[2008. augusztus-szeptember: SzínházLátó]

Amikor megkerestelek, hogy beszélgessünk a Ványa bácsi apropóján, azt mondtad, az általad játszott Asztrov csak mellékszereplő ebben az előadásban. Elgondolkodtattál, kíváncsi vagyok, miért nevezed mellékszerepnek? Hadd vitatkozzam veled! A klasszikus dramaturgiában a főszereplőt az különbözteti meg a mellékszereplőtől, hogy utóbbi magatartását a cselekmény határozza meg, előbbinek viszont a jellemében, viszonyaiban konkretizálódik a konfliktus, ehhez alkalmazkodik a cselekmény: Asztrov vonzódása Jelenához, az ebből is fakadó ellentmondásos viszonya Ványához, közömbössége Szonyával szemben meghatározza a történetet. De az előadás néhány erős jelenete is Asztrovhoz kötődik, és Andrei Şerban szereposztása is megerősít abban, hogy mindhárom férfit (Ványát, a professzort, a doktort) főszerepnek képzelte el. Huh, ezt most túlbeszéltem, de kérdés is sok adódik. Hogy mit gondolsz te a fő- és mellékszereplők különbségéről ebben az előadásban, mi alapján lehet szerinted kategorizálni, és mit jelent a próbafolyamatban, a munka során az, hogy valaki ilyen vagy olyan szerepet játszik?

Igen, igazad van, Asztrov nem mellékszereplő. Ugyanakkor azt sem mondhatni, hogy főszereplő. Nézőpont kérdése, mint egyébként minden. Attól függ, hogy a történet, Ványa ellehetetlenedésének – azt a, milyen szó! – története, milyen egyéni hangsúlyokat kap. A történet metszéspontjában kétségkívül Ványa áll, a vizsgálat tárgya az ő életének egy szelete, amelyben többek között felsejlik, felvillan még pár embernek az érzelme, fájdalma, gondolata, kiúttalansága, sorsa. Ebben az értelemben Ványán kívül mindenki mellékszereplő. Ugyanakkor a cím alá az is oda van írva, hogy Jelenetek a falusi életből, ami azt feltételezi, hogy az alaptörténet, a Ványáé, sok kis történetszilánkból áll össze. Például egy ilyen történetszilánk: Asztrov operációjának kudarca, Pavel Alekszejevics – a nagy rivális – levelének érkezése, vagy hogy kihűl a szamovár... Kis emberek kis története, ami egy nagy közös életérzésbe, a boldogság megélésének, megragadásának tehetetlenségébe torkollik. Ebben az értelemben majd’ mindenki azonos súllyal bír, senki története nem fontosabb a másikénál. Azért mondhattam, hogy Asztrov mellékszereplő, mert kibúvót akartam találni, hogy ne kelljen róla beszélnem.

Hónapok óta játszod Asztrovot, ezért talán nehéz felidézni, de érdekelne, hogy mit gondoltál a szereposztás láttán? Milyen kép élt benned a darabról, láttad-e magad mint Asztrovot, vagy más szerepet képzeltél magadnak?

Hogy mit éreztem, amikor közölték velem a szereposztást, már nem tudom pontosan, de tudom azt, hogy mit éreztem akkor, amikor jó pár évvel ezelőtt megláttam a román Nemzeti színpadán Cornel Rãileanu Asztrov-alakítását... Határozottan emlékszem, hogy csodálattal bámultam Asztrovjának részeg jelenetét, s szorongva állapítottam meg, hogy én úgy soha nem tudnám eljátszani, s kissé szomorkásan, de tudomásul vettem, hogy nekem jóval kisebb tehetséget mért az Jóisten. Ugyanazt éreztem akkor is, amikor Soltis Lajos Asztrovját csodáltam Harag György filmszalagon fennmaradt Ványa-előadásában. Az a kócos vörös haj, annyi vihart szívott magába, annyi fájdalomról tanúskodott az a férfias arc, erős és mégis szelíd tekintet, annyi keserűség szaladt higanyként szét a szavak mentén, hogy joggal érezhette az ember, ezt nem lehet másképp eljátszani, csak így. Aztán szerencsémre Andrei Şerban annyira biztosan tudta, hogy milyen irányból közelít a történethez, és annyira határozottan, annyira következetesen tartotta magát ahhoz, amit folyamatosan kért, hogy engem is, minket is magával ragadott, s így pár percre belefeledkeztem az én Asztrovomba.

