A Székelyföld és Partium között szinte félúton, a négy égtáj fele vezető fontos közlekedési utak metszéspontjánál kicsinyke kalotaszegi és még kisebb, de szétszórt mezőségi magyar nyelvgyűrűben áll a város. Nagy romlásokban leharapdosott szegélyű nyelvsziget (lassan minden erdélyi város az). De mégis mindenben más: a Város.
Első kolozsvári emlékem a 60-as évek elejéről a méltóságos múlthoz és a mai városhoz is egyaránt illő. Plébánosi segédlettel a nagy javítás után nem sokkal a főtéri templom tornyába kapaszkodtunk fel, szétnézni a magasból. A csodás panoráma után újra a földre érkezve különös csődület vonta magára a figyelmet. Valaki felkapaszkodott Mátyás király mellé a lóra, és onnan kiabált le torkaszakadtából, amíg le nem szedték. Ó, áldott régi és mai városom: a szent magasság és hibbantság, a panoráma és paranoia buggyant együttélése.
A rokonlátogató, egyetemre járó, kiránduló kívül élőből aztán itt lakó lelkipásztorrá, szolgává kellett lennem, az enyéimmel együtt a várost is féltő bensőséggel. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján én is csak úgy jöttem ide vissza, mint ahogyan a fél évszázad alatt a régi Kolozsvárra rá, és nem mellé, telepedett városunk mai népességének legalább kétharmada. Siheder paplegényként vendég-gyermekkorom másik helyszíne, egy szolid kis városrész, a Györgyfalvi negyed, a kertes családi házak felé szorítóan közeledő lakótelep szakadt rám, sok-sok arccal. Szellős, otthonos városrész volt, vastagodó "évgyűrűkkel" és sok-sok arccal.
Ízlelgettem a város hangulatát. A lelkipásztor szemében új színeket kapott színeváltozása. Gyülekezetem hagyományos városképe igazi "bálinttibori". A Pata utca elejének proletárvilágát régen és jól belém véste még a Zokogó majom. Ehhez a nosztalgikus Kolozsvárhoz, a város belül- és alulnézetéhez a hetvenes években még egy lassan összecsomagoló fiatal költő is kellett. Alig szomszédomként Cselényi Béluka akkortájt és utolsóként verselte meg a roskadó Pata utcát. Engem is megénekelt, személy, arc és név nélkül, belehelyezett a süppedő Pata utcába, ahol "vadhúsként nőnek a répák", ahol a 220 szám alatt lakó lelkész "központi idegen", ahol "a házak elhíztak és megrokkantak, mint a meszes öregember", és ahol "öregasszony könyökölt ki a lepucolt járdára, lábuk után ítélte meg az embereket".
Egy város pedig akkor szegényedik el, amikor elfogynak a róla írók és hozzá alkotók.
Városrészem másik arca a kertes családi házaké, őshonos lakóinak otthona. A telep másik sarkában, a Lupsa hóstátjaiban giblis házaival, faragott kapuival és példás mintakertészetével utolsó pillanatait élte az összefüggő magyar földésztársadalom. Mellettük az akkor viszonylag fiatal blokknegyed, a "pungásodó" magyarok nyelvében "Gyórgyén", ahol a kegyes hatalom színes és népes magyarságnak osztogatott otthont. Lakótelepre szorult magyar értelmiségünk, hitüket nem szégyellő, csupán a túlélésért kissé rejtőzködő híveim körében csodás továbbképző iskolát járhattam ki méltóságos otthonaikban. A 70-es, 80-as évek Kriterion Tudományos Akadémiájának alkotói és kiadói lázában e korszaknak halhatatlan kegyeltjei és hallatlan szerencsései ők. Csodás emberek, hatalmas könyvtárú roppant szellemi műhelyek súlya alatt roskadoztak a panelotthonok, és a szabadon alkotó szellem nyomása alatt már akkor ropogott a diktatúra is.
Pedig csak ezután kezdődött a város nagy romlása.
A Pata utca irodalmilag is hiteles helyszíneinek alakulását a lebontás előtti állapotában a háztól házig járó, a bontottakat lelkigondozó lelkész szemével és a parókia ablakából nézhettem végig. Részese voltam persze a fiatal városnak is, az évente háromszáznál is több serdülő, nem várt, de érkezett "dekrét-gyermekek" nevelésének és konfirmálásának. De mellettük alig huszonöt évesen már egy kisebb gyülekezetre valót kísértem ki magam is a Házsongárdba. Akkor sejtettem meg az elmúló Kolozsvárt, amikor idős gondnokom egyszer azt mondta: "Tiszteletes úr, nekem már több ismerősöm van a temetőben, mint lent a városban." És ebben a vallomásban benne volt minden.
