Mihail Kogãlniceanu --etnikai konfliktus vagy beilleszkedési gondok?
1990 őszén a Konstanca megyei Mihail Kogãlniceanu községben egy heves összetűzés a roma közösség lakásainak felgyújtását és lerombolását eredményezte. Az effajta összetűzések (melyek 1989-ig nem léteztek), bár a romániai romák által lakott települések számához mérten kisszámúak, meglepték a hazai és a külföldi közvéleményt. Az összetűzéseket az esetek nagy hányadában -- bizonyítékok hiányában -- interetnikus konfliktusokként könyvelték el.
A helybeli közösség általános bemutatása
Mihail Kogãlniceanu község Konstancától északra, 27 km-re helyezkedik el. A helység mai helyén hajdan görög település, majd egy török falu létezett. A romák 1951--1952-ben kerültek a községbe, egy fontos pártaktivista hozta őket Medgidiából. Fel akart oszlatni egy "tolvaj" közösséget, és a környék minden községében "letelepített" pár roma családot. Kezdetben három roma család érkezett Mihail Kogãlniceanuba. A 40 évvel korábban a helységbe érkezett három család, a családok közötti és a más helységbeli romákkal kötött házasságok útján 43 családra szaporodott.
A helység 17 km2-en terül el, az 1992-es népszámláláskor 9585 lakosa volt. Ezek közül hozzávetőlegesen 80% román, 10% aromán, 369 tatár és török, 255 roma, 23 német és 7 magyar.
A községnek három iskolája, öt óvodája, egy ortodox, egy római katolikus temploma, egy mecsete, egy orvosi rendelője és egy líceuma van.
"A helybeli közösség -- mondja Drãgus pap -- vallási szempontból a következőképpen oszlik meg: 1500--1600 ortodox keresztény, hozzávetőlegesen 100 katolikus lélek, és becslésem szerint 150 vagy 200 családnyi muzulmánból áll. Rajtuk kívül még van hat, 14 lelket számláló pünkösdista család. A helybeli romák többsége ortodox vallású, a 43 családból csak 7 család muzulmán (ezek az úgynevezett török cigányok). A tatárok 70--80 százaléka, akikkel találkozom, ugyanazzal a keresztény alapról fakadó megszólítással köszöntenek: »Kezét csókolom, atyám.« Természetesen én is köszöntöm őket, és csodálattal adózom nekik, mert az ortodox papot Isten szolgájaként tisztelik. Vagy húsvét idején »Krisztus feltámadottal« köszöntöttek. Elmenve egyikük mellett, tudva, hogy muzulmán, jó napot kívántam neki. Ő viszonozta ezt, jó napot kívánt, és hozzátette azt, hogy »Krisztus feltámadott, mert Önöknél ezt így mondják«."
Konstanca közelségének tulajdoníthatóan a munkaképes lakosság 20--25 százaléka az iparban vagy a kikötőben dolgozik. A többi romániai vidéki településhez mérten a község életszínvonala magasnak tűnik. A családok 25 százaléka tömbházban lakik, a többiek családi házban, ami egy romániai faluhoz mérten általában jólétet bizonyít. A családok 90 százaléka rendelkezik fürdőszobával, ez az arány pedig magasan az országos (vidéki) átlag fölött áll. A roma családok egy részét kivéve az összes család rendelkezik tévével és rádióval, 80--85 százaléknak van hűtőszekrénye és gáztűzhelye, 15--20 százalék személygépkocsit birtokol. 1990-ig úgy tűnt, a nemzetiségek együttélése különösebb összetűzésektől mentes. A megkérdezettek vallomása szerint a konfliktust megelőző és az azt követő időszakban sem észleltek csoportos összetűzéseket.
Az 1992 augusztusában megejtett kutatás adatainak megfelelően Mihail Kogãlniceanuban 43 roma család élt (255 fő), amelyből 122 egyén 16 év alatti. Átlagosan 5,93 fő számítható egy családra. Az 1992-es népszámlálás során csupán 131 személy (51%) vallotta magát romának. Kutatásunk során a 43 családfő a következőképpen határozta meg önmagát:
-- "oláhcigány" -- 33 egyén, vagyis 76,7%
-- "törökcigány" (muzulmán) -- 7, vagyis 16,3%
-- "ezüstös cigány" -- 1, vagyis 2,3%
-- "bulanghi" cigány --1, vagyis 2,3%
-- egy vegyes család, a férj magyar, a feleség pedig roma.
