Olyan televízióról álmodom, amely újszerű hatással legyen a nézőre: vonzza, s ugyanakkor taszítsa is őt.
Persze elsősorban vonzza. A televízió az emberi lét non-stop előadása kell legyen. Egy szupersorozat hatmilliárd szereplővel, ezek aratnak, Nobel-díjat kapnak, szerelmeskednek, testvérháború részesei, angyalokat festenek, szomjan vesznek a sivatagban, az űrbe repülnek. Mindaz, ami jelent valamit az embernek, mindaz, ami öröm, fájdalom, felháborító vagy reményt keltő számára, mindennek helyet kell kapnia a fénylő üvegnégyszögön.
A kulturális adások sora a csábítás egyik legfélelmetesebb módja lehetne. Jelenleg ezek csak megfélemlítenek vagy untatnak, s végtelenül sajnálatos, hogy ez a helyzet. Az irodalmat, zenét, a színházat, a balettet nem azért találta fel az ember, hogy félelmet keltsen vele vagy untasson. Eredeti céljuk a kommunikálás lehetővé tétele volt, meg hogy ünnepi légkört teremtsenek, elragadtassanak. A kulturális műsorok jobban magukkal ragadhatnának, mint a krimik.
Az általam megálmodott televíziónak van viszont taszító ereje is. Ennek üzenete: "Megmutattam neked, mi történik hazádban s a nagyvilágban. Láttad, milyen nagy szükség van tevékeny emberekre, akik gyerekeket neveljenek, tüzet oltsanak, gátakat építsenek, harcoljanak a terroristákkal, vagy épp televíziós filmet forgassanak. Most menj, s éld igazi életed, ne ülj a végtelenségig a tévéműsorok előtt!"
Túl sok ember ül órákig mozdulatlanul, halálsápadtan a tévékészülékek előtt. Nem azért ülnek ott, mert vonzóak a műsorok, hanem mert kábítószerként hat rájuk. Az eszményi televízió az, amely mágikus sötétségébe hív, de ugyanakkor ki is űz a cselekvés reggeli fényébe.
(Megjelent a România liberã 1998. október 14-i számában)
Kántor Erzsébet fordítása