Hogyan viszonyulsz a Jelena és Szonya dupla szereposztáshoz? Szerinted mi indokolja társulatpolitikailag? A különböző estéken más-e Asztrov attól, hogy Jelena más, hogy Szonya más?

Kétségtelen, hogy nagy bátorság dupla szereposztással dolgozni, időhiányra hivatkozva kevesen vállalkoznak rá. A látszólagos nehézség ellenére nagy gazdagságot jelent, más-más árnyalatok születnek meg, és nagyobb a kihívás is. Persze, ezt én mondom, aki nem voltam leduplázva, de a lányokban megtörténhet, hogy másképp csengett le a dolog. Habár volt alkalmam nekem is a saját bőrömön megtapasztalni a dupla szereposztás előnyeit meg hátrányait Vlad Mugur Hamlet-előadásában. Sokat tanultam belőle. Társulatépítés szempontjából sem utolsó dolog, mert több embernek ad lehetőséget, hogy megfürdesse, megszépítse magát a játékban.

El akartad kerülni, és bár végül igent mondtál a felkérésre, most is megkerülöd, hogy a te Asztrovodról beszélj. Miért? Általában nem szeretsz a szerepeidről nyilatkozni, vagy csak Asztrovval vagy így?

Igen, ráéreztél. Nem szeretek beszélni róla. Nem hiszem, hogy valakit is igazából érdekelne betekinteni a szerepformálás kémiájába... A nyitott szájon át a belekbe. Minden szerep egy meghitt találkozás, egy meghitt kapcsolat, tele titkokkal, harmatokkal és rigófüttyel, lúdbőrözéssel, ökörnyállal és felszálló köddel, és annak is kell maradnia az előadás alatt is. Mi, színészek hajlamosak vagyunk nagyobb fontosságot adni egy-egy szerepnek, egy-egy folyamatnak, jelenségnek, mint amennyit igazából megér. Pepecskélő mozdulatokkal simítgatjuk ki alakításunk fodrait, meg-megnyálazva szájunk sarkában ujjaink hegyét, s nem kevés gyönyörűségünkre a szavak özönnel ajánlkoznak, hogy hírül vigyék mindenkinek a sikert, múló tökéletlenségünk gyors hírét. Hát ezért nem. Persze, ez nem volt mindig így. Volt idő, amikor egyenesen jólesett, ha nyilvánosan kérdeztek a szerepről. Fontosnak éreztem magam. Mostanában azonban szemérmesebb lettem vagy csendesebb, de az is lehet, hogy csak múló rosszullét.

Olvastam, hogy kezdetben nem örültél a Şerbantól kapott instrukcióknak, hogy különösen az agresszivitással nem értettél egyet: a második felvonásban bemész a nézők közé, és rájuk üvöltesz. Belenyugodtál az instrukcióba, vagy sikerült megértened, átérezned? A jeleneten ugyanis nem érződik, hogy színészként ellenkeznél vele. Nézőként én sem szeretem, ha az előadás visszaél a kiszolgáltatottságommal (a vasfüggöny leeresztve, elmenni nem lehet!). Az üvöltés szükségességét mégis megmagyaráztam. Kezdéskor Asztrov kedvesen mosolyog, biccent a beérkező nézőknek; később majdnem agyon üt egy deszkával, és ordít ránk; végül tücsköt ciripeltet a fülünkbe – kedvessége és agressziója is közeledés a nézőhöz, közvetlenség, amelytől szinte személyes viszonyba kerülünk vele.

