1991-ben Cs.Gyímesi Éva egyfajta előszót írt, vagy, ami voltaképpen ugyanaz: utólagos olvasatot próbált artikulálni 1985-ben íródott tanulmányához, a Gyöngy és homokhoz. Ez az utólagos szembesülés a szöveggel egy másfajta helyzetben lehetővé tette annak megfogalmazását, hogy mi is volt ez a tanulmány önmagában, és mi volt hatásában, jelentőségében. És az utólagosság lehetővé tette bizonyos hiányérzetek jelzését is. "Meglehetősen éles kritika jellemzi a Gyöngy és homok transzszilvanizmus-szemléletét" írja Cs.Gyímesi Éva a Korunk 1991. 10-es, erdélyiségtudat-számában. "Ez a kritika nem közvetlen. Elsősorban a fogalmak tisztázására irányul, azzal az igénnyel lép fel, hogy a mítosszá fényesített értékeket a maguk valóságában ragadja meg. [...] A meglehetősen önkritikus múltszemlélet (és ez egyúttal a jelenre is irányult) mellett nem tudtam a reménynek az érveit felsorakoztatni, nem tudtam a jövőre vonatkozó perspektívát nyújtani. Mert 198587-ben nem láttam semmiféle reális alapot arra, hogy jogfosztottságunk megváltozhatik. Csak a helyzet és a kisebbségi tudat pontos felmérése, a reflexió iénye, a szellemi felülemelkedés vágya volt számomra fontos, az elemző fogalmak rendszere, amely által megragadhatom a legkényesebb ellentmondásokat is."
A Colloquium Transsylvanicum e hiányérzetek felől nyitható meg leginkább. A szerző 1993-as esszé- és publicisztikakötete, a Honvágy a hazában, amely a Gyöngy és homokot is újraközölte, még elsősorban a rendszerváltás tényével foglalkozott, illetve általánosabb teendőket, cselekvési programokat vázolt. Az új kötet már többéves távlattal, jóval több információ birtokában keresi a választ a korábban is felmerült kérdésekre, és néhány újabbra, amelyek a változó helyzettudattal kapcsolhatók össze.
Arról van tehát szó, hogy a kritikus, éles szemű elemzések mellett pozitív kategóriákban is fogalmazó, illetve megfogalmazható alternatívákat állít ez a könyv. Mondható talán, hogy a romániai magyarság értékrend-elégtelenségben szenved. Ez több dolgot jelent. Egyrészt a megfogalmazott "forgalomba hozott" értékrendek hiányát. A viszonylag következetesen végiggondolt értékrendek, amelyek már meg vannak fogalmazódva, amelyekhez létezik nyelv, azok többnyire valamiféle ódon hangulatot árasztanak. Nem feleltethetőek meg semminek, ami "odakint" van, és ami roszabb, olyasminek sem, ami "valahol máshol" még elképzelhető. Másfelől viszont az elégtelenség a túlzott bőséggel határos a még nem kialakult nyelvű értékrendek csak latens módon, keveredve léteznek egymásban, egymás mellett. Ahhoz, hogy választani lehessen, kellene léteznie valamiféle összevethetőségi szempontnak, valamiféle akaratnak arra, hogy megfogalmazódjanak. Hogy megfogalmazódjék: mit jelent például világnézetileg egy "fogyasztói társadalom" tagjának lenni.
Cs.Gyímesi Éva "forgalomba hozza" a saját értékpreferenciáit, colloquium formájában, dialógusban más értékrendekkel. A nyelv problémája számára is létező, meg nem oldott probléma: "Meglehet, hogy amint egyik legkedvesebb erdélyi íróm, Láng Zsolt mondotta nemrég valójában ismét nyelvújításra lenne szükség, elkerülendő azokat a visszatetszően ideologikus sztereotípiákat, amelyek immár évszázadok óta meghatározzák nem csupán mondatainkat, de egész életünket... Irodalmár létemre sincs ehhez elég fantáziám. És nincs időm sem, bár gyötör a sürgető idő: tennem kell valamit, mégpedig szavak által, mert egyébként oly szegény vagyok mindenféle más eszközökben. Ha nem találunk is ki új szavakat, a régiekkel kell valamit kezdenünk, hogy tett-értékűek legyenek, mint a bibliai igék" írja. (238.) Valójában talán nem új szavakra kell gondolni, hanem szavak újfajta használatára ahogyan egy beszédközösségben hatni kezd, elfogadottá kezd válni egy argószerű kifejezés, egy csúfnév, becenév, akármi. Ezek a szavak többnyire személyhez köthetők kezdetben, aztán közössé válnak. Cs.Gyímesi Éva hivatkozási alapjainál, például Richard Rortynál maradva: a szótár lesz a használatban "új" szóvá, egy világkép leírásához szükséges "fontos" szavak gyűjteménye értelmében, amelyek kiválasztását, megteremtését nem lehet nem körkörös módon indokolni.
