A választásokat 1946. november 19-ére írták ki. A választási hadjáratot nem hanyagoltuk el, de közben törődni kellett a párt szervezésével és irányításával is. A kolozsvári pártszervezet minden kedden, délután hat órakor pártnapot tartott. Ilyenkor mindig valamelyik vezetőségi tag tartott előadást a párt helyiségében, a bizalmiak és a párttagok részére az ország és a világ politikai és gazdasági helyzetéről. Az előadó nevét az Erdély már három nappal korábban közölte. Szeptember 2-án én következtem. Sok előadást hallgattam végig a korábbi években, és mindig azokat az előadókat szerettem, akik adatokkal jól alátámasztott, őszinte tényfeltárást folytattak. 1946-ban azonban nem volt könnyű úgy felkészülni, hogy mondjak is valamit az elvtársaknak. Én mindig szabadon beszéltem, most azonban leírtam a beszédemet. Mivel a beszédemnek később következményei lettek, kivonatolva közlöm:

Tisztelt elvtársak és elvtársnők!

Nem könnyű manapság politikai beszámolót tartani Kolozsváron. Nem könnyű azért, mert egy szociáldemokrata párthelyiségben tartott politikai beszámolónak szocialista álláspontot kell tükröznie, és meg kell felelnie az igazságnak. Ahhoz azonban, hogy mindent őszintén elmondhassunk például a most folyó béketárgyalásokról, a miénknél fejlettebb demokráciára és nyugodtabb politikai légkörre volna szükség. A mi mostani demokráciánk olyan, mint a ma született gyermek: egy kicsit vörös, egy kicsit még gethes, és állandó, gondos odafigyelést igényel, nehogy időnap előtt kimúljon ebből a világból. No de azért is van szükség pártnapokra, mert az elvtársak sokszor értetlenül figyelik az éppen zajló eseményeket.

Nem értik például azt, hogy Angliában a szocialista munkáspárt került az ország élére, Anglia mégis számos téren nem ért egyet a Szovjetunióval. Ne feledkezzünk meg a történelmi materializmus alaptételéről, amely szerint nem az emberek vágyai irányítják a politikai állásfoglalásokat, hanem éppen fordítva: a gazdasági viszonyok és az anyagi szükségszerűségek határozzák meg az emberek gondolkodásmódját. Az, hogy Angliában a munkáspárt került kormányra, semmit sem változtat azon a tényen, hogy az ország lakosságának mindössze hat százaléka földműves, viszont hetvennyolc százaléka ipari munkás. Huszonkét millió ember dolgozik a különböző gyárakban, akinek mind nyersanyagra van szüksége, hogy termeljen, és piacra, hogy eladja azt, amit termelt.

A német ipar nincs többé, és még sokáig nem is lesz, viszont megjelent Európában egy fiatal óriás, a Szovjetunió. A győztes szovjet csapatok megszállták a földrész tekintélyes részét, és mire az angolszászok észrevették volna, már gazdasági téren teljesen ki is szorították őket azokról a területekről, amelyeken ők állomásoznak. Jelen pillanatban ők rendelkeznek a romániai szén- és petróleumtelepekkel, az erdőink fáival és a földgázunkkal. Magyarországon ugyanez a helyzet, csak ott a bauxitbányák szolgálják a Szovjetunió újjáépítését. És vannak más dolgok is, olyanok, amelyekről most jobb, ha nem beszélünk. Bármerre nézünk, mindenhol csupa egymásnak feszülő érdeket látunk. Nyersanyagról van szó, elvtársaim, olajról, gázról, szénről, vasércről. Nem határokról, hiszen például Erdély kérdését néhány óra alatt elintézték

Minthogy politikai beszámolót tartok, meg kell emlékeznem egy eseményről, amely szenzációt keltett a béketárgyalások idején. Evatt, Ausztrália szocialista kormányának a képviselője a következő indítványt tette:

1. A jóvátétel összege akkora legyen, hogy a legyőzött államokat ne tegye tönkre.

2. Számítsák be a jóvátételbe az elhurcolt javakat, a leszerelt gyárakat, nyomdákat, állatokat, mindent.

3. A legyőzött államok  pénzben is fizethessenek, ne csak javakban, mert például a benzin ára a háromszorosára emelkedett, és így háromszor több kártérítést kell terményben fizetni, mint a megállapított háromszázmillió dollár.

4. Be kell venni a békeszerződésekbe a Duna-hajózás és általában a kereskedelem szabadságát, hogy minden állam olcsó áruhoz jusson.

5. A kisebbségek jogainak állandó megvédése érdekében nemzetközi bíróságot kell felállítani.

6. A békeszerződésekben megállapított jóvátételek összege utólag felülvizsgálható legyen.

Evatt elvtárs szocialista, tehát szocialista módon gondolkodik. De azt rajta kívül is tudja mindenki, hogy a fasizmus éppen az első világháborút követő békeszerződések igazságtalan voltának a hangoztatásával kezdte el hódító útját. A győztes hatalmak most mégis elutasították Evatt javaslatát, ami érthető is, hiszen ők maguk is nagyszámú kisebbséggel rendelkeznek, és nekik sem volna jó, ha létezne egy nemzetközi bíróság, amelyhez az elnyomottak bizalommal fordulhatnának. Azt sem akarják, hogy kiderüljön, mi mindent raboltak el a legyőzött országoktól hadizsákmány címén. A háború mindenkinek nagyon sokba került, és a történelem azt bízonyítja, hogy mindig a legyőzöttek fizetnek, mert a béke feltételeit a győztesek diktálják.

Ha már külpolitikáról beszélünk, meg kell említenünk a görögországi polgárháborút, hiszen még ebbe a szegény Romániába is tízezrével érkeznek a görög gyerekek. Rettenetes tragédia játszódik le a szemünk előtt. Égnek a falvak, a városok, testvér harcol testvér ellen, a nép egy része a nép választott kormánya ellen. Hogy honnan van a felkelőknek fegyverük, azt  persze nem tudni. Pontosabban nem mondja ki senki, de mindenki tudja, hogy a görög kérdés igazából nem görög kérdés. Görögországban a Szovjetunió és az angolszász hatalmak feszülnek egymás ellen. Oroszország már a cárizmus idején ki szeretett volna jutni a Földközi-tengerre, meg akarta szerezni a Dardanellákat. Most a Szovjetunió szeretné, ha a Szuezi-csatornával pontosan szemben egy megbízható, kommunista Görögország volna, amely katonai szempontból hűséges alárendeltje lenne. Ezt azonban nem tűrhetik az angolok és a szövetségeseik, és meglátják, elvtársaim, hogy ha nem lesz más megoldás, akkor angol és amerikai tengerészgyalogosok fognak partra szállni Görögországban. A görög nemzet tehát idegen érdekekért vérzik.

Hadd emlékezzünk meg azonban egy jó dologról is: az új angol munkáskormány megadta Indiának, a világ egyik legnagyobb országának a függetlenséget, és jól tette. Mi, szocialisták valóban hiszünk a nemzetek önrendelkezési jogában, mégis óva intek mindenkit attól, hogy elhiggye, a gyarmati népek csak szenvedtek, és semmi előnyét nem látták annak, hogy megismerkedtek az európai kultúrával. Az igaz, hogy a spanyolok kegyetlenül bántak az indiánokkal, de ma mégis milliós nagyvárosok vannak ott, ahol hajdan néhány törzs táborozott. Az angol gyarmatosítás egyébként sem hasonlítható a többi gyarmatosításhoz, mert  annak az eredményeképpen született meg az Amerikai Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland. De mi történt Indiában? Természetesen az angolok oda sem jótékonykodni mentek, hanem a-zért, mert szükségük volt India nyersanyagaira. Csakhogy azért, hogy azt a nyersanyagot el tudják szállítani, negyvenkétezer kilométer vasútvonalat, kikötőket és feldolgozó üzemeket építettek. Mivel a gyakori szárazságok  nagyban akadályozták például a cukornád termesztését, arról nem is beszélve, hogy milliók haltak éhen, az angolok harminckétezer folyót és patakot szabályoztak, hatalmas gátrendszereket építettek, és azon a napon, amelyen felszabadult, Indiában már hatvanmillió hold földet öntözéses gazdálkodással műveltek meg. Ennek tudható be az a tény, hogy Indiából nem fegyverrel kergették ki az angolokat, hanem szépen megkérték Angliát, hogy a tisztviselőknek, a szakembereknek és katonatiszteknek egy része maradjon ott, és segítsen felépíteni az új Indiát, ugyanakkor India belépett a Commonwealthbe, az angol népközösségbe. Vérontás nélkül is lehet tehát fejlődés és felszabadulás, csak bölcsesség és türelem kell hozzá.

