Buharin, aki nő és zsidó

Ana (Hannah) Rabinsohn-ként született 1893-ban a Vaslui megyei Codăeşti faluban, Románia távoli provinciájában, Moldovában. 1947-ben Ana Pauker a világ első női külügyminisztere lett, és jó ideig nemcsak „de facto”  külügyminiszter volt, hanem a román kommunista párt „de facto” vezetője is. 1952-ben Paukert Sztálin beleegyezésével és áldásával állították félre – fő riválisa, Gheorghe Gheorghiu-Dej bátorításával. Levy alapos demonstrációja semmi kétséget nem hagy afelől, hogy Paukernek minden  esélye megvolt,  hogy egy Slansky-típusú kirakatper vádlottja legyen. Ha így történik, ez a per is követte volna a szovjetek által a koloniális „népi demokráciákra” kényszerített jogi maskarádét, amelyet a Sztálin által halála előtt felszított antiszemita hullám hívott életre. Pauker könnyekben tört ki, amikor fő pártbeli inkvizítorainak egyike, Alexandru Moghioroş tájékoztatta a „Vezér” haláláról. Erre Moghioroş vidoran-kedvesen megjegyezte: „Ne sírj! Ha Sztálin még élne, te már halott lennél” (219).

Pauker 1960 júniusában halt meg (rákbetegségben szenvedett), minekutána 1953 márciusában szabadon engedték abból a Bukarest környéki pártházból, ahol vallatták. Kezdetben házi őrizetben tartották, de engedték, hogy lányával, Tatjánával és vejével, dr. George Brătescuval lakjék, később pedig azt is jóváhagyták, hogy a Politikai Kiadó számára francia és német nyelvből fordítson. A kiadóban egyik főnöke Valter Roman volt, a posztkommunista Románia első miniszterelnökének, Petre Romannak az apja; a kiadó igazgatója pedig az a Leonte Tismăneanu, akinek fia az ismert amerikai politológus, Vladimir Tismăneanu. Míg hatalmon volt, Pauker mindkettőjüket megóvta a spanyol polgárháború veteránjait fenyegető üldöztetéstől. Ám a kivizsgálás nem sokkal Hruscsov 1956-os „bizalmas jelentése” után újrakezdődött. Noha ez paradoxonnak tűnhet, mégsem az. Gheorghiu-Dej ravasz módon magára öltötte a „desztalinizáló már Sztálin idején” szerepét, és a rendszer által elkövetett korábbi vétkekért/bűntettekért a teljes felelősséget Paukerre és híveire hárította. Míg 1952-ben a Pauker ellen felhozott fő vád a „jobboldali elhajlás” volt, most a hangsúly a „baloldali elhajlásra” esett, mivel állítólag bátorította a párton belüli tisztogatásokat, illetve hozzájárult a falvak erőszakos kollektivizálásához.

Levy könyve hosszú kutatóévek munkájának gyümölcse, megírása céljából a fiatal (1957-ben született) amerikai kutató gyakorlatilag minden, jelenleg rendelkezésre álló forrást felhasznált. Az, hogy egy külföldi kutatónak kellett ezt a feladatot elvégeznie, nem érhet senkit meglepetésként. Attól függetlenül, hogy a politikai spektrum mely oldalaival szimpatizál, a román történetírás démonizálja Pauker alakját, és ezzel – amiben van némi irónia – az 1944–1952 közötti időszak Gheorghiu-Dej-féle történelemképét tartósítja. Azok számára, akiket én a „radikális folyamatosság” híveinek nevezek, Pauker eltávolítása a politika színpadáról és a Román Munkáspárt azt követő „románosítása” a „hazafiak” győzelmét jelzi az „idegenek” felett, míg a kisebb-nagyobb – személyeket avagy a rendszert terhelő – hibák  miatt a pártot és vezetőit teszik felelőssé. A „radikális visszatérés/átfordulás” partizánjai számára viszont Pauker zsidósága önmagában elegendő magyarázat. Még a legrigorózusabb tudós történész számára is a régóta gyűlölt zsidó sztálinista figurája nem több, mint  lezárt fejezet: szarkasztikus kiszólásnál többet nem is érdemel.

Kutatásai során Levy számos nehézséggel találta szembe magát. Először is, a posztkommunista hatóságok jelenleg is látványosan és kitartóan ódzkodnak az archívumok megnyitásától. Ennek ellenére a szerzőnek sikerült hozzájutnia, legalábbis azon jegyzőkönyvek egy részéhez, amelyek a Politbüró, a Központi Bizottság Titkársága, a KB és a minisztertanács ülésein történteket rögzítik, illetve egyéb levéltári forrásokhoz is, beleértve a Pauker-ügy  nyomozati anyagainak párt- és Szekuritáté-dokumentumait. Mindezzel együtt Levy tudatában van annak, hogy az archívumbeli dokumentációja korlátolt hatósugarú. Tony Judd történészt idézi, aki szerint „számolnunk kell azokkal az okokkal és célokkal, amelyek a dokumentumok íróit vezérelték, a saját tudásunk határaival, valamint azzal, hogy pletykák és – amennyiben felettesről esik szó a jelentésben – (megalapozatlan) dicséretek kerülnek be az írott anyagba, az ideológia és az előítélet torzításairól nem is beszélve”. Ezen túlmenően, amint maga a szerző is megjegyzi, soha nem szabad elfeledkeznünk „a kommunista vezetők azon ismert hajlamáról, hogy – talán egyszerű megszokásból – a háborút követő időszakban is megőrizték a földalatti periódus konspiratív módszereit, amikor dönteniük kellet.” (11) Levy mintegy nyolcvan interjút készített a párt belső viszonyainak tanúival, valamint a Pauker család tagjaival, és ez lehetővé tette számára, hogy ellenőrizze, mennyire igazak „bizonyos dokumentumok: törvényszéki kihallgatások és nyilatkozatok, amelyek nyilvánvaló okoknál fogva eredendően gyanút ébresztenek”. Számolva azzal, hogy a szóbeli források hitele is korlátozott, Levy ismételten alávetette az interjúkat egyéb szóbeli források, illetve archív dokumentumok próbájának, és végül csak olyan információkat fogadott el, amelyeket többrendbeli források igazoltak (12–13).

Ez a könyv mégsem tekinthető Pauker rehabilitálásának. Megtehette volna ezt az RKP, de mint közismert, ez soha nem történt meg, ma pedig már túl késő van hozzá. Noha nem kommunista – és még csak nem is szimpatizál ezzel az ideológiával, amennyire ezt meg tudom ítélni – Levy mégis arra a következtetésre jut, hogy a Pauker életét és pályáját illető „köznapi bölcsesség nagy része mítosz”. Amit ő felderít, az „egy inkább ellentmondások, mint dogmatizmus jellemezte személy:  Sztálinhoz és a Szovjetunióhoz fanatikusan lojális kommunista vezető, aki ugyanakkor néhány fontos kérdésben aktívan szembeszállt a sztálini irányvonallal, és szándékosan dacolt a szovjet direktívákkal  – mondhatni egymaga, Sztálin utolsó éveinek veszélyes időszakában” (3).

Ez a kijelentés azonban oly messzire esik a köznapi bölcsességtől, hogy óvatosnak kell lennünk. Levy helyenként túlságosan is kockáztat, például amikor azt írja, hogy „Titón kívül egyetlen vezetőről sem mutatták még ki, hogy Paukerhez hasonlóan ellenállt volna a szovjetek diktálta irányvonalnak” (233), és talán ez a kockázat abból ered, hogy Levy nem kutatott (és ezt ő nem is állítja) a többi kelet-európai kommunista párt archívumában. Végeredményben ha nem lenne egy fiatal, Robert Levy nevű amerikai tudós, senki nem gondolt volna arra, hogy Romániában Pauker szembe mert szállni a sztálini politikával egy olyan időszakban, amikor a régió „gleichschaltoláson” ment keresztül. Ki tudja, talán más archívumok is várják a maguk Levyjét.

A szerzőnek jobban kellett volna hangsúlyoznia szerintem azt, hogy Pauker tulajdonképpen a „meghonosítás” (domesticism) pozícióját vette fel, hogy Zbigniew Brzezinski terminológiáját használjam (Brzezinski, 1960. 45–58). Más szavakkal, Pauker „másik arca” szintén szovjet ihletettségű, noha Levynek igaza lehet abban, hogy 1948 után ez a Kremllel való szembenállást jelentette. Noha Levy bizonyítékokat sorakoztat fel arra vonatkozóan, hogy sok korabeli román kommunista vezető szaván fogta a „népi demokráciák” eredetileg Moszkva által elindított értelmezését, véleményem szerint mégis túl keveset foglalkozik ezzel az aspektussal, amikor Pauker „jobboldali elhajlásának” lényegét magyarázza. Vagyis, akárcsak Gheorghiu-Dej, aki 1958-ra sztálinistábbnak mutatkozott, mint a Hruscsov-típusú régi sztálinisták, akik lassítani próbálták Románia iparosítási terveit, Pauker is sztálinistább volt Sztálinnál magánál, amikor síkra szállt a „lassan az államosítással” elve, a „kulákok” elleni harc vagy a polgári pártokkal való együttműködés mellett.

