A televíziót nemcsak nézni lehet, de meglátni is, működés közben erre tesz kísérletet a kitűnő "nyolcvanista" költőként és Dilema-szerkesztőként is ismerős Bogdan Ghiu könyve*. Egy könyv, amely nem könyv, figyelmeztet a szerző már a bevezetőben (Avertisment), hanem heti esszék, krónikák gyűjteménye, amelyek 1991 és 1997 között jelentek meg a bukaresti "értelmiségi lapokban", az Epocában, a 22-ben és a Dilemában. Egy kritikus tévénéző és tévélátó közérzetének, felháborodásainak és visszafogott elismeréseinek krónikájáról van szó, abban a közegben, amit a bukaresti, távirányítós televízióval kezdetben még nem rendelkező, családos néző "televizuális" tere nyújthat.
Távirányítós. Ez fontos. A könyv egyik visszatérő problémája ugyanis a választék, a reális alternatívák léte vagy nemléte. És amint az egyik miniesszé pontosan kimutatja a reális alternatívák léte olykor egyetlen távirányítón múlik. Hogy van-e annyi energiája a nézőnek, hogy minden egyes reklámblokknál vagy az előre megjósolható tartalmú és hangvételű műsoroknál felálljon a fotelből, és átkapcsolja (netán: kikapcsolja) a készüléket. Vajon hol tart a távirányító készülékek számaránya országos viszonylatban? kérdezi Ghiu 1991-ben. Kérdezhetnénk most is. Persze nemcsak a távirányító a kérdés, hanem az általa elérhető csatornák száma is. Ghiu könyvének első felében az Epocában és a 22-ben közölt cikkeiben egyetlen adóról kénytelen írni: az RTV-ről. Talán innen az a tisztánlátás, amellyel aztán a több választási lehetőség között is olyan jól eligazodik. (Székely János írta 1990-ben, kedves rezignáltsággal: "A diktatúra a meztelen, a leplezetlen hatalom, a par excellence hatalom: a tiszta modell. Minden más hatalom a felszín alatt, elleplezetten hordozza ugyanazokat a vonásokat, amelyeket a modell tisztán mutat fel. Úgyhogy szinte már hálás is lehetnék, amiért véges-végig diktatúrákban éltem, különben sohasem jutott volna eszembe elgondolkodni a hatalomról." A diktatúra pedig: monopolhelyzet, konkurenciahiány, lehet asszociálgatni.)
Egészen pontosan, Ghiu könyve tulajdonképpen két korszakról szól. Hiányoznak ugyanis az 1992 és 1994 közötti évek csupán az esszényelv ide-oda ugrásai teszik lehetővé, hogy egy-egy mozzanat mégis feltűnjön ebből a korszakból is, az éppen aktuálisakhoz kapcsolva. Az 1991-es év krónikái tehát az RTV-ről szólnak, az egyik utolsó már így: "ők ismétlik magukat, én ismétlem magam. Hamis sztárok, részegülten egy illuzórikus hatalomtól, annak hatalmától, hogy illúziók révén vezessenek és uraljanak bennünket. Képernyősítenek, valóság és valóság közé helyezik el magukat: magunk és magunk, magad és magam közé, közétek és őközé. Mintha a tükörbe nézve valaki mást látnál." (91) A tévének és krónikásának ez a kifáradása, az alternatívák hiánya vezet a krónika időleges leállásához. 1995-ben, amikor Ghiu a Dilemában újraindítja rovatát, már felváltva nézi a Tele 7abc-t, a PRO TV-t, az Antena 1-et és az RTV-t (a nyugati, főleg francia adók mellett, természetesen).
