Az örmény Joannes Tzimiskes és kapcsolata Örményországgal

Ezúton szeretném kifejezni köszönetemet Bődy Pál, Schütz Ödön, Werner Seibt professzoroknak, valamint Dr. Mesrop Krikorian apostoli örmény püspök úrnak, az Osztrák–Magyar Akció Alapítványnak, az Osztrák Tudományos Akadémiának és a Collegium Hungaricumnak anyagi támogatásukért és segítségükért.

A bizánci–örmény kapcsolatok kutatásának története

A múlt század végi pozitivista történetírás egyik nagy felfedezése volt az örmény nép történelme, melyet semmiképpen nem lehetett nemzetközi összefüggéseiben elhanyagolni. A velencei és bécsi mechitarista szerzetesek a 18–19. században döntő lépéseket tettek annak érdekében, hogy az örménység kultúráját és történelmét Európához közelebb hozzák, és ezzel a céllal kezdték saját múltjukat európai mintára feldolgozni. M. Č‘AMČ‘EAN 2 és INČIČEAN 3 – a kor két leghíresebb örmény történésze – dolgozták fel a más tudósok számára nehezen vagy egyáltalán nem hozzáférhető örmény forrásokat a lehető legrészletesebben, és a kor szellemének megfelelően vaskos kötetekben publikálták az örménység történetét. Ezek az írások bőven idézik és mesélik az örmény, bizánci és arab krónikákat, nem mellőzvén a legendás elemeket, és teret szentelnek benne az örmény–bizánci katonai és politikai kapcsolatoknak, úgymint az emigráns örmények Bizáncban betöltött szerepének is. Ezek a művek, melyek nyugati nyelveken is olvashatók, ma már inkább tudománytörténeti forrásként használandók. Ugyanez vonatkozik Gustave Schlumberger két monumentális művére4 a 9–10. századi bizánci történelemről, melyben az örmény vonatkozásokat illetően a szerző gyakran hivatkozik a fent említett örmény történészek munkáira, azonban az általa közölt bőséges és áttekinthetetlen adathalmaznak csak egy része kereshető vissza.

J. Laurent 1919-ben megjelent műve, L’Arménie entre Byzance et l’Islam5 ennél már sokkal megbízhatóbb adatokkal szolgál, közli fontos arab források francia fordítását is, azonban a Bizáncba menekült örményekről kevés említést tesz. Ennek ellenére ez a munka annyira nagy jelentőséggel bírt, hogy 1965-ben a Gulbenkian Alapítvány megbízásából Marius Canard arabista elkészítette a mű modern adatokkal kiegészített új kiadását.

Az 1930–40-es években Nicolas Adontz,6 a kommunista Oroszországból elmenekült örmény filológus, a Brüsszeli Egyetem Orientalisztikai Intézetében tevékenykedve megkezdte az örmény származású bizánci uralkodók és udvari tisztségviselők történetének módszeres feldolgozását. Műveiben kimutatta, hogy a keleti – szír, arab, grúz – és különösen az örmény történeti források fontos adatokkal egészítik ki a bizánciakat, és mindenképpen kívánatos ezek együttes vizsgálata mind a bizánci, mind az örmény történetírás számára. A keleti kereszténység ugyanis a konfesszionális és politikai különbségek ellenére egy kulturális egységet alkot Bizánccal, ezért nem is lehet Szíria, Egyiptom, Örményország vagy Grúzia – illetve a birodalom másik határvidékén – Bulgária kora középkori történetét Bizánctól függetlenül tanulmányozni. Adontz kollégája, Henri Grégoire7 bizantinológus folytatta az Adontz által megkezdett kutatásokat. Az Amori- és Makedón-dinasztiáról írott munkájában8 részletesen foglalkozik a Bizánci Birodalom keleti határvidékének problémájával, és az örmény határvédők szerepével, valamint megkísérli tisztázni Joannes Tzimiskes arabellenes hadjáratainak vitás kérdéseit, a megfelelő görög és szír-arab források összevetésével.

Peter Charanis az 1960–70-es években több részletben publikálta vizsgálatait9 a bizánci örményekről, a Justinianus uralmától (527–565) a manzikerti csatáig (1071), a kaukázusi Örmény Királyság megsemmisüléséig terjedő időszakban. Fő kérdésköre az örménységnek mint etnikumnak a jelenléte Bizáncban, ezen belül annak katonai téren betöltött szerepe – úgymint I. Basileios, Romanos Lekapenos, Nikephoros Phokas, Joannes Tzimiskes és II. Basileios örmény származású uralkodók, ill. hadvezérek, mint Petronas, Joannes Kurkuas tevékenysége – valamint az örmények hozzájárulása a bizánci kultúrához – mint például Bardas caesar, aki újjászervezte a konstantinápolyi egyetemet,10 és vezetőjévé a szintén örmény származású Leon Philosophost tette, valamint a kor leghíresebb tudósai – Photios pátriárka és Joannes Grammatikos, akik szintén örmény származásúak voltak.

Ugyanebben az időben jelentette meg a szintén orosz emigráns Cyrill Toumanoff Manuel Généalogique című nagyszabású művét, 11 melyben megkísérelte feldolgozni a kaukázusi keresztény királyságok (örmény, grúz, aghwank‘i) teljes genealógiáját. A munka nagyon érdekes és meglepő állításokat tartalmaz, többek között a Makedón-dinasztiáról és Tzimiskes családi kapcsolatairól, melyek máig vitatottak, mivel a szerző semmilyen forrásadatot nem mellékelt ehhez a művéhez, a források részletes ismertetését egy másik kiadványban tervezte publikálni, amelyet azonban már nem ért meg, és nem lehet tudni, mi lett a kéziratban maradt tervezett kiadvánnyal.

Az 1970–80-as években jelentősek Hrač Bartikian12 örmény bizantinológus kutatásai, aki az örmény-bizánci politikai, személyi és kulturális kapcsolatokat az örmények oldaláról tárgyalta, és több örmény forrást is kiadott. Szintén nagy jeletőségű a francia-örmény arabista Gérald Dédéyan13 munkássága, aki az örmény-bizánci kapcsolatok arab vonatkozásait vizsgálta.

Dédéyan ezen kívül kiadott egy modern, megbízható összefoglalást az örmény történelemről, melyben foglalkozik a bizánci kapcsolatokkal is14.

Az legújabb munka ebben a témában egy gyűjteményes kötet, mely egy a 90-es évek elején, Párizsban tartott konferencia anyagait tartalmazza, és 1995-ben jelent meg a Sorbonne kiadásában,15 melyet olyan szerzők és szerkesztők neve fémjelez, mint Jean-Claude Cheynet, Bernadette Martin-Hizard, Nina Garsoian, Gérard Dédéyan, Karen Yuzbasian stb. Tulajdonképpen nemcsak Bizánc és az Örmény Királyság kapcsolatai kerülnek terítékre, hanem az örménységnek nyugati és keleti szomszédaival való kulturális és politikai kölcsönhatásai is. Az időbeli spektrum is kiszélesedett, a 3-tól a 14. századig, tehát a kilikiai Örményország nemzetközi kapcsolatai is tárgyalásra kerülnek. A kötetből kitűnik, hogy a kutatás iránya a politikai kapcsolatokról inkább másfajta – a vallási, kulturális és gazdasági kölcsönhatások elemzésének irányába tolódott el, és ennek megfelelően a vizsgálatokba bevont források köre is szélesedett. (Patriarkalisták, liturgikus szövegek, szépirodalom, gazdasági feljegyzések, stb.) A téma későbbi összefoglalására 1995 áprilisában került sor Spoletóban, az Il Caucaso című konferencián Antonio Carile megnyitó előadásában.16 A konferencia aktái 1996-ban jelentek meg, amelyben fent említett szerzők is publikáltak. A kötet fő erőssége nemcsak a naprakész adatok, hanem az előadásokat követő viták pontos közlése is.