A 43 háztartásból legkevesebb 35 egy házaspárból áll, a többi tízet egyedülálló nő vagy férfi tartja fenn (közülük hét özvegy, három pedig elvált). Az említett párok 37 százaléka polgári házasságot kötött, 42 százaléka pedig a családok közötti megegyezés értelmében él együtt. A roma családok labilitása igen magas, nemcsak a lakosság többi részéhez mérten, hanem a romániai roma lakossághoz mérten is. A férj--feleség párból álló 35 családot tekintve 16 család esetében a férjnek már volt egy házassága. A feleségek esetében ugyanez a helyzet: 33 százalékuk előzetesen már férjnél volt. Ha mindehhez hozzáadjuk azon családok nem elhanyagolható számát, melyekben több családból származtak a gyerekek, rendkívül labilis családképet nyerünk. A feleség életkora az első házasságkötéskor igen alacsony: a nők 42 százaléka kötött házasságot 16 év alatt, 63 százaléka pedig 18 év alatt. Ez a szokás alapvetően megkülönbözteti a helybeli roma családokat a többi nemzetiségétől, mely családokban az utóbbi évtizedekben meglehetősen ritkák a 18 év alatt kötött házasságok.
A felmérésünkben szereplő 41 anya 189 gyermeket szült, ami átlagosan 4,6 született gyermeket jelent anyánként. A 189 gyermek közül jelenleg 149 él, a többiek különböző életkorokban elhaláloztak. Említésre méltó, hogy a nők fele három vagy háromnál kevesebb gyermeket szült, viszont akadnak olyan asszonyok is, akik 10--12 gyermeket hoztak világra, s ez jelentősen növeli az átlagot. Figyelemre méltó az is, hányan nem használnak semmiféle terhességmegelőző eljárást, ezek közül pedig néhány éppenséggel ismeretlen a közösségben. A nők 37,2 százaléka azt vallotta, hogy nem használt semmiféle terhességszabályozó eljárást, mások viszont többnyire az abortuszt választották, vagy 9 százalékukban a nemi érintkezéstől való tartózkodást a termékeny időszakban.
A Mihail Kogãlniceanu-i roma családok lakásai általában szegényesek. Kicsi és belülről vakolatlan kunyhók. Átlagosan 2,66 lakószoba jut egy háztartásra, ami azt jelenti, hogy átlagosan 2,3 fő él egy-egy szobában. A mellékhelyiségek a legtöbb helyen hiányoznak. Csak a családok fele rendelkezik konyhával, és csupán ötüknek (11,6%) van fürdőszobája. A róluk rajzolt kép relevánsabbá válik, ha mindehhez hozzátesszük azt is, hogy 12 családnak, vagyis 28 százaléknak nincs áramellátása. Tulajdonképpen a lakásoknak csupán a 30 százaléka van "jó" állapotban, a többi "rossz" vagy "nagyon rossz" állapotú. A lakások többségében nincs egyéb lakberendezési tárgy az ágyon és az asztalon kívül, mindössze 23 százalékuk rendelkezik jó állapotban levő bútorzattal. A háztartási eszközök sem elégségesek e lakásokban. Gáztűzhellyel csupán 20,9 százalék rendelkezik, és ugyanilyen az arány a hűtőszekrények esetében is; a 43 család közül csak egynek van porszívója, és csak négynek (9%) mosógépe. A családok 28 százalékának fekete-fehér és csak két családnak van színes televíziója. Rádiója három, kazettofonja 11 (25,6%) családnak van.
Udvaraik többnyire letaposottak, gyomosak, gyümölcsfák, illetve háziszárnyas nélküliek. A disznó az az egyedüli állat, mely majdnem minden udvarban megtalálható, bizonyára viszonylag könnyű tartásának köszönhetően. A romák többnyire a lótenyésztést részesítik előnyben. A 43 család 33 százaléka rendelkezik lóval és szekérrel. Említésre méltó, hogy a megkérdezettek közül többen is azt vallották, hogy birtokolt javaikat 1990-ben elpusztították. Ez elsősorban azokra a családokra vonatkozik, akiknek leégett a lakásuk, valamint azokra, akiknek szétdúlták a lakását.