Ugyanakkor Levy igen meggyőző, amikor azokat az eseményeket írja le, amelyek a „jobboldali elhajlás” vádjához vezettek, és amikor azt a következtetést vonja le, hogy ezek „alighanem többek voltak, mint a Pauker és Gheorghiu-Dej közötti hatalmi harcot elkendőző koholmányok, amint azt eddig a kutatók hitték” (234). Bármilyen szokatlan, e szemle írója kész a nyilvános bocsánatkérésre. Egy 1985-ben kiadott könyvemben azt írtam, hogy „üldöztetése idején Paukert »jobboldali elhajlással« vádolták”, ám ebből nem kellene arra a következtetésre jutni, hogy „pályája delelőjén a Pauker-csoport liberálisabb lett volna, mint a Dej-frakció” (Shafir, 1985. 44–46). Állításomat alátámasztandó Stephen Fischer-Galaþi következtetését idéztem, aki szerint „attól függetlenül, hogy melyek a hivatalos okai Pauker, (Vasile) Luca és (Teohari) Georgescu hatalomból történt 1952-es elmozdításának, az igazi okok kizárólag a párt fölötti ellenőrzésért folytatott harccal függnek össze” (Fischer-Galaþi, 1967. 39). Hogy Fischer-Galaþi professzornak mi a véleménye a Levy által bemutatott bizonyítékokról, azt nem tudom. Ám azzal tisztában vagyok, hogy én egészen egyszerűen tévedtem. Mindemellett megörvendeztet az, hogy Levy könyvében sok olyan bizonyíték található, ami igazolja elemzésemet arra vonatkozóan, hogy a Pauker által vezetett, úgynevezett „moszkoviták” és a Dej irányította „hazai kommunisták” közötti harc nem több a háború utáni  történetírásban uralkodó mítoszok egyikénél. A kulcsfigurák időről időre tábort cseréltek, és mindkét oldal tiszteletben tartotta Moszkva kívánságait, miközben értelmezni próbálták a vörös birodalom fővárosából érkező ellentmondó jelzéseket, és nyilván mindkét táborban akadtak tisztelői a rivális oldalnak is, mialatt a fő politikai szereplők mindegyike kétségbeesetten arra törekedett, hogy mentse a saját bőrét.

A kötet negyedik fejezetének homlokterében a Pauker elleni vád bizonyítékainak elemzése áll: Levy teljességgel mondvacsináltnak minősíti Pauker állítólagos „baloldali elhajlását”. Az orosz előzmények alapos ismerőjeként meglepő módon olyan „buharinista” Paukert állít elénk, aki a parasztság rovására történő tőkefelhalmozás a „standard sztálini gyakorlata” ellen érvel (91–92), és – mesterien kezelve az ideológia szókészletét – azt magyarázza, hogy „ipari országgá akarunk válni, de nem a parasztság tönkretevése útján, ahogyan azt a trockisták tették, hanem épp felemelésük révén és azáltal, hogy a termelés és fogyasztás fő tényezőivé tesszük őket” (92–93). A „klasszikusokból” vett idézetek különös versenye során, 1947-ben, amikor Pauker volt a KB mezőgazdasági  titkára, a Politbüró ülésén Miron Constantinescu azzal érvelt,  hogy „Sztálin elvtárs kimutatta, hogyan szüli a magántulajdonon alapuló mezőgazdaság a kapitalizmust”, Pauker viszont Vlagyimir Iljics autoritásához folyamadott, hogy megcáfolja a sztálinista pozíciót: „Lenin nem azt mondta, hogy a parasztság kapitalizmust szül, hanem azt, hogy a parasztság maga is társadalmi kategóriákra oszlik”, és hogy „csak a jómódú parasztok azok, nem pedig a közép- avagy szegényparasztok”, akiket románul „chiaburi”-nak, oroszul „kuláknak” lehet minősíteni. Ha az a vonal  tartósnak bizonyul, az államosítást sokkal későbbre kellett volna halasztani, amíg siker nem koronázza a parasztság körében folytatott meggyőzést a szövetkezetek állítólagos előnyeiről és felsőbbrendűségéről.

Ám Pauker nemcsak Gheorghiu-Dejzsel vagy Constantinescuval merészelt vitázni a kollektivizálásról. Fenntartásait magának Sztálinnak is kifejezte. Egy 1948-as moszkvai találkozás alkalmával, amikor Sztálin afelől érdeklődött, hogyan halad a románoknál   a kollektivizálás, Pauker így felelt: „Sztálin elvtárs, még kissé túl korai lenne. Keresztülvittük a földreformot. Földet adtunk a parasztoknak. Hagynunk kell, hogy örüljenek a földnek. És nálunk semmi sincs még gépesítve. Iparunk sincs egyelőre. Semmink sincs, amit adhatnánk nekik.” Amint Levy megjegyzi: „Pauker kitartóan úgy festette le a gépesítést (és így az iparosítást is) mint a kollektivizálás előfeltételét, noha a sztálini vonal épp az ellenkezőjét sugallta, azt, hogy a kollektivizálás révén nyílik lehetőség olyan mennyiségű mezőgazdasági többlet felhalmozására, amellyel finanszírozni lehet az iparosítást magát” (99).

Pauker azután is ellenállt az erőszakos kollektivizálás politikájának, hogy a teljes szovjet tömbre érvényes utasítások nyomán 1949 márciusában formálisan is megkezdődött a kampány. Csak minekutána Moghioroş átmenetileg felváltotta őt a  titkári poszton (mivel Paukert sürgősen Moszkvába kellett szállítani, ahol 1950-ben mellrákműtétet hajtottak végre rajta), indult el ténylegesen az erőszakos kollektivizálás (104–105). Moghioroş sietve szóvá is tette: a késlekedést  Pauker ahhoz való ragaszkodása okozta, hogy tiszteletben tartsák a parasztok „szabad akaratból” történő csatlakozását: „Valami furcsaság történt ebben az országban. Néhány elvtárs úgy gondolta, hogy mi valamiképpen azelőtt hajtjuk végre a kollektivizálást, hogy ehhez meglennének a szükséges feltételeink. [...] Tény, hogy bizonyos feltételeknek létezniük kell, de ezeket létre kell hozni, ugyanis nem az égből pottyannak alá” – vélekedett Moghioroş. E feltételek „létrehozása” a pártaktivisták feladata, nekik pedig az ötéves tervhez kell igazodniuk, ugyanis az szabja meg a létrehozandó kollektív gazdaságok számát. E procedúrát Pauker nyomatékosan ellenezte (105). „Így történt – jegyzi meg Levy –, hogy míg 1949-ben csupán egyszer számoltak be kényszer alkalmazásáról, és 1950 első felében is viszonylag ritkán fordult elő hasonló, a következő időszakban az erőszak tömeges méreteket öltött”, „a Milícia meg a Szekuritáté parancsot kapott, hogy kísérje figyelemmel a kollektív gazdaságok megszervezését”, és „aktívan vegyen részt az új tagok felvételében, amire gyakran éjszaka kerül sor” (106).

Amikor 1950 végén újra átvette titkári teendőit, Pauker megpróbálta visszaforgatni a kereket. A KB mezőgazdasági szekciója előtt mondott beszédében – 1951 ápprilisában – a lehető legegyértelműbben elítélte a megváltozott gyakorlatot: „Tavaly nyár óta olyan akciókra került sor, amelyek teljességgel ellentétesek pártunk irányvonalával, és teljességgel ellenkeznek bármiféle felelősségteljes kommunista gondolkodásmóddal. Csak felelőtlen, a tömegektől és a párttól egyaránt elszakadt kalandor gondolhatja azt, hogy kényszer alkalmazásával létrehozható életképes kollektív gazdaság. Ami tavaly történt – a tartományok közötti verseny, hogy melyiknek van több kollektív gazdasága, és bármi áron teljesíteni kell a tervet, holott az nem is terv, csak bürokratikus maszlag –, nos ez alapvetően szemben áll pártunk irányvonalával, és csakis negatív eredményekhez vezethet. Mostantól keményen meg kell munkálkodnunk, hogy a dolgozó parasztsághoz fűződő szövetségünket megmentsük. [...] Mindez elkerülhető lett volna, ha pártunk azon elve  vezérelt volna bennünket, hogy nem kell olyan embereket kollektív gazdaságba tömöríteni, akik nem akarnak oda belépni.”

