1992-től írott Olasz naplómban immár fél könyvnyire duzzadt a tévéről vezetett feljegyzéseim terjedelme. Volt ebben valamilyen habzsolás, de tudatosan is el akartam érni a telítettséget annyi "fényes év" után. Persze elméletileg is fel akartam dolgozni a jelenséget, hadd világosodjam meg: vajon annyira rabságra ítéltettünk-e avagy mégsem?! A válasz: nem, és mégsem erről akarok most beszélni. Hanem, ha itt van ez a "háztartási gép", akkor valahogyan nekem is személyesítenem kell, magamhoz illesztenem, a szó érzékenyebb értelmében, perszonálunióba kell lépni vele, hiszen s ezt tudják a nagy TV-mágusok mindenkinek fel kell ajánlani azt a lényt, akivel azonosulni tud; aki maga és a maga ellentettje, aki uralkodni tud rajta. S ki tud leginkább uralkodni, ki más, ha nem egy titkos szerető?! Nem pusztán bemondónőkről, show-girlökről van szó, hanem a nőiesség rejtett princípiumáról, a mítoszról: Nauszikáról, Eurüdikéről, Helenéről és Penelopéról.
A férfitársadalmat állandóan tűzben és lázban kell tartani ez teljesen zsigeri dolog és az első parancsolat a közvélemény formálói számára. (Egyébként az olasz társadalom mindennapjaiban az erotikáról, szexről szóló diskurzus állandó, folyamatos és transzgreszszív valóság.) Nem kell túlmagyarázni, hogy ki miért tetszik: nyilván, azért, mert olyan, aztán megtestesíti valamilyen vágyunkat, szabad nekünk tetszenie, ahogy Montesquieu mondotta volt.
Az én Penelopém Alba Parietti lett. Mindig olyan "darabosan" lépett fel, és mindenhol: énekelt, táncolt, konferált, véleménye volt. Alba Parietti adottságairól egy vallomásnak kellene szólnia, nyilván nemcsak a szemünkkel néztük (faldostuk?), fülünkkel hallottuk őt, hanem... A hosszú szőke haj, azok a szempillák, a csokros ajkak, a mély ámde néha acélos hang, és persze neki keblei vannak, satöbbi. Ami persze a legérdekesebb, az az, hogy soha nem átallott átlépni semmilyen határt valamilyen határt, a kulcsszó itt is a transzgreszivitás. Az egykori szerény, kissé bamba, ámde már kislánykorában is akaratos torinói kezdeményből ambiciózus díva lett, aki valósággal leteperte az olasz férfitársadalmat. Persze ellenzői, kritikusai is nem kevesen voltak, szerintük Parietti titka csupáncsak az volt, hogy adottságait mindig beburkolta azzal a sugalmazásával, hogy ő tulajdonképpen egy intellektus "amiről persze jobb nem is beszélni, ha-ha-ha". Nagy izgalommal követtem, gondolván, hogy egyszer már jól bevált receptem szerint valamelyik novellámban majd felléptetem.
De Alba nem korlátozta magát a tévéképernyőre, keményen terjeszkedett: 1993 és 1997 között vele volt tele minden képes magazin, az ősi recept szerint: a felső tízezer életében, fogadásokon, divatbemutatón, tengerparton. Alba estélyiben, Alba monokiniben (és? csábosan), Alba mindenhol, mindenekben és mindenkiben, Alba mindenekfölött, Alba, Alba, Alba... "Alba della nazione" a nemzet Albája, ez meg már valóságos feladat, ami szinte kötelez. Ő meg dívatársai persze tudatában is voltak ennek a szerepnek, és a női test átváltozott média-tárggyá, anatómiai kérdéssé. Megtudtuk, hogy milyen esztétikai műtétek során alakították sorrendben az ajkait, hogyan kaszabolták megfelelő méretre és alakra a kebleit ("i balconcini"), közben pedig végig azt játszotta, hogy mennyire tud énekelni, táncolni, csevegni, vezetni, véleményt mondani a tévécsatornákon, a Panorama, az Espresso, a Novella 2000 hasábjain, de bizony a nagy nemzeti sajtóorgánumokban is feltűnt különösen a politikai időváltozás pillanataiban, "intellektuális fölényével".