Foglalkozás/tanulmányok/jövedelem
A roma csoportok általában olyan neveket viselnek, amelyek hagyományos foglalkozásokra utalnak, arra a módra, ahogyan megkeresik mindennapi kenyerüket: ezüstművesek, drótosok (cositorari), medvetáncoltatók, kelderárik (üstkészítők), "kalányosok", teknővájók, zenészek, cinezők, téglavetők stb. Ugyanez nem vonatkoztatható a Mihail Kogãlniceanuban élőkre. ők "oláhcigányoknak" vagy "török cigányoknak" vallják magukat. Ezek a megnevezések a hagyományos foglalkozások hiányát jelzik, ami nyilvánvalóvá válik, ha figyelembe vesszük 15 családfő foglalkozását: 3 traktoros, 3 géplakatos, 2 tengerész, egy-egy gépkocsivezető, csempéző, kőműves, hegesztő, kovács, betonmunkás, tűzoltó és szerelő. Bár tizenöten rendelkeznek valamiféle képesítéssel, csupán hatan fizetéses alkalmazottak, s csak egy nyugdíjas. Rajtuk kívül nyolcan állításuk szerint egyéb foglalkozások révén tartják fenn magukat: üveget gyűjtenek, vagy mezőgazdasági napszámosmunkát végeznek. A fennmaradó 22 fő három csoportba sorolható: 8 egyén (18, 6%) nem dolgozik, és munkanélküli segélyt sem kap, 4 (89,3%) külföldön tartózkodik, 10 pedig (23,3%) börtönbüntetését tölti különböző bűntettek elkövetése miatt (lopás, garázdálkodás, nemi erőszak).
A férfiak iskolázottsági foka a következő: 15 egyáltalán nem járt iskolába, 8 ember 3--4 osztályt végzett, 7 ember 5, illetve 8 osztályt végzett, és csupán 5 járt 9--12 osztályt. Vagyis 33 százalékuk analfabéta, és csupán 23 százalékuk tud olvasni.
Ennél is súlyosabb a helyzet az asszonyok esetében. Gyakorlatilag a megkérdezett feleségek egyikének sincs szakmai képzettsége. Öten mégis (11,6%) fizetéses alkalmazottak, ők képesítés nélküli munkásként dolgoznak (takarítónők a község tömbházaiban). További hat asszony (14%) egyéb jövedelemhozó foglalkozást űz: pörkölt magot vagy cigarettát árul, ez utóbbit drágábban, nem a piaci áron. Esetleg munkát vállalnak a tehetősebb családoknál. Az asszonyok további 65 százaléka háztartásbelinek vallotta magát. Nagyon alacsony az iskolázottsági szintjük: az asszonyok 58,1 százaléka egyáltalán nem járt iskolába, 4 elemi osztályt végzett 14 százalékuk, 5--8 osztályt 16,6 százalékuk, ketten pedig (4,5%) 9, illetve 10 osztályt végeztek el. Eszerint 60,5 százalékuk írástudatlan, és csupán 23 százalékuk tud olvasni.
A Mihail Kogãlniceanu-i roma családok jövedelme elégtelen az elfogadható életvitelhez. A munkaképes egyének java része nem dolgozik. Pár évvel korábban többen is mezőgazdasági termékek lopásából tartották fenn magukat. A termékeket az egykori mezőgazdasági termelőszövetkezetektől (CAP) tulajdonították el (különben így tett pár román paraszt is), de ezek feloszlatása, illetve a földek visszaszolgáltatása után a tulajdonosok a termékeket éberebben őrizték. A roma család sokgyermekes. Ez fokozottabbá teszi szegénységüket.
A község roma családokból származó gyermekeinek helyzete válságos. Többségük szegény, számos tagból álló családba születik. A legtöbb esetben nincs apjuk: 18,6 százalék esetében teljesen hiányzik, 9,3 százalékában külföldön tartózkodik, és 23,3 százalékában börtönben van. Az apa hiányával magyarázható, hogy a tekintélytisztelet hiányzik az apa--fiú kapcsolatból. Az anyának kell "szaladgálnia" azért, hogy megteremtse az ételre és a ruházatra valót, tehát nem nagyon jut ideje gyermeknevelésre. Nagymértékben csökken az anyához való érzelmi kötődés mértéke is. A roma gyermekek többségét gyakorlatilag a nagyobb testvérek nevelik fel, s tőlük nem részesülhetnek megfelelőképpen a kulturális javakból.
A szülőknek, amikor velük vannak, gyakran 5--6 vagy akár több gyermek között kell "megosztaniuk" magukat. Nagy hányaduk nem tud olvasni, gyermekeikkel tehát csak saját tapasztalataikat tudják megosztani, melyek a leggyakrabban a börtönre, az italra és a lopásra vonatkoznak. A szülők nagy része úgy véli, hogy a tanulás a gyermekek számára nem biztosít nagyobb kereseti lehetőséget, és ha már ők is "elboldogultak az életben" anélkül, hogy tanultak volna, ez a gyermekek számára sem feltétlenül szükséges. Az 51 iskolás korú gyermek közül csak 29 jár rendszeresen iskolába, s csupán 20 gyermek fejezte be a második osztályt.
