Hogy mi történt a romániai magyar értelmiséggel?
A válaszhoz vezető töprengést, azt hiszem, valamivel régebbről, legalább a Ceausescu-diktatúra utolsó évtizedéből kell kezdenünk. Abból az időből, amikor a "védekező kollektivitás" egyre esélytelenebbül állt szemben a Hatalom egyre agresszívabb kisebbségi értelmiségellenes politikájával, amikor évről évre fogyatkozott az egyetemekre és főiskolákra bejutó magyar hallgatók száma, akiknek pedig sikerült az egyetemet elvégezniük, azokra (egy idő után már szinte kizárólag) a Kárpátokon túlra való kihelyezés várt. A "szolidaritás" néhány egyetemi tanár és különböző állami és pártpozícióban lévő bátor ember kétségbeesett és eredménytelen kiállásán túl legfeljebb érzelmiekben nyilvánult meg; a magyar értelmiség akkori módszeres szétszórásának, anyanyelvi közösségétől való elszakításának, a még Kárpátokon belül maradottak munkahelyi háttérbe (vagy ki-)szorításának politikájával szemben kinek-kinek egyénileg kellett megvívnia a maga harcát; tudjuk: a siker vajmi kevés reményével.
Ez volt az az időszak és a legfőbb tényező, amikor (és amiért) elindult a romániai magyar értelmiség (főleg a fiatal nemzedékek) exodusa. A védekező közösségben, amely inkább érezte, mint tudta, milyen veszteség éri, ekkor fogalmazódott meg először az "árulás" vádja a távozókkal szemben. Holott valójában a "védekező kollektivitás" egy bizonyosfajta reakciójával álltunk szemben, egyikével a kilátástalan helyzetből való kitörési kísérleteknek. Hogy a mindenáron való helybenmaradás az esetek sokaságában családi közösségek felbomlásával (vagy létre sem jöttével) vagy a többségi nemzettestbe való beolvadással járt, arra mindnyájan tudunk személyesen hozzánk közel álló példákat.
Kétségtelen, hogy ez a helyzet elsősorban az akkori fiatal nemzedékeket fenyegette áttételesen a romániai magyar értelmiség jövőjét.
Egyedi esetekkel egyedi esetek sokaságával álltunk szemben, majd fokozatosan egy tömegpszichózissal, amely a már (vagy még) biztos egzisztenciájú magyar értelmiségi rétegeket is hatalmába kerítette.
Csak éreztük igen sokan családon belüli traumaként éltük meg ezt a folyamatot: pontos adataink ma sincsenek róla. Hogy mit jelentett ez az exodus a romániai magyarság egészére vonatkozóan, milyen következményekkel járt, azt csak akkor lehetne felmérni, ha valaki (társadalomkutató) az adatok birtokában elkészítené a mai romániai magyarság "korfáját", esetleg szakmák szerinti részletezéssel is. Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen számbavételből számszerűen is kimutatható lenne, hogy az értelmiségi hivatásnak egy kisebbségi közösség megmaradása szempontjából létfontosságú területein milyen torzult életkori megoszlásban élünk, hogy a mai a legtöbb vonatkozásban megnövekedett társadalmi elvárásokhoz épp azok az életkori kategóriák hiányoznak, amelyekre a jelen (és a jövő !) feladatainak felvállalása hárulna.
(És ide érve, csak zárójelben, egy kitérő erejéig utalnék arra, hogy ez a szám még kisebb lenne, ha számításba vennők, hogy a diktatúra évtizedei a fiatalabb nemzedékek szemében milyen mélységesen kompromittálták a közösségi elvárások jelszavait, hogy még ezen az alacsony számon belül is hányan vannak tulajdonképpen, akik az ilyenfajta elvárásokra pozítivan reagálnak.)
Napjainkra az "értelmiségi szerep" elsősorban kor szerinti megoszlásban értékelődött át és nem a helyzet előnyére. A második világháború utáni 1945-ös újrakezdéskor a szellem munkásait számba véve, a Világosság című kolozsvári napilap örömmel regisztrálta, hogy "még az öreg Kós Károly is" odaállt a fiatalok mellé. Akkor "az öreg" Kós Károly 62 éves volt, Venczel József és Jordáky Lajos 32, Nagy Géza 31 ma viszont az élet minden területén (s nem csak a "közösségi feladatok" vállalásában) tömegével vannak jelen a 6570 évesek, sőt olykor a 80-on túliak is.