Aztán, amikor élettársát, Stefano Bonaga bolognai filozófust és videokritikust "leléptette" a színész Christopher Lambert és egy rosszul sikerült nyár kedvéért a nemzet számára kellőképpen beharangozott és csecsemő kilátásával is megerősített nagy szerelem ennyit tartott , Alba Parietti megbocsáthatatlan hibát követett el, és alighanem média-szempontból: az intelligens díva és "a nagy szerelem általi megvakíttatás" története úgy-ahogy még összeférnek, de a saját oktondiság és pipogyaság összeférhetetlen a genuin nőiesség és intelligencia mítoszával. (Ez azonban nem zárja ki, hogy valóban ne szerette volna azt a szerencsétlen színészt. Van egy szinte megható, csöndes, szomorkás interjúja de még az is meglehet, hogy ez a hang Enrica Bonaccortinak, ennek a nagyszerű újságírónőnek tulajdonítható , ebben arról beszél, hogy becsapta önmagát, persze "Chris sem volt az a versenyautó, csak egy kis pöfögő motor". Oggi, 1996. szept. 4.) A nemzet csalódott, Alba Parietti, a díva megbukott, a média-óra ideje lejárt. Még egy kínos sorozata volt, a Macao zenés-táncos műsora, aztán kész. Jegelve.
Penelopém elhagyott engem.
Az űrt azonban gyorsan be kell tölteni.
Az olasz néplélek mindig is jobban kedvelte a teltebb, "asszonyosabb" formákat: Valeria Marini mély lélegzetvételnyi dombjai avagy inkább a régi sláger szerint hegyei és völgyei éppen a Parietti-váltás periódusában még az IP-benzinkutak környékén és az országutak fölött is ott lebegtek. (Figyeljük csak meg: "benzin"-"tej".) Az édes, csacsogó, enyhén butába játszó Valeria Marini (ellentétben Alba Pariettivel ő sohasem akart intelligensnek látszani csak éppen amennyire egy rendes olasz népleánynak kell) a tévéképernyőről igen korán előre menekült, a film felé. Azonban agyonmediatizált 1996-os filmje, a Bambola Tinto Brass, az erotikus film nagymestere forgatta kolossal volt, azaz kolosszális bukás. Ebben Valeria Marini, önmaga szándékai ellenére és a vágások nyomán azzá lett, ami tulajdonképpen: egy lenyűgöző tompor és annak metaforája. Ő maga is hisztérikus meglepődéssel és a megfelelő sírógörcsök közepette látta viszont a kész filmen az eredetileg egészalakos jelenetet. A legszebb részlet tulajdonképpen egy szín- és formakompozíció volt: Valeria Marini valami angolnák meg gyümölcsök között, életkép. A második kísérlet jobban sikerült: az Alberto Sordi főszereplésével forgatott Titkos találkák sikeres volt az 1998-as velencei filmfesztiválon, de hogy ez a Valeria Marini végleges befutása-e a film világában, avagy végleges lelépése-e a tévéképernyőről azt még nem lehet tudni. Az viszont kétségtelen, hogy mindenki neki szurkolt.
A kilencvenes évek más olasz díváit nem követtem ilyen elszántan, igaz visszafogottabbak is voltak: Milly Carlucci, Raffaella Carr", Mara Venier más temperamentumoknak szóltak, alighanem. (Anna Kanakisért tudtam volna lelkesedni, de ő nem kimondottan tévédíva volt.)
A kilencvenes évek közepétől azonban beindult egy más folyamat is: a tévésztárokat a szexuál-erkölcs szempontjából erősen "tematizálni" kezdték, méghozzá két oldalról: az egyik a harcos feminizmus mindenkori érvrendszere volt, amelyben a fő ideologéma a "tárgy-hölgyiség" ("donne-oggetto"). Tévé-ideáljainkat is lassan pornódíváknak kezdték nevezni. S letagadhatatlan, hogy a dologban volt valami. A L'Europeo (ez az azóta megszűnt kiváló hetilap) 1994. szeptember 28-i számának címlapján közölte a harminchárom éves korában elhunyt "nemzeti" pornódíva képét. Szeptember 30-án ezt tette a L'Espresso is, persze itt Moana Pozzi Letizia Moratti mellett jelent meg aki akkor a RAI igazgatónői kinevezését kapta meg Silvio Berlusconitól. (Sokatmondó a párhuzamos cím: Santa Moana-Letizia tragica. Úgy is néznek ki. A feminista mozgalmak hadjáratai mellett azonban sokkal keményebbnek bizonyult a katolikus egyház ("Opus Dei") cenzúrája ne feledjük: ez azért az olasz nemzeti kultúra, nagyjából amely a maga eszközeivel (hölgyek voltak azok is) leszorította a dekoltázst és a szuperminit a képernyőről. Nem kell Erósszal állandóan zaklatni az emberiséget.1
Aztán az egyik legfontosabb show-műsorban Antonella Elia jutott vezető szerephez: térdig érő szoknyácska, "szappan és víz-kozmetika", semmilyen mélyértelműsített pillantás, búgó hang, csicsergés. Antonella Elia középtermetével és gondozott kis loknijával maga volt az unalmas, rettenetes kétszínűség: az erény szimbóluma a "negatívnak és veszélyesnek" minősített stílussal szemben. Mégcsak nem is a jellegzetes "világnézeti" kétszínűség, hanem maga a rendes hazugság mondotta erről Valeria Marini.