A más nemzetiségű gyermekeket illetően az iskola igazgatója, Constantin Dumitrescu ezt mondta: "Olyasmi nem fordult elő, hogy a román, a makedón vagy a tatár gyermekek ne jártak volna iskolába. Olyan fiatalok akadtak, akik csak nyolc osztályt végeztek el, majd abbahagyták tanulmányaikat. De a három nemzetiség tagjai közül egyetlen olyan gyermek sem akadt, aki az első osztáyt ne végezte volna el."
A helybéli roma családok közül egy sem törekedett kimagasló teljesítményekre. Lehetséges, hogy ezért nem törekednek gyermekeik sem kiemelkedő iskolai eredményekre. Az igazgató kiemelte azt a tényt, hogy egyik gyermek sem volt díjazott. Számukra már az iskola befejezése is kimagasló teljesítménynek számít.
A Mihail Kogãlniceanu-i roma közösség bemutatása után szükségesnek vélek egyfajta összehasonlító távlatot. Léteznek-e különbségek a Mihail Kogãlniceanu-i roma és más nemzetiségű családok életkörülményei között? Gyakorlatilag az egzisztenciális terület minden dimenziója, minden mutatója észlelhető különbségeket jelez a romák és a "többiek" között. A roma család sokkal szervezetlenebb, a romák iskolázottsági szintje jóval alacsonyabb, ugyanígy az életszínvonaluk is; egészségügyi körülményeik rosszabbak, a többiekhez mérten náluk sokkal magasabb a bűnözési arány stb.
A romák és a "többiek" különválasztása hangsúlyozott volt, ami még nyilvánvalóbbá vált a kisebb incidensekkor való összetartáskor (veszekedés, sértegetés, a rend figyelmen kívül hagyása az élelem szétosztásakor). Ilyen körülmények között, a közelben tartózkodó romák az incidensbe került "sajátjuk" segítségére siettek. Nagyon erős összetartást sugall az etnikai összetartó erő effajta növekedése a kívülről jövő veszély esetében. Ehhez a különbséghez hozzáadódik egy másfajta különbség, mely magában a roma közösségen belül is fennáll. A románok, arománok, makedónok számára csakis a saját életmódjuk tűnt "civilizáltnak", elfogadhatónak. Ebből az következik, hogy a romák eltérő életmódja a normalitás megszegését jelentette honfitársaik szemében.
Azok a roma családok, melyek életvitele "normális" volt, a lakosság többi részéhez hasonló, egyrészt pozitív elbírálásban részesültek, pártolták őket a más nemzetiségűek, másrészt negatív viszonyulás kialakulásához járultak hozzá, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy ők is "képesek erre, de nem akarják". Ugyanakkor a romák kiközösítették azokat, akik áttértek a "többiek" életmódjára. Példaként említhető, hogy sokan nem fogadták el a romák tanítónőjeként N. N. lányát.
Ahhoz, hogy minél pontosabb képet nyerjünk a roma közösségről, szükségesnek véljük más, falusi roma közösséggel való összevetésüket. A statisztikai adatok jelentős, rendszeresen előforduló különbségeket mutatnak ki: a Mihail Kogãlniceanu-i romák gazdasági és szociális helyzete jóval rosszabb, mint a más falusi környezetben élő roma közösségeké. A "kazettofon-tulajdonosokat" kivéve gyakorlatilag egyik mutató sem magasabb az országos átlaghoz képest. Kétségtelen: az életszínvonal alacsonyabb, mint az országos átlag; a család stabilitása labilisabb; alacsonyabb az iskolázottsági fok; kisebb százalékuk alkalmazott, az országos átlaghoz mérten tízszeresen nagyobb a börtönbe zárt férjek száma a helybéli lakosságban.
1990 őszének erőszakcselekményeit nem elemezhetjük anélkül, hogy át ne tekintenénk azt, milyen kapcsolat állt fenn akkor a romák és helybeli honfitársaik között. A statisztikai adatok magas bűnözési arányról árulkodnak a roma nemzetiségűek körében. A helyi rendőrfőnök szerint a nagykorú roma férfiak 80 százalékos arányban büntetett előéletűek. Még ha túlzottnak is tekintenénk ezt a becslést, nyilvánvaló, hogy az általános megítélés szintjén a roma kisebbség negatív elbírálásban részesül. Kétségtelen, hogy bűntetteket nemcsak romák követtek el. tefu úr, a polgármesteri hivatal titkára egy hírhedt aromán tolvajt említett, aki együtt "dolgozik" a romákkal.
Az összes megkérdezett egyetértett abban, hogy gyakorlatilag mindegyik nemzetiség körében többé-kevésbé fellelhetők bűnözők. Csakhogy a közösség őket egyénekként kezeli, míg a romák számára ez az egyénítés inkább olyan családok, illetve személyek esetében fordul elő, amely családok tagjai büntetlen előéletűek, kivételként könyvelve el őket.