Elrendelte, hogy aki a kollektív gazdaságokból ki akar lépni, az meg is tehesse, és visszakapja parcelláját, ami sok helyütt valóságos „exodushoz vezetett”. Leállította az azok ellen  indított pereket, akik földjüket nem adták be a kollektívbe, és töröltette a már meghozott ítéleteket, amelyek ilyen parasztokra vonatkoztak, javasolta, hogy pártfegyelmit és büntetőjogi eljárást helyezzenek kilátásába azok ellen, akik a parasztokat a kollektív gazdaságokba kényszerítik. Kifakadásában mintha olyasmi szólalna meg, amit „emberarcú sztálinizmusnak” lehetne nevezni: „Akik ily módon jártak el, nem emberek…És mi nem ilyen emberekkel építjük a kommunizmust” (110).

Gheorghiu-Dej, aki később az erőltetett kollektivizálást illető minden vádat Pau-kerre és híveire hárított, Pauker 1952-es félreállítása után széles körben folytatta az erőszakos kollektivizálást, és új magaslatokat hódított meg. A Pauker távozását követő fél év során nem kevesebb, mint nyolcezer pert rendeztek állítólagos kulákok ellen (132). Noha Dej 1961-ben is Paukert vádolta „baloldali elhajlással”, a kampány ekkor is teljes erővel zajlott, és 1962-re, három évvel a határidő előtt véget is ért. A könyv alaposan dokumentálja, hogyan szállt szembe Pauker azzal, hogy „áthelyezzék az osztályharcot a falvakra” – a kulákok elleni kampányok, az embertelen mezőgazdasági terménykvóták begyűjtése formájában egy olyan parasztságtól, amely az éhenhalás szélén állt (sőt gyakran azon túl). Ám Levy soha nem téveszti szem elől Pauker „másik arcát”. Valószínűtlen, hogy a Pauker által támogatott eljárások, ha alkalmazzák őket, megnyerték volna a paraszti tömegeket, és az a rövid időszak, amikor Pauker érvényesíteni tudta saját irányvonalát, szintén katasztrofális eredményekkel járt. A parasztok továbbra is elrejtették a terményt, megtagadták a beszolgáltatást, és Levy pontosan leírja, mit gondolt erről Pauker: „Mivel ellenezte a parasztsággal szembeni erőszakot, akár a beszolgáltatásról, akár a kollektivizálásról volt szó, és sokat kockáztatott is ennek során, úgy érezhette, hogy magatartásukkal a parasztok elárulták őt. De a végső árulást saját illúzióinak köszönhette, hiszen azt remélte, hogy a parasztok örömmel fogják beszolgáltatni termésüket olyan tartalékok létrehozása céljából, amelyeket majd az állam piacra tud dobni az árak lenyomása végett, hogy örömmel fognak együttműködni azzal a rezsimmel, amely azt tervezi, hogy véget vet az ő magángazdálkodói létüknek.” Azok után, hogy „a begyűjtésre vonatkozó liberális álláspontja csődöt mondott, és Sztálin burkolt fenyegetésekkel illette a román vezetőséget, Pauker  mozgástere beszűkült. Végül arra kényszerült, hogy kövesse a párt politikai vonalát, és olyan akciókat hajtson végre, amelyeket addig hevesen ellenzett” (129). A falvakon 1952 februárjában, Pauker tudtával, ismét elszabadult a terror. Az állítólagos kulákok letartóztatása miatt Pauker, amint később beismerte, „bűntudatot” érzett. Ám még ekkor is ilyen  megjegyzést tett Ceauşescunak, aki akkoriban még a KB póttagja volt, és éppen háromszáz kulák letartóztatását jelentette neki: „Háromszáz letartóztatott kulák! Vajon vetnek-e majd tavasszal?” (130)

Pauker „baloldali elhajlásának” bizonyítékai alapján Levy arra a következtetésre jut, hogy a román pártvezetők parancsra számoltak le „kegyvesztett társukkal”, aki, „noha mindmáig azzal rágalmazzák, hogy ő tette tönkre a román parasztot, valójában [amint azt szövetségese, Luka László a börtönben írta, nyilvánvalóan azért, hogy önmagát mentse] »a parasztság védelmezője« volt a pártvezetésen belül” (133).

Az 1956-ban újrakezdődő kivizsgálásig  Pauker hosszú utat tett meg. „Veszel egy személyt – mondta vallatóinak –, letartóztatod, ügynöknek nevezed, olyan módszereknek veted alá, amelyekkel egész életemben, a börtönöket és Sziguránca lágereit beleértve  soha nem találkoztam, sárral dobálod, kigúnyolod, kidobod a gyermekeit a saját házából, elveszed a könyveit, és utána még annyit sem mondasz, hogy bocsánat, noha ezt bárki megteszi, ha valakinek csak a lábára lép” (223). De végigmenni ezen az úton halála napjáig nem tudott, mindvégig megmaradt, amint Levy mondja: „odaadó, de bűnbánatot nem gyakorló kommunistának” (224). Nem volt hajlandó  megírni visszaemlékezéseit, jóllehet 1956 után sem lehetett más, mint egy „kiközösített pária”. Az ok nyilvánvaló: „emlékei – mint minden egyéb az életében – a pártra tartoztak, amelyet szándékosan soha nem árult volna el. Voltak ugyan hibák és hiányosságok, amelyeket egy idő után felülbírált, de az egészet illetően soha nem hangoztatott kételyeket. Ahogyan kisebbik lányának, Marie-nak 1956-ban vagy 1957-ben kifejtette: „Meglátod majd. Az emberek, lehet, hogy nem a legjobbak, de az eszme győzedelmeskedni fog” (226).

A Levy által elutasított mítoszok egyike szerint Pauker elárulta férjét, Marcelt, aki az RKP egyik alapító tagja volt, és akit az NKVD 1938-ban agyonlövetett. Abban az időben Ana egy romániai börtönben töltötte 1936-ban kiszabott tízéves börtönbüntetését. Amikor eljutott hozzá a hír, hogy Marcelt mint a nép ellenségét és mint „trockistát” leleplezték, egy börtöntársa vallomása szerint „bezárkózott a maga rekeszébe, és három napig  nem is láttuk. Amikor végre előjött, az arca teljesen meg volt változva” (53). Rá is lesújtott az a dilemma, amely annyi kommunistára leselkedett a sztálini tisztogatások idején: feladni a hitet avagy feladni legbenső bizonyosságaikat. Egyiket sem választotta, és ezáltal talán mindkettőt elutasította. Börtöntársai rémületére megtagadta, hogy bevádolja Marcelt. Ugyanakkor keresve sem találhatnánk jobb példát „a párt sohasem téved” mentalitás illusztrálására, mint Pauker válaszát, amikor megpróbálták erre rábírni: „Nem kételkedem a párt döntésében, mert a párt jobban tudja, mint én. De én semmi olyasmit nem láttam, és bármennyire is kutatok a lelkemben, az emlékeimben, az emlékezetemben, semmi olyasmit nem találok, ami ezt (mármint Marcel áruló voltát) bizonyíthatná.” Egy másik alkalommal, 1940-ben Pauker a következőket mondta Ştefan Forisnak, a párt akkori főtitkárának, aki meglátogatta őt a börtönben: „Ha a párt úgy véli, hogy ők ellenségek, akkor azok”, mire Foris haladéktalanul  jelentette Moszkvának: „Válaszából kitűnik, hogy Ana Pauker nem fejezte ki saját véleményét e kérdésben.”