A nyugdíjasból "alapkáder" lett. Ennek azonban vannak meggondolkoztató mellékhatásai is: az elöregedés a feladatokhoz való viszonyulásban. Kétségtelen, hogy az életkor előrehaladásával a szakmák és tevékenységek minden területén jelentős szakmai tudás és tapasztalat halmozódik fel. A korral azonban olyan szakmai beidegződések, a rutinnak olyan káros megnyilvánulásai is együtt járnak, ami össztársadalmi szinten egy egész közösség sorsát befolyásolhatja negatív irányban. A korban előrehaladott ember hajlamos arra, hogy ne előre, hanem vissza nézzen, hogy távlati megoldások helyett az adott egyensúlyi helyzet fenntartására összpontosítsa erejét és tudását. Holott egy társadalomnak elengedhetetlen szüksége van jövőbe tekintő, jövőt építő dinamizmusra, ami az emberből ismerjük el a nyugdíjkorhatáron túl többnyire hiányzik.
A világban bárhol törvény biztosítja a nyugdíjhoz való jogot, s nemcsak az öregek megbecsülése miatt, egy életen át végzett munkájuk iránti tiszteletből, hanem önvédelemből is, azért, hogy elejét vegye a rutin, a meglévőt konzerválni akaró tehetetlenség eluralkodásának.
Az 1989-es fordulat után az akkor még cselekvőképes idősebb nemzedéknek az akkori 62 éveseknek oda kellett állaniuk a cselekvés porondjára. De azóta közel egy évtized telt el, s a ma már 70-en túli nemzedék felváltása még mindig várat magára. Még mindig nincs olyan "káderpolitika", amely biztosítaná a mai harmincévesek számára az őrségváltás szakmai feltételeit. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy nincsenek tehetséges, jól felkészült fiatalok amit én nem látok: a mai húszon- és harmincévesek falanxa a romániai magyar értelmiségre való feladatok porondján.
Az értelmiségi szerep mai "átértékelődésének" másik jelenségcsoportja magából a rendszerváltásból következett. A diktatúra idején az értelmiség (most csak a nemzeti megmaradás tudati szférájára, a humán értelmiségre gondolok) a "védekező kollektivitásban" fontos helyett töltött be. Anyagilag, egzisztenciálisan a rendszerhez kötötten ugyan hiszen megélhetését, mindennapi kenyerét a rendszer által fenntartott intézmények biztosították sikerült megtalálnia azokat a cselekvési formákat, amelyekben a kisebbségi magyar közösség megmaradásához hozzájárulhatott. A diktatúra évtizedeire nemcsak az elnemzetietlenítő elnyomás, hanem a közösségi megmaradást szolgáló önkéntes "aktivisták" nagy száma, a megtartó kisközösségek sokasága és rendkívüli sokfélesége is jellemző volt. Az értelmiségnek szerepe volt a megmaradásban, s ezt a szerepet kivételek persze voltak! tudatosan felvállalta. Ugyanakkor maga mögött érezhette a "védekező kollektivitás" erkölcsi megbecsülését. Igen sokszor szerény volt ez a szerep, de a maga helyén fontos. S a "védekező kollektivitásnak" szintén része volt ebben a szerepben: szerep volt közönségként jelen lenni (méghozzá százas nagyságrendben) mindenféle rendezvényeken, a szabadegyetemektől kezdve az író-olvasó találkozókig; szerep volt hétről hétre leülni a román televízió magyar adásakor a képernyő elé (még emlékszünk arra az időre, amikor közbotránkozás lett volna a magyar adás idején valami mást rendezni); szerep volt a könyvvásárlás, az előfizetés a magyar lapokra. Minél jobban szűkítette a lehetőségeket a Hatalom, annál inkább érezni lehetett a közösség megbecsülését.
1989 decembere után ez a helyzet alapvetően megváltozott. Az írott szó, az irodalom megszűnt minden magyar egzisztenciális megnyilvánulás katalizátorának lenni. Az átalakulással az egzisztencia és a cselekvés új területeinek egész sora nyílott meg a cselekvő energiáktól feszülő ember számára. Az energia kiszabadult korábban szigorúan behatárolt megnyilvánulási területéről, szerteáradt, a humán értelmiség pedig egyszerre azon vette észre magát, hogy az érdeklődés perifériájára került.
Hasonlítsuk csak össze a romániai magyar lapok 1989 előtti és mai példányszámait, a színházaink nézőszámát, s akár a számok ismerete nélkül is érzékelhetjük azt a légüres teret, amelybe az "értelmiségi szerep" mai vállalói kerültek. A közönség számára, amelyik ma hiányzik a könyvbemutatókról, akár a messziről jött, híres írókkal való találkozás kivételes alkalmairól is (hogy a hazai szerzők új könyvei iránti érdektelenségre ne utaljunk), mintha már nem volna érdekes az, amit ezek a fórumok kínálnak. Talán nem érzi annyira a nemzeti megmaradásban való fenyegetettségét? Talán elhódították őt a média új lehetőségei, az, hogy ma már mindenütt, ahol kábeltévé van, legkevesebb három magyar nyelvű csatornán keresheti meg magának, reggel fél héttől éjfél utánig, az igényének, ízlésének, műveltségi szintjének legjobban megfelelő műsort, ha akarja, a megfelelő kulturális, művészeti, tudományos vagy politikai tájékoztatást s mindezt papucsban vagy akár ágyban, párnák közt, csak épp a távirányító gombját kell megnyomni?