A romák többségének körében gyakorlatilag két olyan életmód létezett, amelyet a többiek nem fogadtak el. Az egyik nem érintette közvetlenül a helybélieket: magot árultak, munkanélküliek voltak (és általában nem űztek semmiféle jövedelmező foglalkozást), rosszul öltözötten mentek ki az utcára, nem jártak iskolába, koldultak stb. Ez az életmód elfogadhatatlansága ellenére sem váltott ki valamilyen viszonyulást a többi lakos részéről. A másik életmód viszont olyan viselkedésformát jelentett, amely erőteljesen kihatott a többi lakosra: ez a bűnözés és az agresszív magatartás.
A régi rendszer utolsó évtizedeiben, amikor egymást követték a Ceausescu által kibocsátott határozatok (ezek révén egyre több bűnöző került szabadlábra), majd a hatalmi űrnek és a rendőrség forradalom utáni tehetetlenségének köszönhetően (ami a bűnözés erősödését eredményezte) igen erőteljes frusztráció alakult ki a helyi közösség körében. A beszélgetések egy olyan közösség képét körvonalazzák, amelyet csaknem terrorizált annak kisebb része. Nehéz megítélni, milyen mértékben tragikusan megrajzolt ez a kép. Bár a "megfélemlített" fogalom túlságosan is túlzottnak tűnhet, úgy látszik, hogy már jóval az összetűzés előtt hangsúlyozottan megromlott a közbiztonság: sötétedés után az asszonyok és a gyermekek kíséret nélkül nem mertek kimenni az utcára. A nem roma lakosság összetűzés előtti lelkiállapotát Drãgus atya Szent Jánost idézve jellemezte: "Akkor, amikor az emberi szervezetbe olyasmi kerül, amit nem fogad el, addig nincs nyugta, míg el ne távolítja azt. Valamilyen úton-módon." Sajnálatos, hogy 1990-ben Mihail Kogãlniceanuban ez az út az erőszak útja volt.
Az összetűzés jellege és lefolyása
Habár az összetűzés okai sokkal mélyebbről fakadnak, a megkérdezettek többsége egyetért abban, hogy két esemény döntő jelentőségű volt kirobbantásában. Az egyik egy veszekedés (mely verekedéssé fajult) egy fiatal roma és egy aromán között. A vendéglőben, italozás közben verekedni kezdtek, másokat is bevonva a botrányba.
Egyes helybéliek tanúskodása szerint (nagy részük roma, de nem mindnyájan) a felgyülemlett feszültség hatására az incidens résztvevői (többségükben arománok) úgy határoztak, hogy "megleckéztetik" a romákat. A romák közül egyesek azt állították, hogy az arománok fő szerepet játszottak az erőszakcselekmények kirobbantásában. Ez az eset 1990. október 7--8. körül történt. Pár nap múlva újabb meggondolkoztató esemény következett: egy (román) ember traktorral áthaladt a déli, romák által lakott negyeden. Az erdészeti hivatal alkalmazottja volt, aki a polgármesteri hivatal titkárának állítása szerint meg akarta akadályozni, hogy a romák engedély nélkül vágjanak fát az erdőn. A romák gyermekeiket a traktor elé állították, hogy megállásra kényszerítsék, majd leszállították az embert a traktorról, és véresre verték. A bántalmazottnak sikerült elmenekülnie, s a község központjában levő orvosi rendelőbe ment, hogy orvosi ellátást kérjen. Az "utolsó csepp a pohárban" az volt, hogy többen is látták ebben az állapotban. Páran (főként romák) azt állították, hogy az a csoport, amely a bosszúállást "kitervelte", fölhasználta a történteket arra, hogy erőszakcselekményekre ingerelje a tömeget; mások viszont úgy vélekedtek, hogy ennek nem volt döntő jelentősége, mert a legtöbb ember megelégelte a romák viselkedését, és meg akarta "leckéztetni" őket.
Kétségtelen, hogy több helybéli is összegyűlt; Molotov-koktélokat készítettek elő, mindkét templomban, az ortodoxban és a katolikusban is meghúzták a harangokat. Hozzávetőlegesen 400 ember (köztük sok nő és gyermek) gyűlt össze a harangszóra -- minden nemzetiségből képviselve voltak (kivéve a romákat) -- és indult el a déli, romák által lakott negyedbe. A polgármesteri hivatal titkára azt nyilatkozta, hogy megpróbálta feltartóztatni a megfékezhetetlen tömeget -- sikertelenül. Időközben egy helybéli aromán figyelmeztette a romákat, ők pedig sietve elhagyták lakásaikat, autóval, szekérrel vagy gyalogosan menekültek; más településeken élő rokonoknál vagy az erdőben húzták meg magukat.
