SZÜLEIM EMLÉKÉRE

Kell ott fenn egy ország,
Mely talán ránk is vár.
Kell ott fenn egy ország,
Amit senki nem talál.
Kell ott fenn egy ország,
Mely bárkit átölel.
Kell ott fenn egy ország,
Amit sosem rontunk el.
(Chris Rea – magyar szöveg: Sztevanovity Dusán)

A lány az útelágazásnál állt. Fehér kabát volt rajta és kifakult, kék farmer. Amikor ránézett, úgy tűnt neki, mint amikor vetítés közben hirtelen elakad a filmszalag, hogy egyetlen élettelenné dermedt kép figyelmeztessen a valóságként átélt, celluloid világ illuzórikus voltára. A váratlan zökkenéstől, mintha meggondolta volna magát, a kocsiajtó fogantyúja után kapott. Aztán a pillanatnyi műszaki hibát követően szépen továbbpergett az idő, s ő visszahanyatlott a kopott műbőr ülésre. Mire újra kinézett az ablakon, már el is hagyták a több évszázados fák opálos derengésében várakozó törékeny alakot. Rákanyarodtak az erdei útra. A teherautó gumiabroncsai alatt zúzott csontként ropogott a törmelékkő.
Később, amikor az út hátralevő részében megpróbálta felidézni ezt a pillanatot, mindig másképpen emlékezett vissza a toronymagas fák félhomályából előtűnő fiatal lányra. Volt, amikor mosolyogni látta, máskor meg valami meghatározhatatlan szomorúságfélét vélt fölfedezni a tekintetében. Bármilyennek is képzelte azonban maga elé, hívogatónak vagy távolságtartónak, közömbösnek vagy felindultnak, a végén mindannyiszor be kellett ismernie, hogy ki van szolgáltatva emlékezete szeszélyének, és fogalma sincs arról, hogy valójában milyen is volt.

Különben is, amint befelé haladtak az erdei úton, egyre rosszabbak lettek a látási viszonyok. A sofőr néhány érthetetlen szót mormolva felkapcsolta a ködlámpákat, és szemét meresztve előrehajolt a vezetőülésen. A sápadt fénynyalábok imbolygásában a fák fekete függönye tétován lebbent szét előttük. Szépen megvénülni, pocco a pocco, tűnődött, homlokát a hideg üveglaphoz szorítva, s megborzongott a bőrén beáramló nyirkos hűvösségtől. Papucsosan, lecsendesült lélekkel, fegyelmezetten várni a hallgatag túlvilági futár érkezésére e kiismerhetetlen házi szabályok szerint működő földi albérlet végén. Így képzelte el sokáig. Aztán arra gondolt, hogy miért is van ebben a lerobbant Kárpátiában, s önkéntelenül is elmosolyodott, hogy milyen könnyen ellentmondásba keveredett önmagával. Pedig sohasem hittem volna, hogy egyszer még képes leszek ezen mosolyogni, villant át rajta, s még a visszapillantó tükörbe is belenézett lopva, hogy ellenőrizze, a saját arcát látja-e benne. A tükörképe mögött üresen sötétlett az erdei ösvény.

– Meggondolta magát? – szólalt meg a bozontos szemöldökű, tagbaszakadt férfi, és szőrös kezével a sebességváltó után nyúlt. – Maga dönt. Ha akarja, itt leszállhat még…
– Nem – rázta meg a fejét túlságosan is gyorsan.
– Semmi gond – kacsintott rá cinkosan a teherautó vezetője, s újból két kézzel markolta meg a kormányt. – Sejtem, hogy mit érezhet ilyenkor az ember.

Mit tudhatsz te erről, gondolta inkább sajnálkozva, mintsem ingerülten, szeme sarkából figyelve a gépkocsivezető rutinos mozdulatait. Aztán újból mardosni kezdte a kétely, hogy jól választott-e, s egyáltalán, volt-e joga választani.

Pedig három nappal ezelőtt még minden olyan elképzelhetetlennek tűnt. A Szent Lázár utcán keresztül igyekezett éppen hazafelé. Hónapok óta minden délután sétált egyet a városban. Nem előre megtervezett, tudatosan kiválasztott útvonalakon haladt, hanem pillanatnyi kedélyállapotára, tétova megérzéseire bízta magát. Egyszer kimerészkedett a város határában húzódó, eliszaposodott Malomárokig is, ahol fáradtságát feledve, hosszú perceken át sóváran bámulta a vak víztükör fölött cikázó szitakötők szivárványos villanásait. Igen, a világ végére is elvergődött volna, csakhogy megszabadulhasson a lakása falai közé jegesedett magány dermesztő szorításából, végleges megoldás helyett azonban be kellett érnie ezekkel a szánalmas szökési kísérletekkel. A városháza elektromos órája pár perccel azelőtt ütötte el a hatot. Zihálva vonszolta magát felfelé a meredek, macskaköves sikátoron, szíve riadt vadállatként vergődött megrokkant mellkasa csontrácsai között. Jó ideje már, hogy nem járt errefelé, mégis mintha semmi sem változott volna a városnak ebben a félreeső, rég elfeledettnek hitt zugában. A házak ugyanolyan elhanyagoltaknak
látszottak ütött-kopott zsalugátereikkel és korhadt kapuikkal, málladozó falaik fakón fehérlettek, mint évtizedekkel ezelőtt, amikor a kollégiumi majálisok idején a kamaszkor mámorától hajtva loholt át ezeken az egyenetlen köveken a város fölött magasodó Hollókő irányába.

Valahol a szűk, vizeletszagú utca közepénél járhatott, amikor szemébe ötlött a cégtábla. UTAZÁSI IRODA – betűzte káprázó szemmel a füstszínű, áttetsző műanyaglapon fénylő, aranybetűs, cikornyás keretbe foglalt feliratot. Hát ez meg hogy jön ide, lépett önkéntelenül közelebb a frissen meszelt épülethez.

A rendszerváltásnak nevezett véres cirkusz óta országszerte elszaporodtak a különféle magánvállalkozások, s ha hinni lehetett a statisztikai adatoknak, ez a hajdan legendás elszigeteltségéről és egyhangú kispolgári életmódjáról nevezetes vidéki városka élen járt a profitért folytatott vadkapitalista versengésben. Az újdonsült vállalkozók egy része a régi városközpontot szemelte ki magának, és fel újította a lerobbant épületek utcára néző helyiségeit, elegáns üzleteket és irodákat, intim hangulatú kávézókat rendezve be a megkopott díszletek helyére. Mások a szombatfalvi tömbháznegyed több tucat földszinti lakrészében a belső falakat kiverve, mini ABC-éket és kiskocsmákat nyitottak. Minden valamirevaló üzletember arra törekszik, hogy vállalkozása szem előtt legyen, minél többen láthassák cégérét,
értetlenkedett a kihalt, eldugott sikátor közepén, és miközben tétován elindult az üvegajtó felé, arra gondolt, hogy így legalább néhány perccel meghosszabbíthatja aznapi sétáját.

Valami más is mocorgott benne, amiről azt hitte, hogy végleg megszabadult, s ami most egy régi csonttörés tompa fájdalmaként áradt szét benne. Középiskolás évei nagy álma volt távoli városokban, titokzatos tájakon bolyongani. Már az útvonalat is gondosan megtervezte, közben azonban a háború kitört, s ő szabadon kószáló vándor helyett, frissen besorozott sorkatonaként került az apjával együtt külföldre. Mindez egy pillanat alatt átfutott rajta, amikor lenyomta a hűvös tapintású nikkelkilincset, és belépett az ajtón. A lakószobányi helyiség berendezése egy feketén csillogó faragott íróasztalból és néhány nádfonatú karosszékből állott. Szemben, a falon színes poszterek virítottak: Kréta szigete madártávlatból a vakítóan kéklő tenger közepén, egy tibeti kolostor homlokzata kőbe vésett lótuszvirágokkal és sárkánykígyókkal, naplemente a Nílus-partján, árnyékként sötétlő piramisokkal az ellenfényben.

– Isten hozta, uram! – emelkedett föl készségesen az asztalnál ülő, cingár, kecskeszakállas fiatalember. – Köszönöm, hogy jelenlétével megtisztelte cégünket. Parancsoljon – húzott az asztal elé egy széket –, helyezze kényelembe magát!

Miközben óvatosan leereszkedett a megroppanó karosszékbe, lopva a másik szemébe nézett, ám a gúnynak a legcsekélyebb jelét sem látta benne.