Térjünk vissza a belpolitikai helyzetre. Választások előtt állunk. A kormány-szövetségbe tömörült pártok közös listán indulnak, a Magyar Népi Szövetség azonban külön listán. Mi itt azt is tudjuk, hogy miért. Mivel nincsen jobb megoldás, elvtársaim, a választásokon az Egységfrontra kell szavaznunk. A román parlamentben úgyis az fog történni, amit a Kommunista Párt meg a Szociáldemokrata Párt előre megbeszélt. Más hatalom nem létezik ma Romániában.

Még valamire felhívnám a figyelmüket. Valamennyien emlékszünk a háború utáni első időkre, amikor éhesen és fázva kellett dolgozni, éjt nappá téve azért, hogy ismét legyenek hidaink, vasútvonalaink, iskoláink, kórházaink. De ha mostanában körülnézek, sehol sem látom azokat, akik akkor mellettem dolgoztak, harcoltak. Eltűnt az idősebb Vescan, és eltűnt a fiatalabb Vescan, eltűnt a vezető pozcióból Jordáky Lajos, a Szakszervezeti Tanács volt főtitkára, eltűnt az első polgármesterünk, Bugna-riu professzor, és már kikezdték az erős kezű szociáldemokrata polgármestert, Chi-ciudant is. Eltűnt a rendőrség éléről Gheorghe Timofi és Nagy Sándor,  aki azért nem lehet rendőrtiszt, mert nincsen jogi doktorátusa. Mert ugye a feketézőket, betörőket, gyilkosokat csak doktori diplomával lehet elkapkodni. Ha ezek az emberek egyszerű személycsere eredményeképpen tűntek volna el azért, hogy náluk is jobbak kerüljenek a helyükre, akkor nem volna semmi baj. De mit látok? A rendőrség élén Gheorghe Crăciun áll, aki nem is olyan régen még a cuzista verekedő bandák vezére volt Kolozsváron, és zsidóknak, magyaroknak nem volt ajánlatos vele találkozni. A polgármesteri hivatalban dr. Stoica, az Ekésfront vezetője a hangadó, aki Anto-nescu idején főispáni rangban volt. A gyűléseken a Tătărescu-párt helyi vezetője, dr. Eugen Dunca és dr. Gheþie, a Brătianu-dinasztia megmaradt oszlopai szónokolnak. Ha ez így megy tovább, elvtársaim, az egész országban, akkor nemsokára én következem, és olyanok ülnek majd az Bánffy-palotában, akik büszkén hordják a zöld inget, kék inget, barna inget vagy mit tudom én, milyen színű inget.

A politikai beszámolómat sokan hallgatták. Tele volt az előadóterem, a három szomszédos szoba, az előszoba, a folyosó. A párttagokon kívül sok értelmiségi  is eljött. Ott voltak a református gimnázium tanárai, a Magyar Színház művészei, orvosok, ügyvédek. Amikor befejeztem, odalépett hozzám egy férfi, és bemutatkozott. Gárdonyi Istvánnak hívták, újságíró volt, a Angol Munkáspárt napilapjának, a Daily Heraldnak volt a tudósítója, és arra kért, hogy az előadásom jegyzeteit, vagy ha le van írva, a szövegét adjam át neki közlésre. Kereken megtagadtam. Én nem a külföldnek prédikáltam. Amúgy sem engedné át a határon a cenzúra, és neki se ajánlom, hogy Angliával levelezzen. (Később a piteşti-i börtönben találkoztam vele. Tulajdonképpen olcsón megúszta. Csak húsz évet kapott az Angliába küldött levelekért. Tizenhat évet le is ült.)

A magam részéről nem tulajdonítottam nagy fontosságot ennek a politikai beszámolónak. Tartottam én már ennél érdekesebbet, jobban dokumentáltat is Kolozsváron, Nagyváradon vagy a Székelyföldön. De a kommunisták nem így gondolták. Azonnal felhívták telefonon Teohari Georgescut, és jelentették neki, hogy vehemensen támadtam a Szovjetuniót. Hasonló értelmű jelentést küldtek másnap reggel a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság elnökének is, aki akkor egy idősebb szovjet vezérkari ezredes volt. Mivel jelentős személyiség voltam, kikérték a belügyminiszter véleményét, tartóztassanak-e le vagy sem. Teohari Georgescu nem engedte, hogy a rendőrség hozzám nyúljon, hanem azonnal elküldte Ion Burcă szociáldemokrata belügyminiszter-helyettest, hogy nézzen utána, mi is történt valójában.

Másnap érkezett Ion Burcă Kolozsvárra Oscar Moroinau kíséretében. Moroianu párttitkár volt, és a Libertatea című szocialista napilap egyik szerkesztője, régi szociáldemokrata újságíró. Azonnal összehívták a helyi pártvezetőséget.

– Pista, megérdemelnéd, hogy agyoncsapjalak. Teohari az ágyból ugrasztott ki azzal, hogy rohanjak Kolozsvárra, mert Lakatos Pista már megint dührohamot kapott, és szét akarja verni a szovjet hadsereget, mielőtt lábat moshatnának a Földközi-tengerben. Pedig békén hagyhatnád őket, mert rájuk férne a lábmosás. Most pedig szépen ismételd meg, hogy mit is mondtál te azon a gyűlésen, mert sem én, se Teohari nem hisszük, hogy annyira meggondolatlan vagy, amint azt a kommunista elvtársak állítják.

– Hát ez egyszerű lesz – válaszoltam. – Én általában tízsoros jegyzetekkel megyek a gyűlésekre, és szabadon beszélek, de most, hála Istennek előre leírtam az előadásomat. Itt van az egész úgy, ahogyan elmondtam. Suciu, a titkárunk azonnal lefordítja románra. És szépen kérek minden jelenlevőt, jegyezze, ha valami olyasmit hall, amit szocialista szempontból nem tart helyénvalónak.

Suciu gyorsan, szépen fordított. Burcă és Moroianu pedig figyeltek, de nem írtak semmit. Amikor a titkár befejezte, Burcă azt mondta:

– Pista, az előadás szép volt, de ha te is tudnád azt, amit én, nem merted volna elmondani. Mindenestre kérem Suciu elvtársat, hogy fordítsa le írásban is, gépeljék le három példányban. Egyet adok Teoharinak, hadd lássa, milyen hazug elvtársai vannak Kolozsváron, egyet adok Rădăceanunak, és egyet megtartok magamnak. Te pedig jegyezd meg, hogy a jövőben légy óvatosabb, mert sok az ellenséged. Látod, én is igyekszem óvatos lenni.

(Hiába igyekezett olyan nagyon, mert amikor a két párt egyesült, őt is kikiáltották jobboldali szociáldemokratának, sehol nem kapott munkát, és a börtönt is csak azért úszta meg, mert még mielőtt letartóztathatták volna, elvitte egy szívroham. Pedig milyen szép szál, erős ember volt!)

Néhány nappal később felkeresett egy szovjet százados, és közölte velem, hogy a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság elnöke, egy ezredes, akinek a nevére már nem emlékszem, beszélni akar velem, keressem fel másnap reggel kilenc órakor. Tudtam, hogy a kommunista elvtársaknak köszönhetem ezt a megtiszteltetést. Mindenképpen szerettek volna megszabadulni tőlem.

Az ezredes udvariasan fogadott, és azt mondta, azért hívott, mert szeretné tudni, mi a véleményem a november 19-i választásokról. Szerintem győz-e a kormánypárt?

– Ezredes elvtárs, szeretném tudni, hogy melyik eredményre kíváncsi. Azt akarja tudni, hogy mekkora  reális erőt képvisel a kormánypárti koalíció, vagy azt, hogy mit fog kihirdetni a választások napján, este a kormány?

– Nem értem, mit akar mondani, Lakatos elvtárs.

– Azt, hogy Romániában még soha nem hirdették ki azt az eredményt a választások estéjén, amely megfelelt volna az urnába dobott szavazatok számának. Ez nálunk hagyomány. Romániában csak egyszer bukott meg kormány a választásokon, 1937 decemberében, akkor is csak azért, mert meg akart bukni. A király ki akarta végeztetni a Vasgárda vezetőit, és Tătărescu nem akart neki ebben segíteni. És igaza is volt, mert a Vasgárda híres volt a véres bosszújáról. Minden más alkalommal  az történt, hogy még az olyan párt is többséget kapott, amely, ha ellenzékben volt, alig tudta megszerezni a szavazatok két százalékát. Teohari Georgescu sem szerzetes, és nem fél attól, hogy a pokolba jut. Annyi szavazatunk lesz, ezredes úr, amennyire a kormánypártoknak szükségük van.