Pauker és a Pătrăşcanu-per

Pauker „jobboldali elhajlásának” bizonyítékait rekonstruálva Levy  kitűnő munkát végzett. Amikor 1944-ben hazatért Romániába, Pauker – amint azt később időnként mind Gheorghiu-Dej, mind újabban a posztkommunista román nacionalisták szemére vetették – kritikával illette a Dej vezette „hazai kommunistákat”, amiért együttműködtek a polgári pártokkal Antonescu félreállításában és letartóztatásában. Véleménye szerint ez a lépés volt az akadálya annak, hogy a Vörös Hadsereg támogatásával azonnal kommunista kormány vegye át a hatalmat. Hogy ezzel Pauker a moszkvai álláspontot képviselte-e – Levy nem teszi fel ezt a kérdést, s így ez megválaszolatlan marad. Az államcsínyben való kommunista részvétel kitervelője, Emil Bodnăraş, okiratok tanúsága szerint az NKVD első számú romániai ügynöke volt. Nem lehet teljességgel mellőzni azt a lehetőséget sem – és ez érvényes a Levy könyvében tárgyalt sok más epizódra is –, hogy a szovjet vezetőségen belül szintén voltak frakciók, ezért lépéseik vagy parancsaik nem feltétlenül estek egybe. Az viszont világos, hogy Pauker kezdettől fogva tisztában volt  saját hátrányaival. Amikor a Komintern egykori főtitkára, Georgi Dimitrov arra biztatta, hogy visszatérte után vegye át a párt vezetését (erről maga Pauker számolt be kihallgatójának 1956-ban), ő így felelt: „Dimitrov elvtárs, nő vagyok, különben sem tartózkodtam az országban a háború alatt, azelőtt meg börtönben ültem, és fogalmam sincs arról, hogyan állnak a dolgok. Tíz év telt el, és a párt vezetése túl nehéz feladat lenne számomra. Nő vagyok, zsidó és értelmiségi” (71). Ennek ellenére ténylegesen Pauker vezette a pártot 1945 októberéig, amikor az Országos Konferencián javasolta, hogy Gheorghiu-Dej vegye át a vezetést. Ugyanakkor kétség sem fér ahhoz, hogy Luka és Teohari Geor-gescu támogatásával – akik mindketten Dej egykori szövetségesei voltak, noha a „hazai kommunisták” vs. „moszkoviták” megközelítés híveinek figyelme általában elsiklik efölött – Pauker volt fölényben a Titkárságban.  Dej később így jellemezte a helyzetet: „Noha én voltam a főtitkár, [a Titkárságban] Pauker dominált, Vasile Lucával és Teohari Georgescuval egyetemben. Állandó frakciót alkottak” (74). És ez a klikk, sok esetben Pauker ösztönzésére, sikeresen semlegesítette Dej  próbálkozását, hogy felrúgja a szovjet tanácsadók képviselte irányvonalat.

E ponton néhány paradoxonba ütközünk. Pauker, aki 1944 végén kifogásolta a polgári pártokkal való együttműködést, 1945-re a Nemzeti Parasztpárttal  és a Nemzeti Liberális Párttal való folytatólagos koalíció leghűségesebb támogatója lett, ami igencsak ellenkezett Dej álláspontjával. Annak lett volna ez a következménye, hogy Pauker ismerte a „meghonosítás” (domesticism) akkoriban dívó elméletét? Nem csoda, ha Gheorghiu-Dej, a tanulatlan munkás egyszerű gondolkodásával nehezen tudta követni az elmélet buktatóit, Pauker viszont szellemi fölényben volt vele szemben, és ezt állandóan (gyakorta arrogánsan) éreztette is. Ám Dej aligha szegült volna szembe Paukerrel, ha nem úgy gondolta volna, hogy az „ő” vonala tükrözi igazán Moszkva preferenciáit. A disputa részben eldőlt Dej javára 1945 márciusában, illetve azt követően, hogy a két frakció moszkvai útja alkalmával Sztálin személyesen döntött erről. Ugyanakkor a polgári pártokkal való együttműködés látszata ezután is megőrződött,  noha ezek a pártok egykori nevük ellenére már csupán jelentéktelen törmelékek voltak. A szovjet modell teljes átvétele 1947-ben, a „titói eretnekséget” követően kapott zöld utat, amikor is Dejnek sikerült Joszif Visszarionovics megbízható „tanítványaként ” feltüntetnie magát.

Pauker állásfoglalásait – mutat rá Levy – mindenekelőtt az a felismerés vezérelte, hogy a háború után az illegalitásból kilépő, még ezer tagot sem számláló  RKP szinte nem is létezett mint politikai formáció. Pontosan ez a helyzet indokolta a Pauker irányításával folytatott, tömeges felvételi kampányt, melynek során szemet hunytak az új tagok politikai múltja és „osztályszemlélete” fölött – ahogyan utólag bírálói fogalmaztak. Talányos azonban, miért bátorította Pauker a Vasgárda egykori tagjainak a párt soraiba történő felvételét, holott Dej ellenezte ezt és kijelentette: „el kellene őket taposni, mint a viperákat” (75,77). Leegyszerűsítés volna ezt azzal magyarázni, hogy mivel zsidóként olyan „öngyűlöletet” táplált saját fajtája iránt, hogy elvonatkoztatott tőle, és cinikusan „a cél szentesíti az eszközt” politikáját követte, amikor a párt legitimitásának kiszélesítéséről volt szó. Levy ismételten kimutatja: távol állt attól, hogy eltekintsen a zsidók helyzetétől, és egyszerűen nem tehette meg, hogy érzéketlen maradjon egy olyan tünettel szemben, mint a pogromok fő szervezőinek belépése az RKP soraiba. A rejtély ily módon tovább él. A sors iróniája, hogy Dej volt az, aki 1964 után, amikor a Moszkvával való konfliktus kipattant, arra törekedve, hogy növelje a párt legitimitását, amnesztiát adott, és szabadon engedte a vasgárdistákat, ezzel sok szempontból Paukert igazolva.

Mivel tudatában volt annak, hogy a legitimitás megteremtése érdekében a pártnak legalább részben meg kell nyernie a román értelmiséget (amely gyanakvással szemlélte, hogy sok vezető pozíciót zsidók töltenek be a párt-hierarchiában), „Pau-kerről köztudott volt, hogy amikor 1947-ben külügyminiszter lett, rendszeresen nevezett ki nem kommunista értelmiségieket, tudósokat és kulturális személyiségeket nagyköveti állásba” (76), s ezzel ismételten megelőlegezte Gheorghiu-Dej 1964 utáni káderpolitikáját. Ám abban biztosak lehetünk, hogy kettejük gyakorlata között akad egy lényeges különbség 1964 előtt és után is: Dej könnyen megtehette, hogy Paukerra hárítja a párt korábbi, „nemzetellenes” irányulását, noha már nem volt senki, aki erre a vádra válaszolhatott volna.

Ám a román kommunisták között nem Pauker volt a valódi nacionalista, hanem Lucreþiu Pătrăşcanu. Míg Pauker Sztálin halálának köszönhette, hogy  életben maradt, Pătrăşcanu tragikus sorsát megpecsételte a diktátor 1953-ban bekövetkezett halála. Dej – akinek politikai túlélése került veszélybe, hiszen az új moszkvai vezetés  „irányt váltott”, és olyan kelet-európai vezetők után nézett, akik felválthatták a népszerűtlen sztálinista csatlósokat – felgyorsította Pătrăşcanu perét, akit halálra ítéltek, és 1954 áprilisában cellájában agyonlőttek.

Pătrăşcanu alapító tagja volt az RKP-nak, és Paukerhez hasonlóan értelmiségi, ami bőségesen elegendő volt Dejnek ahhoz, hogy nagyfokú gyanút tápláljon iránta. Pătrăşcanu kulcsfontosságú szerepet játszott abban az államcsínyben, amely  Antonescu marsall letartóztatásához vezetett 1944. augusztus 23-án, és mivel a történelmi pártok vezetői is tisztelték, személye komoly kihívást jelentett Dej számára a háború utáni rezsim kezdeteitől fogva. Amint Levy megjegyzi, „az államcsínyt követő első naggyűlés résztvevői Pătrăşcanut éltették, és 1944 szeptember–október folyamán a kommunisták rendezte gyűléseken gyakran röppent fel a jelszó: Kormányozzon Pătrăşcanu!” (135). Népszerűsége különösen magasra szökött 1946 májusában  Kolozsváron elmondott beszédét követően, amelyben kijelentette, hogy „ő elsősorban román és csak azután kommunista”, majd – olyan körülmények között, amikor Észak-Erdély sorsa még eldöntetlen volt – támadást intézett a magyar nacionalizmus ellen.