A Városnak pedig számtalan arca van, szinte annyi, ahányan itt élünk.
Az őshonosban pedig minden két dimenzióra bomlik: a legbensőbb "mienk" mellett mindenekelőtt itt van ez a "másik város", a gyomrunkba könyökölve sodró. Ott, az egymásba ütköző idegenségben érezzük igazán, hogy kié is ez a város. Nincs mit áltatnunk magunkat: még ha itt nem is mindenki polgár, mindannyiunké, akik itt élünk, "azoké" is. Nem csak az utcák és parkok mozgásterének, a közintézmények kiszolgálási szándékának, de még a temetőnek is életkora van, lassan a lakók arányához igazodó elpihentjeivel. Még a temetőből is lehet kinnebb szorulni, itt az örök nyughely sem örök.
Bennünk pedig olyan múlt századi itt minden, de legalábbis bécsi-döntésű, és egyre nagyobb a magány, saját arcképünk magánya. Egy régi fénykép, amelyen megállt az idő. Arcunk már nem a többieké, a később jötteké, és ebben nem az etnikai, hanem az otthon-tartalom a döntő. Egy hozzánk hasonló világváros valahol Nyugaton 5060 év alatt alig változik valamit. Minálunk ezalatt hányszor cserélt nyelvet, hitet, önbizalmat az itt élő polgár. A 10-es, a 40-es, az 50-es, és a 90-es évek városa mindenben más és más. Nyolcvanezer egyszemélyes Trianon, Feleken megdöntött Bécs, de bennünk meghúzott lélekhatár elég ez egy éltre szóló szorongáshoz. Mert a mai régi kolozsváriak egyik arca a szorongás. Ezt a várost, az otthonérzet polgárjogát ellopták tőle olyanok, akik szíve nem dobban együtt köveivel. Pedig a polgárság, a civitas kiérdemelt jog és városvédő kötelesség. Mert a városok élnek, szívdobbanásuk van, és akik állampolgárai kívánnak lenni, fel kell venniük lüktetése ütemét.
Kolozsvár emberi arculatát a lakónegyedi magány is uralja, "dobozmagyarság". Kiszorultunk a belvárosokból, és a nagy negyedekbe és még távolabb, lakótelepre zárt magyarokká váltunk. Keveredik bennünk a falu és a város, együtt él bennünk a falusi otthon és a városi itthon. "Dobozomból kihajolok, amíg dobozomban vagyok, nem érhet semmi ártalom." Eltűntek a gyermekjátékok is, a magyarul játszás nyelvi kedvessége. A szüleivel együtt a lakótelepi "pungamagyar" gyermeket is beszívta a nyelvrothadás ingoványa: gyeeeremá Tíííbi. Lakótelepi magyaroké a doboz mellé a nagy nyelvi magány. Panel otthontalanság. A "somázsba" került hétvégi magyar is haza-hazatér az idős falusi szülőkhöz felpakolni. És ahogy nőtt a nyomor, úgy nőtt az öregekhez hazajáró, felcsomagoló, hétvégi besegítő gazdasági turizmus. A poggyász pedig mindent jelent, olyan nyelvi értékeket is, amelyek otthonról még ebbe az arculatvesztett városba visszahozhatóak.
Az arányok és értékek eltolódását és elveszítését pedig csak mítoszokkal és múltba forduló illúziókkal lehet pótolni. Körülöttünk már a jelképek, nyelvünk szimbólumainak jelenlétei is csak töredékesek, és kísér mindent a térveszítettek szorongása, a görcsös misztikum. A város arca a múltba és a befele tekintés. Eltűnt egy régi Kolozsvár, és erre rávetítjük nosztalgiánkat, múltba fordulva, álmodozva emlékezőn. Az az arckép, amelyben még látunk és hiszünk, az a jövő múltja. A távolról hazanézők városa is, amely a nagyszámú kitelepedőkkel, az elmenéssel lesz a legszebb. Maroknyi melegség a szív tájékán, maradék erő a kapaszkodáshoz. Észre sem vesszük, hogy nem találkozunk, arcok hullnak ki az utcai zsibongásból, ma is elment valaki, "az ő gyermeke is kint van Magyarba". A távlatok elfogytával pedig egyre erősödik az emlékezés. Az itthon maradottakban már csak a mitikus pótcselekvés él, görcsös kapaszkodás a nevekbe, utcákba, terekbe. Mindig a múlt egy darabjába, a "mi múltunkba", ha már a jövőben nem nagyon hihetünk. Sajátos jelképvilág ez, melyet a szigorúan önmegvalósító fiatal nemzedék már nem érez magáénak, és nem is hisz benne.