Egy bizonyos nézőpont felől nézve nevetségesnek tetszhet egy ilyen felfogás, amely ekkora jelentőséget tulajdonít a szavaknak. "Nem a szavak számítanak, hanem a tettek" mondják e nézőpont "tulajdonosai". Holott a szavak maguk is tettek, ahogy Cs.Gyímesi Éva is érezteti, pontosabban: a szavak predesztinálják a tetteket. Azok a létezők, amelyek szavak általi létezők "elvont fogalmak", mondják mindközönségesen , rátelepednek a tettekre. A döglött szavakat, és velük együtt azt, amit jelöltek, talán csak furfang, hozzáértés, netán csoda támasztja fel ("Az Ige által történik valami. Olykor csodák történnek. Ma is csodákra lenne szükség." [238.] Vagy, más nyelven szólva, egy új kontextus. Egy esetleges fordulat.
Cs.Gyímesi Éva könyve, bármennyire önkritikusan viszonyul is hozzá a szerző, szótáralapítás is. Vagy legalábbis előmunkálat egy ilyen szótárhoz, fontos kísérlet. Van ennek a világértelmezésnek néhány olyan eleme, amely valóban "új". Ami nem jelent egyebet, mint hogy: használható, jelentéssel bíró. Vagyis: általa történhet valami.
Ennek a szótárnak az egyik alapszava a polgár. Az a kontextus, amelyben a könyv megjelenik, látszólag kedvez ennek a szónak politikai pártok is próbálkoznak a felélesztésével , eltisztogat bizonyos mellékjelentéseket a szó útjából, ugyanakkor újakkal veszi körül. Cs. Gyímesi Éva szó-teremtése azonban sajátos, és függetleníthető is az említett kontextustól. Karácsony Benő művein, személyiségén keresztül közelítve így ír a polgári identitásról: "a polgár ebben a hipotézisban inkább a független értelmiség, mint a klasszikus (gazdasági tekintetben nem egyértelműen pozitív) polgári mentalitás ideáljához közelít. Ami bennük közös, az a személyiségközpontú értékrend, melyben az ember mint individuum az alapérték. Ennek a[z] [...] alapértéknek a talajáról lehet csak elutasítani a tekintélyelvűség feudális-konzervatív formáit és minden társadalmi transzcenzust, Eszmét, ami a személyes integritást és különbözőséget egy szimbolikus értékrend tételezett gyűjtőfogalom, az osztály, a párt, a nemzet stb. alá rendeli. Mert a polgári értékrendben a közösséget sohasem egyén fölöttiként tételezett eszme teremti, hanem a valóságos érdekközösség vagy a Másik iránt személyesen, szabadon és tevőlegesen vállalt szolidaritás." (172.) Az értelmiségi és a polgár közötti hasonlóságot gyengíteni látszik az a bizonyos "gazdasági tekintet", amely olyan sokáig meghatározó volt, és amely éppen e két réteg társadalomba, közösségbe való beépültségét differenciálja. Cs. Gyímesi Éva azonban a két szerepnek olyasfajta megközelítését nyújtja, amely az értelmiségi szerep átértékelésének lehetőségét is hordozza. A kulcsszó itt a szerződés. "A szerződő felek kölcsönösen előnyös megállapodása nélkül elképzelhetetlen az együttműködés. Nem a kényszer, de nem is csupán a szimpátia, hanem a felismert és pontosan megfogalmazott közös érdek és cél indokolja a szerződéskötést. S a felek közötti alku bármily hosszú és kemény egyen is az okmány aláírásával véget is ér. Hogy vállalom-e vagy sem, az többé föl sem merülhet. [...] [A] szerződés betartása nem érdem, hanem a polgári ha úgy tetszik: úri illemkódexbe foglalt játékszabály." (23.) Körülbelül ez jellemezne egy lehetséges értelmiségi szerepmodellt is: póztalanság, és a "személyesen, szabadon, tevőlegesen" leszerződött tevékenység. A szerződés előmunkálatokat is feltételez: tudnom kell, ki vagyok, mennyit érek, mennyire taksálom, amit elvégzek. És rövid vagy hosszú távon, valamilyen formában a munkának meg kell térülnie. Innen kezdve lehet aztán arról beszélni, hogy melyek a hosszú távra szóló előrejelzések, unokáért, dédunokáért mit és mennyit, vagy ha itt, most ezt nem, akkor mi van. De ezt már nem a könyv mondja, hanem a kontextus.
A polgárról történetek szólnak, a polgár élni kezd ebben a tanulmányban (Vissza szerződéshez), és ismertetőjegyeket kap, egy látszólagos polgár-vákuumban. Van, amire felépíteni a polgári mentalitást, mondja a szöveg, a '89 előtti polgárok azok, akik bizonyos irracionalitással abban a környezetben is elvégezték a munkájukat, kötelességteljesítettek, amikor az egyéni szabadsággal együtt az egyéni felelősség is megszűnt, az elvégzett munka helyett pedig egyre inkább a beszámolók, az aláírások voltak az elszámolás alapjai.