– Rendben. És ön szerint mi a reális erőviszony a kormánypártok és az ellenzéki pártok között?

– Ezt ma nehéz lenne pontosan megmondani, mert 1937 óta nem voltak választások, és azóta nagyon megváltoztak az erőviszonyok. Akkor a Liberális Párt Tătărescu vezetése alatt több, mint egymillió szavazatot kapott, de most ez a párt nem egy párt, hanem két párt, így nem képvisel nagy erőket. A Nemzeti Parasztpárt Iuliu Maniu vezetése alatt akkor hatszázezer szavazatot kapott, és még csaknem háromszázezret kaptak az őt támogató fasiszta és antiszemita pártok. Azok most nem szavazhatnak. A kormánypártok közül jelenleg a Szociáldemokrata Pártnak van a legtöbb tagja, a nőszervezettel és az ifjúsági szervezettel együtt hétszázezer ember  vallja magát szociáldemokratának. Komoly erőt képvisel a Liberális Párt, utána következik a Kommunista Párt. Most már nincs illegalitásban, sokan iratkoztak be hozzájuk, de két év rövid idő, nem elég ahhoz, hogy teljesen kibontakozzanak. De jó a vezető gárdájuk, és kedvez nekik a szovjet hadsereg jelenléte is. A kormánykoalíció másik három pártja inkább csak papíron létezik. Az Ekésfront csak egyszer vett részt választásokon, és akkor hétezer szavazatot tudott összeszedni az egész országban. Viszont az ő listájukon is bejut majd a parlamentbe néhány kommunista, ez biztos, erről majd gondoskodik a belügyminiszter, hiszen azért kapja a fizetést. Tehát a kormánypártok és az ellenzéki pártok közülbelül egyforma erőket képviselnek

– Nem értem, Lakatos elvtárs. Ön azt mondja, hogy a falusi tömegek jelentős része a Nemzeti Parasztpártra fog szavazni, holott mindenki tudja, hogy Iuliu Maniu reakciós, jobboldali politikus.

– Nem tudja mindenki. A falusi emberek azt sem tudják, mit jelent az a szó, hogy reakció. Ők csak azt tudják, azt is azért, mert megmondták nekik, hogy az első világháború előtt Maniu volt Magyarországon a Román Nemzeti Párt vezetője, 1918-ban ő lett az erdélyi ideiglenes román kormány elnöke. Tehát okos ember, mert egyesítette Erdélyt Romániával. Most különben is azzal ijesztgetik őket a papjaik, hogy vigyázzanak, mert jönnek a kommunisták, és elveszik mindenüket, kolhozokat csinálnak, és ők napszámosok lesznek a tulajdon földjeiken. Ezek után természetesen nem érdekli őket az a tény, hogy a Nemzeti Parasztpártban találtak menedéket a fasiszták és a vasgárdisták.

– Lakatos elvtárs, ezek nagyon érdekes dolgok. Szeretném, ha többször beszélgethetnénk, mert engem sok tekintetben másként informáltak. Csak azt nem értem, hogy ön mint szociáldemokrata miért gyűlöli a Szovjetuniót?

– Miért gondolja, ezredes elvtárs, hogy én gyűlölöm a Szovjetuniót?

– Azért, mert a napokban azt mondta, hogy maguk szociáldemokraták nem engedik meg a Szovjetuniónak, hogy a katonái lábat mossanak a Földközi-tengerben

– Ezredes elvtárs, mondja meg nekem őszintén, tényleg akkora marhának néz engem, aki nyilvános gyűlésen, pártvezetőségi tagok és pártbizalmiak előtt ilyen hülyeségeket mond? Mi az, hogy mi, szociáldemokraták nem engedjük? Talán fegyveres harcot folytatunk bárhol is bárminek a megakadályozására? Eddig úgy tudtam, hogy a Romániai Szociáldemokrata Párt és a Kommunista Párt egységfrontban dolgoznak. Én semmi mást nem mondtam, mint azt, hogy Görögországban polgárháború van, és a Szovjetunió örülne annak, ha a kommunisták győznének, mert volna egy megbízható szövetségese a Földközi-tengeren. Ezzel szemben Anglia és az Egyesült Államok éppen ezt nem akarják, és mindent megtesznek azért, hogy az oroszok még lábat mosni se jussanak el a Földközi-tenger partjára. És az is világos mindenki számára, aki nem alszik, hogy  szállítják is becsülettel a fegyvert a görög kormánynak. Ezek után magát Napóleonnak képzelő bolondnak kéne lennem, ha azt mondanám, hogy most megyünk mi, szociáldemokraták, és eldöntjük annak a fránya háborúnak a sorsát. Én csak felhívtam az elvtársaim figyelmét arra a sajnálatos tényre, hogy a volt szövetségesek, vagyis a Szovjetunió és az angolszászok a világ több részén is szembekerültek egymással. Mindössze ennyit mondtam, de egyébként itt van az előadásom szövege, kérem a jelen levő százados urat, hogy azt az oldalt, amelyen Görögországról beszéltem, pontosan fordítsa le az ezredes elvtárs részére.

– Azt is hallottam, Lakatos elvtárs, hogy nagy tisztelője az Angol Munkáspártnak. Megfelel ez a valóságnak?

– Ez így van, és nem hiszem, hogy ebben volna valami rossz. Gondolom, a kommunisták is örülnének, ha valamelyik országban az ő elvtársaik jutnának hatalomra. Igaz, az Angol Munkáspárt nem forradalmi párt, de én már azt se bánom, ha az Úristen segítségével szabadítják fel a gyarmatokat, és államosítják a bányákat, a vasutakat és úgy általában a nehézipart. Hiszen az Angol Munkáspárt főtitkára, Philip Morgan is meglátogatta Sztálin elvtársat, aki kijelentette, hogy a szocializmus felé két út vezet, az egyik a forradalmi út ott, ahol másra nincs lehetőség, mint például a cári Oroszországban, és a parlamentáris ott, ahol erre lehetőség van. Nem tudom, miért várják el tőlem, hogy okosabb legyek, mint Sztálin elvtárs?

Később beszélgetésre hívtam néhány nagyon megbízható elvtársamat: Zoltán Ferencet, Kis Mártont, Lenghel  Samoilăt, Neuman Józsefet, dr. Nagy Gézát, dr. Pásztai Gézát, Halászi Sándort, és elmeséltem nekik  a találkozásomat a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság elnökével és azt is, hogy véleményem szerint a kommunisták igyekeznek közülünk néhány embert lehetetlen helyzetbe hozni. Ennek ellenére valamennyien úgy gondoltuk, hogy csak a kommunistákkal együtt tudjuk megakadályozni azt, hogy a reakció hatalomra jusson. Zoltán Ferenc őszintén hitt abban, hogy a békeszerződések aláírása után a szovjet csapatok hazamennek, jön az általános leszerelés, és akkor ismét megerősödik a parlametáris rendszer Közép-Európában. A magam részéről nem hittem abban, hogy Sztálin valaha is betartja az ígéreteit. Nem bolond elszalasztani az alkalmat arra, hogy bekebelezze a megszállt államokat. Tudtam, hogy akkor minket is fel fognak számolni, úgy, mint a többi pártot. Addig azonban ki kellett tartani.

Azt azonban el kell ismerni, hogy a Kommunista Párt vezetői sokkal jobb emberismerők voltak, mint a parasztpártiak vagy a szociáldemokraták. Gyorsan és pontosan felismerték, hogy a többi pártban kik azok, akik gerincesek, és kiknek nincs gerincük, így alkalmasak arra, hogy belülről robbantsák szét a pártjukat. Magyarországon megtalálták Marosán Györgyöt, aki mellé hamar befarolt Justus Pál és Schiffer Pál is. Ez utóbbinak az egyetlen osztályharcos érdeme az volt, hogy feleségül vette a Szakasits Árpád leányát. Szakasits inkább volt poéta, mint politikus, könnyű volt elbánni vele, pedig ő volt az, aki azt mondta: „Elég széles az út a szocializmus felé, elfér azon két munkáspárt is.” Hát nem.