Melyik és hol van a város igazi, jellegzetes arca? Az elmenőké és itthonmaradottaké is egyszerre. A gyermekeit a hajnali Claudiopolis vonathoz kísérő idősöké, "mert tudja Kovácsné, mennek vissza Magyarba". A Kolozsvár mai képében egészen benne van a kifele és onnan hazafele tekintés, az odakint élés, a határokon át-, hazanyúló otthonkeresés. Aki még itt van, az is egy kicsit ott van, mert valakije ott van, oda készül, ott is és itt is egyszerre kell élnie. Itthon és otthon nagy versengése. Az utóbbi 2030 év bármelyik kolozsvári érettségi és évfolyam-találkozóját nyugodtan meg lehetne szervezni valahol Hamburg és Kolozsvár között félúton. Ott, ahol az évfolyam él. Akik elmentek, itthon maradtak, otthon is itthon voltak. A Zágon és Rodostó kettőssége közötti érzések furcsa tudathasadása. Az itthon maradt öregekre sokszoros magány szakadt, az elmenőkre pedig a család és az otthon sokarcú szorongása.
Ma már lelkészekként szívszorongató tényként könyveljük el azt is, hogy néhány évtizede Kolozsváron is etnikumot lehet cserélni, lehet anyanyelvi kultúrértékek utánpótlása nélkül élni. Konfirmálók és első áldozók között egyre nagyobb számú a nyelvet nem vagy alig ismerő, és felnőtt már egy nagyszámú "nustyu" nemzedék, anyanyelv és kultúra nélkül. Már az egyház sem elegendő ahhoz, hogy nagyobb tömegeket integráló erő maradhasson. A széleken pedig olvad minden.
Melyik és hol van a város igazi arca? Átadtuk hitünket, önbizalmunkat, önmagunkról alkotott arcképünket egy kicsit a köteles-kórszak [Funar] rémképének is. Gyászos szent dolog ez minden régi kolozsvárinak, ezzel viccelni sem lehet, és mi halálosan komolyan vesszük ezt a veszélyt. Úgy tartjuk, hogy csúf és nagy vásári mulatság ez, és méltóságunkhoz illően nem lehet és nem is illik bekapcsolódni ebbe a nagy kolozsvári commedia dell' arté-ba. Mintha mindent, és vele együtt magunkat is ehhez az állóképhez mérnénk hozzá naponta - önriogatásként. Ebből csapoljuk meg, benne szerezzük be napi üldözöttségünk kábítószer adagját. Önigazolásként is jól jön, hogy miért fogyogat el hitünk és jövőképünk.
Számarányának hatalma alatt önmagáért beszél a város növekvő polgárosíthatatlan tömege. Kelet-Európa megtervezett romlottságú és nyelvi arculatvesztett városaiban pedig a város a tömeg maga. A városban élő etnikumok sorsa pedig a nagy párhuzamosság. Minimálisra csökkentett kapcsolatláncon élünk, dolgozunk, járunk-kelünk, szeretünk és gyűlölünk. A többségi Kolozsvárról pedig keveset tudunk, és még kevesebbet akarunk tudomásul venni. Kapcsolatot alig tartunk, nem barátkozunk, még azt sem lessük meg, hogy miben van a többségiek gyors érvényesüléseinek titka, mert elkönyveljük, hogy azért, mert ők mindenben mások. Elkezdődik az osztozkodás, a küzdelem az igazi Kolozsvárért. Mi azt mondjuk, hogy a miénk, és csak az igazán és őszintén bevallott múlttal együtt igazi ez a város. Ők meg azt, hogy a nagy honfoglalásban mindennek újjá és őhozzájuk hasonlóvá kell lennie. Ők is tudják, érzik, hogy minden, ami történelem, az nem vagy csak alig az övék, és így mindezek a mitikus tárgyak és értékek alig kapnak szerepet. Még jelképeset is alig. Minden, ami a múlt, az úgy él itt számukra, mint a még el nem tüntetett.
Az osztozkodás része a jelképek harca is, a város újkori lefoglalása. Eszeveszett küzdelem a készen kapott városban hatalommal megszerezni az egyensúlyt és túlsúlyt.
Kolozsvárnak számtalan arca van, szinte annyi, ahányan itt élünk. Ez a város pedig mindannyiunké, kiknek lakóhelyünk, otthonunk. A régieké és újaké, az itt élőké és a később jötteké, az elmenőké és maradottaké. Jeruzsálemtől Stockholmig ezernyi Kolozsvár. Közöttük nekünk a sorsunk itt az egyre nagyobb magány, saját arcképünk magánya. Mert a legszomorúbb benne az, ami szinte helyrehozhatatlan. Amit örökre le kell zárnunk magunkban, ami talán soha nem jön vissza. Pedig csak addig igazán a mienk, amíg a történelmi emlékeink mellé otthonunkként magunkénak érezzük benne a jövő városát is.