Napokon át keresek egy nevet. Nem azért, mert elfelejtettem. (Aki átélte, serdülőként vagy már felnőttként azt a kort, a kornak gyűlöletes nevet adót sosem felejtheti el.) És nem azért keresem, mert valamiképpen hiányzik ez a név. Egyszerűen azért, mert egy bizonyos közegben akarom elhelyezni, pontosabban szeretném a magam (és mások) számára is tisztázni, hogy az adott közegben ez a név mit jelentett.

A régi Korunkról, a Gaál Gábor Korunkjáról (már nem a Dienes Lászlóéról) van szó mint közegről – a keresett (bennem idegenséget, félelmet, borzalmat társító) név pedig: Sztálin. Keresem ezt a nevet, és nem találom. Figyelmes tallózó olvasással sem jutok érdemi eredményre. Vagy éppen ez az érdemi eredmény? Ha ugyanis elkészülne egy Korunk-szótár (1926–1940, még inkább: 1929–1940), abban bizonyára a legnagyobb terheltségű szavak (tulajdonnevek) közt élen állna Marx. Lenin előfordulási gyakoriságát sem igen lehetne kétségbe vonni. Joszif Visszarionovics Sztálint (született Dzsugasvilit) viszont hiába keresem – még Jeszenszky Erik (Molnár Erik) meg Újvári László szövegeiben sem akar előbukkanni. Gaál Gábor nem emlegeti, megszámlálhatatlan álneveken közölt jegyzeteinek egyikében sem találom a hivatkozást rá. G.G. válogatott írásainak három kötetében és a levelek könyvében böngészem a névmutatókat, lényegében eredménytelenül. A II. kötet szerint egyetlen előfordulási helye a Keleti Újságnak írt cikk (1928), Gaál egy felsorolásban idézi a német irodalmi társaság által megnevezett tizenhét világhírességet, itt van jelen Sztálin, Hauptmann és Thomas Mann, Karl Marx, Henry Ford, Horthy és Sigmund Freud társaságában.

Végre aztán egy használhatóbb adat a Válogatott Írások III. kötetében, Gaál Gábor 1948-as egyetemi jegyzetében, ahol a szerző a Dialektikus és történelmi materializmus-ra hivatkozik. A szöveget gondozó Tóth Sándor 1971-ben (az én mostani tallózásom összevág T.S. megállapításával) bizonyos távolságtartást állapít meg Gaál magatartásában Sztálin vonatkozásában. Mert hogy „Aki azokban az években marxista filozófiával foglalkozott, kötelező módon Sztálin-szövegekhez, elsősorban ennek a dolgozatának a tételeihez kellett hogy igazodjon. Gaál Gábor is. Csakhogy ő nem állt meg annál a konvencionális eljárás-nál…” Vagyis nem tekintette csúcsnak, szintézisnek a sztálini tételeket. Tóth Sándor szerint „Jó ízlése óvta meg Gaál Gábort attól is – ez inkább formai jeggyel egészíti ki az előbb taglalt tartalmi jellegűt –, hogy átvegye az akkor dívó, állandóan felsőfokban fogalmazó apológiák hangját. Gaál Gábor szövegeiből félreérthetetlenül kiderül respektusa az államférfi iránt. A filozófia kérdéseiben azonban mértéktartóan hivatkozik rá.”

Blaszfémiaként hangzana, ha azt állítanánk, hogy Gaál Gábornak szerencséje volt Sztálinnal, a sztálinizmussal. Nyugati hadifogságból hazatérve, a korábbi Korunk-, 1946-tól Utunk-szerkesztő aktív részese lett egy sztálini korszak hangulatának, neoproletkultos, keményen osztályharcos irodalompolitikájának; és miután mások szenvedtek többek közt G.G. osztályharcos szigorától, 1950-től már ő is áldozat lett (Robotos Imre, Csehi Gyula, Sőni Pál vállalták a rájuk osztott kivégzői szerepet); nem utolsósorban a szovjet irodalommal való foglalkozás elhanyagolását mondták Gaál Gábor bűnének.

No de a jelzett „névkeresésben”, a sztálini nyomok, a sztálinizmus romboló hatásának felmutatásában nem Gaál Gábor a célszemély – most nem róla, hanem a Korunkról a harmincas évekről kellene beszélni. (Az 1957-es újraindulás sem tanulságoktól mentes, jóllehet már a XX. kongresszus, a nyomasztó sztálini örökséggel, a Gulág-világgal való hivatalos pártleszámolás után vagyunk.) A közvetett hatás természetesen kimutatható, például Gergely Sándor, Haraszti Sándor, Jeszenszky cikkeiben – nemcsak a Nyugat, a Baumgarten-díj, Móricz Zsigmond, Babits, Németh László, hanem József Attila is durva támadásban részesül a Korunk egyes munkatársai által –; de hol van Sztálin, a Vezér személye? A fasizmus erőteljes előretörése s a kezdődő világháború érthetően negatív főszereplővé teszi Hitlert Gaál folyóiratában, vele szembe azonban Marxot állítják. Sztálin tehát meg sem jelenik?