Romániában megkezdték a szortírozást. Gheorghiu-Dejnek jó szimatja volt, és úgy ismerte a szociáldemokratákat, mint a saját tenyerét. Villanyszerelőnek rossz volt, szónoknak is csak azután lett jó, miután főtitkár lett, és tízen is írták a beszédeit, de azért jól váltott az esze. Ravasz volt, intrikus, bosszúálló és kegyetlen. Csak egy példa: dr. Silber Herbert, a Kommunista Ifjúmunkás Szövetség egyik alapítója, a béketárgyalásokon Románia gazdasági szakértője egyszer társaságban elszólta magát, és azt mondta, hogy Románia nem várhatja meg, amíg Gheorghiu-Dej magánúton elvégzi az elemi iskolát. Tizennyolc évet ült börtönben. Azután rehabilitálták.

A szalámitechnikát Gheorghiu-Dej is ismerte, vagy megtanította rá a szovjet tanácsadó, aki állandóan ott volt az irodájában. Az első húzás az volt, hogy Titel-Petrescut egy hamis levél segítségével eltávolítsák a pártból. Azután, hogy a párt kettészakadt, Gheorghiu-Dej megintcsak seregszemlét tartott. Az első svihák, akin megakadt a szeme, Mişa Levin volt, a politikai bizottság tagja. 1934-ben került Bukarestbe Besszarábiából. Egy Bălþi nevű városkában úgy hozzávetőleg kitanulta a nyomdász mesterséget, és Bukarestben bekerült az Adevărul Nyomdavállalathoz, éppen az én kezem alá. Szimpatikus fiatalember volt, bár a mesterségéhez nemigen értett. Viszont imádott vitatkozni, és hamar megállapítottam, hogy műveletlen ugyan, de vág az esze. Mondtam is neki, hogy Máramarosszigeten éppen egy ilyen szőrszálhasogató talmudista rabbi hiányzik, de ha ehhez nincs kedve, olvasson szocialista könyveket, azokban is talál világmegváltó eszméket. Beírattam a Nyomdász Szakszervezetbe és a Szociáldemokrata Ifjúmunkás Szövetségbe is, ahol nagyon jó munka folyt dr. Simion Iagnov vezetése alatt. Őszintén hittem, hogy értékes tagja lesz a pártnak. Egy életen át bánhattam, amit tettem, de hiába, mindenki követ el szamárságokat. Mişa Levin valóban tehetséges tollforgató lett, de a pártnak nem volt még egy olyan pénzéhes tagja, mint ő. És a kommunisták éppen ezt használták ki. 1944. augusztus 23-a után ugyancsak megindult felfele. Megjelent egy 32 oldalas szocialista folyóirat, a Revista Muncii,  annak ő lett a főszerkesztője. Tagja lett az Országos Egységfront Bizottságnak, tekintélye lett, a nagy vállalatok szívesen hirdettek a lapjában. És amikor a legnagyobb volt a papírhiány, Mişa Levin újabb szociáldemokrata napilapot létesített Poporul címmel, ami ráadásul teljesen fölösleges is volt, hiszen ott volt a Libertatea, amelyet Ion Pas és Dumitru Pop vezettek nagy hozzáértéssel. Persze hamar kiderült, hogy miért volt szükség az új lapra. Azért, mert megírta, nincs a Szociáldemokrata Pártnak sürgősebb feladata, mint az, hogy önmagát megtisztítsa a jobboldali elemektől. Ezeket a jobboldali elemeket pedig Mişa Levin nem azok között kereste, akik a háború után egy-egy jó állás reményében tódultak be a pártba, hanem a régi, tekintélyes párttagok között.

A kommunisták tudták, ahhoz, hogy a Szociáldemokrata Párttal éppúgy elbánjanak, mint a Nemzeti Parasztpárttal és a Liberális Párttal, több szövetségesre van szükségük. Először is kezelésbe vették dr. Lotar Rădăceanut, aki a párt főtitkára volt, és 1926 óta állt a párt élén. Előszedték a két világháború között írt cikkeit és azzal rémisztgették, hogy ha nem tanúsít megértőbb viselkedést a Kommunista Párt és a Szovjetunió érdekei iránt, fizetnie kell. És szövetségest találtak ellene a saját felesége személyében is. Eugenia Rădăceanu korábban a Nicolae Deleanu felesége volt, és hozzá hasonló nagyravágyó asszonyt ritkán lehet találni a történelemben. Deleanu régi elvtárs volt, kitűnő újságíró és párttörténész, de a felesége hamar rájött, hogy soha nem lesz belőle nagy ember. Elvált tőle, és hozzáment Lotar Rădăceanuhoz, a több nyelven beszélő, nagy formátumú főtitkárhoz. Hamarosan ő lett a szocialista nőmozgalom vezetője, és gyorsan szót értett a kommunista Ana Paukerrel, akinek Tătărescu lemondatása után ugyancsak felment a csillaga, hiszen Románia külügyminisztere lett. Rădăceanu munkaügyi miniszter lett a Groza-kormányban, és a felesége hallani sem akart arról, hogy elvi okokból veszélyeztesse a bársonyszékét. Sőt saját magának is akart egy olyan széket a kommunista kormányban. Hamarosan kialakult körülötte egy csoport, amely ítélkezni kezdett eleveneken és holtakan. Ebbe a csoportba tartozott Mişa Levin, Marcel Rotman, Paul Teodorescu, Lenus Teodorescu, Alexandru Şai és félig-meddig még a szegény öreg Teodor Iordăchescu is, a párt adminisztratív főtitkára és az Egységfront Bizottság tagja, aki becsületes ember volt, de gyáva és ingatag. Féltette a családját, féltette az életét. Hozzájuk tartozott Tudor Ionescu petróleumügyi miniszter is, aki vállalta a hamis levél bemutatását a párt 17. kongresszusán, és ezzel tulajdonképpen megpecsételte a párt sorsát. Ő is tagja volt az országos Egységfront Bizottságnak.

Az első fontos pártvezető, akit Mişa Levin és a kommunisták kikészítettek, Ion Burcă belügyminiszter-helyettes volt. Soha nem volt jobboldali, ezt egész politikai múltja igazolta. 1923-ban, a szakszervezeti mozgalom kettészakadása után ő lett a kommunista irányzatú Egységes Szakszervezeti Tanács központi pénztárosa. Azután a Ghellerter által vezetett Független Szocialista Pártnak volt a tagja 1937-ig, addig, amíg a „függetlenek” a vezérükkel együtt vissza nem tértek a Szociáldemokrata Pártba. 1944 után a Szociáldemokrata Párt fővárosi szervezetének az elnöke és belügyminiszter-helyettes lett. Hatalmas szál férfi volt és nagyon jó szónok. Miért akadtak bele? Az egyik este a fővárosi pártszervezet irodájába behoztak néhány véresre vert fiatal elvtársat. Elmondták, hogy ezek az üzemi bizottság tagjai, és egy tíztagú kommunista csoport verte meg őket. Burcă a legnagyobb nyugalommal végighallgatta őket, azután csak ennyit mondott:

– Nem szégyellitek magatokat? A gyár munkásságának a nyolcvan százaléka szociáldemokrata, és titeket csak úgy össze lehet verni? Meg is érdemeltétek a verést, ha nem tudtátok egymást megvédeni.

Másnap már Gheorghiu-Dej is tudta, hogy egy szociáldemokrata vezető arra uszította a munkásokat, hogy verjék a kommunistákat. A kommunisták az Egységfront Bizottságban követelték, hogy Ion Burcăt azonnal távolítsák el a kormányból, és fosszák meg minden tisztségétől. Ez meg is történt, és 1947. szeptember 21-én Teodor Iordăchescu lett a belügyminiszter helyettese.

Akinek volt szeme, láthatta, hogy mi történik. Én akkor még vak voltam! Védtem a védhetetlent, ellenségeket szereztem magamnak. Nem tehettem másként.

1947 májusában rosszul lettem a parlament délutáni ülésén. Éppen dr. Petre Topa (?) orvosprofesszor, volt egészségügyi miniszter ült mellettem, európai hírű tudós, akkor liberális országgyűlési képviselő. Szóltam neki, átmentünk a szomszéd terembe, és percek alatt megállapította, hogy akut vakbélgyulladásom van, amelyet haladéktalanul meg kell műteni. Felajánlotta, hogy bevisz a Filantropia kórházba, amelynek ő volt az igazgatója, és maga műt meg, baráti alapon. Megköszöntem neki, de mindenképpen haza akartam jönni.