Ez a gesztusa Pătrăşcanut nemcsak Dej politikai riválisaként tette gyanússá, hanem a szovjeteknek is szemet szúrt. Kezdetben Pauker viszonyulásmódja Pătrăş-canuhoz aligha volt barátságosabb, mint a Dejé. Levy szerint „ez egybevágott a korszak konvencionális bölcsességével, amely a román kommunizmus ellentétes pólusaira állította őket – Pauker internacionalista forradalmár volt, a Komintern-hierarchia régi tagja, Pătrăşcanu viszont román hazafi, aki nemzeti identitását a párthűség fölé helyezte” (136). Amikor Pătrăşcanu a román delegáció vezetőjeként 1944  szeptemberében Moszkvába érkezett, hogy a fegyverszünetről tárgyaljon, Pauker – aki még a szovjet fővárosban tartózkodott – a Kreml parancsára eleinte nem is akarta fogadni, bár később mégis találkozott vele. Megbotránkozott azon, ahogyan a tárgyalások során Pătrăşcanu a román nemzeti érdekeket védelmezte, és később megvallotta a családjának, hogy szerinte Pătrăşcanu „szovjetellenes” (136). Nem sok alapja volt tehát annak, hogy a pártfrakcióknak a „felszabadulást” követő harca és véget nem érő szövetségkeresése közepette Pătrăşcanu – Dejzsel szemben – Pauker oldalára álljon. Dej és hívei iránti minden elitista megvetése ellenére Levy szerint  Pătrăşcanu „feltehetően osztotta azt a nézetüket, hogy Pauker és Luka vezető pozíciója aligha vág egybe a párt érdekeivel, továbbá hogy „a népszerűség hiánya nem segíti elő a szocializmus építését”. Pauker zsidó volt, Luka magyar nemzetiségű, aki alig tudott elmondani románul egy ép mondatot, a helyesírásról nem is beszélve. Következésképpen, 1946 elején Pătrăşcanu eldöntötte, hogy kiegyezik Dejzsel. Csakhogy Gheorghiu-Dej 1946-ban nem volt még a tíz évvel későbbi „nemzeti kommunista”. Leszámítva a személyes ellenségeskedést, Paukernél nem kevésbé volt ő maga sem sztálinista. Végzetes kolozsvári beszédével Pătrăşcanu egyaránt magára haragította Dejt és Paukert.

Ám 1947-ben Sztálin már azt követelte a románoktól, hogy Pătrăşcanu személyét  kapcsolják össze a „történelmi pártok” vezetőinek letartóztatásával. A Kominform időszaka következett, és Pătrăşcanu, akárcsak Pauker, túl intelligens és túl tapasztalt volt ahhoz, hogy ne fogta volna fel: kettejükre akarva-akaratlan ugyanaz a sors vár.  Pătrăşcanu később bevallotta, hogy „tárgyaltak és beszélgettek néhányszor” egymással, mivelhogy „régi barátság fűzte össze őket”. Mégis Pauker szövetségese, Teohari Georgescu volt az, aki az átkeresztelt Román Munkáspárt első kongresszusán azzal vádolta meg Pătrăşcanut, hogy „a burzsoázia befolyása alá” került. Kimaradt a Központi Bizottságból, és nem sokkal ezután leváltották igazságügy-miniszteri posztjáról is. Ha valaki nem otthonos abban, ahogyan egy kommunista szövegében olvasni lehet a sorok között, annak Pauker kongresszusi beszéde úgy hangozhatott, mint Pătrăşcanu elleni nyilvános  vádbeszéd: „A mi pártunkban nincsenek fétisek”, mondta, és hozzátette: „Senki nem élhet meg múltbeli erényeiből.” Két nappal korábban, a Politbüró ülésén  kifogásolta, hogy kolozsvári beszédét követően Pătrăşcanu nem volt hajlandó alávetni magát az önkritika rituáléjának. De – amint azt Levy nagyon helyesen értelmezi – Pauker beszéde inkább csökkenteni igyekezett a kárt: mindössze „politikai hibákat” tulajdonított  Pătrăşcanunak, mivel az ilyen típusú vád akkor már enyhének minősült. A szovjet tanácsadók hatására Dej sokkal súlyosabb bűnökkel vádolta meg Pătrăşcanut, mindenekelőtt azzal, hogy megpróbált elszökni az országból. Ily módon nem volt teljesen légből kapott a Pauker  ellen később hangoztatott vád, hogy nem támogatta kellőképpen a Pătrăşcanu elleni fellépést, és figyelmen kívül hagyta a Sztálintól eredő  felhívást, hogy védekezni kell a párt ellenségeinek a csúcsvezetésbe történő beszivárgása ellen (135).

Pauker ellenezte Pătrăşcanu letartóztatását, amikor pedig Pătrăşcanut 1948 áprilisában először vették őrizetbe, próbálta kiszabadítani, de nem sikerült. Azoktól, akik a kivizsgálást végezték, Dej azt kérte, találjanak bizonyítékokat arra vonatkozóan, hogy Pătrăşcanu meg akart szökni az országból. Amikor tudomására hozták Nicoale Betea vallomását, Pătrăşcanu megtört. Betea maga nem volt tudatában annak, hogy a szökés általa Pătrăşcanunak ajánlott forgatókönyve provokáció volt. Pătrăşcanu végül beismerte, hogy elfogadta az ajánlatot, de csupán azért, tette hozzá, hogy „Betea végre békén hagyja”. Pătrăşcanu egyik vallatója Teohari Georgescu belügyminiszter volt, a Pauker-csoport prominens tagja. Röviddel beismerő vallomása után a Titkárság tájékoztatta Pătrăşcanut: javára írják, hogy „önkritikát gyakorolt”. Ennek folytán Pătrăşcanu teljesen biztos volt abban, hogy szabadon engedik, annál is inkább, mert a kivizsgálóbizottságot is feloszlatták. Ám 1948 augusztusában letartóztatási parancsot adtak ki ellene. Feleségével együtt eleinte a Bukarest melletti Snagovon őrizték.

Közvetett bizonyítékok alapján Levy arra a következtetésre jut, hogy a pártvezetés két ellentétes csoportja közül, „az egyik sürgette Pătrăşcanu kivizsgálását, a másik próbálta fékezni” (142). Georgescut a későbbiekben azzal vádolták, hogy ő engedélyezte Pătrăşcanu snagovi fogvatartását, a vallatás során pedig arra biztatta, hogy semmi olyasmit ne ismerjen be, amiben nem bűnös. 1949 októberében azonban elkezdődtek a kelet-európai „kirakatperek”. Lazar Brankov, a Rajk-per egyik vádlottja „bevallotta”, hogy Pătrăşcanu „Tito terveit akarta Romániában is végrehajtani”. Gheorghiu-Dejnek ez épp kapóra jött. Novemberben a Kominform III. konferenciáján mondott beszédében Dej azt állította, hogy Pătrăşcanu – ugyanúgy, mint Tito, Rajk és a bolgár Kosztov – az amerikaiak és az angolok ügynöke. Hruscsov később elmondta, hogy Dej szövegét is Moszkvában írták, de – mutat rá Levy – a román vezetőséghez intézett üzenet világos volt: „irányítsák a nyomozó szerveket olyan bizonyítékok gyártása felé, amelyek így vagy úgy, de igazolják ezeket a vádakat” (143).

A KB plénumának határozata 1950 januárjában  dicsérettel illette Dejt, amiért „a pártvezetésbe befurakodott árulók elleni harc” élére állt, és a figyelmeztetett arra, hogy „az imperialisták és az osztályellenség ügynökeit le kell leplezni és félre kell állítani”, és példaként említette Pătrăşcanut. Kivizsgálását rövidesen átvették a Sze-kuritáté emberi s ezt követően Pătrăşcanu öngyilkossági kísérletet hajtott végre. A vizsgálat egy időre leállt. Levy a hozzáférhető bizonyítékok alapján úgy véli, hogy ez „Pauker és szövetségesei Dejzsel szembeszegülő munkájának eredménye”. A Szekuritáté későbbi főnöke, Gheorghe Pintilie 1967-ben, a Pătrăşcanu-pert felülvizsgáló bizottság előtt azt állította, hogy noha a szovjet tanácsosok aktívan érdeklődtek a per iránt, ő fültanúja volt annak, hogy „néhány vezető elvtárs” azzal érvelt: semmi nem bizonyítja, hogy Pătrăşcanu ügyét össze lehetne kapcsolni más, időközben  letartóztatott személyek ügyével. Cristina Boico (aki részt vett a francia ellenállásban, és Pauker beosztottja volt a külügyminisztériumban), Levynek elmondta: egy vele folytatott beszélgetés során Pintilie kijelentette: azon „elvtársak” egyike Pauker volt. Ana Toma, Pauker barátnője és  titkárnője (Levy őt is kikérdezte), szintén azt állította: Pauker ellenszegült minden próbálkozásnak, hogy Pătrăşcanut koholt vádak alapján perbe fogják (146).

