s míg holdakról langy bársony csorog
nézlek félkönyékre mosolyba dőlve
delfin csettint loccsan szélfújta gabonaföldbe
nyaram megvillan mint vízre hullt horog
csiszolt tükrökbe nézel megvirrad arcod apám
pókháló rebben forró asztalon táncoló borok
fénye s holdakról langy bársony ha csorog
füvek déráztatta csokrát nyújtanám
mert kései holtat ringatni ölbe
néznélek félkönyékre mosolyba dőlve
surrogó kukoricasor bársony vagy könny csorog
és válladon örökre lefutó nappalok a völgybe
Én az öregség titkát még nem tudom.
A foghíjas szájat, gyűrt homlokot,
beszéd, emlékezet törmelékét, a
gerincet, ha roppan s nem egyenesedik.
Mint mosott kövek, úgy vajúdnak ők,
mint néma madár beomló ég alatt,
s ha a ház csapott árnyékába húzódnak
szétfújja kemény testüket az alkony.
Én az öregség titkát még nem értem.
Csak érzem, magasodnak bennem csendesen
s tudom, valami vonz, valami taszít
a nap, a rakott gödör felé.