Örmények a Bizánci Birodalomban

Örményország, a világ első keresztény királysága, a 4-től a 10. századig állandó viszály tárgya volt, kezdetben a Római17 és a Perzsa Birodalom, később pedig Bizánc és az arab kalifátusok18 ill. emírségek között. Miután a szomszédos nagyhatalmak többször is felosztották az örmény területeket egymás között19 – melynek állomásai voltak Vardan Mamikonian sikertelen perzsaellenes felkelése,20 később Xusro (Chosrow) perzsa királynak es Maurikios bizánci császárnak 591-es megállapodása, 21 – lényeges örmény területek kerültek bizánci uralom alá, és ez a tény felerősítette a már korábban meglévő kulturális és politikai kapcsolatokat. Ebben az időszakban kezdődött az örmény előkelő családok megtelepedése Konstantinápolyban, amely ugyan kezdetben csekély mértékű volt, de évszázadokon át folyamatos. Örményországnak az arabok által történt meghódítása (640–650) 22 után erősen megnőtt az örmény bevándorlás, például Kis-Ázsiában tömegessé vált. 23

A soknemzetiségű, multikulturális Bizánci Birodalomban az örmények, mind etnikai csoportként, mind magánszemélyekként – fontos politikai szerepet töltöttek be. V. (Örmény) Leó császártól (813–820) kezdve az „örmény trónbitorló" Joannes Tzimiskesen át a Makedón-házbeli II. (Bolgárölő) Basileiosig (976–1031) egy sor örmény származású és erős befolyással rendelkező udvari főtisztviselő, hadvezér, császár és császárnő tűnt fel a bizánci politikai életben. 24

Az örmények mint etnikum egyfelől konfesszionális problémákát okozott a birodalomnak – a bizánciak által „eretnek"-nek tartott vallási irányzatok, a monofizitizmus, 25 paulikiánizmus,26 tondrakiánizmus megjelenése –, másfelől viszont fontos szerepet játszott a keleti határ védelmében előbb a perzsák, majd később az arabok ellen.27 A Makedón-dinasztia kihalása után (1056) a bizánci történelem úgynevezett „örmény periódusa" véget ért. Még mindig akadtak örmény tisztségviselők viszonylag magas posztokon, de már nem a császári család tagjai között. Kérdés, hogy lehet-e egyáltalán egy világosan körülhatárolt csoportról beszélni, amelynek tagjait más népcsoportoktól világosan meg lehet különböztetni, és amelynek tagjai egymással összetartanak, és egymást kölcsönösen támogatják, vagy nem.

Örményország a 7–10. században

Az arabok először 640–42-ben törtek be örmény területre, majd 650-ben újra. Toros Ŕštuni, sparapet 28 az egyik leghatalmasabb földbirtokos a Van-tó környékén, 653-ban egyességet kötött Mu‘awiyah kalifával,29 amelyben késznek mutatkozott az araboknak adót fizetni, de hiába, mert nemsokára az egész ország arab uralom alá került.30 Az arabok új tartományukban, melyet Arminiya-nak neveztek – ebbe beletartozott Grúzia és a kaukázusi Albánia (Aghwank‘) is –, meghagyták hatalmukban a helyi földesurakat, a naxararokat,31 és általuk kormányozták a területet. A hatalom megosztásának ez a módja azonban nem volt éppen a legbékésebb – amint ezt a naxararokon elkövetett 705-ös mészárlás is mutatja.32 Az arabok célja azonban nem az örmények teljes leigázása vagy kiirtása volt, sem pedig az örmény királyság teljes alávetése, hanem egy Bizánccal határos ütközőállam létrehozása. A bizánciak is éppen erre törekedtek, csak másként, mint az arabok. Ez előbbiek kiépítettek egy limest, erődítményekkel Észak-Szíriában és Felső-Mezopotámiában – ez a Tarsus – Adana – Mopsuestia – Anazarba – Haruniyya -tól Germanicea (Maŕaš)-ig húzódó vonal volt, majd folytatódott Samosata – Melitene (Malátiya) – Derende (Teranda) – Sozopetra (Zibátra) – Hisn Mansur – Behesni irányába, Hadath-ig.

A bizánciak célja azonban egy elpusztított senkiföldje volt, emiatt sűrűn cseréltek gazdát ezek az erődítmények, és az egész térségben véres harcok pusztítottak három évszázadon keresztül.33 Az Abbaszida-kalifák szigorú adóprése ellen több véres lázadás is kitört. Vardan Mamikonean és Smbat Bagratuni sikertelen felkelését követően, de különösen a bagrawandi csata után (775), az addig leghatalmasabb Mamikonean család elveszítette befolyását, hatalmát és területeit, és más családokkal együtt Bizáncban keresett menedéket. Csak a kisebb naxarar családok és a régi arisztokrácia maradt Örményországban, és az ő hatalmuk is az araboktól függött.34 Ezek után még találunk egy említést 790-ben tizenkétezer örmény meneküléséről Bizáncba, melyet az Amatunik´ 35 család egyik tagja vezetett.

A Kurkuas család36

A Kurkuas család – örményül Gurgen37 – is feltehetőleg egy ilyen, Örményországból elmenekült naxarar-család lehetett. Az első említés egy bizonyos Romanos Kurkuasról, I. Basileios idejéből származik (867–886), 38 mint aki fellázadt az uralkodó ellen. A család valószínűleg 775 és 790 között települt át Bizáncba.39 Később felbukkan a forrásokban Joannes Kurkuas,40 aki a domestikos ton hikanaton tisztségét viselte. Vagy ő, vagy pedig a már említett Romanos volt a nagyapja41 annak a Joannes Kurkuasnak, aki domestikos ton scholon volt, valamint Theophilosnak, aki később Chaldia thema strategosa lett. Az ifjabb Joannes Kurkuas volt a család leghíresebb tagja, aki először drungarios tes viglas volt, majd pedig a domestikos ton scholon42 tisztjét viselte, és Theophanes Continuatus szerint az Armeniakon thema-beli Dokeiából származott.43 Ő volt Romanos Lakapenos császár legközelebbi barátja, aki szinten örmény származású volt, és 920-tól 941-ig uralkodott a jogszerű uralkodó, VII. Bíborbanszületett Konstantin helyett.44 Joannes támogatta Romanost minden cselszövésében, és ezen kívül kora egyik legjobb hadvezére volt. 923-ban mint drungarios tes viglas, levert egy lázadást Chaldia themában, és ezért megkapta a domestikos ton scholon 45 tisztséget. Fivére, Theophilos támogatta őt ebben az akcióban, ő pedig jutalmul a thema strategosa46 lett. 926-ban Joannes a szintén örmény Meliásszal47 együtt hadjáratot vezetett az arabok ellen a birodalom déli határán, és elfoglalta Melitene48 környékét, ez alkalommal még csak ideiglenesen. Az ezt követő években további hadjártokat vezetett az arab határon, 927-ben Samosata es Dvin ellen, majd 928-ban49 következett Khalat (Xlát), Majjafariquin (Mepherike), Arzen, es Amida, 930-ban pedig Theodosiupolis (Erzerum). Ezzel egyidejűleg konfliktusba keveredett az örmény naxararokkal. Ők ugyanis, bár az arabellenes háborút támogatták, és szövetségben voltak Bizánccal, viszont a bizánci fennhatóságnak már ellene voltak, és semmiféle bizánci ellenőrzést nem kívántak területeiken.50 Kurkuasnak 934-ben – ismét Meliásszal karöltve – sikerült véglegesen elfoglalni Meliténét.51 942–44-ben hosszú hadjáratot vezetett Szíriában – Aleppo, Amida, Nisibis, Edessa, Maŕaš ellen. 944-ben hajtotta végre legnagyobb hőstettét, amikoris elfoglalta Edesszát, megszerezte a híres mandyliont, Krisztusnak „nem emberkéz által készített képmását", és Konstantinápolyba vitte.52 Hadjárataival kiterjesztette a birodalom határait a Tigris és Eufrátesz folyókig.53 Romanos Lakapenos bukásával 944-ben ő is elveszítette hatalmi pozícióját, a következő évben meg is halt.54

Fia, Romanos a patrikios rangot viselte, lánya, Euphrosyne egy ideig el volt jegyezve Romanosszal, VII. Konstantin császár fiával.55 Romanos Kurkuasnak volt egy fia, akit szintén Joannesnek hívtak, mint a nagyapját, ő magistros lett, majd domestikos ton scholon, és 972-ben esett el a dorostoloni csatamezőn, az oroszok elleni harcban56. A Kurkuas család másik ágát képezi Theophilos családja. Ő 949-ben elfoglalta Theodosiupolist (Erzerum), és itt alakult meg az azonos nevű új thema.57 Neki volt egy fia, akinek a neve nem maradt ránk, és aki Bardas Phokas egyik lányát, Nikephoros Phokas nővérét58 vette feleségül. Az ő gyermekük volt az a bizonyos Joannes, aki később becenevén, Tzimiskesként vált híressé.