Aki kezdéskor kedvesen mosolygott, majd biccentett a nézőknek, az én voltam, tele várakozással, játékkedvvel és lámpalázzal. Asztrov csak azután kezd nyugtalankodni bennem vagy mögöttem, vagy fölöttem, vagy alattam – fene tudja –, miután lemegy a fény, és összezörrennek a kávéscsészék. De hát ez nem megy mindig parancsszóra. Nem szeretem, ha az agresszivitással visszaélnek a színpadon, de az életben sem... Saját forrófejűségem rabja vagyok, tudom, milyen az. Nagy nehezen hagytam magam meggyőzni, hogy kitegyem a nézőket annak, hogy akkora energiát zúdítsak rájuk húsz centiről. Megértettem, hogy tulajdonképpen az agresszivitás mögött egyfajta tehetetlen, felgyülemlett keserűség feszül amiatt, hogy az emberek olyanok, amilyenek, elidegenedtek, szeretetnélküliek és üresek. Az alakításom vakfoltja ez a jelenet.Minden, amit addig gondoltam a szerepről, megfordul bennem, és a feje tetejére áll. Úgy gondoltam, a nézők tiltakozni fognak, kikérik maguknak viselkedésem. Ehhez képest sokak szemében ott bújkál az együttérzés: tudjuk, miről beszélsz... igen, sajnos így van, ahogy mondod... csak nyugodj végre meg. Tévedtem, amikor eltartottam magamtól a rendező javaslatát, és előítélettel közeledtemhozzá, mert számomra túl közeli, túl ismert és túl kényelmetlen volt,mégis szeretném hangsúlyozni, hogy e tévedések megléte, beismerése – mindkét részről – adja meg olykor egy találkozás kegyetlenül szép, emberi mivoltát, és mindenekfölött a párbeszéd diadalát.

Muszáj firtatnom még a dupla szereposztást, és azt, hogy másként éled-e meg te az előadást, más-e Asztrov kapcsolata Jelenával és Szonyával, amikor egyik vagy másik kolléganővel vagy színpadon? A nézőtérről én két teljesen különböző előadást láttam.

Minden kimondott szó árnyalata, csilláma nagymértékben függ attól a személytől – a partnertől –, aki a szavakat befogadja. Ugyanakkor visszahat arra is, aki útnak eresztette, különböző, csak aznapra vonatkozó árnyalatokkal gazdagítva játékát. Két szereposztás majdnem két különböző előadás, de hát ezt te nagyon szépen megírtad. Igazából nem tudok többet hozzátenni, bár látom, hogy téged ez érdekelne.

A dupla szereposztás társulatpolitikai szempontjai azért merültek fel, mert más estén, például, amikor a Gianni Schicchit nézem, eszembe jut, hogy akár három-négy szereposztásban is lehetne játszani Kolozsváron a Ványa bácsit, annyi a jó színész. Nem vagytok túl sokan? Tud a negyvenfős színészgárda társulatként működni? Vagy kisközösségek alakulnak aszerint, hogy kik melyik előadásban dolgoznak együtt? Azt is látni, hogy a kolozsvári társulat erősen hierarchizált – természetesnek élitek ezt meg, vagy szükséges rosszként? Kolozsváron dolgozol, amióta elvégezted az egyetemet, a neved gyorsan a kolozsvári színház (képzeletbeli) cégérére került, és egyike vagy a legfoglalkoztatottabb kolozsvári színészeknek. Néhány éve mégis volt egy kiruccanásod Marosvásárhelyre A szökésbe. Szünetre, távolságtartásra, változatosságra volt szükséged?