– Valójában semmiféle konkrét utazási tervem sincsen – szólalt meg némi habozás után bizonytalanul. – Az én koromban már amúgy is megterhelő lenne nekivágni a világnak.Magam sem tudom, miért nyitottam be ide – hadarta alig hallhatóan, és zavartan elfordította a tekintetét az udvariasan figyelő szempárról.

– Nyugodjék meg, kérem – biztatta a fiatalember. – Látom, kifulladt a fárasztó gyaloglástól. Igyon egy korty vizet előbb – töltött neki szertartásos udvariassággal egy pohár vizet az asztalon álló kancsóból. – Nem szükséges magyarázkodnia.
Mi mindent az ügyfél érdekében teszünk – jelentette ki ünnepélyesen.
– De hát én nem vagyok az önök ügyfele – tiltakozott szelíden, és belekortyolt a vízbe. – Véletlenül kerültem ide, mehettem volna másfelé is.
– Hozzánk nem szoktak vaktában betévedni az emberek. Legalábbis ilyenről még nem tudok a cég történetében – foglalt helyet komótosan az asztal túlsó oldalán a fiatalember. – Aki ide bejön, azért teszi, mert szükségét érzi. Azt hiszem, felesleges ezt most önnek részleteznem...
– Felesleges… – ismételte gépiesen, csakhogy mondjon valamit a mélyülő csendben.

– Látja, hogy megértjük egymást! – kiáltott fel diadalmasan a fiatalember. – Ez az utazás garantáltan az összes elmaradottért kárpótolni fogja – jelentette ki magabiztosan. – Valójában ez az egyetlen igazán fontos. A többi csak közönséges turizmus, céltalan lötyögés keresztül-kasul a világban. Ráadásul a mostani ajánlatunk egy fantasztikus akciósorozat része – emelte föl a hangját. – A jövő héttől kezdődően a hónap végéig minden egyes jelentkezőnek hetven százalékos árkedvezményt biztosítunk klinikánkon, az Elízium Panzióban. Érti, uram?! Akciós eutanáziát! Igazán szerencsés embernek mondhatja magát, hogy élhet ezzel a kivételes lehetőséggel, ha már úgyis eldöntötte magában, hogy önként akarja itthagyni ezt az árnyékvilágot – dőlt hátra elégedetten.

– A végzetet nem árulják színes ajándékdobozban – szólalt meg későre, mintha csak gondosan mérlegelte volna magában a különös ajánlatot.
– A körülmények mindig fontosak – mondta a férfi lassan, nyomatékosan. – Már megbocsásson, uram, de egyáltalán nem mindegy, miként hal meg az ember. Remélem, egyetért velem, hogy a szenvedés a teremtés káros mellékhatása. Felesleges és emberhez méltatlan dolog – homályosult el a tekintete. –Minek málhákkal megrakottan távozni a túlvilágra, ha lazán, csomagok nélkül is lehet?!
– Tegyük fel, hogy igent mondok – folytatta elgondolkodva, mintha nem is hallotta volna a felsorolt érveket, – de mi fog történni, ha az utolsó pillanatban meggondolnám magam?
– Ebben a kérdésben természetesen csakis az ügyfél dönthet. Bármi legyen is azonban a választása, uram, mi azt kötelesek vagyunk betartani – köszörülte meg a torkát a férfi. – Ön kifizeti a beutaló árát, elutazik a helyszínre, és osztályon felüli körülmények között megnézheti, hogyan működik ez az egész, és csak ezt követően kell majd a végleges beleegyezését adnia – magyarázta buzgón. – Elhatározását, mint már említettem, akár az utolsó pillanatban is megmásíthatja, a pénzét azonban, sajnos, nem áll módunkban visszafizetni.

Másnap a félretett pénzéből kifizette a kért összeget. Mindössze 138 euróba került az Elízium Panzióba szóló beutalója, s ebben benne volt a hamvasztás ára is.Mintha csak a közköltségeket rendeztem volna, gondolta, mikor a nyugtát átvette. Lényegében ennyi az egész. A többi csak misztikus frász, szánalmas lelkigörcs, mondogatta magában pogány imaként.

Egy idő után gyérülni kezdett körülöttük az erdő. A fák feketén meredező törzsei között kékes derengés szivárgott át. Aztán egyre nagyobb lett a világosság, mintha frissen mosott, fehér vásznakat feszítettek volna ki a látóhatárra.

– Nemsokára megérkezünk – szólalt meg mellette a teherautó sofőrje. – A panzióhoz vezető bekötőútnál leteszem.

Így utólag belegondolva, az utazási iroda vezetőjének valóban igaza volt. Semmi sem történhet véletlenül, legfennebb a végén vesszük észre, hogy az, amit hosszú időn keresztül a káosz összefüggéstelen firkájának véltünk, nem más, mint életünk megmásíthatatlan tervrajza. Csak az zavarta meg és késztette riadt ellen kezésre ott a Szent Lázár utcai irodahelyiségben, hogy úgy fogadták, mintha előre tudtak volna az érkezéséről.

Aznap, miután befizetett az akciós eutanáziára, egyenesen hazament. Sokáig ült kedvenc helyén, az ablak előtt, abban a valaha sötétkék, ám az észrevétlenül szitáló idő pernyéjétől hamuszínűvé szürkült fotelben, aminek bársonyos mélyébe olyan jó volt belesüllyedni a külvilág zűrzavara elől. Az alkonyat sűrűsödő homályában ott sötétlettek körülötte a szobába zsúfolt régi bútorok: a tükrös ajtajú, rozoga ruhásszekrény, a kerek, összekarcolt ebédlőasztal a négy, meglazult lábú karosszékkel és a tengeri fűvel kitömött, horpadt rekamié. Lába előtt a kirojtosodott perzsaszőnyeg kopott virágmintái lassan összemosódtak a sötétségben. Később nagyot sóhajtva feltápászkodott a fotelből, villanyt gyújtott, és katonás pontossággal becsomagolt az utazótáskájába, mintha csak kezelésre utazna, majd átment a kisebbik szobába, és lefeküdt. Hosszú hónapok óta itt töltötte az éjszakáit, ám az ideiglenesség érzésétől még ennyi idő után sem tudott megszabadulni. A nagyszobából áthallatszottak a halk nyikordulások, mintha a halálkönnyűvé zsugorodott test még mindig ott forgolódna a rekamié elnyűtt rugózatán.

Amikor hónapokkal ezelőtt újra hallani kezdte ezt a szabálytalan időközönként meg-megismétlődő, borzalmas neszt, először nem akart hinni a fülének, majd minden bátorságát összeszedve átbotorkált a másik szobáig, és az ajtófélfába kapaszkodva sokáig nézte a higanyos holdfényben üresen terpeszkedő fekvőhelyet.
– Semmi boszorkányság sincs a dologban – magyarázta a szemközt lakó nyugdíjas kárpitos, amikor másnap reggel áthívta, hogy nézze meg, mi történhetett a rekamiéval. – A hosszú használattól elkopott és egymásba gabalyodott rugók egyszerűen csak vissza akarnak kerülni eredeti állapotukba.

A saját szemével is meggyőződhetett erről, amikor együttes erővel a visszájára fordították a rekamié felső részét, és meglátta az összegubancolódott fémspirálokat. Ez azonban a lényegen mit sem változtatott: ezután is, valahányszor csak felriadt éjszakánként, a halk nyikordulásoktól az első pillanatban mindig rettegéssel vegyes, tehetetlen harag szorította össze a szívét.

Sokáig forgolódott ő is az éjszaka szivacsos, fojtogató üregében a hajnal érkezésére várva. Az is lehet azonban, hogy elaludt közben, egy ideje már nem tudta pontosan szétválasztani a kétféle sötétséget. Kint már világosodott, amikor bezárta maga mögött az ajtót. Fent, a Szent Mihály-domb gerincén a fák kormos szálkákként sötétlettek a keleti égbolt fémes derengésében.

Hűvös tavaszi reggel volt, a bejárat előtti rozsdás vaskorlát ezüstösen csillogott a harmattól. Taxival ment az autóbusz-állomásra. A visszhangos, áporodott levegőjű hodályban néhány korán kelt ingázó gubbasztott csupán. Szemben a bejárattal, a pénztárfülkék fölött fülsértően ketyegett az elektronikus falióra. – Hetes peron – csicseregte az információs iroda üvegketrecében tollászkodó középkorú nő a jegyére pillantva. Az autóbusz már be volt állva. Magasabb és keskenyebb volt a többinél, oldalán aranyozott, cikornyás betűkkel kihívóan virított a Trans-tour felirat.
– Ha csak ez az egy csomagja van, felhozhatja az utastérbe – szólt rá köszönés helyett a kormány mellől a sötét egyenruhás, állig begombolkozott gépkocsivezető.