Az értelmiséginek pedig, aki korábban csak kiadó vagy lapszerkesztő volt, s kiadója, lapja anyagi szükségleteit az állami költségvetés biztosította, most meg kell tanulnia, hogy a szellemi termelés is a piac függvénye, hogy fennmaradásának költségeit magának kell előteremtenie (összekunyerálnia), s hogy a kultúrateremtés szellemi, alkotó értékű része elhanyagolható tétel a megteremtett szellemi érték közvetítésének anyagi feltételeire befektetendő energiához képest.
Aztán a lapja pénztelenségével és közönségvisszhangja elmaradásával vívódó vagy a szimbolikus honorárium miatt elkedvetlenedő alkotó számára ott vannak a megnyílt határokon túl kínálkozó lehetőségek. Nemcsak az anyagiak (bár maga az odaát fizetett honorárium sem megvetendő), hanem a lehetőség, hogy immár annyi évtizedes elszigeteltség után nem csupán a maga kisközösségéhez, hanem a magyar nemzeti közösség egészéhez szólhat. Igen ám, csakhogy "odaát" a legnevesebbek kivételével jószerével ismeretlen, miközben az összmagyar mezőnyben megjelenve az áruvá minősült és a piac szabályai alá vetett könyv törvényszerű sorsa szerint épp csak a maga kisközösségétől szakad el, hiszen könyvei (ritka kivételektől eltekintve) legfeljebb szimbolikus példányszámban jutnak vissza azokhoz, akiknek figyelme, érdeklődése, szeretete pályája addigi szakaszaiban erőt, biztatást jelentett számára.
Egy kicsit beszűkültem az előbbiekben az író-értelmiség problémakörébe. Pedig a jelenség általánosabb: a tanár, az orvos, a műszaki értelmiségi, azt hiszem, ugyanúgy érzékeli, hogy miközben egyfelől "megnyílt előtte a világ", másfelől az új helyzetben talán még súlyosabban szakad rá saját lehetőségei behatároltságának tudata. Most már tudja, hogy mi minden van még körülötte, csak éppen nem jut hozzá ahhoz (az esetek legnagyobb részében), ami mások számára természetes tartozéka egzisztenciájának. Vagy ha mindenáron hozzá akar jutni, hazát kell cserélnie. Ez a hiányérzet, ez a hátrányos helyzetűség adott esetben szintén lehet indítéka egy új exodusnak, vagy a helyben maradás kényszerűségében kiválthat meghasonlást, értelmiségi válságot.
Hogy mi a teendő?
Legelőször is az, amit annak idején a maga kora kisebbségi magyarsága számára Makkai Sándor is megfogalmazott: nézzünk szembe józanul, felelősséggel, tárgyszerűen azzal a helyzettel, amiben vagyunk. A tényeket kell ismernünk. Azokra van elsősorban szükségünk, s nem a "helytállásról", "az értelmiség árulásáról" szóló demagóg szövegelésekre.
Másodszor: a helyzet ismeretében s azoknak a nemzedékeknek a perspektívájából, amelyek ma vagy holnap átveszik a jövő építését ki kell dolgozni a problémák globális és egyénekre érvényes kezelésének módját. Értelmet kell adni azok életének, akik mindazok ellenére, amik vannak, az itthonmaradás mellett döntöttek.
Támogatni kell tehát minden eszközzel azokat a kisközösségeket, amelyeket napjainkban is az aprómunka megszállottjai teremtettek meg és éltetnek. A kisebbségi magyarságot ezek a kisközösségek segítenek megmaradni, mert ezek képesek csak az embert egyénileg megszólítani. Ma, amikor a politikában olyan nehéz nemhogy látványos, de bármiféle érzékelhető eredményt elérni, ez a kisközösségi léptékű építkezés a legfontosabb politika, a nemzeti megmaradás kulcsa.
Harmadszor: át kell helyeznünk egész kisebbségi gondolkodásunk súlypontját az ifjúságra. A mi nemzedékünk jövője egy csendes házsongárdi sír. De az övék nem lehet a kivándorlás vagy a beletörődésből következő lassú beolvadás.
A jövő az ő kezükben van!
S az egész romániai magyarság jövője olyan lesz, amilyenné ők formálják!