A tömeg felgyújtotta a déli lakónegyed jelentős részét, pár házat viszont épen hagytak. További öt gazdaságot dúltak fel a helység más területein, de azokat nem gyújtották fel. Érintetlen maradt a többi falubeli lakás és az északi dombon levő negyed is. Egyetlen ember sem szenvedett fizikai bántalmazást. Időközben megérkeztek a tűzoltók és a különleges csendőralakulatok, amelyek egy ideig őrizték a roma negyedeket. Már másnap hazatért pár roma a faluba, de a többség csak jóval később merészkedett vissza lakhelyére.
Rendkívül fontos kihangsúlyozni, hogy a kollektív erőszakcselekmények pontosan kimutathatóan bizonyos családok házai ellen irányultak. Elsősorban a déli negyed lakásait vették célba, de itt is kikerültek pár gazdaságot a gyújtogatók. A község különböző pontjain további öt gazdaságot dúltak fel, miközben kikerültek pár olyant, szintén a romákét, melyek a támadás útvonalába estek. Jellemző G. G., a Mihail Kogãlniceanu-i repülőtér gépkocsivezetőjének a nyilatkozata. ő útban hazafelé látta a tüzet, és hallotta, hogy felgyújtották a cigányházakat, és attól félt, hogy az ő háza is lángokban áll. Összetalálkozott viszont néhány helybélivel (közülük páran éppen a gyújtogatókhoz tartóztak), akik megnyugtatták, hogy senki sem bántja az ő és "a rendes cigányok" házát, ugyanakkor páran, hogy biztosítsák őt jó szándékuk felől, arcon csókolták. G. G. csupán pár száz méterre lakik a felgyújtott negyedtől, de őt az események nem érintették.
Felvetődik a kérdés: interetnikus konfliktus volt-e vagy sem? A nemzetiség, a bőr színe lehetett a gyújtogatást és a rombolást kiváltó indíték? Vagy létezik egy másik ok, ami a felégetett házú romák megkülönböztetésében állt a többiektől, akiket a gyújtogatók megvédtek? A. G. Őrmester vallomása szerint "a cigány negyedben volt pár védett ház, melyek felgyújtását páran megakadályozták, mondván, hogy ne pusztítsák el, mert az rendes cigányé".
Az összetűzés utáni hivatalos felmérésben a következőket állapították meg: két lakás kivételével a déli negyedben minden lakás "égett", míg a többi falubeli lakásra vonatkoztatva az "égett" szó csupán egy alkalommal jelenik meg, az "égett födém" szóösszetételben, egy délkeleti házra vonatkozóan.
A kár felbecslésekor a szakemberek megállapították (az 1990-es árakat véve alapul), hogy a déli negyedben az okozott kár 518 400 lejre, a többi hat lakásban, amelyeket a község különböző pontjain égettek fel, 43 670 lejre becsülhető (ezek közül csupán három ház lett romosabb), és 23 150 lejre rúg az a veszteség, amely a délkeleti negyedben keletkezett (amelyből 17 300 lejnyi a kár a feldúlt két lakás esetében). Az okozott kár 88,6 százalékát a déli negyedben jegyezték föl, 7,4 százalékát a falu különböző pontjain levő roma lakások esetében, a fentmaradó 3,9 százalékát pedig a délkeleti negyedben.
Említésre méltó, hogy az erőszakcselekmények kiváltképpen a déli negyed, a délkeleti negyed két lakása és még további három falubeli lakás ellen irányultak, amelyek az összkár 98 százalékát szenvedték el, további nyolc gazdaságban csupán kisebb károk estek (törött ablakok, lerombolt kerítések stb.), amelyek esetében a kár csupán 14 020 lejnyi. További 16 lakás esetében semmiféle kárról nem esik szó.
A három roma csoport (déli, délkeleti, falubeli) társadalmi-gazdasági helyzetének összehasonlító jellegű vizsgálata új adatokkal szolgál az összetűzés előzményeinek és lefolyásának elemzéséhez. Megállapítható például, hogy a déli negyedben gyakorlatilag egyetlen fizetéses alkalmazott vagy nyugdíjas sem él. Csupán két családfő űz jövedelemhozó foglalkozást. A csak romák által lakott két negyedhez mérten a faluban elszórtan élő roma családok családfői között sokkal több a fizetéses alkalmazott.