Zavartan nézett végig az üres, fehér fejtartós üléssorokon.

– Odaülhet, ahová csak akar – fordult feléje bátorítóan a sofőr. – Nálunk nincsenek megszámozva a jegyek. – Helyezze magát kényelembe, majd szólok, amikor le kell szállnia.

Az utastér közepéig ment, hogy útközben ne kelljen beszélgetnie a sofőrrel, és a csomagját magával vonszolva, behúzódott egy ablak melletti helyre. Mintha nem is lenne motorja, a busz nesztelenül gördült ki az állomásról.

Hosszú időn keresztül egyetlen járművet sem látott a rikító reklámtáblákkal szegélyezett, szürke betonsávon.
– Ilyenkor még gyér a forgalom – szólt hátra az autóbuszvezető, mintha olvasott volna a gondolataiban.

– Igen – válaszolt sután, majd hátradőlt az ülésen, és fejét a puha fehér párnára hajtva, szórakozottan figyelte, amint a város lassan elmarad az agyagos dombok hajlatában, aztán fáradtan lehunyta a szemét. Megint elnyomhatta az álom, mert amikor újból körülnézett, már egy tucatnyi utas ült előtte. Vidám, gondtalan csevegésüket hallgatva először arra gondolt, hogy valamiféle stresszoldószert kaphattak felszállás előtt. Aztán rájött, hogy egyszerű idénymunkásokról van szó, akikmegélhetésükmiatt utaznakmesszire. Mindössze egyetlen idősebb utas volt közöttük, egy kopaszodó cingár emberke, piros pólóban, feje búbjára tolt fekete napszemüveggel, aki, miközben meg-meghúzta lapos pálinkás flaskóját, több uniós nyelvet keverve ecsetelte a külföldi munkavállalás előnyeit.

– Achtung, mesdames et messieurs, benvenutto a tutti! Buenos dias and by-by! – ismételgette egyre hangosabban, alkoholszintje növekedésével egyenes arányban.

– A fiához megy ki látogatóba – kacsintottak össze a háta mögött a többiek a beavatottak cinkosságával, mintha csak az ő számára rögtönözték volna csibészes szemfényvesztésként ezt a kis úti komédiát, hogy eltereljék a figyelmét zsibbadtan kerengő gondolatairól.

A kényelmes, légkondicionált autóbuszban mintha megállt volna az idő. Ilyen lehet az örökkévalóság, elmélkedett csukott szemmel a szivárványosan lüktető félhomályban. Forrás és delta nélküli folyam, végtelen ringatózás a semmi partjai között. Csak fájdalom nélkül érkezhetne át oda az ember...
– Eddig érvényes a jegye, uram – térítette magához a vállát megrázva az autóbusz vezetője.

Értetlenül nézett a föléje hajló rezzenéstelen szempárba, majd kitekintett az ablakon. Egy útelágazás előtt álltak.

– De hát én a végállomásig fizettem – szólalt meg rekedten.
– Tudom – tette újra a vállára fehér lapátkezét a másik. – A többiek más irányba utaznak. Mezőgazdasági vagy ipari munkára, esetleg baby sitternek, beteggondozónak.
Magát nemsokára tovább fogják vinni innen a megfelelő helyre – hajolt hozzá közelebb bizalmasan.

Az utasok kíváncsian figyelték, egyedül a rikító pólójú kisöreg horkolt hangosan, fekete napszemüvegével az orra hegyén.
– Akkor én most leszállok – makogta alig hallhatóan, s alig várta, hogy kiszabadulhasson a rátapadó tekintetek hálójából.
– Fogja – nyújtotta utána a táskáját szolgálatkészen a sofőr. – Ne aggódjon, hamarosan célba ér – intett feléje búcsúzásképpen, és már indított is.

Miután a busz eltűnt egy távoli kanyarban, tanácstalanul körülnézett. Egy fennsík peremén állott. Szemközt vele, egészen a láthatárig megszámlálhatatlanul sok elkorhadt facsonk meredt ki a földből, az út innenső oldaláról pedig, pár lépésnyire tőle agyagos szerpentin vezetett le a mélybe.

Becsaptak, nyilallt belé a felismerés. Kurvára átvertek azzal a misztikus meséjükkel! Valószínűleg a lakásom kellett nekik. Jó lesz majd irodahelyiségnek vagy műhelynek, esetleg kiadják. Ott van az aláírásom náluk, bármire felhasználhatják.

Méghogy kellemes halál, emberi méltóság, akciós eutanázia, kesergett magára hagyottan az út szélén.

A letarolt erdő felől érkező szél láthatatlan örvényként kavargott körülötte, s mintha magával ragadta volna, messzire sodorta. Újra benzin és ázott egyenruha szagát érezte, bomló tetemek orrfacsaró bűzét, a kiégett katonai járművek füstjétől könnybe lábadt a szeme, és távoli ágyúdörgés visszhangzott a fülében, amint sérült apjával a menekülttábor felé botorkáltak.Másfél ezer kilométert tettek meg századukkal a Békási-szorostól Bajorországig. Akkor már a vége felé járt a háború, s parancsnokuknak az volt az eltökélt szándéka, hogy orosz hadifogság helyett amerikaiba essenek. Hosszú visszavonulásuk során igyekeztek elkerülni a frontvonalakat, az összetűzéseket, s a menekülő állat ösztönével úttalan utakon haladtak nyugati irányba. Menet közben egyre kevesebben maradtak. Voltak, akik a Vörös Hadsereg propagandájában bízva megszöktek, és megadták magukat a megállíthatatlanul előrenyomuló ellenségnek, mások civil ruhába bújva egyszerűen lemaradtak valamelyik biztonságosnak tűnő osztrák faluban vagy tanyán, ahol úgy érezték, új otthonra találhatnak a hajdani helyett, amiről semmi bizonyosat nem tudtakmár abban a véres, világvégi felfordulásban. A legtöbben azonban, mintegy hetvenen,odavesztek, amikor egy erdős katlanban, valahol a német határ közelébenegy orosz alakulattal találták szembe magukat. Akkorra már alig vonszolták magukat,a hetek óta tartó, kimerítő menetelés felemésztette minden energiájukat. A fegyvereiket is eldobálták útközben, hogy gyorsabban haladhassanak. Lőszer híjánamúgy sem vették volna semmi hasznát a nehéz gyalogsági puskáknak. Azoroszok rájuk gyújtották az erdőt, így nem maradt más hátra, mint a lángoló bokrokés fák közül vaktában kimenekülni. Bajtársaik sorra elestek a géppuskatűzben,csak ők ketten maradtak életben a véletlennek vagy valamiféle sebtében kiutalt égi csodának köszönhetően. Két napig bujkáltak az erdőben. Napközben beásták magukata földbe, éjjel pedig, mert a térképük és iránytűjük odaveszett menekülés közben,a csillagok állása szerint próbáltak eligazodni. A megerőltető gyaloglás soránaz apja lábát felsértette a bakancs. Hiába mosták ki a sebet, hamarosan elgennyesedett, s úgy feldagadt a lába, hogy harmadnap már nem tudta felhúzni a bakancsot.– Vérmérgezés – jelentette ki az apja lakonikusan, mintha csak egy szanitécvizsgán lett volna. – Ezzel a lábbal nem lehet már járni. Te csak menj tovább – mondtaneki –, valahol itt a közelben kell lenniük az amcsiknak.Később a magas láztól már félrebeszélt. Valami tutajt emlegetett, ami majd biztos helyre viszi.

– Korhadt, rozoga tákolmány – ismételgette makacsul, a nyakában lógó dögcédulátmarkolászva. – Régóta ott fekszik a parti fövenyen, de még mindig használható.Át lehet kelni rajta a vízen. Már nincs sok idő, nincs… – hadarta, minthavalaki belé akarta volna fojtani a szót, majd sérült lábát maga után húzva, nekilódult, néhány botladozó lépés után azonban erőtlenül rogyott a földre.

