Apám valamikor a hatvanas évek derekán vásárolta meg a család első tévékészülékét. Aznap is éjjel, hosszú útról érkezett, öcsémmel már alig vártuk, hogy kicsomagolja fekete útitáskáját. A várt nyalánkságok helyett azonban óriási kartondobozzal állított be, s miután nagy megrökönyödésünkre anyámmal szürkén ásítozó tükrös ládát erőlködött ki belőle, mi jobbnak láttuk inkább visszabújni álmokkal hívogató, meleg ágyunkba. Időközben nagyapámék is felébredtek, sőt néhány jó szomszéd is megneszelte az újdonságot. A felnőttek zajos éjféli szerelésbe kezdtek, szó sem lehetett a további alvásról. Nem maradt más választásunk, mint hogy néhány bizalmatlan nyöszörgés és pislogás után félálomban kitámolyogjunk a konyhába, ahol még mindig ott ásítozott az árván hagyott, nagy, üres doboz. Úgy látszik, rokonszenves lehetett meleg barnasága, mert hamarosan, amúgy pizsamásan, birtokunkba vettük a belsejét, s párnáinkkal, pokrócainkkal kényelmesen berendezkedve nemsokára elaludtunk újdonsült "házunkban". A felnőttek körül csak úgy röpködtek a jobbnál jobb szakértői vélemények akkoriban még arra sem volt "recept", hogy a szoba melyik sarkába kell tenni az Orion nevet viselő, furnéros ládát , így jó időbe telt, míg végre elhangzott anyám "jaj, hol vannak a gyerekek" panaszos kiáltása. A kétségbeesett keresésre, szólongatásra persze mi is felébredtünk, jól mulatva biztonságos rejtekhelyünkön. Mire felfedeztek, hajnalodott már. Persze látni sem akartuk az újdonsült jószágot, és az új napról dicsekvő madarak csivitelése még szilárdabbá tette a sötétséget vagy legalábbis lesötétítést igénylő új csoda iránti bizalmatlanságunkat. Hat- és négyévesen még nem nagyon hittünk a "programokban" a távoli világ beígért tükrözéseiben , úgyhogy sokkal gyakorlatiasabban, meleg vacokként, "házként" vettük birtokunkba első tévénket, azaz annak külső, kartonból készült burkát. Az új jószágnak a kezdetben amúgy is eléggé mostoha sors jutott. A Hargitán még híre-hamva sem volt az átjátszóállomásnak, s így a gondosan lesötétített "nagyszobában" több sorban elhelyezett, "tömött" székeken és a szomszédoktól kölcsönkért hokedliken gubbasztó családom nagyszámú rokonságunkkal egyetemben egyelőre csak a vakítóan fehér képernyőn összevissza száguldozó szürke pontocskákat bámulhatta. És tette ezt türelmes odaadással, hosszú órákon keresztül, miközben apám összevissza csavargatta a készülék gombjait, amitól a "program" ugyan még nem jelentkezett, de a monoton, búgó hang néha gőzkalapácsnyi erősségűre fokozódott. Példásan gyakorlatias gondolkodású öcsémnek viszont csak öt perc kellett, hogy lemondóan, majd lekicsinylően megállapítsa: az egész "csak havazás", majd sértődötten visszavonult konyhánk barátságosabb, melegebb fényeibe.
Később persze engem is kezdtek érdekelni a tükröződések. Mindenekelőtt a tükörből visszapillantó ábrázatom. Az egész akkor kezdődött, amikor egy reggelen, fogmosás közben, hirtelen megállapítottam, hogy én most pont ilyen, magamnak nem tetsző vagyok, és a tükör arra kényszerít, hogy mindezt így, még álmokkal a szememben is tudomásul vegyem. Furcsa idegenség vett akkor erőt rajtam, legszívesebben visszafeküdtem volna álombeli önmagamhoz, akiről mindig is többet tudtam, megbízható barátokként kezeltük egymást, régi ismerősökként. Később azt is megállapítottam, hogy a tükörbe nézve tulajdonképpen saját, egyedi és külön bejáratú meséinket is valahogy elveszítjük, mert a látvány már születésének pillanatában mindent "túlmagyaráz", valahogy törvényen kívül helyezi a képzelet dimenzióját, megszünteti a varázst. Igen állapítottam meg szomorúan , Hófehérke mostohájának is a tükörbe nézéstől lett gonosz a lelke... a tükör, úgy látszik, nem tud mesélni.
A tükörképek azóta sem tágítanak mellőlem, és a végtelenszer megismételhető látvány-megméretés szívemtől sokszor nagyon is távol eső rációm hűséges kísérője lett.
De valahányszor a tükörbe nézünk, akaratlanul a mesebeli mostoha régi kérdése is felmerül bennünk, hogy "szépek vagyunk-e", ami aztán a percekkel-órákkal-napokkal-évekkel a "boldogok vagyunk-e" megválaszolhatatlan kérdésévé "nemesedik", hogy végül aztán örök időkre mellénk szegődjék a "boldogok lehetünk-e egyáltalán" szomorú tanácstalansága.