Joannes Tzimiskes

Azóta, hogy Gustave Schlumberger a 19. század végén megjelentette monumentális munkáit Bizánc 9–10. századi történetéről, 59 nem készült újabb biográfia Joannes Tzimiskésről. A 20. században írtak ugyan több kitűnő munkát Tzimiskes életének különböző szakaszairól, például arabellenes hadjáratairól, 60 diplomáciai kapcsolatairól I. Ottó német-római császárral, belpolitikai intézkedéseiről, különösen az állami parasztokat vagy a rabszolga-kereskedelmi vámokat illető törvénykezéséről, 61 azonban a modern szakirodalomban nem áll rendelkezésünkre olyan munka, amely Tzimiskes személyiségét és egész életpályáját vizsgálná.

Annak a romantikus koncepciónak megfelelően, mely René Grousset, 62 Henri Grégoire 63, és különösen Cyrill Toumanoff, e tárgyban írott műveiben megfigyelhető, létezik egy Tzimiskes-kép a történetírásban, mely szerint az örmény származású Tzimiskes mindvégig megőrizte örmény identitását, és bizánci császárként a birodalomnak Örményországgal való egyesítésére törekedett. Az effajta romantikus elképzelések a bizánci történelem „örmény korszakáról" beszélnek, és az egész Makedon-dinasztiát is tiszta örménynek tüntetik fel. 64 Azonban, ha valakit örményként említenek vagy kezelnek, abból még nem következik az, hogy az illető magát valóban annak is tartotta, és hogy nemzeti érzéseiből következően hűségesnek bizonyult Örményországgal, illetve honfitársaival szemben. Felvetődik a kérdés, hogy akkor kit lehet valóban örménynek tekinteni? Hogy ezt meg tudjuk határozni, háromfelé kell bontanunk a kérdést. Először: valóban örmény származású-e a vizsgált személy, és hogyan lehet ezt igazolni? Másodszor: vannak-e környezetében más örmények, akik támogatják őt? Harmadszor: lehet-e igazolni az örmény nyelv használatát?

Joannes Tzimiskes származása

A rejtélyes Τζιμσκης Tzimiskes név (valószínűleg Tzimiskísnek ejtették) először a bizánci forrásokban fordul elő, de nem ez az első említése ennek a Joannesnek, ő ugyanis először mint a Kurkuas-család tagja jelenik meg, mégpedig mint Theophilos Kurkuas unokája.65 Tzimiskes első említése Joannes Skylitzesnél 941 es 943 66 között datálható, amikoris neve a Joannes Kurkuas elleni konstantinápolyi intrikákkal kapcsolatban felmerül. A későbbi uralkodó egyszerően csak Joannes-ként szerepel, a Tzimiskes melléknév nélkül. Ez utóbbi tulajdonképpen nem is családnév, és senki mást nem hívtak így a bizánci történelemben, sem a Kurkuas családban, sem pedig más örmény nemzetségekben. Leon Diakonosnál szerepel egy magyarázata ennek a névnek, ez azonban teljesen téves. Szerinte a szó az örmény nyelvből származik, jelentése pedig ugyanaz, mint a perzsa-örmény č‘mušk szóé, ami annyit tesz, mint „alacsony termetű", és ez a leírás a szemtanú Leon Diakonos szerint illett az uralkodóra. 67 A szerző kortárs volta ellenére, vagy éppen ezért, ez a magyarázat nem helytálló. A bizánciak valószínűleg félreértették ezt a nevet, hiszen nem tudtak örményül. A č‘mušk örmény szó, amelyből ez a név származik, többek között papucsot jelent, és egy másik szó, a mučak jelentése is ugyanez. 68 Ez felveti természetesen a kérdést, hogy milyen típusú mellékév volt a Tzimiskes, egy megkülönböztető jelző, vagy egyszerően csúfnév? És valójában hogyan nevezte Tzimiskes saját magát? A forrásokban számos említése előfordul, 69 azonban csak egyetlen eredeti hiteles dokumentum létezik az uralkodó saját kezű aláírásával, mégpedig egy adománylevél az Athos-hegyi Lavra kolostor számára, 70 amelyben egyszerűen Joannesnek nevezi magát, mint ahogyan pénzein és pecsétjein is ezt a formát használta.71 Az örmény forrásokban, elsősorban Edesszai Máténál 72 (Matt‘eos Uŕhayets‘i) a bizánci császár mint „Kiwr Žan, [János úr] aki č‘mškik" jelenik meg. Egy másik örmény krónikás, Asołik (Step‘an Taronets‘i) 73 pusztán Kiwr Žan-ként említi. Edesszai Máté krónikájának modern örmény fordításához írott jegyzeteiben Hrač Bartikian ehhez azt a magyarázatot fűzi, hogy a Žan forma a Joannes fordításaként tulajdonképpen egy betűelírásból keletkezett, a helyes névalak Han, a kézirat másolása során az egymáshoz hasonló Že 74 és Hi betűket a másolók felcserélték. Ezek szerint, Joannes soha nem nevezte magát hivatalosan Tzimiskesnek, a név a saját korából származik, továbbá az örmény nyelvből, valószínű tehát, hogy gyerekkori becenév volt, a Caligulához hasonló.75 A bizánci kortársak ismerték ezt a nevet, és a felnőtt hadseregparancsnokot így nevezték, de a név jelentését rosszul magyarázták. A kortársaktól átvették ezt a nevet a későbbi bizánci, örmény, szír és arab történetírók,76 és mint már említettem, Edesszai Máté a Joannest is megőrizte. Valószínű, hogy a č‘mušk, č‘muškik becenevet először a Kurkuas családban használták, azért, hogy Joannest megkülönböztessék azonos nevű unokatestvérétől, aki körülbelül azonos korú is volt.77

Tzimiskes születési helyének problémája

Joannes Tzimiskes feltehetően 925-ben született,78 egy kisebb településen Xozan régióban, amely később a forrásokban mint Č‘imiškacakk jelenik meg. Schlumbergertől 79 Grégoire-on keresztül80 Každan-ig81 a történészek ehhez azt a magyarázatot fűzik, hogy az eredetileg Hierapolis nevű települést később Tzimiskesről nevezték el. A fenti szerzők szerint a Č‘imiškacakk szó jelentése „Tzimiskes születése", illetve „szülőhelye". Azonban soha sehol, semmiféle forrásban nem szerepel az, hogy ki, mikor és miért nevezte el Hierapolist Č‘imiškacakk-nak. Abban az esetben, amennyiben valóban Tzimiskesről történt az elnevezés, felmerül a kérdés, hogy miért a ragadvány- és nem a polgári nevet használták, mint Joannupolis (Preslav)82 esetében. A Č‘imiškacakk nevet valójában nem lehet más nyelvekből, görögből vagy arabból megmagyarázni, csak az örményből. 83 A Č‘imiškacakk szó az örmény č‘mušk [papucs] főnévből és a cagil [származni]84 ige derivátumából tevődik össze, és valóban Tzimiskes születése helyét jelenti. Č‘imiškacakk‘-ot először Heinrich Gelzer azonosította Hierapolisszal, innen vette át a többi szerző, ez az azonosítás azonban téves. Egyfelől, a forrásokban ennek semmi nyoma nem szerepel, másfelől, habár több, azonos nevű település létezik, pont a kérdéses régióban nem fordul elő ilyen. A Xozanhoz legközelebb eső Hierapolis is túlságosan messze van ahhoz, hogy egy ilyen azonosítást felvethetne.85 Ama település, ahol Tzimiskes született, és amely ezek szerint nem azonos Hierapolisszal,86 valószínűleg egy ideiglenes katonai tábor volt, talán még neve sem volt, később valami okból Č‘imiškacakk‘-nak87 kezdték nevezni. A szír forrásokban pedig Šoumouškai,88 és Mezopotamia themában Xozan területén található, az Eufrátesz felső folyásánál, az Antitaurus hegység (ma: Munzur-daghlari) lábánál.89 A város ma is létezik, és a kerületi parancsnokság (ilce) funkcióját tölti be.90 Tzimiskes idejében pontosan itt húzódott a határvonal Mezopotámia thema és Armenia IV. között, közel Meliténéhez és Xarberdhez (ma: Malatiya, Elazig), és ez része volt a Bizánc és az arabok közötti határzónának.91 A helynevekből lehet bizonyítani az örmény lakosság jelenlétét.