Hiába csitítgatta, egyre nyugtalanabb lett, aztán elveszítette az eszméletét. Egy ideig a karjában cipelte, a magatehetetlen test súlya alatt patakokban csorgott róla a verejték. Körülöttük valószínűtlenül néma volt az erdő, csak egy ismeretlen madár rikoltása szakította meg néha azt a túlvilági csendet. Már lemondott arról, hogy valaha is célba érnek, amikor egy dombtetőről végre megpillantotta a völgyben lengedező amerikai zászlót. Az apja közben magához tért, s a láza is alábbhagyott. – Igyekezz, kár lenne most elszúrni! – parancsolt rá. – Tégy úgy, ahogyan
mondtam! S arról a tutajról ne szólj senkinek! Ki tudja, szorult helyzetben talán még hasznát vehetjük…

Már ahhoz sem volt ereje, hogy ellentmondjon neki. Óvatosan lefektette egy bokor tövébe, betakarta a köpenyével, majd elindult a barakkok irányába. A tábor kapujánál egy nagydarab, fekete katona unottan végighallgatta, amint minden angol tudását összeszedve elmakogta jövetele célját, majd egy csomag rágógumit nyújtott át neki vigyorogva, s megmutatta, hol kell jelentkeznie.
– Prisoner of war – írta be az altiszt a parancsnokságon a neve után egy gyűrött űrlapra. – Egy hadifogolynak Szibériához képest ez itt maga a paradicsom.

Félóra múlva, amikor a tábori kórház terepjáróján kimentek az apja után, már sehol sem találták. Mintha a föld nyelte volna el, dulakodásnak, menekülésnek azonban nyoma sem volt. Csak a dögcédulája maradt utána. Az adatait tartalmazó alumíniumkapszula ott fénylett pár lépésnyire a rögtönzött fekhelytől a száraz falevelek között.

– Szálljon már föl! Mire vár, jóember?! – kiáltott rá valaki. – Na, gyerünk!A vöröskeresztes dzsip s a körülötte cigarettázó amerikai katonák látványafüstként foszlott szét előtte, s ő ott találta magát újból a kihalt fennsík peremén,a korhadt facsonkok felől örvénylő szélben. Káprázó szemmel nézte az út szélén álló rozoga Kárpátiát.– Igyekezzen, az Isten szerelmére, nem várhatok itt egész nap magára – gesztikulált hevesen a leeresztett ablakon keresztül a nagydarab sofőr. – Már rég ott kellene lennie az Elízium Panzióban.A név hallatára végre teljesen magához tért, és a sofőr szőrös kezébe fogózkodva, felkapaszkodott a vezetőfülkébe.
– Nagyon sajnálom, hogy megvárakoztattam – magyarázta a sofőr –, de volt még egy másik fuvarom is.
– Azt hittem, a busz visz el odáig – válaszolta. – Ha olyan nagyra tartja magát ez a cég, jobban is vigyázhatna a részletekre.
– Sajnos, a busz nem tud arrafelé közlekedni – bökött tömpe mutatóujjával a völgy irányába a sofőr. – Ezt az utat még a rómaiak építették, cirka kétezer éve, s ráférne már egy kis javítás. Sokat kell még fejlődnie ennek a vidéknek, hogy utolérje az Uniót alapító országokat. Nekem elhiheti, uram, én gyakran járok arrafelé.
Az Elízium Panzió csak egy kis szigete a nyugati kultúrának – dörmögte, és begyújtotta a motort. A Kárpátia rákanyarodott az agyagos lejtőre, ő pedig megint csak tüntetően elfordította a fejét, és kifelé bámult az ablakon, mint azon az elegáns autóbuszon, mely jobb élet után sóvárgó utasaival már messzire járt tőlük. Útközben már csak egyszer szólalt meg, amikor úgy másfél órával később a völgyből kivezető erdei úton elhagyták az évszázados fák opálos fénytörésében tétován várakozó lányt.

Az erdőből kiérve szelíden hullámzó dombok között haladtak tovább. Fölöttük vakítóan ragyogtak az ég kifeszített vitorlái. Itt-ott lapos tetejű, téglalap alakú, kifakult színű házakat pillantott meg virágba borult gyümölcsfák és zölden virító szőlőlugasok között. Itáliai képeslapokon látni ilyent.Mielőtt megkérdezhette volna, hogy hol járnak, egy keskeny bekötőútnál megálltak.

– Megérkezett, uram – fordult feléje a sofőr. – Ez a gyalogút vezet az Elízium Panzióhoz.

Körülötte mindenfelé tücskök cirpeltek a beláthatatlan mezőn, s amint az enyhe emelkedőn felfelé tartott, forró szél perzselte végig a bőrét, mintha egy láthatatlan kemence ajtaját nyitották volna ki a közelében.

A Kárpátia vezetőjének igaza volt: egy kanyarulat után elébe tűnt az ezüstös levelű bokrokkal szegélyezett, kőoszlopos kapu. Egy antikváriumi útikalauzban látott ehhez hasonlót, valami ódon déli kastély bejáratát, ahol, ha hinni lehetett a mellékelt szövegnek, a falakon kívül tajtékzó világ veszedelmeit semmibe véve, kifinomult ízlésű arisztokrata hölgyek és urak hancúroztak a vérszínű selymekkel bélelt, illatos budoárokban. A négyszögletű oszlopokat díszítő faragások felületeit az idő lemarta, csak itt-ott látszott rajtuk valami elmosódott figura: angyal vagy ördög, dülledt szemű szörnyetegfej. A jobboldali kőtömb tetején fedeles áldozati kehelyre emlékeztető kicsorbult kőserleg állott. Amint közelebb lépett a félig nyitott kovácsoltvas kapuszárnyakhoz, megpillantotta a kamerát. A feketén fénylő üvegszem egyenesen ráirányult.
–Megérkeztem – nézett az élettelen pupillába, mintha csak a sofőr szavait erősítette volna meg, majd belépett a kapun.

A keskeny, poros mezei út színes kavicsokkal felszórt sétányban folytatódott, melyet kétfelől sűrűn ültetett ciprusok sora övezett. Százméternyire tőle, a sétány végén emeletes ház magasodott, homlokzatán szemkápráztatóan csillogott az Elízium Panzió felirat. Az épület láttán elbizonytalanodott. Valami kórházfélére gondolt, rideg, salétromfoltos háztömbre, hályogos ablakszemekkel, vaspántos ajtóval, amilyen a városukban volt. Ez itt vakítóan fehér falaival, csillámló ablakaival, aranycirádás üvegajtajával és széles márványlépcsőivel inkább ötcsillagos szállodának látszott,
ahol kedvére elidőzhet a hosszú utazástól elcsigázott, felüdülésre vágyó vándor.

– Már vártuk, uram – hajolt meg szertartásosan az előcsarnok feketére lakkozott pultjánál az egyenruhás alkalmazott. – Reméljük, jól utazott.

Miután kitöltötte a bejelentkezési űrlapot, egy lila libériás komornyik felkísérte a harmadik emeleti lakosztályába. A fényűzően berendezett kétszobás apartman ablakai a platánfás parkra néztek. Eddig csak filmen látott ilyen gondosan nyírt gyepet, ennyire szabályosan megtervezett sétányokat. Az évszázados faóriások között árnyalakok bolyongtak a szemkápráztató fényességben. Közelebb lépett az ablakhoz. Valahol a közelben egy dal szólt alig hallhatóan. Mintha hűs, láthatatlan szárnyak érintették volna meg kiszáradt arcát, önfeledten adta át magát az ismeretlen énekből feléje áramló varázslatnak.

– Ha kedve van hozzá, ön is lemehet sétálni – szólalt meg a háta mögött tapintatosan a komornyik. – Előbb azonban keresse föl az igazgató urat, tudja, a formaságok miatt. Az irodája ott van az első emeleten – húzta be maga mögött halkan az ajtót.

Az idő hirtelen elveszítette jelentőségét. Már nem kellett hajtania, hogy le ne maradjon valamiről, mint évtizedeken keresztül, amikor feljebbvalói utasításaira elsőként ugrott az előléptetés, a fizetésemelés vagy a kedvezményes szakszervezeti üdülés reményében. Az ablak előtti karosszékbe ereszkedett, és miközben megbabonázottan hallgatta az érzelmes dalt, tekintete messzire kalandozott – túl a láthatáron félkörívben húzódó sziklás dombokon, a távolban rejtőző udvarházig, amelyről azt hitte, soha nem fogja már viszontlátni az életben.