Amikor a kivizsgálás visszakerült a belügyminisztérium és Georgescu hatáskörébe, úgy tűnt, hogy Pătrăşcanu viszonylag biztonságban van. Moszkvában végrehajtott első mellrákműtétje miatt azonban Pauker 1950 végén  egy időre háttérbe szorult a párt vezetőségében. Ekkor történt, hogy a már korábban letartóztatott Remus Kofflert, aki mindaddig megtagadta, hogy terhelő vallomást tegyen, sikerült rávenni – a Központi Bizottság nevében kereste fel valaki, amint az 1967-ben kiderült –  hogy „a párt érdekeire való tekintettel” azt vallja: Pătrăşcanuval, Ştefan Forissal  (akit Dej parancsára végeztek ki 1946-ban), valamint másokkal egyetemben a két világháború között a titkosszolgálat ügynöke volt, és Nagy-Britannia számára kémkedett.

Noha később Koffler visszavonta vallomását, Dej említést tett róla 1951. májusi beszédében. Ám Georgescu – még mindig ő vezette a kivizsgálást –  hajthatatlanul elutasította a fizikai erőszak alkalmazását, Pătrăşcanu viszont semmi szín alatt nem vallott, Pauker viszont egyáltalán nem említette Pătrăşcanu nevét a beszédeiben – még azután sem, hogy a Kominform úgy döntött: a többi „imperialista ügynökkel” kell őt egy kalap alá venni. 1951 nyarán Pauker támogatásával Georgescu ismét leállította a vizsgálatot. Csak miután a Pauker–Luka-Georgescu-csoportot 1952-ben eltávolították, és az új belügyminiszter, Alexandru Drăghici vette át a vizsgálat irányítását, engedélyezték „bármilyen eljárás alkalmazását – az erkölcsi és a fizikai erőszakot egyaránt beleértve, hogy elégséges bizonyítékkal támasszák alá a vádat: Pătrăşcanu a Sziguránca ügynöke és angol–amerikai kém volt”. Sztálin halála után megszűnt a szovjet nyomás, hogy a Pătrăşcanu-csoportot újabb kirakatper szereplőivé tegyék. Moszkva kevésbé találta sürgetőnek, mint Magyarország vagy Lengyelország esetében, hogy Romániának  népszerű vezére legyen. Ezért, amikor a párt Miron Constantinescut 1954-ben Moszkvába szalasztotta Pătrăşcanu dossziéjával, hogy megszerezze a szovjet vezetők jóváhagyását a perhez, azok nem emeltek vétót.  Malenkov miniszterelnök egyszerűen annyit mondott: „A ti dolgotok” (151–152).

Az talán mindörökre tisztázatlan marad: Pauker erőfeszítései, hogy megvédje Pătrăşcanut a végzetétől, milyen mértékben fakadtak annak felismeréséből, hogy ő maga is erre a sorsra juthat, vagy netán maradt még benne az emberiességnek némi nyoma. Más szóval: a vesztésre álló sztálinista önvédő gesztusa volt-e, vagy egyfajta „emberarcú sztálinizmus”? A Levy által felsorakoztatott bizonyítékok mindkét irányt nyitva hagyják, és valóban, elegendő okunk van azt hinni, hogy ez esetben a kettő csakugyan keveredett.

Sokan azok közül, akiket Pătrăşcanuval együtt fogtak perbe (Koffler, akit kivégeztek, Jacques Berman, Harry Brauner, Emil Calmanovici és nem utolsósorban Bellu Zilber, akinek „vallomása” lehetővé tette a kirakatpert) zsidók voltak. A bizonyítékok azt mutatják, hogy 1953 elején megtették az előkészületeket a Pauker- és a Pătrăşcanu-ügy ötvözése érdekében. Zilber „vallomását” kegyetlen fizikai kínzással csikarták ki. Noha 1948 februárja óta letartóztatásban volt, kínvallatásnak először 1952 szeptemberében  vetették alá – már a Pauker-csoport eltávolítása után. Csak néhány hónappal később tudta meg, miért mondta neki a vizsgálatot vezető Ioan Soltuþiu, hogy most már mindent be kell vallania, mivel „nincsenek többé  védelmezői. A párt immár biztos kezekben van” (151).

Noha ez a konvergencia valószínűleg nem szerepelt kezdettől fogva a tervben, és feltehetőleg az 1953-as moszkvai „orvosper” forgatókönyve inspirálta, Paukernek  addig is elég oka lehetett arra, hogy azt gyanítsa: a Dejzsel vívott hatalmi harcban Sztálin véglegesen ellene szavazott. Még hatalma csúcsán sem érezte magát biztonságban. Ana Toma visszaemlékezett arra, hogy egyik moszkvai útja alkalmával (1944 végén vagy  1945 elején),  Pauker arra kérte, mindenhova kísérje el lányát, az akkor tizenhat  éves Tatjánát. Amikor  a szovjet Központi Bizottság épületébe hívatták, azt mondta Tomának: „Ha kijövök, és a másik ajtón bemegyek, vedd Tatjánát, és menjetek el a múzeumba. De ha nem jövök ki azon az ajtón, akkor menj a szállodába, csomagolj össze, és olyan gyorsan tűnjetek el innen, amilyen gyorsan csak tudtok” (78).

Nem az a „kedves zsidó kislány”

Levy szerint az első években Paukerhez hasonlóan Gheorghiu-Dej sem igazán tudta, milyen sorsot szánnak neki a szovjetek. 1947 februárjában Moszkvában, Pauker jelenlétében, Sztálin megkérdezte Dejtől: „Igazak-e azok a hozzá is eljutott hírek, melyek szerint van egy olyan áramlat az RKP-n belül, amely csak románokat szeretne a pártban látni – konkrétan, hogy  Pakukernek és  Lukának, mivel nem román nemzetiségűek, nem kellene vezető pozíciókat betölteniük?” Dej tagadó választ adott, de (ahogyan a Politbüró egyik ülésén 1961-ben elmondta) utána úgy érezte, hogy „megfigyelik”, és háttérbe szorítják. Újabb találkozásuk alkalmával Sztálin azt tudakolta, mi oka volt arra, hogy ne beszéljen Pauker és Luka személyéről. Elmondta, tud arról, hogy 1945 őszén Dej igenis beszélt róluk Visinszkijjel (aki haragra gerjedt amiatt, hogy Pauker vasgárdistákat toboroz az RKP-ba), mire Dej kénytelen volt színt vallani, korábbi hallgatását pedig azzal magyarázta, hogy „nem akart senki mögé rejtőzni”, és hogy az elhangzottak főként Visinszkij saját véleményét tükrözték. Erre a diktátor kajánul felnevetett: „És mi van akkor, ha Visinszkij elvtárs mindössze próbára tett téged?” Ezek után Sztálin felidézte saját, Trockijjal vívott harcát, nyilvánvaló antiszemita célzásokat tett, mivel – emlékezett Dej a Politbürű előtt – Sztálin „meg volt győződve, hogy azért akarom Paukert a párton kívül látni, mert zsidó”. Végül Sztálin a következő tanáccsal zárta a találkozót: „Ha pedig az utadban állnak, szabadulj meg tőlük!” (80–81) Levy helyesen arra következtet, hogy a felkínált tanács ellenére Sztálin akkor még mindig csak ellenőrizte Dejt, és „nem volt hajlandó szabad kezet adni neki, hogy monopolizálja a hatalmat. Sokkal inkább kedvelte az »oszd meg és uralkodj« elvét, a frakciók közötti harc bátorítását, hiszen így járt el a többi testvérpárt esetében is” (81).

Dej azonban 1948–49-ben igen ravaszul már a konformista Tito-ellenes vezető szerepét játszotta, miközben Pauker politikai gyakorlata egyre inkább a „meghonosítás” folytatása felé hajlott. Szűk családi körben elismerte: bánja korábbi keményvonalas attitűdjét, és belső pártvitákon odáig merészkedett, hogy szembeszegült a Sztálin ihlette Duna–Fekete-tenger csatorna megépítésével, amely a későbbiekben a román Gulág történetének egyik leggyalázatosabb fejezete lett (88–89). Amikor Dej 1951 augusztusában – ekkor már hozzálátott a Pauker „elhajlására” vonatkozó bizonyítékok gyűjtéséhez – találkozott Sztálinnal, áldását adta Pauker félreállításához. E találkozó alkalmával egyedül Iosif Chişinevschi volt Dej kíséretében (199). Ennyit, tehetnénk hozzá, a „hazai” (azaz román nemzetiségű) vs. „moszkovita” (tehát nem román nemzetiségű) kommunisták frakcióira vonatkozó tényekről: Chişinevschi, Pauker egykori védence besszarábiai zsidó volt, akinek román nyelvtudása hasonló volt a Lukáéhoz, annyi különbséggel, hogy nem magyar, hanem orosz hangsúllyal beszélt. Ám akkorra már Sztálint megszállta a rögeszme, hogy a „nemzetközi cionizmus” háborúra készülődik a Szovjetunió ellen, és hogy a zsidó nők fontos eszközei ennek a háborúnak.