Cs. Gyímesi Éva rendkívüli szívósággal olyan modellek után kutat, amelyek működőképesek lehetnek a globalizáció szakirodalmában "milléniumi nemzedék"-ként emlegetett értelmiségiek számára. Közvetítő, "fordító" szerepet vállalva kommentálja Hankiss Elemér, Soros György, Komoróczy Géza, Gáll Ernő, Makkai Sándor, Babits, Richard Rorty könyveit, nézeteit (ebből a sorból, az utalások logikáját követve talán Székely János a "leghiányzóbb"). Ugyanakkor igyekszik összegyűjteni a '90 utáni romániai magyar (értelmiségi) nyilvánosságnak azokat a jelzéseit is, amelyeket kiindulópontnak "hagyományalapításhoz" szükséges alapanyagnak tekint a KAM munkásságára, illetve az Ariadné Könyvek egyik vonulatára (Egyed Péter, Láng Zsolt, Salat Levente, Tánczos Vilmos, Veress Károly könyveire) utal több szövegben is. Saját szerepét egyfajta szűrő-szerepként határozza meg az adott helyzetben, a globalizációs előkészületek idején, amelyre, mondja a szerző, a romániai magyarság nincs felkészülve. "Nem gyakoroltuk be még az integrációs folyamatban hozzánk is betörő kommunikációs rendszerek, főként a számítógépek által nyújtott ismeretszerző és -szóró lehetőségek kihasználásának technikáit... Ezeken árad be az a végtelen sok információ, amelyek közül válogatva a mi nemzedékünk valamennyire már kialakult értékszemlélete, regionális és hagyománytudata alapján talán még el tudná dönteni, mi kell nekünk, melyik hírnek van igazából hírértéke számunkra, mi az, ami ebből közösségünk felzárkózását tudná szolgálni. [...] Elég egyetlen számítógép, amelyhez a fogékony gyermek hozzáférhet, s máris elragadhatja az általa kínált és általunk ellenőrizhetetlen szabadság tágassága, amelyben viszont értéktudatának kialakulatlansága miatt még nem tudja megválogatni, mi lényeges és mi lényegtelen, milyen tudás az, aminek hasznát veheti." (236.)
Egy ilyen értéktudat szűrőjét kínálja a Cs. Gyímesi Éva könyve. Nehéz lenne pontosan meghatározni, hogy milyen ez az értéktudat. Próbálkozni azért lehet: kritikaipolgárikeresztényliberális (de nyelvileg csa kevéssé ironikus). E zárójeles megjegyzést a Rortyval való párbeszéd indokolja, akinek önmeghatározása: liberális ironikus. Liberális az, mondja Rorty az Esetlegesség, irónia és szolidaritásban, aki szerint "a kegyetlenség a legrosszabb mindabból, amit teszünk", ironikus pedig az "aki szembenéz leginkább központi meggyőződései és vágyai esetlegességével". Talán ez utóbbi, a világ esetlegességek sorozataként való elképzelése veti fel a legtöbb problémát. Viszont Rorty könyve erről szól következetes világértési stratégia építhető rá, amely nem zárja ki a szolidaritást. Sőt, bizonyos értelemben annak új lehetőségét nyitja meg. A szolidaritást Rorty úgy közelíti meg, mint ami egy közös mitudattal rendelkező csoport tagjait összekapcsolja. A probléma az, hogy vannak olyan csoportok, amelyek tagjaira bizonyos történelmi stb. esetlegességek miatt jóval nehezebb "mi"-ként gondolni. A "mi, emberek" nem elég erős kifejezés, a "mi-tudat", amelyet kínál, nem képes olyan kohéziót teremteni, mint például a "mi, olaszok", vagy "mi, Bélyegészkör-tagok". A megoldás Rorty szerint így hangzik: "Továbbra is keresnünk kellene a marginalizált embereket azokat, akikre ösztönösen még mindig mint »ők«-re és ne mint »mi«-re gondolunk. Meg kellene próbálnunk észrevenni, hogy hasonlók vagyunk hozzájuk. A jelmondat helyes megfogalamzása az, ha a jelenleginél átfogóbb szolidaritásérzés létrehozását sürgeti. Helytelen módja pedig az, ha egy olyan szolidaritás elismerését sürgeti, amely úgymond már előzőleg, ettől az elismeréstől függetlenül létezett." (Rorty, 217.)
Cs. Gyímesi Éva Rorty könyvét arra való kihívásként olvassa "hogy szembesüljünk a kereszténység értékrendjével, a partikulárist és egyetemest összehangoló identitástudatával" (219.). A két felépített rendszer dialógusa tehát arról a pontról indul, ahol az elismeréstől függetlenül létező keresztényi szolidaritás és a létrehozott/létrehozandó liberális szolidaritás találkoznak. Hogy ez olyan eltérés-e, amely "pusztán filozófiai", hogy csak a szavak szintjén létezik-e, vagy különböző cselekvési stratégiákat hoz létre, az további colloquiumokra tartozik.
Mentor Kiadó. Marosvásárhely