A déli negyed 14 gazdasága közül csak négyben tartózkodik otthon a férj, hatan börtönben, ketten pedig Németországban vannak. Az öt lerombolt ház közül kettő olyan romáé, akik közül az egyik a gyújtogatás idején börtönben volt, a másik pedig Németországban tartózkodott. Tehát nyilvánvalóan jelentőséggel bírt a gyújtogatáskor a családfő foglalkozása. A faluban lakó családfők iskolázottsági foka valamivel magasabb, mint a déli negyedben lakóké, 4,9 osztály/fő a déliek 4,2 osztály/fős átlagához képest.
A házasság típusát vizsgálva a három csoport esetében jelentős különbség áll fenn a faluban és a csak romák által lakott negyedekben lakó romák között, hiszen az első csoportban levők többsége polgári házasságot kötött.
Mindezek az adatok azt sugallják, hogy a faluban szétszórtan élő roma családok a modern életvitelhez próbálnak igazodni, ahhoz a modellhez, amely a többségi lakosságra jellemző: a férjek között több a fizetéses alkalmazott, magasabb az iskolázottsági fok, a feleség életkora házasságkötéskor magasabb, több a törvényes házasság.
Összegzésként megállapítható, hogy a Mihail Kogãlniceanu-i erőszakcselekményeknek néhány jól elkülöníthető sajátossága van:
-- Közösen elkövetett, erőszakos, törvényellenes cselekedeteket hajtottak végre, amelyek félreérthetetlenül egy etnikai csoport ellen irányultak. Célpontként egy helység, illetve több lakás jelentkezett, nem személyeket, hanem egész családokat büntettek.
-- Ugyanakkor a megbüntetett népcsoporton belül is megkülönböztetésre valló törekvések jelentkeztek. A megkülönböztetésnek társadalmi-gazdasági jellege volt: "rendes emberek, a maguk helyén". -- Az erőszakcselekmény "büntető" és "megfélemlítő" jellegű volt; a következő üzenetet akarták általa közvetíteni a helybéliek: "nem megsemmisíteni akarunk, csupán azt kívánjuk, hogy elmenjetek". Úgy tűnik, az egyedüli kivétel a Partalachénak csúfolt Cristea Nicolae volt, aki a falusiak szerint "megtanította lopni a cigányokat". Ő azt állította, hogy a "tüzet követő napon", valahol a falu szélén megverték a helybéliek. Az október tizenegyedikén kiállított kórházi beutalón a "testi sértés (homlokon levő zúzodásos seb)" kórmeghatározás áll. Mivel azonban nem nevezte meg támadóit, kétségessé válik az esemény megtörténte.
Következmények. A közösség életébe való beavatkozás
1990 őszének eseményei sok változást hoztak Mihail Kogãlniceanu roma közösségének és általában az egész közösség életében.
A roma családok számára az összetűzés sokkoló hatású volt. A bizonytalanságban és félelemben töltött éjszaka után, amelynek folyamán egyesek házukat égni látták, sokan attól féltek, hogy az erőszakcselekmények megismétlődhetnek. A csendőrök és a megyei hatóságok közbelépésének köszönhetően egyesek megértették, hogy legalábbis egy ideig nincs mitől félniük, és hazatértek.
Az egész roma közösség szemszögéből jelentős változás: meghallgatták őket, a figyelem középpontjában kerültek. Megszűnt megtűrt státusuk. Számukra ez volt az összetűzés első pozitív hozadéka. És ahogy az áldozatoktól elvárható, felsorolták sérelmeiket, rámutattak a velük szemben elkövetett igazságtalanságokra, mindezt az érdekeltek, vagyis a sajtó, a rendőrség, a közigazgatási szervek képviselői előtt.
A különböző szervezetektől kapott segélyek, a más helységekből érkezett látogatók egyfajta haszonérdekeltségű viszonyulást váltottak ki a romákból: "Rendben, beszélgetünk, elmesélem neked azt, amire kíváncsi vagy, de én ebből mit nyerek, ebből milyen előnyöm származik?" Ezt a magatartást megerősítette azon ígéretek sokasága, melyeket semmiféle konkrét segítség nem követett.
A közösségen belüli kapcsolatrendszerben jelentős változást eredményezett a lerombolt lakások újjáépítési tervezete, amit a román kormány és egy németországi roma szervezet támogatott. A munkálatok megkezdése több roma számára a közösség előtt elszenvedett "legyőzetés" egyfajta győzelemmé való átminősülését jelentette. Vályogtéglából és szalmából készített kamrácskáik égtek le, ezzel szemben nagy, tartós házakat épített nekik egy erre szakosodott vállalat. Az összetűzés által nem érintett szegény romákból ez elégedetlenséget váltott ki. Keserűséggel gondoltak arra, hogy az ő házaikat nem gyújtották fel, mert rendesek voltak, és semmivel sem segítik őket, míg a többieket szép házakkal kárpótolják azért, "mert valamikor megszegték a törvényt".