A német tévégyártó-ipar végső győzelmét tulajdonképpen egy magyar vereségnek köszönheti. Annak az 1954-es berni 2:3-nak, amit az ujjongó német szurkolók 3:2-ként még a tévésboltok kirakatai előtt éltek át. A berni mérkőzés utáni hetekben a tévé iránti kereslet óriásira nőtt, Németországban többen akartak tévét vásárolni, mint egy évvel azelőtt a II. Erzsébet koronázási szertartására kíváncsi angolok. Az emberek mindig szerették a győzelemünnepeket. S bár a győzelem egyszeriségének és megismételhetetlenségének a kéjét és varázsát a tévé végérvényesen felszámolta, ebbe is hamarosan belenyugodtak, hisz cserében jóval könnyebben a győzők közé kerülhettek, és még csak el sem kellett mozdulniuk otthoni, kényelmes fotelükből, tovább kortyolhatták langyosodó söröcskéjüket. Hogy az egész csak túlzás, eltúlzott látvány volna, az emelkedett hangulat esetleg csak néhány ügyes operatőr és rendező mesteri teljesítménye, az egyre inkább mellékessé vált. Fő a kellemes látvány, halál az ünneprontókra. A választás szabadságával úgy sincs mit kezdeni, az csak elbizonytalanítaná a győzelemünnepekre és végtelen megismételhetőségükre szomjazó lelkeket. Fantáziánk, képzelőerőnk úgyis csak egyszemélyes, és különben is a tévé már rég leszoktatott arról, hogy kitaláljuk saját meséinket. Ki is hallgatná meg ezeket? Semmi szükség hát az egyéni devianciára, egymás meghallgatására, a párbeszédre. Jobb, ha a gyerekek magányos gondjaikkal a tévé elé ülnek, és a párbeszédre képtelen házastársak is már csak akkor boldogok, ha helyettük tévésztárok játsszák el a családi boldogságot vagy a nemiség örömeit. Csak semmi párbeszéd, kerüljük a mindennapjainkat megmérgező, nagy emberi problémákat. Inkább figyeljük a tévét, mert annak minden bajunkra van egyszerű és érthető megoldása. S ráadásul nem is kér sokat a megváltásért. Csak annyit, hogy elfogadjuk egyszerű játékszabályát, tudniillik hogy olyanokká váljunk, amilyeneknek ő minket elképzel: kicsi-kis pikk kettesekké és makk hármasokká, esetleg tök négyesekké. A királynőket, királyokat és ászokat ő majd belekeveri a játékba. A lényeg tehát a kritikátlan "nézve nézés", a megbabonázott bámulás, a szájba rágott, szemekbe vésett recept alapján. A tükröket lassan megfordították. A tükrözés lett az igazi valóság, és mi ennek szürke, kis visszaverődései.
A működőképes állapotában nem önmagamat, hanem az idegen látványt tükröző televíziót csakis a látvány érdekli, azaz magából a látványból él. Csak a világ látványként megjeleníthető részét képes megmutatni, és ennek esetlegesen, ritkán megvalósuló, belőle lecsapódó érzelmi vonatkozásait. Vagyis kizárólag a látványosságba foglalható érzelmeket. Érzelmeink a globalizálódó médiák világában egyre megbízhatatlanabbakká válnak modern kifejezéssel minimalizálódik információs értékük , s noha személyes tudásunk bölcsőjét képezik, egyre kevesebbet figyelünk rájuk, leválasztjuk őket a tudásról. S itt kezdődik a baj, mert ezzel az információk megszerzésének gyorsaságát mindinkább összetévesztjük a tudással. Lassacskán már semmit sem tudatosítunk igazából, csak beszélünk, egyedül, magunk elé, a szürke tükör valamelyik oldalán. És a magunk igazát hajtogatva már rá sem hederítünk a többiek véleményére. Pedig nem az időnk hiányzik ahhoz, hogy igazából megmutassuk magunkat. Csupán a bátorságunkat vesztettük el. Éjfélekig cikázhatunk az interneten, lelkünk sokszínűsége mindvégig érintetlen marad. Ehhez jön még, hogy a "privát" tévéadók szégyenletes módon "privatizálnak", szemérmetlenül szexualizálják az együttlétet, hogy közben kijelentsék: "bámulj csak nyugodtan, mindent láthatsz, de nehogy hozzám érj!" Lassan néma egoisták csoportosulásává váltunk. Jelszavunk: mindent csakis a szemnek. (Bár szemünkben ott marad a vágy, hogy valaki minket is megszeressen.)
A legkönnyebb persze az, ha a felelősséget rezignáltan a televízióra hárítjuk. Igaz, egyeduralma pusztító, cinizmusa felülmúlhatatlan. De ne feledjük, a cinikus "csinálók" egyszer úgyis veszteni fognak, mert aki másokat megaláz... A tévé opportunizmusa a nyelvet, a találékonyságot, a szellem szárnyalását károsítja, egy szép napon fel fogja falni saját gyermekeit.
A nyáron Csíkszentdomokosan jártam "bőrös mellényt" csináltatni (régi táncházas reminiszcencia?!). A faluban már csak egyetlen mester ismeri a szabását, jó órába telt míg megtaláltam az Egyeskő alatt megbúvó házát. Lábam alatt az Olt fickóskodott, patak képében. Az öreg csenevész gyümölcsfák, tyúkketrecek és istállók között üdvözölt. A mester műhelye egyszerű: falusi konyha, szabószerszámokkal, kartonkivágásokkal, félig elszívott kárpácikkal, milliónyi gombostűvel. És egy tévével, amelyben éppen a német RTL Glücksrad műsora harsog. A mester ceruza és ócska füzetlapok után kutat, hogy méretet vehessen rólam. Megrökönyödött arcomra pillantva a képernyőn vigéckedő "moderátorra" mutat, majd halkan megjegyezi: "Lássa-e, sokszor azok sem tudnak kiszabni egy becsületes kabátot, mégis jól mutat... Higgye el, ott bent sok minden történik, ami nem is igaz." Azt hiszem, igaza volt, az egyéni bátorság diktatúrájáé, a kritikus dicséretéé, az egészséges iróniáé a jövő. No meg szomorúságunké.