Fábry Zoltán Stószról küldött könyvszemléjében, 1931 novemberében, két lapoldalon végre feltűnik a keresett név. Egy Sztalin biográfia a cikk címe, bizonyos Essad bey, „az ismert baloldali literátus” Berlinben, németül kiadott művét ismerteti Fábry. Az életrajz írója „egy fiatal 27 éves blazírt fölényeskedő, kinek egyetlen jogcíme, hogy szintén Georgiából, Bakuból származik”. A recenzióelemeknél természetesen fontosabb a kritika, magának a történelmi személynek a beállítása. „Sztalin. Legendává avatják, mert legtisztább valóság – írja Fábry. – Sose volt személlyé nagyítják. Diktátorrá borzongatják, hogy abnormálissá, veszéllyé, másutt megvalósíthatatlanná bélyegezzék egy, a kapitalista társadalmi és termelési renddel ellentétes szisztéma valóságát.” A biográfia írójának javára írja a recenzens Sztálin és Trockij jelentőségének, egymáshoz való viszonyának érzékeltetését (nyilván Sztálin javára). „Essad bey kénytelen elismerni – olvassuk a könyvismertetőben – egyrészt, hogy »Sztalin a bolsevista aszkétizmus megtestesítője«, másrészt, hogy a »sztalinizmus a harmadik és legfelsőbb lépcsőfoka az emberi fejlődésnek, melyet a két első: a marxizmus és a leninizmus megelőzött«.” Idáig tehát Fábry egyetért Essad beyjel. De azzal már nem, hogy az életrajzíró fölteszi a kérdést: „Hogy lehet az, hogy egy nép, majdnem egy emberöltővel a forradalom után ezt a rettenetes feszültséget még mindig kibírja, anélkül hogy megőrülne, vagy hogy vezéreit a fenébe kergetné?” Fábry válasza: „Itt ebben az utolsó óhajban van az essadi kutya eltemetve. Milliók kollektív munkáját őrületté kell avatni, a kényszermunka meséjét irodalmi szósszal leönteni és szuggerálni egyrészt az ötéves terv embertelenségét, csődjét, másrészt ezt az egész munkát egyetlenegy személyre korlátozni, akit így aztán csodálni is lehet, de el is kergetni, megsemmisíteni. Az egész könyv a sztalini egyedülvalóságnak, monstruozitásnak a szuggerálása.” (A sztálini tisztogatások zömmel ezután történnek – Essad bey tehát előrelátó volt.) Fábry visszautasítja Sztálin összehasonlítását Dzsingisz kánnal, Nagy Péterrel, Rettenetes Ivánnal, ezzel a sajátos érvvel: „Mindenki tudja, hogy semmi köze egyikhez sem, mert nem lehet köze.” A Sztálin-biográfiát bemutató-bíráló cikk egy újabb idézettel és ennek cáfolatával zárul: „»A szovjethatalom utolsó ütőkártyája Sztalin, ő is tudja, hogy ő az utolsó bolseviki. Ha ő lebukik, akkor vége a világforradalomnak.« Amikor Essad bey ezt leírja, akkor ez nem naivság, de ravasz számítás. Essad bey tudatosan Sztalinba kristályosít mindent, hogy az olvasóba szuggerálhassa az általa képviselt eszme immár nem soká késő halálát. Az eszmét, annak erejét és valóságát egyetlenegy személyre korlátozza, hogy annál könnyebben megnyugtathassa – a nyárspolgárokat.”

A Korunknak ezeket az éveit (1929–1932), melyekre jellemzőnek mondhatjuk (világnézetileg, a „szovjet” megítélésében) a csehszlovákiai főmunkatárs cikkét, Tóth Sándor egy összegező tanulmányában a folyóirat marxista Sturm und Drang korszakának nevezi, meghatározója pedig „egy messianisztikus forradalomvárásból táplálkozó szektás baloldaliság”. Kétségtelen, hogy az idézett cikk szerzője elhárít magától és az olvasótól mindenféle kételyt Sztálin és a szovjet társadalom irányában. (Megjegyzendő, hogy Fábry Zoltán Összegyűjtött írásai 1982-ben, Pozsonyban kiadott harmadik kötete nem tartalmazza ezt a Korunk-cikket, csak a címe tűnik fel a kötetvégi bibliográfiában.)

A tekintélyes, halála után évtizedekkel is köztiszteletben álló antifasiszta publicista életművét (akinek A vádlott megszólal című, 1946-os korszakos vádiratát-önvallomását, a cseh és szlovák értelmiséghez címzett lelkiismeret-ébresztőt e sorok lejegyzője 2003-ban sem tudja felejteni) természetesen nem ezzel a Sztálin-apológiával kell mérnünk. Mégsem tehetjük meg, hogy 1933 őszéről, a Korunk élhelyéről ne idézzük Fábry Zoltán Gyilkos Európa című írásának utolsó mondatait: „A kapitalizmus praktikái ellen hozzátok a szocializmus praktikáit. Most hagyjátok Taotekinget, hagyjátok Buddhát, ne gondoljatok a bálnákra és elefántokra, az őserdőre és a selymes füvekre. Magatokra gondoljatok, legyetek önzők. Hitler ellen hozzátok Marxot! Meg kell mutatni, be kell bizonyítani, hogy Európában nemcsak gyilkosok élnek és nemcsak gyilkosoknak tapsolnak. Ha nem tudjuk, ha nem akarjuk, akkor cinkosok vagyunk és cinkosok leszünk. Mi is gyilkosok!”

Hetven éve írta e sorokat Fábry. Ötven éve halt meg Sztálin. A gyilkosok és cinkosok szóval azóta is ajánlatos óvatosan bánni. Szétnézve minden oldalon.