Joannes Kurkuas 934-ben foglalta el először Meliténé környekét, 92 majd megalapította Mezopotámia themát (katonai kerületet), és valószínűleg ez volt az a kapocs, mely a családot ezzel a régióval összekötötte. Minden bizonnyal a pontos helyismeret segített Joannes Kurkuasnak, majd később Joannes Tzimiskesnek sikeres arabellenes hadjárataikban. A családnak egy része bizonyosan ezen a környéken is lakott (amennyiben Theophanes Contiuatus adatai helyesek, a család egy másik része Dokeiában lakott, amely ettől a területtől távolabb, Konstantinápoly irányában található), és Xozan régió elfoglalása után valószínűleg birtokokhoz jutottak ezen a területen. 925-től (Tzimiskes feltételezett születési évétől) számítva 934-ig, Mezopotámia thema megalapításáig kilenc év telt el, és ezen idő alatt szakadatlan harcok dúltak az egész területen. Tzimiskesnek tehát vagy hadszíntéren, vagy pedig a birodalom területén kívül kellett születnie. Ez utóbbi esetben, nem lehet tudni, hogy Xozan régió pontosan mikor került bizánci fennhatóság alá. Az az ismeretlen nevű település – ha egyáltalán volt ilyen –, ahol Tzimiskes született és élete első éveit töltötte, a 10. században kevés jelentőséggel bírt, nem is volt megerősítve, és távol esett az országutaktól. Ebből következően ideális székhely volt egy naxarar família számára. Michael Syrus szerint Tzimiskes Anzitenéből (Hanzit) származott,93 amely szintén ezen a környéken található, körülbelül ötven kilométerre Č‘imiškacakk‘-tól, így tehát ez az adat nem hibás, hanem egy másik hagyományt tükröz.

Tzimiskes karrierje

Tzimiskes ifjúkoráról nem állnak rendelkezésre pontos adatok. Mint a fentiekből kitűnik, egy olyan területen született, melynek lakossága részben örmény volt, és mind földrajzilag, mind politikailag közelebb volt Örményországhoz, mint Konstantinápolyhoz. Feltehetőleg Tzimiskes ismerte, és valamilyen szinten használta is az örmény nyelvet, erre utal örmény ragadványneve is. Cyrill Toumanoff feltételezése szerint a nagy Joannes Kurkuas fivere, Theophilos volt az apja, de ezt nem lehet igazolni. A forrásokból az derül ki, hogy Theophilos Kurkuas Tzimiskesnek nagyapja volt.94 Tzimiskes apja valószínűleg távol élt a fővárostól, ezért nem említik sehol a nevét. Ő egy Phokas-házbeli lányt vett feleségül, mely családnak Kappadókiában volt birtoka. 95 Így Tzimiskes apja nem játszott szerepet a fővárosi politikai életben, vagy pedig az is lehet, hogy fiatalon elesett az arabellenes harcok egyikében, ami háborús területen nem meglepő.
Tzimiskes körülbelül tízéves volt, amikor nagybátyja elfoglalta Meliténét, és megalapította Mezopotámia themát.96 Valószínűleg ő is a közelben volt, így kora ifjúságától kezdve komoly harci tapasztalatokra tehetett szert, és ez tükröződött későbbi háborús sikereiben, diplomáciájában és kemény karakterében, mely nagybátyja, Nikephoros Phokas meggyilkolásában is megmutatkozik. Mindezeket vissza lehet vezetni a katonai nevelésre.

Tzimiskes első figyelemre méltó tettére 958-ban került sor, amikor Basileios proedrosszal karöltve részt vett a nagybátyja, Nikephoros Phokas által vezetett hadjáratban Észak-Szíriában. Samosata városát, mely az arab limeshez tartozott, elfoglalták, erődítményét lerombolták.97

A következő alkalommal 963-ban bukkan fel ismét a forrásokban. Leon Diakonos szerint, II. Romanos császár halálakor Joseph parakoimomenos Tzimiskest akarta volna a trónra ültetni Nikephoros Phokas ellenében, aki ugyan a hadseregben igen népszerű volt, neki azonban halálos ellensége.98 Ebben az időben Tzimiskes a patrikios rangot viselte, és a keleti csapatok főparancsnoka volt.99 Ő támogatta Nikephoros Phokast a trón elfoglalásában.100 Szolgálatainak jutalmaként megkapta a domestikos ton scholon101 hivatalát, a.m. a palotaőrség parancsnokságát, amely az egyik legfontosabb katonai tisztség volt. Később megromlott kapcsolata az uralkodóval – mint a császár unokaöccsét és bizalmasát, fontos hatalmi pozíciók birtokosát – 963 és 965 között teljesen háttérbe szorították, többek között nem vehetett részt a fontos szíriai hadjáratokban.102 Meg kellett válnia a domestikos ton scholon tisztségétől, helyette megkapta a logothetes tu dromu103 hivatalát, amely már nem is katonai, hanem polgári funkció, a cursus publicus, a birodalmi utak és a posta ellenőrzése. A forrásokból nem derül ki, mi volt az oka ennek a funkciócserének, és az sem ismert, hogy milyen körülmények között ment végbe104, 965-ben azonban, tarsusi hadjárata során Nikephoros Phokas már nem nélkülözhette tovább Tzimiskes szakértelmét és harci tapasztalatait, ezért rábízta a sereg bal szárnyának vezetését, 105 és hozzá a dux106 rangot adta, amely hasonló a domestikos-hoz. Ennek ellenére a bizánci hadsereg Tarsusnál vereséget szenvedett. Az ezután következő hadjáratokban Tzimiskes már nem vett részt.107 Később felbukkant Konstantinápolyban, Theophano császárnő kegyenceként, és feltehetően szeretőjeként, és összeesküvést szőtt a császár ellen.108 Leon Diakonos tanúsága szerint 969. december 10-én Tzimiskes összeesküvő-társaival együtt meggyilkolta Nikephoros Phokast.109 Éppen a gyilkosság előtt törtek ki zavargások a főváros utcáin, melynek során egy örmény asszony a leányával együtt rátámadt a császárra.110 A gyilkosság után Tzimiskest kikiáltották császárnak, és miután kiegyezett a pátriárkával, 969 Karácsony napján császárrá koronázták a Hagia Sophia templomban.111 Trónra lépése után első dolga volt, hogy leverje a lázadást és megszüntesse a zavargásokat a fővárosban, továbbá, hogy a Phokas család tagjait megfossza hatalmi pozícióitól. Szövetségesével, az eunuch Basileios proedros-szal,112 aki Romanos Lakapenos törvénytelen fiaként maga is örmény származású volt, megpróbálta a Phokasokat ellenőrzése alatt tartani, és száműzte őket Konstantinápolyból.113

Tzimiskes „örmény" barátai

Leon Diakonos szerint Tzimiskes trónralépése után kórházakat létesített birtokain, és szűkebb hazája népét felmentette az állami adók fizetése alól.114

A Phokas-család115 – A Phokasok rokonai voltak a Kurkuasoknak és a Sklerosoknak, és az egyik legbefolyásosabb nemesi családot alkották Bizáncban. Az ő örmény származásuk nem bizonyított. A Bardas (vard – örm. ’rózsa’) keresznév használata a Phokasok körében azzal magyarázható, hogy valamikor egy örmény nő házasodhatott be a családba, és a nevet nemzedékről nemzedékre továbbvitték.116 Tzimiskes kapcsolata a Phokasokkal meglehetősen különös volt – az anyja Phokas-lány volt, így ő maga Nikephoros Phokas unokaöccse, és mint ilyen, támogatta nagybátyját a trón megszerzésében, majd saját kezűleg gyilkolta meg, és rokonait száműzte a hatalomból.