Társulat... erősen hierarchizált? Természetes, hogy az. Akkor lenne baj, ha nem az volna, mert akkor az érték körül problémák merülnének fel. Engedd meg, hogy visszakérdezzek: tudnál mondani egyetlen olyan szerzetesrendet, függetlenül attól, hogy milyen valláshoz tartozik, ahol nincs hierarchia, ahol úgymond teljes demokrácia van? Azt hiszem, nem. És nem azért, mert a hiúság játszana közre. Attól tartok, valamit félreértek a kérdéseddel kapcsolatosan. Számomra annyira nem kérdés. Nem volt az akkor sem, mikor kezdőként Kolozsvárra kerültem. Beálltam a sorba. Tudtam, hol van a helyem.Mert azt ugye senki sem gondolhatja komolyan, hogy a nagyobb tapasztalat, jártasság, mélyebb tudás, a beavatás és a tapasztalatlanság, járatlanság, felületes, gyorstalpas tudás közé egyenlőségjel tehető?! Bármely korban, bármely kultúrában vizsgáljuk is, a beavatási szertartás arról szól, hogy valaki egy alacsonyabb tudásszintből egy magasabb tudásszint egyikébe kerül, mélyebb titkoknak lesz a birtokában. Fellini Zenekari probája épp arról szól, hogy valamely zenekar zenészei fellázadnak, zendülést szítanak a karmesteri terror ellen, és demokráciát hirdetnek a zenekar minden hangszerese között, ami paradox módon sehova nem vezet, csak a harmónia, az összhang elvesztéséhez, miközben nem veszik észre, hogy bármelyik percben rájuk dőlhet az épület, mert kintről már réges-rég bontják, rontják egy hatalmas vasgolyóval. Patkó Éva megkeresett az ajánlatával, és egyből rábólintottam, annál is inkább, mert Bözsével (B. Fülöp Erzsébet) főiskolás korunk óta szeretünk és tudunk is együtt dolgozni. Jó hangulatú próbák voltak, mindenki szívvel-lélekkel dolgozott. Gyakran előfordult, hogy egy Éva által megkezdett mondatot Bözse fejezett be, vagy éppen fordítva.Mindenki izzott a kreativitástól, felszabadultak voltunk, spontánok, figyeltünk egymás munkájára, és sokat nevettünk. Egy új csapat, egy jó csapat, ahol félmondatokból értik egymást, felüdíti az embert, és megkétszerezi az erejét. Sajnos, a kritika eléggé méltatlan módon hatalmas lelkesedéssel hallgatta el. Senki nem írt róla, pedig rosszabb előadások már mentek a mennybe.

Emlékszem, az Így van, ha így tetszik című előadás kezdetén is diszkréten köszöntötted a belépő nézőket – akkor sem tudtam, és a Ványa bácsiban is kérdés volt számomra, hogy ki köszön kinek: te az ismerősöknek, vagy a szereplő minden nézőnek. Elég szégyenlősen köszöntem vissza... Az az érdekes, hogy a kedves biccentés elbizonytalanít, mert váratlanul megfoszt a szerepemtől: többé nem vagyok néző, kívülálló; a szereplő, akit alakítasz, kedves ismerősömmé válik azáltal, hogy rám köszön. És akkor már nem tudok „haragudni" rá (rád? kire?), amikor az éjszakai jelenetben rám üvölti teljes keserűségét. Adódik a kérdés: mire jó a néző?Mit tudsz meg a közvetlen nézői reakcióból, mire késztet vagy miben zavar?