Másnap a kolozsvári klinikán Pregoi doktor, egyetemi előadótanár kivette a vakbelemet. Estefele meglátogatott, megnyugtatott, hogy a műtét jól sikerült, és adott egy nyugtató injekciót. A feleségem szerencsére mellettem volt, mert fél óra sem telt bele, az injekció helyén sötét daganat nőtt, én pedig már beszélni sem tudtam. Nem telt bele sok idő, nyolc orvos tanácskozott körülöttem, de nem tudtak megegyezni abban, hogy mit kellene tenni velem. Pregoi egész éjjel ott ült mellettem, és egyre csak azt hajtogatta, hogy romlott lehetett a szérum, amit befecskendezett.

Reggel aztán megérkezett dr. Pop Alexandru és Iuliu Haþieganu professzor, és elhatározták, hogy kivágják azt a sötét daganatot a hátsó felemből. A műtét sikerült, életben maradtam, de hat hétig deréktől lefele béna voltam. Külön szobát kaptam, amelybe betettek egy ágyat a feleségem részére is, aki el sem mozdult mellőlem.

Sokan látogattak. Olyanok is, akik őszintén aggódtak értem, és örültek annak, hogy élek, de olyanok is, akikről tudtam, titokban nagyon remélték, hogy mégiscsak elvisz az ördög valahogy, és nem nekik kell erkölcsileg és fizikailag kivégezniük. Még Bukarestből is jöttek látogatók, de nem tudtam eldönteni, hogy melyik kategórába tartoztak.

Augusztus első napjaiban már fel tudtam ülni az ágyban, és el tudtam olvasni az újságokat. Nem sok örömöm telt bennük. Különösen Mişa Levin bosszantott fel rettenetesen, aki bőszen folytatta a „jobboldali szociáldemokraták” leleplezését. Az ördög nem hagyott nyugodni. Papírt, tollat kértem, és ott, a kórházi ágyon megeresztettem egy cikket az Erdély számára. A cikk 1947. augusztus 10-én jelent meg, és én még nem tudtam, hogy a Politikai Iroda vezetőinek egy része már megegyezett a Kommunista Párttal abban, hogy a két pártot egyesítik.

Ámbár, ha tudtam volna, sem írhattam volna másként, hiszen számtalanszor kijelentettem, hogy soha nem lennék más pártnak a tagja. Engem soha nem tudtak volna meggyőzni arról, hogy van jobb, mint a szocializmus és a demokrácia, így azt a marhaságot sem hittem el soha, hogy a Kommunista Pártot és a Szociáldemokrata Pártot egyesíteni lehet, hiszen az egyiknek a demokrácia, a másiknak meg a diktatúra a célja. Tudták ezt azok is, akik a leghangosabban követelték az egyesülést, mint például Mişa Levin, akinek azonban volt annyi esze, hogy a két párt egyesülése után sürgősen kiszökjön Izraelbe. Csakhogy egy egész ország nem futhatott el se Izraelbe, se Németországba, se Ausztráliába.

A cikkem megjelenése után bejött a kórházba Nagy Sándor vasmunkás, a pártvezetőségünk tagja, és megkérdezte az orvosomtól, hogy meddig tartanak még bent. Azt a választ kapta, hogy még legalább két-három hétig. Akkor még nem tudtuk, hogy már Nagy Sándor is a kommunistáknak dolgozott, ámbár Wolf Sándort már ki kellett zárnunk, mert kiderült, hogy ő is a kommunisták embere lett. Behozta a szeretőjét gyors- és gépírónőnek, aki aztán minden pártvezetőségi ülés anyagát szépen legépelte, és már küldhették is a Kommunista Párt titkárságára. Nem voltak nekünk nagy titkaink, de például nem örültünk annak, hogy megtudták, kiktől kaptunk anyagi támogatást, mert azonnal rájuk küldték a gazdasági rendőrséget, követelve, hogy az illető nekik is adjon ugyanannyit vagy még többet, mint nekünk adott. Ha elhatároztuk, hogy a következő vasárnapon gyűlést tartunk valamelyik faluban, a kommunisták máris lefoglalták arra a vasárnapra a falu gyűléstermét.

Mivel tudták, hogy nem kelhetek fel az ágyból, a kommunisták egyik gyűlést a másik után rendezték, amelyeken Nagy Sándor is részt vett, hogy úgy nézzen ki, mintha a szociáldemokraták is érdeklődnének irántuk, és mindenfele azt hirdették, hogy én gazdag kulák családból származom, ellensége vagyok az egységfrontnak, tele vagyok pénzzel, mert az amerikai tőkésektől nagy összegeket kapok stb. Persze nem mindenhol hittek nekik. A porcelángyárban például alaposan megjárták, mert az asszonyok, akik nem féltek a katonai behívótól, hatalmasra kinyitották a szájukat. A gyűlés botrányba fulladt, nem lehetett folytatni. A vasúti műhelyekben már csak a kommunistákat merték összehívni, de ott is akadt egy Halai Mihály nevű lakatos, aki kijelentette, hogy mindabból, amit rólam mondanak, egyetlen szó sem igaz, mert ő nemcsak falustársam, de osztálytársam is volt, és tudja, hogy a szüleimnek mindössze hat hold földjük volt, ami nagyon kevés egy hattagú családnak. Azt is tudja, hogy csak mostanában kaptam a parlament economatjától egy rend ruhára való szövetet, de azt is eladtam egy Bartalis István nevű férfiszabónak, hogy ki tudjam fizetni fél évre előre a lakbéremet. Csakhogy a gyűlés után behívták az irodába, és elmagyarázták neki, hogy a Kommunista Párt mindig tudja, mit miért mond, és ha továbbra is ragaszkodik ahhoz, amit itt állított, majd gondoskodnak róla, hogy két-három évig ne legyen alkalma beszélgetni senkivel.

Már amikor botra támaszkodva először kibotorkáltam az utcára, észrevettem, hogy bizonyos távolságra tőlem mindig ott ballag három férfi. Később sem maradtak le mögülem. Ha valakivel megálltam beszélgetni, azt ők azonnal igazoltatták, és bekísérték. Az emberek kezdtek elkerülni.

Egy napon felmentem a Minervába. Nemsokára egy magas, szőke lány keresett. Elmondta, hogy Kurelár Magdának hívják, sehogy sem tud elhelyezkedni, és kért, hogy segítsek rajta. Tudtam, hogy sok intézményben szükség van tisztviselőnőkre, megígértem hát, hogy segítek.

Másnap délelőtt felkeresett a lakásomon egy magas, barna, harminc év körüli férfi. Sötétszürke öltönyben volt, de amikor kezet nyújtott, ösztönösen összecsapta a bokáját. Románul beszélt, és elnézést kért, amiért nem mutatkozik be. Az orrom alá dugta a tegnapi nő fényképét, és megkérdezte, hogy ismerem-e.

– Persze. A tegnap járt nálam állásért.

– Lakatos úr, vigyázzon! Az a nő a politikai rendőrség alkalmazottja. Ha ide jönne, ne engedje be, mert el fog ejteni valamit a lakásban, amit aztán a rendőrség meg fog találni. Ha az utcán megállítja, ne álljon szóba vele, mert azonnal igazoltatni fogja önöket a rendőrség, és a nőnél ez az igazolvány lesz.

Felmutatott egy angol nyelvű újságíró-igazolványt a nő fényképével.

– Rögtön jegyzőkönyvet vesznek majd fel arról, hogy Lakatos István szociáldemokrata országgyűlési képviselőt elkapták akkor, amikor egy amerikai újságírónőnek át akart adni valamit. Tehát vigyázzon. De ha mégis bajba kerülne, hívja fel ezt a számot. Viszontlátásra.

Azonnal felmentem a párt székházába. Megállapítottam, hogy a szám, amit kaptam, nem szerepel a telefonkönyvben, tehát titkos szám. A rendőrségen volt néhány tehetséges rendőrtiszt, akik tagjai voltak a Szociáldemokrata Pártnak. Az egyiket behívtam az Erdély szerkesztőségébe, és elmondtam neki a legújabb kalandomat. Kértem, hogy derítse ki,  hova szól ez a telefonszám, és ki volt a délelőtti látogatóm. Egy óra se telt bele, a komisszár vissza is jött.

– Lakatos elvtárs, a telefonszám a hatodik hadtest kémelhárító osztályának az egyik telefonszáma. Lakatos elvtársnál egy őrnagy járt ma délelőtt. Valami nézeteltérés támadt a kémelhárítás és a politikai rendőrség között, ezért a kémelhárító néha keresztülhúzza a politikai rendőrség sötét terveit. Én azt ajánlanám, utazzon el egy időre valahova, mondjuk Bukarestbe, ott kevésbé van szem előtt.