Mikor a vonat ablakából végre megpillantotta a földszintes, beüvegezett teraszú kúriát, mintha lepergett volna róla a fronton és a bajorországi amerikai fogolytáborban eltöltött öt esztendő. Hányszor gondolt erre a házra a fogság idején! Miközben romeltakarításra vezényelték ki őket München szétlőtt belvárosába, mind csak az járt az eszében, hogy bombatalálat érte, vagy az ellenség felgyújtotta. Gyakran álmodta azt, hogy a porig égett szülőház helyén bolyong bokáig érő hamuban, s a levegőben szitáló forró korom letörölhetetlenül a bőréhez tapad, a tüdejébe hatol,
hogy már lélegzeni sem tud tőle. Ilyenkor verejtéktől csatakosan, levegő után kapkodva riadt föl a priccsen, s hosszú percekig nem mert az arcához nyúlni, attól rettegve, hogy a koromszemcsék ott maradtak rajta.

Szerencsére az épület túlélte a háborús pusztítást. S bár falai megfakultak, és a frontra néző ablakai mind egy szálig be voltak törve, látványától mégis a megérkezés jóleső izgalma áradt szét benne.Már egészen közel járt hozzá, amikor észrevette az udvarban veszteglő ponyvás teherautót. Két fekete bőrkabátos férfi éppen a könyvtárszoba szekreterjét dobta föl a raktérbe.

– Államvédelmi rendőrség – reccsent rá a magasabbik, amikor odaért elébük.
– Igazolja magát!
Reszkető kézzel, szótlanul nyújtotta át a papírjait.
– Amerikai hadifogság – vizsgálgatta az igazolványait gyanakvó arccal a férfi.
– Miközben maga azoknak a rohadt imperialistáknak a vendégszeretetét élvezte, itthon győzedelmeskedett a nép akarata. Hazánkban többé már nincs helye kizsákmányolásnak! Minden öntudatos embernek részt kell vennie napfényes jövőnk, a kommunizmus építésében! – harsogta ellentmondást nem tűrően.
– Egységben az erő! – kontrázott a társa, egy középtermetű, csapzott hajú, szögletes arcú alak. – Csírájában kell elfojtani minden népellenes szándékot!
– Ahogy mondja, őrnagy elvtárs – bólogatott buzgón a másik. – Magának pedig pontosan negyedórája van, hogy összecsomagoljon. Öt kiló személyes holmit vihet magával a városban kijelölt, új lakhelyére, egy dekával sem többet. Érti?!
Ebből a dölyfös udvarházból pedig iskolát csinálunk a dolgozó parasztság gyermekei számára.

Miközben beszélgettek, néhány tányérsapkás, géppisztolyos alak szállingózott elő a házból, és kétoldalt felsorakozott. Ott volt közöttük Tódor is, a birtok adminisztrátora, akire az apja a házat bízta, mielőtt kimentek volna a frontra.

– Remélem, nem bánta meg a fiatalúr, hogy hazajött – vigyorgott rá sunyin, tömpe mutatóujjával a fegyver ravaszán babrálva. – Végre eljött a szegény emberek ideje is.

Bent a házban iszonyú felfordulás fogadta, az előszoba terrakotta-padlózatát feltörték, a nappali festményeit cafatokra szaggatták, a bútorok nagy részének nyoma veszett. Így végezte az almárium és az ebédlő tizenkét személyes ovális asztala is. Hasonló látvány fogadta a konyhában: a magas üveges szekrény ajtaját bezúzták, dédanyja féltve őrzött százéves sèvres-i porcelánkészlete pedig darabokra törve szanaszét hevert a földön. Egyedül a rózsás levesestál maradt épen, ott bűzlött a kályha mellett – tele ürülékkel. Nagy pusztítást végeztek a könyvtárszobában is: a négy bőrkanapét fölhasogatták, a könyveket pedig széttépték, és egy részükből tüzet gyújtottak a szoba közepén. Néhány elszenesedett borítólap még ott feketéllett a hamurakáson.

– Az apja gyakran mondogatta, hogy egy jó könyv fölmelegíti az embert – röhögött föl a háta mögött Tódor. – A hajnali hidegekben Jókaival és Mikszáthtal melegedtünk.

Ha akkor szembeszállt volna azzal a fegyveres gazemberrel, talán értelmet nyerhetett volna a halála, a józan esze azonban azt súgta neki ott, a lepusztult könyvtárszobában, hogy a túlélés érdekében sodródjék tovább a történelem kanálisában. Így aztán pontosan 14 perc és 25 másodperc múltán, ezt az őrnagytól tudta meg, aki a bejárati ajtónál a dédapja elorzott ezüst zsebóráján mérte vigyorogva az időt, örökre kilépett a szülői házból. A sebtében magával vitt holmikat inkább nosztalgiából, mintsem jól meghatározott céllal válogatta össze. Közöttük volt egy T A monogramos damasztkendő, halott édesanyja fehér muszlinruhás lánykori fényképe és egy darab abból a könnycsepp formájú borotválkozó-tükörből, amelyet az apja hozott Velencéből, amikor a vásárhelyi gimnázium végzős diákjaként osztálykirándulásra vitték abba a szépséges vízi útvesztőbe, ahová ő is eljuthatott volna, ha nem tör ki közben a háború.

Új lakhelye a Kuvar utcában volt, diákkori városának keleti oldalán, és csak a legnagyobb jóindulattal lehetett háznak nevezni.Megroggyant, kékre festett épület volt, alacsony mennyezetű szoba-konyha, néhány rozoga bútorral, a padlózat kilazult deszkái közé fölszivárgott a pinceüreg dohos, alvilági sötétsége. A szomszédos házban lakott Hanna. Őt is kitelepítették, a nagyapjával lakott együtt abban a vályogfalú odúban. A lányt egy évvel azelőtt rúgták ki a Tanítóképzőből. Utolsó éves volt, már csak néhány hónap választotta el a diplomaszerzéstől, az iskola vezetősége azonban nem kegyelmezett neki. A nagyapja volt az oka mindennek. A városszerte ismert idős kereskedő családja odaveszett Dachauban, kivéve Hannát, aki a klarisszák kolostorában vészelte át azokat a rettegéssel teli éveket. Weisz bácsi valószínűleg meghibbant a lelki és testi megpróbáltatások következtében, legalábbis ezt hozta fel Hanna nagyapja védelmére. Az öreg ugyanis egyszer csak azzal állt elő, hogy semmit sem változott a világ, csak éppen más jelmezbe bújt a hatalom. Kurva fasiszták, támadt rá a kommunista aktivistákra, amikor azok az új rendszer tökéletességét bizonygatták a Városháza vörös zászlókkal teletűzdelt dísztermében összeterelt emberek előtt. Talán valahogy el lehetett volna simítani az ügyet,Weisz bácsi ugyanis nagy népszerűségnek örvendett a lakosság körében, amikor azonban a frissen kihelyezett szekus parancsnoknak a Fényes vendéglő előtt nyíltan a szemébe mondta, hogy ártatlan emberek százainak a vére tapad a kezéhez, betelt a pohár. Előbb hét év szigorított börtönbüntetésre ítélték rendszerellenes izgatás miatt, ám valahogy kiszivárgott az országból letartóztatásának a híre,
s külföldi nyomásra – megromlott egészségi állapotára való tekintettel – néhány hónap múlva házi őrizetre változtatták az ítéletet. Az öregembert azonban nem hatotta meg a hatalom könyörületessége, s továbbra is kitartott amellett, hogy a világtörténelem egyik leggyalázatosabb csalásáról van szó. Azok a szarháziak a horogkeresztet egyszerűen vörös csillagra cserélték, ismételgette eszelősen, amikor rájött a roham, ő csak tudja, hiszen találkozott már velük azelőtt is. Ilyenkor Hanna, ha nem szünetelt éppen az áramszolgáltatás, maximális hangerőre állította a rozoga rádiót, hogy ne hallhassák nagyapja szitkozódásait.

– Szegény nagyapa – panaszolta neki, amikor a romos házak között kanyargó, agyagos sikátorban összetalálkoztak. – Már mindent egybelát. Állandóan azt hajtogatja, hogy az egész ország egy nagy koncentrációs tábor, s az álruhás gazemberektől soha többé nem fogunk megszabadulni. Azt hiszem, már csak ezek a szavak éltetik, mert különben felkelni is alig van ereje.