Mit néz és mit lát (meg) a szerző? Először is azt, hogy van valami, amit észre kellene venni egy jelenség mögött: "A televízió jelen pillanatban a Nagy Láthatatlan: csupán ő lát mikor »érdekeseknek« látszunk bennünket. Egyfajta belső szemünkké vált, amely megvalósítja, anyag-szerűvé teszi álmainkat és rémálmainkat, várakozásainkat és félelmeinket. Ki kell lépnünk a bűvös körből, amelybe zárt bennünket, és végre meg kell látnunk őt magát." (6.) A tévé: üvegszem, amelyet viselünk mondja Ghiu , és amely azért igazán veszélyes, mert önmagunkkal hiteti el, hogy a látással ajándékoz meg bennünket.
A tévénéző egyik tipikus és ugyan-akkor: paradoxális szerepe a szerző szerint az, amit a '89-es forradalomban kellett eljátszania. Egyszerre hívták az utcára, a Tévéhez, a Rádióhoz, és kötötték egyenes adásban a képernyőhöz. Bármelyik alternatívát választotta is a tévénéző, ellenőrizhetővé vált, tehát: kezelhetővé. Akik az utcán voltak, azokat alig mutatta a tévé a forradalom éjszakáján, akik pedig a tévé előtt ültek, azok azt nézték, amit mutattak nekik, pulóveres férfiakat a stúdióban.
Ghiu könyve nem kínál egységes, monstruózus képet arról, ami a tévé "mögött" van. Csupán néhány észrevételt a műsorpolitikákról, tévéhíradókról, talk-showkról, néhány meglátást, amelyet bármely gyakorló tévénéző megtehetne, ha kellő távolságtartással viszonyul a tévéműsorokhoz. Lássunk néhányat ezek közül.
A média filozófiája, mondja Ghiu Milan Kundera nyomán, a giccs redukciós filozófiája. "A média az egész világon ugyanazokat az egyszerűsítéseket, kliséket közvetíti, amelyekről úgy vélik, minél többen elfogadják... Ez a közös mass-media szellemiség, amelyet a politikai sokféleség fed el, lényegében a kor szelleme" idézi Ghiu Kunderát (68.). Leegyszerűsített világ, sokak világa, tévésorozatok világa. A sorozatok emellett egy másik sajátos igényt is kielégítenek mondja Ghiu , a "szomszéd", a másik ember házába, életébe való bepillantás igényét: "Ebben az esetben a tévé már nem »ablak a világra«, hanem egyszerű lyuk a falban, melyet a leselkedés «ártatlan» öröme használ ki, az a kívánság, hogy láss, anélkül hogy téged lássanak." (121.)
A nézői szerep passzív szerep: "Kérni valakitől valamit automatikusan azt jelenti, hogy az úr pozícióját kínálod fel neki. [...] A legautentikusabb ajándékokkal magát ajándékozza meg az ember vagy valaki az egyre kevesebb, egyre szűkebb körből származó »kiterjesztett énjei» közül (család, baráti kör stb.). Híreket kérünk, ahelyett hogy saját magunk híreivé lennénk. Az ese- ményt másoktól várjuk. Mások csináljanak valamit, mi csak tudjuk meg, és tapsoljunk. Nem jól van ez így." (96.) Ezt a pusztán befogadói magatartást nevezi aztán más kontextusban "a közönség női paradigmájá"-nak, akinek a tévében sze-replő rivális felek a kedvében próbálnak járni.
1995-ben már több csatorna között választhat a néző. De valódi választási lehetőség-e ez? A PRO TV és az RTV közötti választás 1996-ban még hamis alternatívának tűnik: RTV nincs, mert nincs arca, koncepciója, nem tudja értelmezni a közszolgálatiságot, mondja a szerző. Korábbról Ghiu többek között azt a mozzanatot emeli ki, amikor Iliescu elnökként az RTV és az Antena 1 riportereit hívja meg egy nyilvános interjú elkészítéséhez. Az objektivitásosdihoz lenne szükség egy "független" tévéadó meghívására? Akkor pedig miért csak egy ilyen adót hív meg az elnök? A kérdés, más gondolatmeneteken keresztül, egy újabb kérdéshez vezet: "abba a (»modernebb«) korba léptünk volna, ahol az információforrások megtöbb-szöröződése, ahelyett hogy az objektivitás garanciája lenne, csupán a valóság végleges széthullását hozza, és a megsokszorozódásban az igazsághoz való hozzáférés reménye szűnik meg?" (172.)