Melias117 – Az első és legfontosabb „örmény" Tzimiskes környezetében Melias volt, örményül Mleh, az idősebb Meliasnak,118 Joannes Kurkuas barátjának és harcostársának fia, a család régi barátja. Az ifjabb Meliás valószínűleg Tzimiskes legközelebbi barátja volt. Egy kappadókiai templomban található egy freskó, Nikephoros Phokas uralkodási idejéből, mely a két hadvezért, Tzimiskest és Meliast ábrázolja lóháton.119 Meliás-Mleh a domestikos ton scholon tisztséget viselte Tzimiskes uralma alatt, és 973-ban arab fogságban halt bele sebesülésébe. Edesszai Máté tanúsága szerint a hadvezér halála előtt írt egy levelet uralkodó barátjának, melyben a hadjáratról tett jelentést. Meggondolandó, hogy milyen nyelven írhatta Melias ezt a levelet? Mivel a levél említése csak az örmény hagyományban maradt fenn, a görögben nem, elképzelhető, hogy ha valóban volt ilyen levél, akkor azt örményül írták.

Michael Bourtzes – Tzimiskes egyik támogatója volt a Nikephoros Phokas elleni merényletben. Később, Tzimiskes halála után részt vett Bardas Skleros felkelésében. Peter Charanis szerint ő is örmény származású volt.120

Bardas Skleros121 – A Skleros család egyértelműen örmény származású volt, és földbirtokokkal rendelkezett Kaisareia környékén. Leghíresebb volt közülük Bardas Skleros magistros, aki Tzimiskes legsikeresebb hadvezére volt. Ő győzte le 971-ben Svjatoslav orosz fejedelmet. Később azonban elvesztette az uralkodó bizalmát – éppen úgy, mint Tzimiskes annak idejen Nikephoros Phokasét –, és az uralkodó elleni összeesküvéssel vádolták. 976-ban, Tzimiskes halála után valóban élére állt egy felkelésnek, és császárrá kiáltatta ki magát, a lázadást azonban leverték, és neki menekülnie kellett a birodalomból.

Basileios parakoimomenos122 – mint már említettem, Romanos Lakapenos császár törvénytelen fia volt. A Lakapenos család is örmény származású. Az eunuch Basileios tevékeny résztvevője volt Nikephoros Phokas és Tzimiskes udvari intrikáinak, és mindkét uralkodótól bőséges jutalmat kapott. Nikephoros Phokas az ő számára kreálta a proedros123 méltóságát, vagyis a szenátus elnökét, és Tzimiskes alatt lett belőle parakoimomenos124 (gör. ’főkamarás’). Leon Diakonos és Ioannes Zonaras tanúsága szerint az eunuch igencsak harácsoló természettel bírt, és a császár hódításait saját vagyonának gyarapítására használta ki. Amikor Tzimiskes erre rájött, és ezért meg akarta büntetni, az eunuch gyorsan cselekedett, és megmérgeztette a császárt.125

A fentiekből kitűnik, hogy valóban létezett egy többé-kevésbé örmény származású hatalmi csoportosulás a 10. századi Bizáncban, de ez nem volt egységes, mert tagjai a legkegyetlenebb módszereket vetették be, hogy egymást is a hatalomból eltávolítsák.

Tzimiskes és az Örmény Királyság

Mint született mezopotámiai, Tzimiskes bizonyosan jobban ismerte az örményeket, mint a fővárosiak. Ennek ellenére Tzimiskesnek mint „örménynek" valószínűleg nem volt semmilyen különleges kapcsolata az örménységgel, mint ahogyan saját rokonaival sem. Ebben a tekintetben Tzimiskes nem különbözik más, nem örmény származású uralkodóktól. Diplomáciai kapcsolatai kortársával, III. Ašot Bagratuni örmény királlyal nem volt több, mint egy iszlám-arabellenes szövetség, melyet a császár bármely keresztény uralkodóval megköthetett volna. Ašothoz írott híres levelében, mely Edesszai Máté krónikájában maradt fenn, pusztán az iszlámellenes, keresztény szövetség gondolata tükröződik, és semmi nyoma bármiféle örmény patriotizmus, illetve testvériség eszméjének, mint ahogyan ezt a múlt század történetírói látni vélték, nem is beszélve a levél eredetiségének problémájáról. Az Ašothoz címzett szívélyes megszólítást „hogekan zavak" – „lelki gyermekem" semmiképpen sem lehet az örmény identitás kifejezésének tekinteni. Ašot körülbelül azonos korú volt Tzimiskesszel, talán egy kicsit idősebb. A „gyermekem", ill. „fiam" megszólítás egyébként szokásos volt a bizánci császár részéről alacsonyabb rangú uralkodók felé, de Tzimiskes ugyanebben a levélben elismerte Ašot perzsa eredetű „Šahanšah" (a. m. királyok királya) címét. Mivel Tzimiskes e levélváltás után nem sokkal meghalt, így már nem derült ki, miféle tervei voltak még az örményekkel kapcsolatban. Mindenesetre Ašottal való kapcsolata nem ment túl az arabellenes szövetség keretein.

Érdekes módon, az örmény források meglehetősen pozitív képet rajzolnak Tzimiskesről.126 De nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Edesszai Máté körülbelül két évszázaddal Tzimiskes után írta krónikáját, és habár ismernie kellett a görög hagyományt is, mégis legendás eseményeket közöl Tzimiskesről, és egy szóval sem említi, hogy örmény volt. Ez azt jelenti, hogy Tzimiskes a bizánciak szemében örmény volt, az örmények azonban bizáncinak tekintették, mint ahogyan valójában viselkedett is. A pozitív kép, melyet az Edesszai Máté és Step‘an Taronets‘i Tzimiskesről megőriztek, a császárnak az arabellenes harci sikereiből származik.

Jegyzet

A szerző az örmény nevek átírásakor a tudományos irodalomban nemzetközileg elfogadott szabályzatot követte (különös tekintettel a bibliográfiai adatokra). A magyar átírástól ez a következő megfeleltetésekben tér el: ә – rejtett ö hang; č – cs; ĵ – dzs; ē – e; y – j; ō – o; ŕ – pergetett r; š – s; s – sz; w – v; ž – zs; x – gutturális zöngétlen réshang; ł – veláris zöngés réshang. A hehezetes mássalhangzókat aposztróffal jelölik (c‘ č‘ k‘ p‘ t‘).
(a szerk.)