Figyelmesen hallgatta Hannát, s észre sem vette, mikor lett szerelmes a lányba. Amikor vele volt, elhalványult körülötte a világ. Csak az arcát látta ilyenkor, a rövid, bronzfényű haj keretezte, már-már áttetszően finom vonásokat, a delejesen fénylő, nagy zöldeskék szemeket, a tucatnyi szeplőt, melyek megérintésekor azelőtt soha nem érzett gyengédség kerítette hatalmába.

Hanna akkor már több hónapja a készruhagyárban dolgozott. Őt érkezése után a munkaelosztó hivataltól a ládagyárba irányították, ahol napi nyolc órán keresztül furnérlemezeket szegezett össze. Éjjelente gyakran riadt föl a fejében tompán visszhangzó kalapácsütésekre, s az ágyon összekuporodva, rettegve várta, hogy végre elnémuljanak. Ha nincs Hanna, valószínűleg megőrült volna. A lány halk, hívogató hangja, megnyugtató határozottsága azonban mindig visszavezette a téboly semmibe vesző pereméről kettejük biztonságos világába. Egy idő után már nem hiányzott a régi udvarház sem, s ha néha a szülőfaluján keresztül vezetett az útja, már nem nyilallt a szívébe, amikor megpillantotta az iskolává átalakított, omladozó épületet.

Az volt élete legboldogabb időszaka. Mintha a végzet Hannával kárpótolta volna minden veszteségéért.

Estefelé, ha csak tehették, egymásba kapaszkodva andalogtak a Kossuth utca mézillatú hársfalombjai alatt, vagy felkapaszkodtak az Őrkő tetejére, a kerek, fehérre meszelt kápolnához, ami a hagyomány szerint egy idegen eredetű család nyughelye volt, a Kornisoké, akikről utcát neveztek el a vár oldalában. Diákkorában elkerülték a figyelmét az efféle helyi érdekességek, Hanna azonban személyesen is ismerte az utolsó Kornist, aki gyakran megfordult nagyapja szombatfalvi üzletében.

– Dánielnek hívták, de ne kérdezd, hogy nézett ki – suttogta megilletődve, mintha valami titkot árult volna el, amikor először mentek föl együtt a város fölött magasodó domb kopár tetejére. – A háború előtt halt meg valami ismeretlen betegségben. Később, amikor a kolostorba kerültem, az idősebb apácák borzongva vetettek keresztet, valahányszor a neve szóba került. A gyűrűjét azonban még mindig magam előtt látom… – hajtotta tűnődve a vállára a fejét az ezüstösen szitáló holdfényben. – Hatalmas arany pecsétgyűrű volt, amilyeneket manapság már csak múzeumokban látni.Monogram helyett egy farkába harapó kígyót véstek beléje. Talán azért nem tudom az arcát felidézni, mert az az aranykígyó mindig elvonta róla a figyelmem.

– Felejtsd el azt a gyűrűt – csókolta meg a lányt. – A szerelemnél nincs szebb és titokzatosabb csoda a világon.
Az öreg Weisz, mintha csak könnyíteni akart volna a helyzetükön, még azon a nyáron meghalt. Amikor ütött az utolsó órája, Hanna áthívta. Először látta ijedtnek a lányt, amióta megismerte. Ott álltak egymás kezébe kapaszkodva a cellányi, kormos mennyezetű helyiségben, és fogalmuk sem volt, miképpen lehetnének a haldokló segítségére.
– Nekem már nem árthat senki – hörögte a keskeny fekhelyen hánykolódó vénember. – Ti azonban vigyázzatok, mert ezek a szarháziak képesek már a lélek likvidálására is…
– Nyugodjál meg, nagyapa – simogatta meg a haldokló verejtéktől csatakos homlokát Hanna. – Nem tesz jót, ha felizgatod magad.
– Végállomás... – fordult feléjük a vénember hályogos tekintettel, s utolsót rándult a rozoga ágyon.

A temetés után nemsokára feleségül vette Hannát. Pár hónappal később egy orvosi vizsgálat során megállapították, hogy Hannának nem lehet gyereke, mégis éveken át nem tudott betelni vele, s így észre sem vette, hogy lassan változni kezdett körülöttük a világ. Csak akkor figyelt föl erre, amikor a gyár szakszervezeti vezetője közölte vele, visszavonták a kényszerlakhelyre vonatkozó rendeletet, s egy kényelmesebb lakást fognak kiutalni számukra.
– A vezetőség értékeli a munkáját – közölte vele kenetteljes hangon a döntést.
– Örömmel tapasztaltuk, hogy sikerült beilleszkednie a munkaközösségbe. Végül is nem tehet arról, hogy osztályidegen családba született. Maga törekvő, tanulékony ember, ha a józan eszére hallgat, még sokra viheti az életben.

Így költöztek a Sziget utca 26. szám alatti kétszobás lakásba. Sok időbe telt, míg olyan lett az otthonuk, amilyennek Hanna elképzelte. A Kuvar utcából áthurcolt, rozoga bútorokat fokozatosan újakra cserélték. Hosszú lejáratú részletre vásárolták meg a tükrös ajtajú ruhásszekrényt, a kerek ebédlőasztalt a négy karosszékkel, a tengeri fűvel kitömött rekamiét, amelyen – az eladó tréfás figyelmeztetése szerint – álmában távoli tengerek hullámverését hallhatja, ha igazán boldog az ember.

Mire a végére értek, döbbenten észlelte, hogy Hanna megváltozott. Mintha maszkká keményedett volna az arca, nagy zöldeskék szemeiben pedig tompa fénnyé fakult a delejes ragyogás, és kánikula idején is gyakran panaszkodott arra, hogy fázik. Mintha jeges szél fújna a csontjaimban, ismételgette ilyenkor, a kanapé sarkában összekuporodva. Talán még visszafordítható lett volna e vészjósló folyamat, akkoriban azonban inkább a munkahelyi problémáikkal voltak elfoglalva. Őt különféle tanfolyamokra küldözgették: előbb csoportfelelős lett, majd minőségi ellenőr a gyár új részlegén.

Hanna közben leérettségizett az estiben, s titkárnőként alkalmazták a szomszédos falu iskolájában. Aztán sokáig, mintha megfeledkezett volna róluk a végzet, semmi különös sem történt velük, ő pedig az öregedés természetes jeleiként könyvelte el a feleségében végbement változásokat, amelyek ellen semmit sem tehet az ember. Szinte egyszerre mentek nyugdíjba, s úgy tűnt, megpróbáltatásokkal teli ifjúságuk után békés, elégedett öregkor vár rájuk. Hanna reggelente, pontban kilenc órakor elegánsan megterítette az asztalt, mintha minden újabb nap kezdete különleges ünnep eljövetelét jelentette volna számukra, s az együtt elköltött reggelik bensőséges szertartása az örökkévalóság illúziójával ajándékozta meg őket. Ezt az érzést a körülöttük végbement változások sem zavarták meg. A televízión keresztül követték 1989 decemberének véres eseményeit, később pedig csendesen egymásra mosolyogtak, valahányszor meghallották, amint a múlt rendszer valamelyik nagyszájú kommunistája harsány hangon hirdeti a kapitalizmus előnyeit.

Egy esztendővel ezelőtt, a házassági évfordulójukon következett be a katasztrófa. Néhány percet volt csak távol aznap, a szomszédos virágüzletbe ugrott le az évfordulós rózsacsokorért, s amikor visszatért, a felesége ott feküdt a konyha kövezetén. Lábai, mint zsinórral összefűzött bábunak, furcsán ki voltak fordulva, szája
sarkából vér szivárgott a földre.

– Kettős combnyaktörés – emelte a röntgenfelvételt a fény felé egy fehér köpenyes férfi a kórház félhomályos folyosóján.
Dermedten nézte a nedvesen csillogó celluloidlemezt, a sötét felületen szürkésen derengő pálcikányi csontok lenyomatát, és nem mert megszólalni, mintha a hallgatással halogatni tudta volna az elkerülhetetlen bekövetkezését.
– Nyugodjon meg, bár súlyos, nem életveszélyes a felesége sérülése. Sajnos, idősebb korban elég gyakori az efféle baleset – tette a vállára vigasztalóan a kezét a másik. – Még ezen a héten meg fogják műteni.

Később, amikor beengedték a kórterembe, Hanna már aludt.Miközben a mozdulatlanná dermedt, öntudatlan asszonyt figyelte, az járt az eszében, hogy nélküle nincs semmi értelme az életének.

A törött csontokat másnap összeszegezték, amikor azonban át akarta adni a borítékot az orvosnak, az zavartan hárította el a hálapénzt.