Lukát először 1952 februárjában vádolták meg a KB plenáris ülésen azzal, hogy „jobboldali elhajló”, mert pártolja a parasztságot. Pauker – mivel Luka valójában az ő utasításait hajtotta végre – , aligha nevezhető „a nap hősének”. Ezúttal is, mint még sok más alkalommal, „kettős játékot” űzött: formálisan megbírálta Lukát, noha közölte vele: „Nem fogom hagyni, hogy kidobjanak” (201), Pauker később elismerte:  tudta, hogy „Luka leleplezése az ő leleplezéséhez fog vezetni” (201). A sztálini zsargontól függetlenül, minden valószínűség szerint igazat mondott. Túl naivnak, túl  tapasztalatlannak vagy esztelennek kellett volna lennie, hogy ne ezt gondolja – ő viszont egyik sem volt. Luka végül börtönben halt meg 1963-ban, miután nyilvánvalóan megőrült amiatt, hogy noha szifiliszben szenvedett, megtagadták tőle az orvosi kezelést (209–210).

Pauker ellen először a Politbüró 1952 májusi ülésén hangzottak el vádak. Dej célzott arra, hogy Pauker talán Izraelnek kémkedett. Miután letartóztatták, vallatói azt állították: bizonyítékaik vannak arra nézvést, hogy „kém vagyok. Azzal vádoltak, hogy Truman ügynöke vagyok, és hogy azért állok ellen, mert azt akarom, hogy Tru-man emlékművet emeljen nekem.” Mivel semmit nem ismert be, „szelíd” erőszaknak vetették alá, de hiába (214). Dej, kétségtelenül a szovjet tanácsosokkal karöltve, azt próbálta bizonyítani, amire a májusi Politburó-ülésen utalt, nevezetesen hogy Pauker államtitkokat szivárogtatott ki az Egyesült Államoknak, a „nemzetközi cionizmus” pedig Washington fő ügynöke. Bizonyítékul fivére, Zalman Rabinsohn szolgált – kettejüket ugyanazon a napon, 1953. február 18-án tartóztatták le.

Pauker biztosan nem „kémkedett” Izrael javára, nem is beszélve az Egyesült Államokról. Ám amint azt Levy kimutatja, a vizsgálóbizottság vádjai Paukernek Izrael és a cionizmus iránti pozíciójára vonatkozóan nem voltak teljesen légből kapottak, annál kevésbé, mivel a pártvádiratban akkor is benne maradtak, amikor a kirakatper gondolatát már elvetették. Levy portréi Pauker „zsidóságáról”, illetve „a zsidó kommunistáról” lebilincselő  olvasmányok. Mint látni fogjuk, a második nem is választható el az elsőtől.

Nem újdonság, hogy Pauker keményen antiszemita környezetben nőtt fel. Mélyen vallásos édesapja, miután Bukarestbe költöztek, sakterként kereste meg a kenyerét, és a zsinagógában is hivatalt viselt. Egy nyugati újságírónak 1949-ben elmondta: az akkor tizenkét éves Ana 1906-ban szemtanúja volt egy antiszemita zavargásnak. Zokogva ért haza, utána majdnem egy hétig nem kelt fel az ágyból. Ezt követően – folytatta Hersh Zvi Kaufman Rabinsohn – „megtagadta, hogy jiddisül beszéljen, noha a  házban mindenki ezt a nyelvet beszélte”; talán akkor – tette még hozzá látható keserűséggel – „Shivát kellett volna ülnöm érte” (28). A „Shiva” a gyász szertartása, a halott hozzátartozónak jár. Közelebbről szemlélve kiderül: az öreg Rabinsohnnak vajmi kevés oka lehetett arra, hogy azt higgye: lánya „zsidóként meghalt”, ha csak nem az ortodox zsidóságra gondolunk.

Pauker 1918-ban tagja lett a pogromok elleni védekezésül létrehozott egységeknek (31). Rövidesen – mielőtt az RKP megalakult volna – csatlakozott „a forradalmi mozgalomhoz”, közben héber nyelvet és zsidó tanulmányokat oktatott. Testvére, Bella visszaemlékezése szerint „ő volt az iskola  legkedveltebb tanára” (34). (Sok évvel később e sorok írója  középiskolai diák volt Bukarestben. Az idő tájt az orosz nyelv kötelező tantárgy volt, és a legtöbb diák gyűlölte amiatt, hogy a kommunizmusra emlékeztetett. De az a magas, karcsú asszony, aki a Gheorghe Lazar líceumban az oroszt tanította nekünk, egyike volt a legnépszerűbb tanároknak. Tatiana Brătescunak hívták, és Ana Pauker lánya volt.) Tanári karrierje nem tartott sokáig: Anát kitették, mivel ideológiai okokból megtagadta, hogy továbbra is vallást tanítson a diákjainak, ehelyett forradalmi dalokra oktatta őket. Ebből egykönnyen azt olvashatnánk ki, hogy Pauker a zsidó származású kommunisták azon kategóriájához tartozott, akik elvetették a zsidó identitással való minden közösséget. Levy kellő számú  bizonyítékkal szolgál, amely cáfolja a „zsidóságát megtagadó” és a „zsidóságát megőrző” kommunista leegyszerűsítő taxonómiáját.

E bizonyítékok egy része anekdotikus, tehát annál inkább magával ragadó. Amikor a háború után édesanyját temették, Pauker megengedte, hogy a zsidó hagyományoknak megfelelően ollóval felvágják a kabátját. Lánya, Tatiana, aki mellette állt, nem egészen értette, hogy ez mire való, ő pedig „kedvesen elmagyarázta, hogy van egy törvény, amit tiszteletben kell tartani”. Lánya szerint „szülei kedvéért, az irántuk és  életük iránti megbecsülésből tartotta tiszteletben a zsidó szokásokat. De ő maga nem gyakorolta azokat” (181). Édesapja 1946-ban egy szombati napon látogatta meg, és megrótta azért, mert forró kávéval kínálta, a törvény szerint ugyanis pihenőnapon tilos a tűz használata. Ana kivitte édesapját a konyhába, és megmutatta neki a villanyrezsót, amin a kávé készült: mivel nem kellett gyufát gyújtani, nem szegte meg a törvényt. „Átkozott masina” – mondta erre az apja, és kiviharzott a házból. Akaratos személyiségét lánya alighanem örökölte.

Amíg a szovjetek támogatták a cionista mozgalmat – mivel Sztálin meglehetősen naivul úgy hitte, hogy a zsidó állam újabb bástyája lesz a „brit imperializmus” elleni harcnak –, az ilyen típusú gesztusok, noha szokatlanok voltak egy magas beosztású zsidó kommunista  részéről, nem fenyegették Pauker karrierjét. 1947 decemberében külügyminiszterként határozottan visszautasította az Egyesült Államok tiltakozását, mivel – a brit blokád ellenére – a román hatóságok megengedték két, emigránsokkal teli hajónak, hogy elinduljon Palesztina felé. Pauker azt mondta az amerikai nagykövetnek, hogy a zsidók távozása Románia „belügye”, és hogy semmi törvénytelen nincs abban, ha embereknek engedélyezik, hogy visszatérjenek arra a földre „amely számukra az anyaországot” jelenti.

Amit azonban sem az Egyesült Államok, sem a szovjetek, de még vezetőségi kollégái sem tudtak, az az volt, hogy „Ana Pauker tulajdonképp a saját édesapjáról beszélt”. Néhány hónappal előbb, 1947 augusztusában az öreg Rabinsohn elmondta lányának: úgy döntött, hogy kivándorol az akkori Palesztinába. Pauker kapcsolatba lépett egy cionista vezetővel, akit még tanító korából ismert, és megkérte őt, hogy titokban rendezze el Hersh Rabinsohn távozását. Ana Toma kísérte el Rabinsohnt Konstanca kikötőjébe. Álnéven utazott, egy ismeretlen nő férjeként,  akitől megérkezésük után elvált. 1951-ben bekövetkezett haláláig Ana havi támogatást biztosított számára egy izraeli román cégen keresztül (182).