1 Ezúton szeretném kifejezni köszönetemet Bődy Pál, Schütz Ödön, Werner Seibt professzoroknak, valamint Dr. Mesrop Krikorian apostoli örmény püspök úrnak, az Osztrák–Magyar Akció Alapítványnak, az Osztrák Tudományos Akadémiának és a Collegium Hungaricumnak anyagi támogatásukért és segítségükért.
2 Č‘amč‘ean, M.: Patmut´iwn hayots´. Velence, 1786. [Az örmények története]
3 Inčičean, Łukas: Storagrut‘iwn hin hayastaneayts‘. Mets hayk‘. Velence, 1822. [A régi Örményország (történeti) földrajza]
4 Schlumberger, Gustave: Un empereur byzantin au X.-e siècle. Nikephoros Phokas. Paris, 1890. Uő: L’épopée byzantine à la fin du dixième siècle (I. Jean Tzimiskes – Basile II.) Paris, 1900. (A továbbiakban: Schlumberger 1890, 1900)
5 Laurent, Joseph: L’Arménie entre Byzance et l’Islam depuis le conquète arabe jusqu’en 886 rev. Canard, M., Lissabon, 1965.
6 Nicolas Adontz brüsszeli műveinek együttes kiadása: Adontz, Nicolas: Études Armeno-Byzantines. Lissabon, 1965.
7 N. Adontz – H. Grégoire: Nicephore au Col roide. In Byzantion, 1933, pp. 203–212.
Grégoire, Henri: An Armenian Dynasty on the Byzantine Throne. In Armenian Quarterly 1 (1946).
8 Grégoire, Henri: The Amorians and the Macedonians 842–1025. In hussey (ed.): The Cambridge Medieval History IV/1. Cambridge, 1966, pp. 105–192.
9 Charanis, Peter: The Armenians in the Byzantine Empire. In Byzantinoslavica, 22, 1961, pp. 196–240, utánnyomás: Lissabon, 1963; London, 1972. Uő: Observations on the Demography of the Byzantine Empire.
XIII. International Congress of Byzantine Studies, Oxford, 1966.
10 A. P. Každan (ed.): The Oxford Dictionnary of Byzantium (ODB) 3, p. 2143.
11 Cyrill Toumanoff: Manuel généalogique et de chronologie pour l’histoire de la Caucase chrétienne (Arménie-Georgie-Albanie) Róma, 1976.
12 Bartikian, Hrač: La généalogie du magistros Bagarat, catépan de l’Orient de Kekaumenos. In Revue des Études Arméniennes, 1965, pp. 261–271.
Uő: Les sources étrangères sur l’Arménie et les Arméniens V. Les sources byzantines Erevan, 1967. La conquète de l’Arménie par l’empire byzantin. In Revue des Études Arméniennes, NS, 1971, pp. 327–340.
Uő: Migracija armjan v. 11. v. Pri´iny i posledstija. In XV. Congrès International des Études Byzantiniques, Athènes, 1976.
Uő: The Religious Diplomacy of Byzantium in Armenia during the Tenth and Eleventh Centuries. In Kouymjian, Dikran (ed.): Armenian Studies in Memoriam Haig Berberian, Lissabon, 1986.
13 Dédéyan, Gérald: L’immigration arménienne en Cappadoce au XI.-e siècle. Byzantion, 1975.
Uő: (ed.): Histoire des Arméniens, Toulouse, 1982.
Uő: Les Arméniens sur la frontière sud-orientale de Byzance fin IXe – fin XIe siècles. In La Frontière. Seminar de recherche sous la direction d´Yves Roman Travaux de Maison de l’Orient, No. 21, Paris, 1993.
14 Dédéyan, Gérald (ed.): Histoire des Arméniens. Toulouse, 1982.
15 L’Arménie et Byzance. Histoire et culture. [Byzantina Sorbonensia, 12.] Paris, 1995.
16 Antonio Carile: Il Caucaso e l’Impero bizantino (secoli VI–XI), pp. 9–81. In Il Caucaso: Cerniera fra culture dal Mediterraneo alla Persia (secoli IV–XI). Settimane di Studio del Centro Italiano di studi sull’alto medioevo XLIII. Spoleto, 1996.
17 Chaumont, Marie-Louise: Tentations de l’Iran et du monde gréco-romain (Ve siècle av. JC – vers 300 ap. JC). In dédéyan, Gérard (ed.): Histoire des Arméniens. Toulouse, 1982, pp. 85–135.
Garsoian, Nina G.: Armenia. In Strayer, Joseph R. (ed. in chief): Dictionary of the Middle Ages. New York, 1989, pp. 470–491. és pp. 747–748.
18 Garsoian 1989, pp. 478–480.
19 Nisibisi szerződés, 298-ban, ld. Dédéyan, i. m.
20 Dédéyan 1982, pp. 177–179.
21 Chaumont, i. m., pp. 178; Garsoian 1989, p. 477.
22 Martin-Hisard, Bernadette: Domination arabe et libertés arméniennes (VIIe–IXe siècles). In Dédéyan 1982, pp. 185–208, különösen: p. 187. Vö. Felix, Wolfgang: Byzanz und die islamische Welt im früheren 11. Jahrhundert. Wien, 1981, pp. 130–131; Garsoian 1989, pp. 478–479.
23 Charanis, Peter: The Armenians in the byzantine Empire, Lisbon, 1965, pp. 12–13, 3. sz. jegyzet.
24 Seibt, Werner: Die Skleroi. Eine prosopographisch-sigillographische Studie. Wien, 1976, passim.
25 Ormanean, M.: Azgapatum. (Histoire de la nation (Arménienne). Les développements de l’Église arménienne Orthodoxe depuis ses origines jusq’à nos jours exposés dans le contexte de l’histoire nationale), vol. I, Constantinople, 1912. L. B. ZEKIYAN: La rupture entre les Églises Géorgienne et Arménienne au début du VIIe. Siècle. In REArm NS 1982, pp. 155–174, itt: pp. 155–159. Talatinian, Basilio: Il monofizitismo nella chiesa Armena. Storia e Dottrina. Jerusalem, 1980.
26 Garsoian, Nina G.: The Paulician Heresy. A Study of Origin and Development of Paulicianism in Armenia and the Eastern Provinces of the Byzantine Empire. The Hague–Paris, 1967.
27 Každan, Alexander P.: Armenians. In Oxford Dictionary of Byzantium, vol. I. pp. 181–182.
28 Dédéyan 1982, pp. 186–187. Uő: Les Arabes au Caucase: Les rélations des rois Bagratides d’Arménie avec le califat ‘Abbside de Bagdad (de 884 à 1055). In Settimana, Spoleto, 1996, pp. 169–194.
29 Ter-Ghevondyan, Aram: The Arab Emirates in Bagratid Armenia, transl. by Nina G. Garsoian, Lisbonne, 1976, pp. 19–21. sparapet – a. m. Örményország vezérlő fejedelme, ibidem.
30 Ibidem.
31 Naxarar – iráni eredetű szó az örmény nyelvben (eredetileg: „méltóság viselője”, a szogd n´f´d´r, „a nép vezére” szóból). Az örményben pedig azt az örökletes nemességet jelenti, akik jogilag független földesurakként uralkodtak az Arsakida királyok idején (3–5. sz.). Később, a Bagratidák korában elfogadták a királyt hűbéruruknak. Garsoian, Nina G.: Dictionary of the Middle Ages, vol. IV. p. 90; Ačarean, Hrač‘: Hayeren armatakan Baŕaran. Erevan, 1973, vol. III. pp. 420–421; Gippert, Jos: Iranica Armeno-Iberica. Studien zu den iranischen Lehnwörtern im Armenischen und Georgischen. Wien, 1993. I. pp. 151–154. II. (Materialien) pp. 176–181.
32 Ter-Ghevondyan, 1976, p. 21.
33 Ibidem, pp. 22–23.
Ter-Ghevondyan 1976, p. 22. Garsoian 1989, Dict. of the Middle Ages, p. 479.
35 „Left without property and food, naked and barefoot [the inhabitants of Armenia] were exposed to the horrors of famine. They left their country and fled to the Greek territory to seek refuge. The mass of population, over twelve thousand men, women, and children, as were told, migrated from their land under the leadership of Shapuh from the house of Amatunik‘...”