– Valamit még el kell mondanom magának – babrált papírjai között, mintha valami perdöntő bizonyíték után kutatna, amivel mindent meg lehetne magyarázni.
– A szövettani vizsgálatok eredményével kapcsolatban...
– Nem fog összeforrni a csontja? – nyögte ki minden erejét összeszedve, csakhogy mondjon valamit.
– A felesége gyógyíthatatlan beteg, hamarosan meg fog halni…– nézett rá tétován iratai közül az orvos. – Sajnálom, hogy ezt most kell a tudomására hoznom, a sikeres műtét után.
– Ő tudja? – hallotta valahonnan nagyon távolról a hangját.
– Már harmadik éve – bólintott az orvos –, de nem akarta, hogy maga is tudomást szerezzen róla. Mostantól azonban minden megváltozott, magának kell majd a gondját viselnie. Legyen türelmes hozzá, teljesítse a kívánságait. Könnyítse meg, amennyire csak lehet azt a pár hetet, ami még hátravan – hajolt újból a papírjai fölé.

Hanna alig várta már, hogy otthon legyen. Azon a délelőttön, amikor hazavitték, végig arról beszélt a mentőautóban, mennyire örvend annak, hogy megérhette ezt a napot.

Tündöklő júniusi idő volt. A szemkápráztató fényességben már-már áttetszővé finomult körülöttük a világ, egyedül a Hanna beesett arca komorlott kihűlt kráterként abban a földöntúli ragyogásban. Amikor a mentőről leemelték a hordágyat, a langyos szél belekapott fénytelen, töredezett végű hajfürtjeibe, s az illatos nyári levegőbe valami émelyítő, édeskés szag keveredett.

A nagyobbik szobában ágyazott meg neki a tengeri fűvel kitömött rekamién. Hiába fogadkozott azonban magában, hogy egyedül is boldogulni fog, már az első nap kiderült, hogy képtelen ellátni a feladatát. Így aztán a szomszédasszony segítségére szorult, aki naponta cserélgette az ágyneműt, ágytálazta, mosdatta és tisztába tette Hannát, miközben ő könnybe lábadt szemmel, hányingerével küszködve, tehetetlenül téblábolt körülötte a feldúlt szobában. Hanna állapota napról napra romlott, már szó sem volt békés, méltóságteljes meghalásról. Egyre gyakrabban beszélt félre, a nagyapját szólongatta ilyenkor, vagy nyűgös, kislányos hangon a klarisszákkal veszekedett.Ő pedig csak ült némán, magába roskadva a rozoga rekamié mellett, felesége forró, fonnyadt kezét a tenyerében tartva, s ha már nem bírta tovább, kölnis vízzel törölgette Hanna kiégett arcát, hogy valamiképpen ellensúlyozza a rothadó test elviselhetetlen bűzét. Az éjszakák a nappaloknál is rettenetesebbek voltak. Távoli tengerek zúgása helyett még álmában is hallani vélte ilyenkor Hanna halálkönnyűvé zsugorodott testének hánykolódását a rekamié elnyűtt rugózatán. Egy idő után a legerősebb fájdalomcsillapítók sem hatottak már, s a morfium-injekciókat beadó ápolónő tehetetlenül tárta szét a kezét, amikor valami hatékonyabb szerért könyörgött nála.

– Most már hamarosan a végére ér – mondta neki egyszer vigasztalásképpen, még a nyár elején. – Ez ellen nem tehetünk semmit, uram. Mindenkinek pontosan kiporciózták a maga szenvedésadagját.

Az orvos és az ápolónő azonban tévedett, vagy ami még ennél is rosszabb, szánalomból hazudtak neki: Hanna három hónappal szenvedett többet, mint ahogy kiszámították, anélkül, hogy ő megrövidíthette volna hiábavaló gyötrelmeit.

Azon az októberi hajnalon kusza, nyugtalan álmából szokatlan csöndre riadt föl karosszékében. Tekintetével rögtön Hannát kereste: a félhomályban valószerűtlenül nagynak látta a fehér lepedővel bevont rekamiét, Hanna ott feküdt a szélén, az oldalára fordulva, mint egy hajótörött, akit partra vetettek a hullámok. Amikor megérintette az arcát, már hideg volt. Hányszor elképzelte már ezt a pillanatot, amióta felfedték előtte az igazságot, s azt gondolta ilyenkor, hogy a fájdalomtól eszét veszti majd. Őrjítő gyötrelem helyett azonban bénító zsibbadtságot érzett. Csak ült magatehetetlenül a széken, Hanna kezét a kezében tartva, s képtelen volt levenni a szemét felesége kisimult, fehérmárvány arcáról.

– Rosszul érzi magát, uram? – érintette meg a vállát diszkréten egy kéz.
A lila libériás komornyik volt. Ott állt a háta mögött tapintatosan várakozva.
– Maga az – nézett rá zavarodottan, mintha kilesték volna féltve őrzött titkát.
– Sajnálom, hogy megvárakoztattam az igazgató urat – tápászkodott föl aztán a székről.
– Ne aggódjon, őt a nap bármely órájában elérheti, uram. Jöjjön, lekísérem hozzá – nyitotta ki előtte a komornyik előzékenyen az ajtót.

A folyosón diszkrét csend volt.Mintha csak egy különleges hétvégi party vendége lennék, gondolta, szeme sarkából az árnyként haladó komornyikot figyelve. Minden olyan valószerűtlennek tűnt körülötte: a kétfelől sorakozó krémszínű, számozott ajtók, a virágmintás bordó tapéta a falon, a feje fölött fényes láncokon függő csillárok kristályfürtjei és a mohaszerűen süppedő méregzöld moketta a lába alatt. Itt minden más volt, mint amilyennek a halált megismerte. Ennek a fényűző eleganciának és csábító rafinériának semmi köze sem volt az émelyítő orvosságszaghoz és a szétbomló testek kipárolgásához, a megváltás nélküli megalázó szenvedéshez és a gyötrelmet szemlélő hozzátartozók tehetetlenségéhez.

Az igazgató középkorú, kopaszodó, szemüveges emberke volt. Egy dossziékkal megrakott, faragott íróasztalnál ült a bíborszínű kárpittal bevont, antik bútorokkal telezsúfolt szalon túlsó felében.
– Már vártuk önt – bólogatott mintegy önmagának helyeselve. – Még tegnap átnéztem a dossziéját.
– A dossziémat? – visszhangozta értetlenül.
– Igen, a teljes iratcsomóját. Mi semmit sem bízunk a véletlenre – rebbent meg az igazgató szemhéja. – Nekünk kutya kötelességünk minden célirányos információt beszerezni az ügyfeleinkről, aminthogy nekik is ismerniük kell intézményünk nemes célkitűzéseit és működési szabályzatát, mielőtt elszánnák magukat a végső lépés megtételére. Bevezetésként engedje meg, hogy néhány szót ejtsek az Elízium Panzióról – dőlt hátra kényelmes karosszékében, rövid hatásszünetet tartva.