Ha már a közönségről esett szó... A közönség kintről, egy valós világból, a mindennapok szürkeségéből érkezik, gondterhelten vagy gondolatszomjasan, de mindenképpen tele várakozással a képzelet sűrített világába, egy intenzív történetbe: a színház világába. Ez az elvágyódás, ez a kimozdulás, ez a zarándoklat a képzelet játékos, isteni világába, ősi vagy egyidős az emberiséggel. A színész már a túlsó parton vár, mozdulatlanságba rejtve – fegyelmezve félelmeit, kétségeit: vajon sikerül-e legyőznie a lélek nehézkedését? Sikerül-e elszakadni, pár pillanatra bár ebből a mélyen gravitált világból? A fészekből kizuhant pufók rigófi néz ily rémülten farkasszemet a pillanattal, maradás és repülés határán, széttárt szárnyakkal egyensúlyozva a mozdulatlanságban; biztos lábbal áll a szilárd talajon, mégis kiszolgáltatottan, bizonytalanul érzi magát e halállal vemhes térben, és csak ott fent, a tökéletes bizonytalanban nyer nyúlfarknyi előnyt, némi szabadságot a Nagy Kérlelhetetlennel szemben. A színész tudja, hogy az a koncentrált figyelem, ami a nézőtérről árad, nem az ő személyének, hanem valami sokkal átfogóbb, csupaszabb, lényegibb valóságnak, a játéknak mint közös ünnepnek szól. Abban a pillanatban, mikor kisajátítja, eltulajdonítja ezt a figyelmet, óhatatlanul alábukik, és nevetségessé válik. Nevetségessé válni egy bizonytalan világban pedig maga a halál. Kicsit túlbeszéltem, úgy érzem, de csak azért, hogy érzékeltessem, milyen elképesztően szép és fájdalmasan őszinte találkozás születhet meg egy-egy előadás kapcsán, ha létrejön a csoda. Sokan használják ezt a szót, én nem szeretek misztifikálni, de most jobb szót hirtelen nem találok. Minden tekintet, ami a nézőtérről árad, minden lélegzet, sóhaj, mosoly, szisszenés, minden szívverés, nevetés, kacaj, minden felhúzott szemöldök és elhúzott száj,megannyi kedves, szemtelen veréb, szarkaraj, mely mindent elcsen, kifoszt, és mégis gazdagít. Hát persze hogy elszomorít, ha az előítéletek, mint valami kócemberek felrebbentik madaraim... ha talmi csillogásom még csak arra sem érdemes, hogy elcsenjék, rövid ideig fészkükbe vigyék... ha megzavarják csendjeimet... ha az értékeset az ólcsóval, az élőt a holttal összetévesztik és felcserélik... ha mindenben csak a rosszat látják... ha nem nevetnek keserű-pimaszul a sírnivalón, és nem sírnak jajgatva a nevetnivalón... hahaha. Egy kicsit túlzok persze, de akkor is...

Érdekes, hogy a Fellini-filmet hoztad fel például. Számomra nem az a kérdés, hogy le kell-e rombolni a hierarchiát, hanem hogy nálunk a pályakezdő színész, úgy tűnik, két lehetőség közül választhat: beáll egy sor végére, jó színészek mellé-mögé, s nem is tudom, min múlik, hogy olyan szerepet kapjon, amely segít fejlődnie; vagy egy, a színészi erőt és tapasztalatot illetően homogénebb csapatba kerül, amelyben viszont meglehet, csiszolódás helyett elkopik. Engedd meg, kérlek, hogy még valamit kérdezzek most, amikor fiatal színészekről van szó, s talán ezzel be is fejezem a kíváncsiskodást. Néhány éve tanítottál a kolozsvári színin. Emlékszem, mondtad egyszer, hogy edzőként viszonyulsz a diákokhoz, amit ők nem feltétlenül szerettek. Hát ezért érdekel, mit mesélsz a tanításról.

Igazán fejlődni, csiszolodni csak mesterek keze alatt lehet. Nekem szerencsém volt, hogy több is jutott. Köszönet érte Istennek. Kolozsváron talán gyakrabban megfordulnak, mint más színházaknál. Ez azért egy fontos érv. Emlékszem, egy kedves közös ismerősünk mondotta félig viccesen egy beszélgetés kapcsán, hogy mikor éri meg, hogy ne minden szerepben Bogdán Zsoltot lássa kiosztva... Hát most azért aránylag el voltak osztva, legalábbis a fiúk körében a szerepek. Az elmúlt években majd’ mindenki megmérhette magát kisebbnagyobb szerepekben. A lányoknál már egy kicsivel rosszabb a helyzet. Már régen nem tanítok. Rájöttem, hogy a pedagógia nem az erős oldalam, bár szeretek diákokkal foglalkozni. A többi néma csend. Ne haragudj, most többre nem tellett. Fáradt vagyok. Xantusz Áronékkal filmezünk már napok óta egy kisfilmet, s alig marad időm a gyerekekre, Rékára. Ölellek, üdv, szólj, ha valami hülyeségnek tűnik, jó éjt, jó reggelt, holnap lesz fizetés, hurrá, szia.