Másnap reggel elutaztam Bukarestbe. Először Iordăchescuval találkoztam, aki főtitkári címmel a vidéki és a szervezési ügyek vezetésével volt megbízva, és tagja volt az Országos Egységfront Bizottságnak. Amikor beszámoltam neki arról, hogy mi történik körülöttem, úgy megijedt, hogy szinte megsajnáltam. Makogott, jegyezgetett, és valami olyasmit nyögött, hogy talán meg kellene beszélni a kérdést az Egységfront Bizottságban, de ott Vasile Luca mindenkit terrorizál, és az a véleménye, hogy Lakatos elvtársat le kell építeni, mert túl messze megy a magyar gazdasági és kulturális intézmények védelmében, és a legtöbbször nincs egy véleményen a kommunistákkal. Miért nem hagyják a magyar szociáldemokraták, hogy a Magyar Népi Szövetség védje a magyar intézményeket?

Mivel láttam, hogy Iordăchescu nem fog rajtam segíteni, elmentem Lotar Rădă-ceanuhoz. Neki is beszámoltam mindarról, ami Kolozsváron történik. Ő sokáig hallgatott, majd azt mondta:

– Lakatos elvtárs, mi húsz éve ismerjük egymást, tehát őszinte leszek önhöz. Tudnia kell, hogy a párt léte veszélyben van. Nemcsak önt üldözik, hanem a párt minden jelentős emberét. Nem is a saját fejüktől teszik, hanem Sztálin utasítására, és nemcsak itt nálunk Romániában, hanem az összes országban, ahova csak betették a lábukat az oroszok. Mi meg két dolgot tehetünk: vagy összeállunk a szétvert polgári pártok megmaradt embereivel, és eláruljuk a szocializmus eszméjét, vagy megpróbáljuk felépíteni a szocializmust barbár, ázsiai eszközökkel, kommunista módra. Egyik sem elfogadható megoldás, nekünk mégis választanunk kell.

– Rădăceanu elvtárs, én nem vagyok teoretikus, csak egy józan parasztból lett nyomdász. Én is tudom, hogy itt a Szovjetunió érdekeiről van szó, arról, hogy Vlagyivosztoktól az Elbáig ők diktáljanak. Ám tegyék, de nem az én segítségemmel. Én nem adom a nevemet a zsarnoksághoz, a gyilkosságokhoz, a dugig megtömött börtönökhöz. Azt ajánlom, hogy mondjuk ki a Szociáldemokrata Párt feloszlását. Nem fordulunk szembe a szocializmus eszméjével, de ne vállaljunk szerepet a diktatúrában sem. Ahol rettegni kell, ott nincs, nem lehet szocializmus. Ha a párt nem mondja ki az önmaga feloszlását, én akkor is kiválok, visszamegyek a munkahelyemre, és napi nyolc órát fogok dolgozni a magam és a családom kenyeréért.

– Lakatos elvtárs, egy ember félreállhat, ha akar, de hétszázezer nem teheti meg ugyanezt. Márpedig jelenleg körülbelül ennyi szociáldemokrata van Romániában. Ez olyan demonstráció lenne, amit az oroszok semmiképpen nem engednének meg, és sok ember életébe kerülne. Kutyaszorítóban vagyunk, elvtársam. Nincs más utunk, mint egyesülni a Kommunista Párttal és belülről befolyásolni a dolgok menetét, amennyire lehet, és ameddig lehet.

– Rădăceanu elvtárs, én soha nem leszek más, mint szociáldemokrata, és a két párt egyesítésének az előkészítésében semmiféle szerepet nem vagyok hajlandó elvállalni. Ezt egyébként a kommunisták is tudják rólam, azért próbálnak lépten-nyomon kompromittálni vagy eltenni láb alól.

– Tegyen úgy, ahogy a meggyőződése diktálja, Lakatos elvtárs, de van egy kérésem. A kommunisták ránk erőszakolták a szakszervezeti választásokat. Az egésznek egyetlen célja van: az, hogy tovább gyengítsék a mi pártunkat. Az Országos Szakszervezeti Tanács vezetői között meglehetősen erélytelen elvtársaink vannak, és különösen vidéken nagyon fontos volna, hogy a régi, megbízható elvtársakkal találkozzanak az emberek. Remélem, ebben még számíthatunk önre. Majd beszélek Teohari-val, hogy a politikai rendőrség hagyjon békét önnek.

1947 augusztusában tényleg megkezdődtek a szakszervezeti választások, és csakugyan az volt a céljuk, amit Rădăceanu mondott. Ahol a szociáldemokraták erősek voltak, ott a kommunisták vagy egységfronti alapon egyenlő számú közös listát követeltek, vagy feloszlatták a közgyűlést, és hivatalból jelöltek ki új vezetőséget, amelyben természetesen csupa kommunista elvtárs volt. Példaként elmondom a Kolozsvári Nyomdász Szakszervezet esetét. Összeült a közgyűlés. A szakszervezetnek addig én voltam az elnöke. Az alapszabály szerint a gyűlés előtt összeült a bizalmi testület azért, hogy összeállítson egy jelölőlistát. A listát át kellett adni a közgyűlésnek, a közgyűlés egyenként szavazott mindegyik jelölt esetében, de másokat is jelölhetett helyettük. A bizalmi értekezleten bejelentettem, hogy nem vállalom tovább az elnöki tisztséget, és magam helyett ajánlottam az alelnököt, Gheorghe Chiciudant. A bizalmiak összeállították a listát, és megbízták Harasztosi György és Ilie Stanciu szaktársakat, hogy olvassák fel a közgyűlés előtt románul és magyarul. A jelölésnél nem adódott semmi probléma, mert a nyomdászok kivétel nélkül szociáldemokraták voltak, így egységfronti gondunk addig sosem volt. A bizalmi értekezleten félrehívott  Stanciu, és megsúgta, biztos forrásból tudja, hogy a múlt héten nálunk is alakult egy kommunista csoport. Öt szaktársunkat felhívták a Kommunista Párthoz, és beírták őket. Az első Folticska Béla, akinek megígérték, hogy ha átlép, ő lesz Kis Márton helyett a Minerva nyomda igazgatója. Elfogadta. A második Istvánfi György gépmester. Neki nyomdaigazgatóságot ígértek Szatmáron. Elfogadta. A harmadik Gyéres András, ő lesz a nyomdász szakiskola igazgatója. Elfogadta. A negyedik Szabó Elek főgépmester és művezető a Minervánál. Neki azt ígérték, hogy nem küldik még nyugdíjba. Elfogadta. Az ötödik Csiszár László könyvkötő, neki természetesen a könyvkötészet vezetését ígérték. El is fogadta, mégse lett belőle művezető, mert öreg volt már és erre a munkára teljesen alkalmatlan.

A közgyűlés napján megérkezett a Minerva nyomda nagytermébe Veres Pál, az Országos Szakszervezeti Tanács megbízottja, aki tartományi titkár volt Kolozsváron, és egy Enescu nevű szaktársnő Bukarestből, mint a Nyomdász Szövetség küldötte. Én tíz évig voltam a Bukaresti Nyomdász Szakszervezet alelnöke, de ezt az asszonyt soha nem láttam. Amikor meg akartam nyitni a közgyűlést, Veres Pál megállított, és kijelentette, hogy a közgyűlést ő nyitja meg és ő vezeti le.

– Egyelőre én vagyok a kolozsvári Nyomdász Szakszervezet elnöke – mond-
tam –, és ha a munkaügyi miniszter vagy maga Mihály király jön ide, akkor is nekem kell megnyitnom a gyűlést, mert így írja elő az alapszabály. A vendég azonban mindig megkapja a neki járó tiszteletet, akkor kér szót, amikor akar.

Megnyitottam a közgyűlést, és üdvözöltem a vendégeket. Ezután Vagner Béla titkár felolvasta a vezetőség munkájáról szóló jelentést, majd Mogyorós Géza, aki több mint huszonöt évig megszakítás nélkül a szakszervezet fizetést nem kapó pénztárosa volt, megtette a pénztári jelentést.

A második napirendi pont az új vezetőség megválasztása volt. Veres Pál azonnal szót kért, és javasolta, hogy hozzunk létre egy háromtagú jelölőbizottságot. Ebbe a bizottságba ajánlotta Szabó Elek gépmestert, Gyéres András gépszedőt és Csiszár László könyvkötőt. Kérte, hogy a javaslatát azonnal bocsássam szavazásra. Ekkor szót kért Harasztos György gépszedő, és javasolta, hogy maradjunk az alapszabályunk szerinti eljárás mellett, és olvassuk fel a bizalmi testület által összeállított jelölőlistát, és szavazzuk meg a jelölteket egyenként, úgy, ahogy szoktuk. Én szavazásra bocsátottam a két javaslatot a beérkezés sorrendjében, tehát előbb a Veres Pál javaslatát. Összesen öten támogatták, az az öt ember, aki belépett a Kommunista Pártba. A második javaslatot közel ötszázan támogatták.