History of Lewond The Eminent Vardapet of the Armenians , Translation, Introduction and Commentary by (Rev.) Zaven Arzoumanian, Chap. 42. p. 140. Vö: Ghevond: Histoire des guerres et des conquêtes des Arabes en Arménie ed. G. V. Chahnazarian, Paris, 1856, pp. 22, 33–34. Vö: Laurent, J.: L’Arménie entre Byzance et l’Islam depuis la conquête arabe jusqu’en 886 (Paris, 1919), rev. ed. by Marius Canard Lisbonne, 1980, p. 184, 4. sz. jegyzet. Muyldermans, J.: La domination Arabe en Arménie, Paris, 1927, pp. 98–99; Charanis, Peter: The Armenians in the Byzantine Empire. In BSl. 22, (1961) p. 197. 7. sz. jegyzet.
36 Canard, Marius: La dynastie des H’amdanides... Paris, 1953, pp. 751–752.
37 Justi, Ferdinand: Iranisches Namenbuch. Marburg, 1895 (Repr. Hildesheim, 1963), pp. 122–123.
38 Theophanes Continuatus, p. 140–44.
39 Cyrill Toumanoff: Manuel généalogique c. művében (Róma, 1976) nem tesz említést erről a Romanos Kurkuasról.
40 Theophanes Continuatus szerint (p. 426) Joannes Kurkuas, a domestikos ton hikanaton volt az apja Joannes Kurkuasnak.
41 Toumanoff listája szerint, Theophilos Kurkuas volt Joannes Tzimiskes apja, ennek a feltevésnek azonban ellentmond az a tény, hogy a forrásokban πάππoς – „nagyapa” szerepel, és a dátumok sem felelnek meg kronologikusan egymásnak. A Kurkuas család pontos genealógiája továbbra is kutatások targya. Lásd: Cheynet, Jean-Claude: Pouvoir et contestations à Byzance (963–1210), Paris, 1990, p. 270, genealógiai táblázatok, 57. sz. jegyzet. Vö: Toumanoff táblázatai (p. 503). Toumanoff nem említ forrásokat. Cheynet szerint Romanos Kurkuas volt a két fivér, Joannes und Theophilos apja, a Leitname elmélet szerint is. (A gyermekek a nagyszülők neveit kapják.) Toumanoff-nál az apa Joannes Kurkuas, domestikos ton hikanáton. Každan szerint Joannes Kurkuas volt a nagyapa. ODB, II. pp. 11–57.
42 Oikonomidès, Nicolas: Les listes de préséance byzantines des IXe et Xe siècles. Paris, 1972, pp. 202–332.
43 Theophanes Continuatus, p. 426; Dokeia: Település Armeniakon themában. Lásd: Každan, Odb, Felix, 1981, térképmelléklet.
44 Runciman, Steven: Romanos Lekapenos. London, 1929, p. 69.
45 Theophanes Continuatus, pp. 400–404.
46 Runciman 1929, p. 135.
47 Melias (Gr.) – Örm.: Mleh, Arab: Malik. Lásd: Dédéyan, Gérard: Mleh le Grand. Stratège de Lykandos. In REArm NS 1981, pp. 73–102, itt pp. 92–94.
48 Theophanes Continuatus p. 415.
49 Constantinos Porphyrogennetos: De Administrando Imperio, ed. Moravcsik-Jenkins, Dumbarton Oaks, 1967, 45/46. (p. 208)
50 Runciman, 1929. pp. 136–140.
51 Runciman, 1929; Vardan p. 11; Asołik, p. 37; Theophanes Continuatus, p. 416.
Vö: Michael Syrus: Chronique, ed. Chabot, Bruxelles, 1899, 1963. III. pp. 122–123. Kurkuas Cyriacus néven, mint zseniális hadvezér szerepel, aki hadicsellel foglalta el Meliténét. Tzimiskesszel (Šymyškai) való családi kapcsolatát is említik. »... En ces jours-là mourut le général Cyriacus. Šymy[š]kai, surnommé Iwannes, son parent, prit sa place.«
52 Theophanes Continuatus, p. 435.
53 Theophanes Continuatus, p. 427.
54 Runciman 1929, p. 231; Theophanes Continuatus, p. 433–434.
55 Theopanes Continuatus, ed. Bekker, p. 426, Runciman, mint fent, Toumanoff 1976.
56 Leon Diakonos, VI. 126, IX. 148, lásd: 57. sz. jegyzet.
57 Constantinos Porphyrogennetos: De Administrando Imperio, 45/134–140 Cf. ed. Soustal; p. 212., 485. sz. jegyzet.
58 Leon Diakonos VI. 99. Toumanoff, 1976 p. 503. Cheynet 1990, p. 270.
59 Schlumberger, Gustave: Un empereur byzantin au X.-e siècle, Nikephoros Phokas. Paris, 1890. Idem: L épopée byzantine à la fin du dixième siècle (I. Jean Tzimiskes et Basile II.) Paris, 1900.
60 Anastasijevič, D. N.: Die Zahl der Araberzüge des Tzimiskes BZ 1929/30. Canard, Marius: La date des expéditions mésopotamiennes de Jean Tzimiskès. In Mélange Henri Grégoire II. Annuaire de l` Institut de Philologie et d Histoires orientaux et slaves 10. Bruxelles, 1950, pp. 99–10. Walker, P. E.: The „Crusade” of John Tzimiskes in the Light of New Arabic Evidence Byzantion (47), 1977, pp. 301–327. Dölger, Franz: Die Chronologie des großen Feldzuges des Kaisers Johannes Tzimiskes gegen die Russen, BZ 32 (1932) pp. 275–294. Göllner, C.: Les expéditions byzantines contre les Russes sous Jean Tzimiscès. In Revue Historique du Sud-Est Européen 13. 1936. pp. 357–58. Grégoire, Henri: La dernière campagne de Jean Tzimisce,cs contre les Russes. In Byz. 12 (1937) pp. 267–276. Karyškovskij, P. O.: O chronologii russkovizantijskoj vojny pri Svjátoslave. In VV NS 5, 1952. pp. 127–13. Tupkova-Zaimova, Vasilka: Les frontières occidentales des territoires conquis par Tzimiskes. In Recherches de G éographie historique 2, Sofia, 1975. pp. 113–118.
61 Köpstein, Helga: Einige Aspekte des byzantinischen und bulgarischen Sklavenhandels im 10. Jh. Zur Novelle des Johannes Tzimiskes über Sklavenhandelszoll. In Actes du premier Congrès Internátonal des Études Balkaniques et Sud-Ost Européennes III. pp. 327–247, Sofia, 1969.
62 Grousset, René: Histoire de l` Arménie des origines à 1071. Paris, 1947.
63 Grégoire, Henri: The Amorians and the Macedonians 842–1025. In Hussey (ed.): The Cambridge Medieval History IV/1. Cambridge, 1966, pp. 105–192.
64 Toumanoff, Cyrill: Manuel généalogique et de chronologie pour l’ histoire de la Caucase chrétienne (Arménie-Georgie-Albanie). Roma, 1976. A szerző a Makedon-dinasztiát mint örmény nemzetséget említi.
65 Első említés Leon Diakonosnál, III, p. 37, és Zonaras: Epit. XVI. p. 20.
66 Ostrogorsky, George: History of the Byzantine State, rev. ed. New Yersey, 1969, pp. 210–298.
67 Ibidem.
68 Leon Diakonos, ed. by Franz Loretto, lásd mint fent, p. 178. jegyzet, lásd: Ačarean, Hrač‘: Hayeren armatakan baŕaran. Jereván, 1973. p. 629.
69 Dölger, Franz: Die Regesten der Kaiserurkunden des Oströmischen Reiches. Berlin–München, 1925–1932.
70 Tzimiskes typikonja. In Papachryssanthou, Denise: Actes du Prôtáton, Paris, 1975. p. 214.
71 Schlumberger 1900. Morrisson, Cécile: Catalogue des monnaies byzantines de la Bibliothèque Nátionale, Vol. II, Paris, 1970, pp. 591–595. Whitting, P. D.: Byzantine Coins London, 1973. p. 55, 196, No. 297. Bellinger, Alfred – Grierson, Philip: Catalogue of the Byzantine Coins in the Dumbarton Oaks Collection and in the Whitemore Collection III/2. Washington D. C. 1973, pp. 588–95. Zacos-Veglery: Byzantine Lead Seals I. Basel, 1972. I, pp. 73–74.
72 Matt‘eos Uŕhayets‘i (Edesszai Máté): Žamanakagrut‘iwn (Chronographia) I. 18, ed. Melik-Adamian, M. – Ter-Mik‘Aelian, N. Vałaršapat [Ečmiacin], 1898, pp. 18–19.
Engl. transl.: Dosturian, Ara: Armenia and the Crusades, Tenth to Twelfth Centuries. New York–London, 1972, rev. ed. 1983. p. 28.
73 Asołik, Step‘anos Taronets‘i: Tiezerakan Patmut‘iwn (General History) ed. Šahnazarian, Paris, 1859, lásd pp. 171–174, ed. Malxasean, S., St. Petersburg, 1885, pp. 150, 179, 182–184, 186, 187, 193. Német ford.: Gelzer, H. – Burkhardt, A.: Des Stephanos von Taron armenische Geschichte. In Scriptores sacri et profani 4. Leipzig, 1907.
