radio Free Europe-Radio Liberty, Open Society Archives, Budapest.

18. ’Life in Braşov’, Radio Liberty Research, 826, January 17, 1952, 3802 Description of the Country, Towns, Braşov, 1952-1959, Subject Files, Romanian Archives, Fonds 300 Records of the Research Institute of Radio Free Europe-Radio Liberty, Open Society Archives, Budapest. Lásd továbbá: ’Standard of Living in Romania’. Radio Liberty Research, 9451/52, July 21, 1952, 3802 Description of the Country, Towns, Braşov, 1952-1959, Subject Files, Romanian Archives, Fonds 300 Records of the Research Institute of Radio Free Europe-Radio Liberty, Open Society Archives, Budapest.

19. „Exemplary” State Food Shop in Oraşul Stalin Leaves Something to Be Desired’, Radio Liberty Research, 7235/56, July 26, 1956, 3802 Description of the Country, Towns, Braşov, 1952-1959, Subject Files, Romanian Archives, Fonds 300 Records of the Research Institute of Radio Free Europe-Radio Liberty, Open Society Archives, Budapest.

20. ’Verschiedene Nachrichten’ (Various News), Radio Liberty Research, 2611, February 21, 1952, 3802 Description of the Country, Towns, Braşov, 1952-1959, Subject Files, Romanian Archives, Fonds 300 Records of the Research institute of Radio Free Europe-Radio Liberty, Open Society Archives, Budapest.

21. ’Verschiedene Nachrichten’ (Various News), Radio Liberty Research, 2611, February 21, 1952, 3802 Description of the Country, Towns, Braşov, 1952-1959, Subject Files, Romanian Archives, Fonds 300 Records of the Research institute of Radio Free Europe-Radio Liberty, Open Society Archives, Budapest.

22. ’Life in Braşov’, Radio Liberty Research, 826, January 17, 1952, 3802 Description of the Country, Towns, Braşov, 1952-1959, Subject Files, Romanian Archives, Fonds 300 Records of the Research Institute of Radio Free Europe-Radio Liberty, Open Society Archives, Budapest.

23. Ansamblul de stat de cântece şi dansuri populare din Ural la Oraşul Stalin, România Liberă, 1953. október 30.

24. ‘Rumanian Index with 8,000 titles’, Radio Liberty Research, 7635/52, June 10, 1952, 4100 Sovietization 1951-1952, Subject Files, Romanian Archives, Fonds 300 Records of the Research Institute of Radio Free Europe-Radio Liberty, Open Society Archives, Budapest.

25. ’Russian Language Courses’, Radio Liberty Research, June 17, 1952, 4100 Sovietization 1951–1952, Subject Files, Romanian Archives, Fonds 300 Records of the Research Institute of Radio Free Europe-Radio Liberty, Open Society Archives, Budapest. Sokan bojkottálták ezeket az orosz nyelvtanfolyamokat, ami későbbi elitélésükkor külön vádpontot szolgáltatott a katonai ügyészség számára. A bojkottban részt vett többek között Lay Imre, az EMISZ alapitó tagja és több tucat EMISZ-es társa. Lay Imre: Nyilatkozat. Kelt Brassóban, 1990. március 12-én.

26. Drum Nou, 1953. március 10.

27. ‘Deportations from Braşov’, Radio Liberty Research, 11311, September 6, 1952, 3802 Description of the Country, Towns, Braşov, 1952-1959, Subject Files, Romanian Archives, Fonds 300 Records of the Research Institute of Radio Free Europe-Radio Liberty, Open Society Archives, Budapest.

28. Az elmúlt években sokat (és nagyon sikeresen) foglalkoztak a kérdéssel a bukaresti Institutul de Cercetare a Istoriei Recente munkatársai.

29. Egyes szemtanúk szerint már 1959-ben eltávolították. A szobor sorsa ma is vitatott. Több idős brassói is úgy emlékszik, hogy a bronzból készült szobor a kilencvenes években még ott hevert egy bertalani raktár udvarában. 2002 áprilisában én is ellátogattam ahhoz a raktárhoz. A szobor hollétére utaló kérdésemre a raktár őre idegesen azt válaszolta, hogy a szobor „már nincs itt, valamikor a kilencvenes évek derekán itt járt egy bizottság (o comisie) és elvitték”. Egy éppen arra járó és velünk szóba elegyedő cigány ugyanakkor megesküdött arra, hogy „látta”, amint a szobrot beolvasztották, és anyagából egy új Titulescu-szobrot öntöttek. Látta, hiszen ő maga is részt vett a beolvasztásban, „valamikor 1995 táján”. A jelenetnek szem- és fültanúi voltak id. Biró Antal nyugalmazott brassói erdészmérnök és fia, ifj. Biró Antal, továbbá jelen volt Daniel Nazare, a brassói Megyei Könyvtár könyvtárosa. Előfordulhat, hogy a szobrot (vagy annak maradványait) máshol kell keresni: többen tudni vélik, hogy a szobor ma a Tractorul gyár egyik raktárában fekszik, sértetlenül.