A gyors újjáépítés szükségszerűsége folytán a tervek nem voltak kellőképpen előkészítve; csak kétfajta lakást építettek, ezért a többtagú családok megrövidítve érezték magukat a csupán pár tagból álló családokhoz képest. Megnőtt a feszültség a roma közösségen belül, gyakran robbantak ki veszekedések az épülő lakások miatt.
Eltérőek voltak a románok és az egyéb nemzetiségűek összetűzést követő reakciói. Főként a rendőrség, az országos és nemzetközi szervezetek erélyes közbelépésének köszönhetően többen is megbánták a házak felégetését, de kitartottak amellett, hogy "a cigányok megérdemelték a megleckéztetést", és "más megoldás nem létezett". A többség elégtétellel vette tudomásul, hogy a lopások érezhetően csökkentek a községben, ebben vélték fölfedezni az incidens pozitívumát.
Nagyon sokan felháborodásuknak adtak hangot a roma házak újjáépítése miatt. Egyesek azért, mert a leégett "putriért" cserébe "palotát" építenek a romáknak, amit "nem érdemelnek meg". Mások viszont azért elégedetlenkedtek, mert az erőszakcselekedetek célja a törvénnyel hadilábon álló cigányok elüldözése volt, ezek viszont soha többé nem fognak elköltözni -- mivelhogy új házakat építettek nekik. Egyeseket felháborított azon romák érdektelensége és passzivitása, akik saját házuk építésében nem vettek részt, nem segítettek az építkezési vállalat munkásainak. Többségüknek semmi dolga nem akadt... Csupán "a kerítést támasztották". "A társadalmi parazita" legrelevánsabb magatartása: "Nekem így megfelel, tehát kivárom, hogy fölépítsétek számomra, és nem segítek nektek." Ez azokat is feháborította, akik keményen dolgoztak azért, hogy fölépítsék saját házukat.
A romák és a többiek közötti viszonyt komolyan befolyásolta az a per is, amelyet az ügyészség indított néhány bukaresti és konstancai vezető támogatásával -- a helybeli romák kérésére. Azok után, hogy a romákat visszafogadták a községbe, és még új házakat is építenek nekik, a község lakosai szemében igazságtalanságnak tűnt a per. 400 társuk "büntető", romák ellen irányuló tette -- bár erőszakos -- közös megegyezésen alapuló igazságtétel volt, amellyel többé-kevésbé mindenki egyetértett.
A romák helyi vezetői (és minden bizonnyal a romák többsége is) a per fölfüggesztését akarták és akarják jelenleg is elérni -- a felek "megbékélését" kérve. A helybéli hatóságok megígérték, hogy tulajdonukba adják a földterületet, amelyen a házuk áll (ezt ők önkényesen foglalták el a községbe jövetelükkor, anélkül hogy építkezési engedélyük lett volna), ha lemondanak a pereskedés folytatásáról. Viszont ebben az esetben is meghatározó volt a "kívülről" jövő beavatkozás, a Roma Népi Szövetség vezetői ugyanis határozottan ellenezték a per fölfüggessztését. Kétségtelen, hogy a per folytatása, annak ellenére, hogy jogilag helytálló és a példaadás szempontjából szükségszerű, a helyi társadalom szintjén újabb feszültségforrássá válhat.
A romák politikai vezetői és a hatóságok megpróbálták különböző termelési tevékenységekbe bevonni a romákat. Földet adtak nekik, egyeseknek fölajánlották, hogy alkalmazzák őket egy "téglavetőnél", aminek a vezetésével szintén egy roma volt megbízva stb. Az eredmény csekély volt. Ők főként a nehéz fizikai munkát utasították el, mint például a földművelést, ami nem nyújt biztos és látványos jövedelmet.
A beavatkozás Kogãlniceanuban tulajdonképpen a gyermekek esetében bizonyult a legeredményesebbnek. 1992 nyarának írás-olvasás tanítási programjai, amin három franciaországi szociális gondozó is részt vett, közelebb hozták őket az iskolához, és elérték azt, hogy hosszú idő óta most íratták be az első osztályba a legtöbb roma gyereket, és ugyanakkor azt is, hogy a nagyobb osztályokban megnövekedjék az óralátogatások száma.
Majd eldől, hogy mennyire általánosíthatók ezek a következtetések, és mennyire vonatkoztathatók az ugyanilyen típusú, romániai összetűzésekre. A Kogãlniceanu-i eset elemzésével csupán korlátozott érvényességű válaszokat ajánlottam föl.
Mihály Krisztina fordítása