Veres Pál rákvörösen ugrott fel:

– Elvtársak, amikor ide beléptem, először a babérkoszorúba foglalt nyolcvanötös szám ötlött a szemembe. Szép kor az egy szakszervezet életében, de önök még ennyi idő után sem tudják, hogy mi a szakszervezeti fegyelem és a felsőbb fórumok tisztelete. Az Országos Szakszervezeti Tanács körlevele szerint a közgyűléseken jelölőbizottságot kell választani, és a jelölteket egyenként kell megválasztani vagy visszautasítani, és minden visszautasítást meg kell indokolni. Kérem, indokolják meg, hogy mi a kifogásuk a három elvtárs ellen, akiket én javasoltam. A kolozsvári nyomdászokkal már eddig is sok baj volt, mert akkor követeltek fizetésemelést, amikor a Szakszervezeti Tanács az árak csökkentése mellett foglalt állást. Nem elég szervezett munkásnak lenni, a nyomdász elvtársak tanulják meg azt is, hogy mi a munkásöntudat és a minimális fegyelem.

Most már engem is elfogott a düh. Felálltam, és beszélni kezdtem:

– Elvtársak! Veres Pál elvtárs hivatva érzi magát arra, hogy felelősségre vonja  és megleckéztesse a kolozsvári nyomdászokat. Azt kérdezi, milyen alapon vonjuk kétségbe az ő három jelöltjének a jóhiszeműségét. Én is megkérdezem tőle, hogy milyen jogon vonja kétségbe a huszonhat bizalmi jóhiszeműségét, akik közül egyesek már akkor szervezett munkások voltak, amikor Veres Pál elvtársat még a bölcsőben ringatták. De ha akarja, meg is mondjuk, hogy mi a kifogásunk a három jelöltje ellen. Szabó Elek jó szakember, de művezető, a nyomdavállalat képviselője. Lehet, hogy a vasasoknál a művezetők vagy maga az igazgató mondja meg, hogy ki legyen a szakszervezet vezetője, de a nyomdászoknál ez nem megy. Ami Gyéres és Csiszár szaktársakat illeti, ellenük valóban nem lehet sok kifogásunk, mert azt sem igen tudjuk, kicsodák, és honnan kerültek Kolozsvárra. Ők sem ismernek minket, mi sem ismerjük őket. Hát csak ennyi kifogásunk van ellenük. Ami pedig Veres elvtársnak azt a kijelentését illeti, hogy nem elég szervezett munkásnak lenni, tanuljuk meg azt is, hogy mi a munkásöntudat, szeretném figyelmeztetni, hogy mi öntudatból a történelem színe előtt vizsgáztunk. Alig hat esztendeje, a bécsi döntés után, aranygalléros csendőrtisztek jelenlétében mondtuk ki azt, hogy a budapesti szocialista irányzatú Országos Szakszervezeti Tanácshoz akarunk tartozni, ugyanakkor viszont Veres Pál elvtárs és társai szépen besétáltak a fasiszta Nemzeti Munkaközpontba. Kommunisták voltak ugyan, de csak amolyan magyar királyi kommunisták. – Most pedig térjünk át a második napirendi pontra. Kérem Stanciu Ilie és Harasztosi György szaktársakat, hogy előbb olvassák fel a bizalmiak jelölőlistáját, azután pedig egyenként bocsássuk szavazatra mindegyik jelöltet.

Ekkor ismét felállt Veres Pál, és kijelentette, hogy az Országos Szakszervezeti Tanács nevében feloszlatja a gyűlést, mert nem volt jól előkészítve. Másnap felhivattak Bukarestbe és Szenkovics Sándor, a Szakszervezeti Tanács főtitkára közölte velem, hogy kizártak mind a Grafikai Munkások Szövetségének Központi Bizottságából, mind pedig az Országos Szakszervezeti Tanács Központi Bizottságából. A kolozsvári Nyomdász Szakszervezet élére egyszerűen kineveztek egy héttagú vezetőséget. Öten kommunisták voltak, kettő pedig pártonkívüli. Nemsokára összehívtak egy nyomdász kongresszust, és leváltották Victor Brătfăleanut, a Nyomdász Szövetség elnökét, és helyette egy Pericle Negescu nevű fiatal szaktársat neveztek ki elnöknek, aki 1944 után lett kommunista.

Ezek után természetesen senki sem csodálkozott azon, hogy a szakszervezeti választások hatalmas kommunista győzelemmel végződtek. Az elején nem értettem, hogy a Szociáldemokrata Párt vezetői miért mentek bele egy ilyen ingyen cirkuszba. Később azonban megértettem. Féltek. És minden okuk megvolt rá, hogy féljenek. Tíz-ezrével vitték el az embereket kényszermunkára a Szovjetunióba, börtönbe hurcolták, megverték, megalázták, ítélet nélkül fogva tartották őket hónapokig. Lassan már senki sem merte felemelni a szavát olyan kérdésekben, amelyekben az oroszok vagy a kommunisták is érdekelve voltak.

Hamarosan feloszlatták a fővárosi pártszervezetet, majd a szektorokat is, és az élükre ideiglenes vezetőséget neveztek ki. A jobboldaliak listájára került Ion Burcă belügyminiszter-helyettes, Mironescu-Mera közoktatásügyi miniszter-helyettes, Iosif Jumanca, dr. Şerban Voinea, a párt legképzettebb teoretikusa és Románia svájci nagykövete, Eftimie Gherman volt képviselő, a Bányamunkások Szövetségének volt főtitkára, Victor Brătfăleanu és Gheorghe Stroia, az Országos Szakszervezeti Tanács alelnökei, Gheorghe Urzică, a Nyomdász Szövetség volt elnöke és még nagyon sokan. Mindenki várta, hogy elkezdődjenek a letartóztatások, hiszen világos volt, hogy velünk is úgy fognak elbánni, mint a Nemzeti Parasztpárt vezetőivel. A Liberális Párt kimondta önmaga feloszlását azért, hogy mentse a vezetőgárdáját.

Ebben a hangulatban ült össze a Romániai Szociáldemokrata Párt 18. kongresszusa 1947. október 4-én

1947. július 31-én a taglétszám 507 201 volt. A Szocialista Nőszervezetnek (Uniunea Femeilor Muncitoare) 123 561, a Szocialista Ifjúmunkás Szövetségnek közel 100 000, a Szocialista Diákok Szövetségének 1450 tagja volt. A pártnak Bukarestben három napilapja volt, a Libertatea, a Poporul és az Ultima Oră. A vidéki városokban huszonegy napi- és hetilap jelent meg román, magyar és német nyelven. A fővárosban ezenkívül megjelent két elméleti folyóirat, a Viitorul Social és a Revista Muncii. A párt könyvkiadó vállalata másfél millió példányban adott ki könyveket és brosúrákat.

A Végrehajtó Bizottság jelentését Teodor Iordăchescu állította össze. Aránylag gyenge jelentés volt, de megjelent nyomtatásban is, és a küldöttek már a gyűlés előtt kézhez kapták. Minthogy az utolsó rendes kongresszus 1936-ban volt, a jelentés röviden áttekintette az 1936 és 1946 közötti időszakot. Meglepő volt, hogy 1938-ban a Szociáldemokrata Párt Végrehajtó Bizottsága egyhangúlag úgy határozott, hogy a pártok feloszlatása ellenére a szakszervezeti vezetők maradjanak a helyükön, és a lehetőségek keretein belül folytassák a szocialista nevelést a szakszervezetekben, hiszen lényegében azoknak csak a neve változott meg. (Ugyanilyen határozatot hozott a Kommunista Párt illegális vezetősége is.) Ennek ellenére most a jelentésben Iordăchescu elítélte a volt szakszervezeti vezetőket azért, hogy „kollaboráltak a királyi diktatúrával”. Csak azt felejtette el, hogy az a királyi diktatúra egy sokkal kegyetlenebb diktatúrának, a Zelea Codreanu diktatúrájának állta útját, megmentve ezzel sok ezer demokratikusan gondolkodó embernek az életét.