És mégis: van választási lehetőség az 1996-os választások eredménye talán a párhuzamosan létező tévéadóknak is függvénye, véli a szerző, és: majd meglátjuk, mondja a romániai televíziózás jövőjéről. (Azóta úgy tűnik, javult a helyzet az RTV háza táján is, a Prima TV megjelenése pedig szintén nyereség. Vagy az RTV-igazgatói poszt körüli botrányok újabb médiaválságot jeleznének?)
Van egy másfajta olvasási lehetőség is, amelyet ez a könyv kínál: a név- és tárgymutató felől olvasni a tévé "üvegszemét". Így aztán valóban azzá válhat a krónikagyűjtemény, aminek a szerző utószavában kínálja: háttéranyaggá, amit a román televíziók és a román közélet iránt érdeklődők lapozgathatnak. A páréves szünet ellenére is kiolvasható belőle például Adrian Sârbu és a PRO TV karrierje, ahogy az ismeretlenségből a romániai kereskedelmi televízióvá lesz (egy 1991-es írásában Ghiu még "enigmatikusnak", teljesen ismeretlennek nevezi a Media PRO céget, amely egy filmjével szerepel az RTV-ben). Végigkövethető belőle George Pruteanunak (és műsorainak) az útja a Tele 7abc-től a PRO TV-n keresztül az RTV-be, majd a Parlamentbe (ahogy a szimpatikus, egyéni kulturális műsort megálmodó és létrehozó "televíziós ember" felhalmozódó "szimbolikus tőkéjét" politikai tőkévé alakítja). Sok irányba figyelő, pontos, haszonnal forgatható anyag a romániai tévénézőről, aki családi körben nézi és kommentálja a látottakat. És miért ne a romániai magyar tévénézőről, aki román adókat (is) néz. Izgalmas lenne begyűjteni például a székelyföldi tévénézők válaszait a Ghiu álal kitalált kérdéssoro- zatra (230.).
Mielőtt a könyv végkicsengését próbálnám összefoglalni egyetlen mondatba, egy kitérőt teszek. Egy állatmesét szeretnék leírni, a tévénézőről (John Fiske és John Hartley Reading Television című könyve után szabadon). A mese így szól: A tévé különösebb segítség nélkül azt okozza, hogy az ember ül és bámul. Olyan, mint egy ragályos betegség. Vagy itt jön az állatmese olyan, mint egy róka, aki beszabadul egy tyúkketrecbe, és jóval több csirkét fojt meg, mint ahányat meg tudna enni vagy el tudna hurcolni. Nyilván a róka negatív hős. Mégis, ha jobban megnézzük, ez nem a "természetéből fakadó" gonoszság. A róka azért mészárolhatja le a csirkéket, mert a farmer olyan életformát teremtett számukra, amilyet ők nem teremtettek volna maguknak. Többen vannak együvé zárva, mint ahányan maguktól, természeti környezetben együtt élnének. A "történelmi körülmények", amelyek a csirkék életét meghatározzák, inkább felelősek tragikus sorsukért, mint a róka. De a néző számára egyszerűbb a róka ragadozóösztönét hibáztatni, mint a farmer kulturálisan meghatározott csirketartási szokásait.
Az állatmese és a Bogdan Ghiu-könyv egy kérdésben találkozik. Látni akarnak, nem csak nézni. A kérdés, amit feltesznek, egyszerű: Miért?
*Bogdan Ghiu: Ochiul de sticlã. Texte privind televiziunea 1991-1997. Editura All Educational. Bucuresti, 1997.