74 Matt‘eos Uŕhayets‘i (Edesszai Máté): Žamanakagrut‘iwn (Chronographia) ed. Bartikian, Hrač, Erevan, 1973. p. 301. 50. sz. jegyzet. (Prof. Dr. Mesrop Krikorian megjegyzése: Mivel Edesszai Máte a frank korszakban élt (12–13. sz.), lehetséges, hogy a krónikás ismerte a francia Jean névalakot.
75 Loretto, p. 178. lábjegyzet, lásd mint fent, 23. sz. jegyzet.
76 Rozen, Baron V. R.: Imperator Vasilij Bolgarobojca. Izvlečenija iz Letopisi Antiochijskago. St. Petersburg, 1883. repr. London, 1972, pp. 74–76.
Tzimiskes Yahya arab krónikásnál: Yanis ibn-al-Šmškik, Al-Makinnál: al-Šmišk. Bar Hebraeus szír történetírónál: „I´wa`ni` (Joannes), who is Shmshkn (Zimiscen), the captain of the host”. The Chronography of Bar Hebraeus ed. Budge, Ernest A. Wallis, London, 1932, repr. Amsterdam, 1976. pp. 166–167.
77 Ioannes Kurkuas; Romanos Kurkuas fia, a keleti csapatok tábornoka (domestikos ton scholon) 972-ben esett el az oroszok elleni csatában, Dorostolonnál. Každan Alexander: Armjane v sostove gospodstvujuščego klassa vizantijskoj imperii XI–XII vv. Erevan, 1975, p. 13. Leon Diakonos VI. p. 126, IX. p. 148.
78 Leon Diakonos X. 178. Az uralkodó halálának leírása. Amennyiben helyes az az adat, hogy Tzimiskes 976-ban 51 éves korában halt meg, akkor a születési évét 925-re lehet datálni.
79 SCHLUMBERGER 1900, p. 276.
80 Grégoire Henri: The Amorians and the Macedonians 842–1025. In Cambridge Medieval History vol. IV/1, Cambridge, 1966, pp. 105–192, itt: p. 158.
81 Každan, 1975, p. 13. lásd 64. sz. jegyzet.
82 971-ben, a bolgárok elleni hadjárata idején Tzimikes elfoglalta Preslavot, és saját magáról Ioannupolisnak nevezte el. Kedrenos II. p. 397, Leon Diakonos p. 138, Oikonomidès, Nicolas: Les listes de préséance byzantines des IXe et Xe siècles. Paris, 1972. Le Taktikon de l’Escurial p. 255–277, itt: p. 261.
83 Az arab, ill. szír nyelv itt nem jöhet szóba, mert a megfelelő forrásokban Tzimiskes neve Šmškik formában szerepel. Lásd: 31. sz. jegyzet.
84 Ačarean, Hrač‘: Hayeren armatakan baŕaran. Jereván, 1973, vol. II. p. 435.
85 Georgios Cyprios listája szerint, ez a Hierapolis Szíriában van, Xozantól DNY-ra; Samosata, (Samsat, Sumaisat) Germanikeia, (Maŕas) és Kyrros (Guris) között. Ez a Hierapolis Djerablous (Jerablus)-szal azonosítható, az Euphrátesz mellett, Birecik (Bigra)-tól D-re; vagy pedig Mennbidj/Membijdzsel (Mempetze), amely tovább D-re fekszik, DNY-ra Jerabloustól, és a korábbi neve valóban Hierapolis volt. Vö. Felix Wolfgang: Byzanz und die islamische Welt im früheren 11. Jahrhundert Wien, 1981; térkép, Georgios Cyprios: Descriptio Orbis Romani. Accedit Leonis Imperatoris Diatyposis genuina adhunc inedita. Ed. Heinrich Gelzer, Leipzig, 1890, p. 44.
86 A Č‘imiškacakk‘-kal való azonosítás téves. Xozan régióban nincs Hierapolis nevű település.
87 Hovannesian, Mikael: Hayastani berderә. Velence, 1970. pp. 110–111. Č‘miškacakk‘ leírása. A szerző kijelenti, hogy a várost Tzimiskesről nevezték el, és ennek igazolására hivatkozik Edesszai Mátéra (lásd mint fent). A település teljesen jelentéktelen volt, és csak a 11. században emeltek itt erődítményt.
88 Michael Syrus: Chronique, ed. Chabot, Bruxelles, 1963, III. 321.
89 Lásd a térképet: Felix, o. c. Vö. 72. sz. jegyzet.
90 Tabula Imperii Byzantina 2. ed. Hild, Friedrich, Wien, 1983, p. 92, 313. sz. jegyzet.
91 Ter-Ghevondyan 1976, pp. 22–23.
92 Joseph Markwart: Südarmenien und die Tigrisquellen nach griechischen und arabischen Geographen. Wien, 1930, p. 57.
93 Georgios Cyprios: Descriptio Orbis Romani, ed. by H. Gelzer, lásd mint fent, 72. sz. jegyzet, p. 174. „nam Michael Magnum Ioannem Tzimiscen ex Anzitene oriundum esse dicit”. – Valószínűleg Gelzer itt téved. – Michael Syrus krónikájában (Michael Magnus, lásd 75. sz. jegyzet) nem említi Anzitené régiót, sem pedig azt, hogy Tzimiskes itt született. Ellenben a szír krónikának Ischo´k örmény pátriárka által készített örmény verziójában az áll, hogy Tzimiskes Hantzith környékéről származott, de az nem szerepel, hogy ott is született volna. Vö: Chronique de Michel Le Grand traduit par Ischo´k. ed. Victor Langlois, Venise, 1868, pp. 280–281.
94 Theophanes Continuatus p. 428.
95 Každan Odb, III. p. 1666.
96 Theophanes Continuatus p. 415, 10.
97 Yah´ya ibn Said in: Vasiliev II. 2, 98. Ibn al-Haman in:Vasiliev II. 2, 112. Sib ibn al-awz by Vasiliev II. 2, 175. Kamal-ad-Din 380 by Vasiliev II. 2, 183. Mikin in: Vasiliev II. 2, 191. Matthew of Edessa, I. 2, ed: Dulaurier à 407 (958/59). Dosturian p. 20, jegyzet, p. 284, 4. sz. jegyzet. Michael Syrus III. 127. Canard, Hamdanides 796. Hellenkemper, Hansgerd: Burgen der Kreuzritterzeit in der Grafschaft Edessa und im Königreich Kleinarmenien, Geografica Historica I. Bonn, 1976, p. 74–75.
98 Leon Diakonos pp. 32, 37, 83, 38, 40.
99 Leon Diakonos p. 37–38.
100 Grégoire, Henri: The Amorians and the Macedonians 842–1025, p. 156.
101 Leon Diakonos III. 49, Oikonomidès, op. cit. p. 329.
102 Grégoire 1966, p. 156, Leon Diakonos III. 51.
103 Logothetes tu dromu, Oikonomidès, p. 311.
104 Grégoire p. 157. jegyz.: Skyl.-Cedr. II. p. 375 – Zon. II. p. 516.
105 Leon Diakonos IV. 57–59. Grégoire 1966, p. 157.
106 Každan, Odb p. 659.
107 Leon Diakonos p. 70.
108 Leon Diakonos VI. pp. 84–85.
109 Leon Diakonos VI. pp. 87–93.
110 Leon Diakonos pp. 64–65.
111 Leon Diakonos pp. 93–95.
112 A szenatus elnöke ezt a hivatalt Nikephoros Phokas, külön Basileios számára hozta létre. Leon Diakonos VI. p. 94.
113 Grégoire p. 157, Leon Diakonos p. 94.
114 Leon Diakonos pp. 99–100.
115 Guilland pp. 197–201, Ivan Djuric: Porodica Foka ZRVI 17. 1976. pp. 189–296.
116 Prof. Dr. Werner Seibt megjegyzése.
117 Charanis 1965. p. 44. Matthew of Edessa I. 16. Vö: Dosturian, pp. 26–27.
118 Charanis 1965, p. 44.
119 Thierry, Nicole: Un portrait de Jean Tzimiskes en Cappadoce. In Travaux et Memoires 9 (1985) pp. 477–478.
120 Charanis 1965, p. 45.
121 Seibt, 1976 pp. 29–58, Guilland p. 201.
122 Theophanes Continuatus pp. 442,19, 461,9.
123 proedros, s. Oikonomides, p. 240.
124 parakoimomenos, s. Oikonomides p. 305.
125 Leon Diakonos IX. pp. 176–178. Zonaras 17, pp. 537–538.
126 Matt‘eos Uŕhayets‘i (Edesszai Máté): Žamanakagrut‘iwn (Chronographia) ed. Dosturian, Ara: Armenia and the Crusades, Tenth to Twelfth Centuries. The Chronicle of Matthew of Edessa New York, 1993. Asołik, Step‘anos Taronets‘i: Tiezerakan Patmut‘iwn. ed. Gelzer, H. – Burkhardt, A.: Des Stephanos von Taron armenische Geschichte. In Scriptores sacri et profani 4 (dt.) Leipzig, 1907.