A jelentés több oldalt szentelt Titel Petrescunak, kikiáltva őt a romániai munkásosztály legnagyobb ellenségének. A 26. oldalon még volt egy állítás, amely felháborította az elvtársak jó részét. Ott ugyanis azt olvashattuk, hogy a reakció szervezkedett a kormány ellen, különböző neveken hozott létre titkos alakulatokat (Avram Iancu hajdúi stb.), ezért letartóztatások történtek. „Ezekben az időkben sok szociáldemokratát is letartóztattak, és emiatt pártunkban nagy volt a felzúdulás, de később mindazokat, akik nem voltak hibásak, szabadlábra helyezték.” Hát igen. Öt, tíz, tizenöt év múlva. Akik pedig nem bírták ki a kommunisták vendéglátását, azok jeltelen sírokban alusszák örök álmukat valamelyik börtön temetőjében.

A Romániai Szociáldemokrata Párt 18. kongresszusára 12 ország küldött delegációt. A többi országok pártjai levélben és táviratban üdvözölték a kongresszust. Küldöttség érkezett Angliából, Ausztriából, Belgiumból, Bulgáriából, Csehszlovákiából, Franciaországból, Görögországból, Hollandiából, az Amerikai Egyesült Államokból, Lengyelországból, Magyarországról és Olaszországból. Magyarországot Marosán György és Schiffer Pál képvielték. A megérkezése után néhány órával Marosán György telefonált a Grand Hotelbe, ahol a kolozsvári küldötteket szállásolták el, és találkozót kért az erdélyi magyar elvtársaktól. A találkozóra a következők jöttek el:

Bruder Ferenc, Kolozsvár, a párt Központi Bizottságának tagja, országgyűlési képviselő.

Lakatos István, Kolozsvár, a párt Központi Bizottságának tagja, országgyűlési képviselő.

Pirovszki Károly, Temesvár, a párt Központi Bizottságának tagja, országgyűlési képviselő.

Kendi István, Nagyvárad, a párt Központi Bizottságának tagja, országgyűlési képviselő.

Szabó Albert, Sepsiszentgyörgy, országgyűlési képviselő.

Dr. Goldner Endre, Kolozsvár.

Fülöp Pálné, Kolozsvár.

Schweiger Ignác, Kolozsvár.

Lenghel Samoilă, Kolozsvár.

Negreanu Samoilă, Kolozsvár.

Lenghel és Negreanu ugyan románok voltak, de mindketten tökéletesen beszéltek magyarul, és függetlenül attól, hogyan szólt a Marosán meghívása, magunkkal vittük őket, nehogy azt higgyék, nem bízunk bennük, vagy valami külön, titkos megbeszélni valónk van. Marosán nem köntörfalazott, azonnal a lényegre tért:

– Mondjátok meg őszintén, elvtársak, mi készül a kongresszuson?

– A két munkáspárt egyesítése – felelte kurtán Bruder Ferenc.

– Így is lehet mondani – szóltam közbe. – A valóságban ez a Romániai Szociáldemokrata Párt felszámolása, csak elegánsabb csomagolásban.

Marosán egyszerre ordítozni kezdett:

– Mi a cifra Isten van veletek? Hát nincs közöttetek tíz kemény farkú legény, aki az asztalra vágjon, és odakiáltsa a kommunistáknak, hogy „El a kezekkel a Szociáldemokrata Pártról”? Hogy lehettek ennyire gyávák? A pártunk megvédése mindenkinek kötelessége.

– Marosán elvtárs, te elfelejted, hogy hol vagy – mondtam. – Ez Románia, és mind a két pártot természetesen a román elvtársak vezetik. Ha ők szembe mernének szállni a szovjetek által támogatott kommunistákkal, ami amúgy öngyilkosság volna, akkor mi is támogatnánk őket. De azokat, akik ragaszkodtak a szociáldemokrata eszmékhez, már a tavalyi, március 10-i kongresszuson eltávolították a pártból. Viszont a tegnapi titkos megbeszélésen, amelynek az volt a célja, hogy legalább egymás között tisztázzuk, hogy ki van az egyesülés ellen, senki sem mert nyíltan színt vallani. Én írtam egy cikket a pártunk fennmaradása érdekében, de nem biztos, hogy élve megúszom a dolgot, mert itt nemsokára letartóztatások lesznek, ez olyan biztos, mint a halál.

– Ha ti most megcsináljátok az egyesülést, azzal precedenst teremtetek, és még nehezebb helyzetbe hozzátok a többi ország szociáldemokrata pártjait. Ma reggel volt egy értekezlet, amelyen a külföldi delegátusok vettek részt. A franciák, a hollandok és az osztrákok azonnal el akartak utazni, amikor megtudták, hogy a kongresszus napirendi pontján az egyesülés szerepel. Azt mondták, nem hiszik, hogy a Romániai Szociáldemokrata Párt vezetői önként, saját jószántukból döntöttek így, és ők ehhez a temetéshez nem asszisztálnak. Laussman, Csehszlovákia küldötte, ámbár hangsúlyozta, hogy őt is felháborítja a dolog, kérte, hogy maradjanak, ne hozzák kellemetlen helyzetbe a jelen levő magyar, lengyel, bolgár pártok küldötteit, hiszen az orosz befolyási övezethez tartozó országok küldöttei nem távozhatnak el. Ráadásul, ha a küldöttek egy része elmegy, más része marad, az kellemetlenül érintené a Szocialista Internacionálét is, mert azt a látszatot keltené, hogy nincs egységes álláspont a szociáldemokrata pártok fennmaradása kérdésében. Azt javasolta, hogy maradjon itt mindenki, de senki ne támogassa az egyesülést, a beszédeikben meg se említsék, mintha nem is tudnának róla. Heves vita után ezt a javaslatot végül mindenki elfogadta.

Mi akkor őszintén örültünk annak, hogy a Magyarországi Szociáldemokrata Párt továbbra is bátran kiáll a függetlensége mellett. Egyébként ezt korábban is tudtuk, hiszen valamennyien olvastuk a Népszavát, a párt hivatalos lapját. Abban olvastuk, hogy az őszi választások előtt éppen Marosán György olvasta be a rádióba a beteg Szakasits Árpád üzenetét, amely szerint „Fúzió pedig nem lesz, sem most, sem a választások után.” Sőt a Népszava még 1947. november 26-án is közölt egy cikket a harmadik oldalon, amelynek Gondolkodás és feltétel nélkül? volt a címe, és a cikk írója erélyesen tiltakozott az ellen, hogy Farkas Mihály, a Magyar Kommunista Párt főtitkárhelyettese egy beszédében kijelentette, hogy a két párt egyesülése megerősítené a munkásosztály helyzetét.

Tehát büszkék voltunk és boldogok, hogy van Európában egy olyan szociáldemokrata párt, amely az oroszok jelenlétében is meg tudja őrizni az egységét. Annál nagyobb volt a szomorúságunk és a megdöbbenésünk, amikor néhány hónap múlva Magyarországon is megtörtént az egyesülés, és mit ad Isten, éppen Marosán György volt az, aki a legvehemensebben követelte, az a Marosán György, aki minket durva szavakkal illetett és gyáváknak nevezett Bukarestben. A tekintélyes szociáldemokrata vezetők, Szeder Ferenc, Kéthly Anna, Bán Antal, Millok Sándor, Szélig Imre, dr. Faragó László, Böhm Vilmos, Peyer Károly és mások ellenezték az egyesülést. Csak Szakasits Árpád állt át a Marosán vezette egyesülést szorgalmazók közé. Az ellenállókra börtön, halál vagy emigráció várt, sőt nem úszta meg Marosán és Szakasits sem, akiket az 1956-os forradalmárok szabadítottak ki Rákosi Mátyás börtönéből.

Azért tértem ki ilyen hosszan a magyarországi eseményekre, hogy az olvasóim lássák, az egyesülés az összes, szovjet zónában fekvő országban kötelező módon végbement. Nem igaz az, amit Marosán György az emlékirataiban állít, hogy tudniillik a munkáspártok egyesítése a „baloldali” szociáldemokraták műve volt. A szovjetek által támogatott kommunisták műve volt. Kelet-Németországban például a Szociáldemokrata Párt 86 százaléka visszautasította az egyesülést. Húszezer párttagot letartóztattak, és megtörtént az egyesülés. Kéthly Anna állítása szerint Magyarországon ötezer szocialistát tartóztattak le. Szakasits Árpádot megfélemlítették, Marosán Györgyöt megvesztegették. Az oroszoknak engedelmes kommunista országokra volt szükségük egészen az Elbáig.