[Látó, 2009. november]
Meg kell tanulnunk elhelyezni
szerelmünkben régi szerelmeinket.
Az idő ritkán segít ebben, bár azt
gondolnánk: olyan a természete.
És ritkán a tekintet.
Mert nehéz neki nem beszélni, mint
késő ősznek a télről, a – miről is? –
hát igen, arról lényegében, a télről,
a telekről, pontosabban, régi
szerelmeink szép hordozóiról,
fordított kronológiával persze.
S most, ahogy itt teázom, és
fel kell folyton állnom a gép elől,
az sem egészen világos, hogy a
felejtés pontosan miért nem, ahogy
– tudjuk – nem megoldás a vers se,
az „egészséges emlékezés”, hisz
közelvalóvá tesz, szinte mintha térben...
vagy hogy magyarázzam, hogy kicsit is megértsem.
A kérdés természetesen megválaszolható.
Látó Szépirodalmi Folyóirat