A személyesség azt jelenti, hogy minden korosztály számára ki kell találni valami idólumot, a tizenévesek így Ambra Angiolinit kapták; kínkeserves volt végigkövetni ennek a szerencsétlen kislánynak a bukdácsolását a sztárolás felé. Össze is omlott egy adott életkori pillanatban..., de még érthetetlenebb volt a manézs: a mellette a páston kétoldalt felvonultatott lánykák mesterséges őrjöngése és ugrálása. Ennek a karikatúráját láthatjuk most a román televízióban, kvázi öt év késéssel.
Végül aztán volt az olasz médiának egy valóban életveszélyes alvilági húzása: a botránykrónika hősnőjeként felbukkant vidéki csúfságokat sztárolni. Így például emlékszem egy Raffaella Zardo nevezetű illetőre, aki szegény megpróbálta helyből komolyan venni önmagát, jóllehet teljesen nyilvánvaló volt, hogy őt csak megpróbálják betömni egy űrbe, amikor nyári strandszezon lévén annyira nem történik semmi.
Mindenek után szomorúsággal váltam el a hölgyektől: a tévéképernyőről és ebből a generációból bizonyosan nem lép majd le egy Sophia Loren, Claudia Cardinale vagy Gina Lollobrigida. Persze az 1998-as velencei filmfesztivál honi kommentátorai egzaltálják az új hullámot: Maria Grazia Cucinotta, Sabrina Ferilli (aki tizennyolc millió olasz férfi álmaiban szerepel), Valeria Golino, Isabella Ferrari, Stefania Rocca, Giovanna Mezzogiorno ők a nemzeti hölgykoszorú új reménységei (kedvesek, sejtelmesek, visszafogottak). De még Serena Grandi is a nagy szerepre vár harmincnégyévesen, úgy legyen.
A 90-es évek közepén azonban a dívák nemcsak show-girlök, hanem opinion-girlök, nemcsak látvány-hölgyek, hanem vélemény-formáló hölgyek is voltak: mindenki felsorakozott, avagy mindenkit felsorakoztattak a politikai értékek mentén: a pártok színeiben, politikusok mellett szerepeltették őket. (Hosszasan követtem ezt a jelenséget.2) Aztán váratlan dolog történt: mintha összeesküdtek volna, a hölgyek szinte egyszerre jelentették ki, hogy "közelről" milyen unalmas, brutális, felfújt stb. stb. a jobboldali, a baloldali, a mindenoldali politikus férfi. Kategorikusan tagadták, hogy valaha is a bal-, a jobb-, az akármelyik oldalon állottak volna. A dolog persze nem oldható meg egy ilyen egyszerű hölgyválasszal: politika, valamint Erósz összekapcsolása is a történelmi idők homályába vész, s nem is ez a fontos itt, hanem hogy egy erőteljesen átpolitizált társadalomban egyszerűen nincs kitérés: ha valaki a középpontban van, mindig és minden szempontból a középpontban kell lennie, és így a szó katonai-fizikai értelmében-képiségében állást kell foglalnia. Az értékmegoszlás és -megosztás a politikai mező és a harc középponti kérdése.
Penelopé, ugyebár.
Most döbbenek rá, hogy végül is nosztalgiával kapcsolom ki a tévét, veszem le a képernyőről Erószt, a teremtőt. Végül is, Alba Parietti, Valeria Marini és társaik voltak a kilencvenes évek, sárguló magazinok őrizte emlékeikre nem vagyok kíváncsi. Azokat a képeket láttam, és többé soha nem láthatom.
Másvalami következik, a kettő egy tucat.
A Corriere della Sera program-mellékletének, a TvSette-nek a szerkesztői egy sajátos tévéjelenség számára találták ki a petrezselymecskék ("le prezzemoline") kifejezést. Ez a neologizmus azon szép jelenségek megnevezése számára szolgál, akik a társalgási és varietéműsorokat gazdagítják, megcsillannak a divatbemutatókon és a VIP-ünnepségeken, ámde nagyon sok tévékirálynő-jelöltnek nyoma vész, mások nem képesek arra a híres minőségi ugrásra, és különösen akkor hullanak, amikor a tévészezon teljes erejével újraindul, löki megállíthatatlanul az újabb programokat.