Bátyját, Zalmant viszont meggyőzte, hogy térjen vissza Romániába, és utána hallani sem akart arról, hogy ismét távozzék. Pauker azzal sem törődött, hogy ezáltal milyen családi problémákat okozott fivérének. A magyarázat egyszerű: azokra a kommunista vezetőkre, akiknek rokonai éltek külföldön – kivéve ha ezek nagyon idősek voltak – gyanakvással tekintettek. Levy feleleveníti a két testvér első találkozásának meglepő jelenetét, amely ideológiák ütközésévé fajult. Csak a teljes idézet adhatja vissza ezt az ütközetet és mindenekelőtt Pauker „kommunista zsidó identitásának” korlátait. Az alábbiakat Zalman a vallatás során mondta, miután „cionista kémként” letartóztatták. Két és fél évet töltött börtönben, mielőtt kitoloncolták volna Izraelbe: „Húgom háza előterében fogadott. Érdeklődött, hogyan utaztam, majd megkérdezte: »Szóval hazatértél? Oda, ahol egész életedben éltél, és ahol anyád és testvéred el van temetve? Oda, ahol egy új élet van kialakulóban?« Azt válaszoltam, hogy nem értem: ott, azaz Izraelben is új élet alakul. Azt kérdezte, ha tudok erről az új életről, miért nem élek ott, ahol ő is él. És én azt kérdeztem, hogy miért nincs a zsidóknak joguk egy országhoz és saját léthez, az összes többi néphez hasonlóan. Ő erre azt kérdezte: ha szimpátiával viseltetem a kommunizmus iránt, miért nem vagyok magam is kommunista? Azt mondtam, hogy ez számomra is fontos kérdés, és valamit tisztáznom kell. Lehetséges, hogy kommunista is legyek és hithű vallásos is? Mert én, tettem hozzá, nem fogadom el, hogy a vallás bármi módon akadályozna az osztályharcot. Számomra a vallás ennél magasabb rendű, nem babona, hanem a tudomány fölött áll, és szerintem a vallási tanítás olyasmi, amire a kommunizmus csak áhítozik: »Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat». A Tízparancsolat közül az első kimondja, hogy »Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.« Az első parancsolat tehát szolgaságellenes. Azt mondod nekem, hogy a vallás  a tömegeket elvakító téveszme, ám a próféták azt állítják, hogy eljön az idő, amikor az emberek ekevassá alakítják a kardokat. Akkoriban olvastam egy izraeli újságban egy szovjet tudós nyilatkozatát arról, hogy az atomenergiát békés célokra is lehet használni. Amit a szovjet tudós elmondott, azt a próféták kétezer éve megjövendölték. Ana nem értett velem egyet, és azt mondta nekem: nem lehetsz egyszerre kommunista és hithű vallásos (186).”

Amint változott a szovjetek viszonyulása a zsidó államhoz, Pauker magatartása igen veszélyessé vált. Levy könyvének egyik jelentős érdeme éppen az, hogy nem idealizálja Pauker állásfoglalását – sem a szovjet vonal megváltozása előtt, sem utána. Megkérdőjelezi azt a „hétköznapi bölcsességet”, hogy a magas beosztású „moszkovita” zsidó kommunisták voltak azok, akik ellenezték a zsidók tömeges kivándorlását, míg a „hazai kommunisták” bátorították (már ameddig ezzel Moszkva is egyetértett), mivel abban bíztak, hogy így a párt megszabadul a „zsidó predominanciától”, és maga az ország is megszabadul a „nem asszimilált” és „non-produktív” zsidóságtól (166–167). Míg Dej és támogatói azért ellenezték az emigrációt, mert féltek az „agyelszívástól”, Pauker és támogatói – mutatja ki Levy – noha nyíltan soha nem támogatták, azért tágítani igyekeztek az emigrációra titokban alkalmazott kritériumokat, hogy azok ne csak az öregekre, a tanulatlanokra avagy képzetlenekre vonatkozzanak. Amikor a cionizmusellenesség hivatalos stratégiává lett, Pauker „feltűnően tartózkodott attól, hogy elítélje a zsidók emigrációját”, és a Politbüró 1948 októberi ülésén arra emlékeztette a többieket, hogy a zsidók elnyomott nép voltak Romániában, és felolvasta Lenin arra vonatkozó mondatát, hogy az ilyen elnyomott embereket „kivételes tapintattal” kell kezelni. Leninnek a zsidó bundistákra és exkluzívokra vonatkozó tézisével próbálta Pauker igazolni azt az álláspontját, hogy dialektikusan ötvözze az emigráció elleni propagandát annak a jóváhagyásával, hogy akiket nem sikerül meggyőzni, azoknak meg kell engedi az emigrációt (168). Amikor 1948 decemberében a Politbüró határozatot hozott arra vonatkozóan, hogy elítélik „a cionizmus minden formáját, mivel az a zsidó burzsoázia nacionalista, reakciós politikai mozgalma”, Pauker ellenezte ezt, és sikertelenül ugyan, de próbálta elérni, hogy ne tegyék közzé (169).

1949 februárjában cionista aktivisták utcai tiltakozást szerveztek, ezt követően pedig a cionista szervezeteket törvényen kívül helyezték, és  néhány izraeli küldöttet kémkedés vádjával letartóztattak. Pauker testvérének, Zalmannak a sorsa összefonódott ezekkel a fejleményekkel: már nemcsak Ana ellenezte, hogy visszatérjen Izraelbe, hanem az izraeliek is maradásra ösztönözték, hogy a húgára hatást gyakoroljon. A „császárnő testvére”, ahogyan David Ben Gurion, Izrael vezetője nevezte őt, olyan erők meglehetősen vonakodó eszközévé vált, amelyek motivációit aligha látta át maga is. Nyitott kérdés marad, hogy Zalman milyen mértékben tudta Paukert befolyásolni. Ám ahhoz kétség nem fér, hogy Pauker mindent megtett, ami a hatalmában állt: ha változtatni nem tudott is az emigrálási politikán, megpróbálta a legjobb irányba befolyásolni a körülményeket. Rövid ideig ez sikerült is, hiszen 1950-ben több tízezer zsidó kapott engedélyt arra, hogy kivándoroljon, ha nem is mind a 220 ezer, aki az év tavaszán feliratkozott (173). A történetnek 1952-ben hirtelen vége szakadt, amikor Paukert kiebrudalták a hatalomból, és új jelentkezéseket majd csak 1958-ban fogadtak el, illetve  hároméves megszakítás után 1961-ben. Akárcsak Pătrăşcanu esetében, amíg Pauker hatalom volt, nem voltak a cionisták ellen kirakatperek. Ám mihelyt félreállították, a vallatók azt mondták a rövidesen törvényszék elé állított személyeknek: „Ana néni nem védelmez többé titeket” (192).

Levy könyve egyetlen ponton sem fordul át Ana Pauker rehabilitációjába. Helyenként felemlegeti Pauker „kétszínűségét”, mi több „öncsalásait – arra vonatkozóan, hogy a pártpolitika állandó fordulatai és kanyarai valahogyan tudományos módszereken nyugszanak, hogy a társadalmi struktúra gyökeres átalakítása valami módon megváltoztatja majd az emberi természetet, hogy az elismerések és a éljenzés valami módon a román nép igazi érzéseit tükrözik, vagy hogy Marcel Pauker valami folytán túlélte a sztálini vérontást”. Súlyosbítja a helyzetet, hogy Pauker szüntelenül „arra használta hatásos meggyőző erejét, hogy megtévessze a kétkedő és unott tömeget” a „szeretett vezető és tanító, a dicsőséges Sztálin elvtárs” erényeit illetően. Eltekintve érdemeitől, amelyekkel gyakorlatba próbálta ültetni azt, amit én e sorokban „emberarcú sztálinizmusnak” neveztem, és ami visszavonhatatlanul csúfos bukásra volt ítélve, Levy helyes következtetése szerint „a korabeli összes pártvezetőhöz hasonlóan Ana Paukert nem lehet felmenteni az erkölcsi felelősség és megítélés alól, mivel egyrészt folyamatosan együttműködött a sztálinizmussal, másrészt pedig kulcsszerepet játszott abban, hogy a tehetetlen, noha ellenálló Romániára rákényszeríthették a kommunizmust” (232–233).

Virginás Andrea fordítása

Hivatkozott művek

Levy, R.: Ana Pauker: The Rise and Fall of a Jewish Communist. Berkeley: University of California Press, 2001. Román kiadása: Gloria şi decăderea Anei Pauker.  Polirom 2002. A zárójelbe foglalt oldalszámok az angol nyelvű kiadásra vonatkoznak.

Brzezinski, Z.: The Soviet Bloc: Unity and Conflict. Cambridge: Mass., Harvard University Press, 1960.

Fischer-Galaþi, S.: The New Rumania: From People’s Democracy to Socialist Republic. Cambridge: Mass., MIT, 1967.