Kedves hölgyek és jelöltek, a petrezselymecske a levessel együtt felhörböltethetik, avagy akár szárba is szökkenhet, akarom mondani, gyökeret ereszthet. Íme, a recept; a tökéletes petrzselymecske hétparancsolata:
1. Szexis öltözék tévéfellépésekor de nem túlságosan. Jobb a felsliccelt szoknya és a mini, mint a dekoltázs. A sarok feltétlenül magas legyen.
2. Három programból nem lehet hiányozni: Maurizio Costanzo Show, Akiket a foci..., Repülőszőnyeg. (Az olasz tévé eme alap-programjaihoz persze mindenhol meg kell találni a nemzeti megfelelőket ha vannak.)
3. A nagy divattervezők bemutatóin (még a kevésbé ismertek is megfelelnek, fő, hogy eredetiek és kellőképpen transzgresszívek legyenek), ha nem is sikerül fellépni, foglaljátok el az első sort.
4. Legyetek (jelen) minden ünnepségen, úgymint: különböző helyiségek felavatása, film- vagy kőszínházi bemutatók, születésnapok és évfordulók. Fényképeztessétek le magatokat a pillanat hősével.
5. Naptárotokba jegyezzétek be a Forma 1-es futamok időpontjait. (Anna Falchi arra tanít, hogy a négykerekűek világát nem szabad kihagyni.)
6. Ha egy focicsapat új szponzorát mutatja be, hívassátok meg magatokat. Alapvető a fotó és a csevegés a hírneves labdakergetővel (de ennél még sokkal jobb, ha a diszkóban találkoztok vele) Alex del Piero hozzáférhetőbb, mint Ronaldo akire jegyese, Susana Werner Ronaldinha rettentően vigyáz.
7. Új tévéfilmsorozat kezdődik? A Nemtudomki-Testvérek egy kis utcasarki sikerecskéje? Részt kell venni még egy részecskében is! a derék menedzseretek majd gondoskodik arról, hogy a lapokban és a tévéképernyőn ez majd "jelentős és fontos" legyen.
Kedves petrezselymecskék! Sok sikert! remélem, hogy mindannyian rózsák, tulipánok, liliomok, ibolyák lesztek. És a képernyőn majd találkozunk.
San Zeno di Pistrino di Petrelle, 1998. augusztus
JEGYZETEK
1. Aki az olsz belpolitikában csak egy kicsit is tájékozott, tudja, hogy a magisztrátus életveszélyes. A törvénykezés és a vélemény-, gondolat- és lelkiismereti szabadság viszonyáról idézem a következő megdöbbentő történetet: 1963-ban (!) vádat emeltek az immár világhíres rendező, Pier Paolo Pasolini ellen Rogopag című filmjének egyik jelenetére (a megfeszített Krisztus Jézus deszakralizációja) hivatkozva. Olvastam a per jegyzőkönyvét és benne a jezsuita teológiai alapossággal megfogalmazott vádat, amely a maga módján az etikai-esztétikai érvelés magasiskoláját mutatja be, Pasolini emberi méltóságát és becsületét gázolja le, művészi jóhiszeműségét és kvalitásait vonta kétségbe. Pasolini szinte megtört, aztán megfogalmazta keményre véve a dolgot csodálatos művészi krédóját. Végül is csak 1967-ben (!) mentették fel. Közben a Rogopagot csak az illető részlet nélkül lehetett vetíteni.
2. Idézek egy régebbi tanulmányomból: "A szimbolizációs technikákban pedig nincs határ: például a Berlusconi-televízió idejekorán felismerte, hogy a televízió opinion girljei mentén is kikényszeríthető egyfajta opció. És meg is kérdezték őket: így a minden férfiszívet megdobogtató Alba Pariettiből a baloldali képviselője lett. Dalila di Lazzaro egyértelműen Gianfranco Fini mellett foglalt állást. Milly Carlucci és Mara Venier Berlusconi mellé húzódtek hiába, végül is ő a boss. "A vélemények autonómiája. In A jelen-létről. KOMP-PRESS, Kolozsvár, 1997. 51.
* A nőiesség a képernyőn persze nemcsak Erósszal függött össze. Mindig valóságos fizikai nyugalom és egyfajta tárgyilagos öröm fogott el, amikor a ráadásul észak-olasz, vagy éppen tiroli Lilly Gruber bekonferálta az esti híreket. Ha semmi sem történt, avagy éppen a Mars lakói készültek támadni, ő akkor is kedves, mosolygós és nyugodt volt, ámbár nemegyszer látszott, hogy a taxiban rakta fel a sminket, és fésülködni már nem is nagyon volt ideje. Grazie!