– Méltóan élni, és méltóan meghalni, ez a mi jelszavunk – jelentette ki aztán ünnepélyesen.
– A kegyes halál gondolata nem új keletű kultúránkban. Bölcs, felvilágosult orvosok már régen is gyakorolták titokban, gyógyíthatatlan betegek esetében, amikor az élet meghosszabbítása csak fölösleges szenvedésekkel járt volna – folytatta lassan, tanárosan tagolva a szavakat. – Pár évtizede aztán több országban is legalizálták. Svájcban például 1942 óta engedélyezett az eutanázia sajátos változatának számító asszisztált öngyilkosság. A törvény lehetővé teszi ott a menthetetlen betegek számára, hogy méltó módon fejezhessék be az életüket. Pár éve az engedély
kiterjedt az akut lelki nyavalyákban szenvedőkre és a szorongásos, állandó halálfélelemben élőkre is. A klinikára bejelentkező pácienst előbb alaposan kivizsgálja az orvos. Ő dönti el, hogy valóban visszafordíthatatlan egészségi állapotról van-e szó. Ugyanakkor lelkileg is ellenőrzik a beteget, mivel mások segítsége nélkül, önként kell majd kiinnia a méregpoharat. Csak akkor szolgálhatja fel neki a nővér a halálos koktélt, ha minden megfelel a szigorú előírásoknak. Az öngyilkossági rituálén szemtanúknak is részt kell venniük. Többnyire egy orvos és egy jogász nézi végig a jelenetet, melyet egy videokamera rögzít. Ez azért van, hogy a rendőrség ellenőrizhesse, előírásszerűen történt-e minden. Az évek során megnőtt az érdeklődés az efféle klinikák iránt, mivel egyre több halálos beteg gondolja úgy, hogy jobb emberi módon kevesebbet élni, mint valamivel többet embertelen kínok közepette. Mi, az Elízium Panzió megálmodói, egy forradalmian új szolgáltatást ajánlunk ügyfeleink számára – mutatott diadalmasan az asztalán tornyosuló dossziékra. – Nem csupán arról van szó, hogy a hagyományos klinikák betegségre emlékeztető, személytelen kórházi környezete helyett ötcsillagos panziót bocsátunk a kliensünk rendelkezésére, ahol megbecsült vendégként érezheti magát, hanem főleg arról, hogy a meghalni szándékozó szorongás nélkül, örömmel hagyhassa itt ezt az árnyékvilágot. A hőn áhított cél, a minden másnál kecsegtetőbb végkifejlet utáni vágyakozás a kultúra ősi tartozéka, ott van minden ember lelkében, még ha nem is tud róla – magyarázta ájtatos hangon. – Minden nép képzeletvilágában, minden vallásban van egy hely vagy egy állapot, amely az örök emberi reménykedés megtestesítője. A keresztényeknél mennyország, a mohamedánoknál paradicsom, a buddhistáknál nirvána. Mind ugyanaz, uram: a bizonytalanságot eloszlatni akaró vigasztalás. A legelső az ókori görögöknél volt: az üdvözült lelkek világ szélén található tökéletes hona. Elíziumi mezőknek nevezték, s a jó öreg Homérosz írta le az Odüsszeiában. „Hol a legkönnyebb lét várja a földi lakókat, hó nem esik, viharok sose dúlnak…” – deklinálta semmibe révedő tekintettel. – Tőle vettük az ötletet a panzió névadásakor – nézett rá büszkén mosolyogva. – Nálunk azonban, mint már említettem, nem a létezés, hanem a meghalás öröméről van szó. Mert úgy tudja meg, uram, hogy az élet egyetlen nyilvánvaló és kétségbevonhatatlan tulajdonsága a meghalás!

– Örömmel halni meg?! – ingatta a fejét kételkedve. – Már megbocsásson, de ez képtelenség. Egyszerűen ellentétes az emberi természettel.Még a legelszántabbja is megretten az utolsó pillanatban.
– Honnan tudja? – rándult meg az igazgató szemöldöke. – Beszélt már valakivel akkor?
– Csak Isten értekezhet olyankor az emberrel – bicsaklott meg a hangja, s a kínok parázsló sodronyán vergődő Hannára gondolt. – Csak ő tudhatja, mi miért történik velünk.
– Gondolja? – mérte végig az igazgató, és mintha gúny villant volna a szemében.
– A székletüket és vizeletüket szabályozni képtelen emberi roncsok, a csövekkel teletűzdelt, élve szétrothadó szerencsétlenek maga szerint Isten mindentudásának, netán végtelen szeretetének a bizonyítékai?! És a legtöbb orvos – süvített fagyosan a hangja – belemegy ebbe a kegyetlen, képmutató játékba, s hivatását hangoztatva meghosszabbítja páciensei értelmetlen szenvedéseit. A hippokratészi eskü a fájdalom megszüntetéséről, a gyógyításról szól, nem pedig a kínok tartósításáról! Az a jól képzett hóhérok dolga – sziszegte közelebb hajolva. – Na, de hagyjuk ezt – váltott át hirtelen kenetteljes szólamra –, maga ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy miről van szó. Különben nem jött volna el hozzánk. Ami pedig Hannát illeti ebben a történetben…

– Mit tudnak maguk Hannáról?! – vágott közbe, s maga is elcsodálkozott hangja keménységén.
–Hogy a belőle áradó angyali fényesség elkápráztatta magát ifjúkorában – folytatta szelíden az igazgató, mintha nem is hallotta volna az ő ingerült közbeszólását.
– És a betegség által megtöretett testének bűze tavaly nyáron összekeveredett a virágzó hársfák szerelmes illatával. Hogy hosszú hónapokon keresztül tehetetlenül kellett néznie a haldoklását, mert még azt sem tudták megállapítani pontosan az orvosok, hogy mikor távozik az élők sorából, és a bűntudata vagy valamiféle szerencsétlen kozmikus egybeesés miatt – bár egy volt az ezerhez az esélye – magán is ugyanaz a végzetes kór hatalmasodott el, mint rajta. Hogy Hanna halála után a világ végére is elvergődött volna, csakhogy megszabadulhasson lakása fojtogató magányától. És céltalan bolyongásai során egy alkalommal a városból kimerészkedve, a Malom-ároknál sóváran bámulta a homályos víztükör fölött szálldosó szitakötőket, melyek irigylésre méltó könnyedséggel cikáznak át az életből az elmúlásba. Végül pedig – folytatta egy nagyobb lélegzetvétel után, mert igencsak kifogyott a szuszból tekervényes mondandója közben –, hogy nem akar úgy meghalni, mint Hanna, s ezért döntött hosszas mérlegelés után, hogy igénybe veszi panziónk osztályon felüli szolgáltatásait.

Döbbenten hallgatta az igazgató szavait. Azzal ugyan tisztában volt már hosszú évtizedek óta, hogy a világnak ezen a részén a mindenkori hatalom krónikus üldözési mániája miatt az embereket rendszerváltástól függetlenül állandó megfigyelés alatt tartják. Hogy elejtett szavaikat gondosan irattartókba gyűjtögetik, és mondataik mélyén minduntalan államellenes összeesküvések csírái után kutatnak. Eddig azonban meg sem fordult a fejében, hogy olyan fejlett technikára tesznek szert, amivel a lélek legeldugottabb rekeszeiben lapuló gondolatokat is képesek átvilágítani.

Olyanokat, amelyek meglétéről hosszú időn keresztül ő maga sem tudott semmi bizonyosat. Ha hamarabb rájött volna erre, talán fellázad, és valamiféle látványos balhét követ el, amilyenről fiatalon gyakran álmodozott, amikor még azt hitte, hogy rajta is múlhat a játékszabályok módosítása. Lázadás helyett azonban bénító rettegés áradt szét benne, majd hirtelen hihetetlenül megkönnyebbült. Még sohasem érezte magát ilyen felszabadultnak, mint most, amikor végleg megbizonyosodott végtelen kiszolgáltatottságáról.

Vajon mi lehet e pazar díszlet mögött, miféle titkokat takar az Elízium Panzió pompája, töprengett, és az íróasztal nagy művészi gonddal kifaragott tengeri kígyó- és medúzafejeire pillantott, mintha azoktól az üres szemű vízi szörnyektől várná a választ. Az igazgató meg csak beszélt, beszélt, egyre csak beszélt az örömteli elmúlásról; kenetteljes hangján az intézmény nagy találmányáról áradozott, a rossz halál legyőzésének általuk szabadalmaztatott, fantasztikusmódozatáról, aztán, amikor ő a szavak hálójába gabalyodva úgy érezte, hogy sohasem lesz már vége
ennek a dekadens dicshimnusznak, mintha csak végszóra, újból megjelent a lila libériás komornyik.

– A vacsora elkészült – jelentette be, szertartásosan meghajolva előttük.
– Jól van, Gábriel – bólintott elégedetten az igazgató. – Kísérd le az urat az ebédlőbe. Nekem még van némi elintéznivalóm – nézett rá bocsánatkérően, és leemelt egy dossziét az irathalom tetejéről.

A tágas teremben néhány vendég tartózkodott csupán. Ott ültek a frissen vasalt fehér damasztabrosszal letakart, aranyszegélyű porcelántányérokkal, karcsú kristálypoharakkal, míves ezüst evőeszközökkel és E P monogramos szalvétákkal megterített hosszú asztalnál, miközben két pincér könnyed eleganciával, mintha csak vizsgaelőadást tartana a kifinomult felszolgálás művészetéből, az ünnepi vacsorát tálalta föl. Ha nem ismerte volna már olyan jól ezeket a semmibe révedő tekinteteket, marionett-mozdulatokat, e széteső arcok kiszáradt árkaiban lapuló elűzhetetlen árnyékokat, joggal hihette volna, hogy egy előkelő társaság estélyére érkezett. Az eléje táruló látvány, a szánalmas emberi roncsok és a hivalkodó díszlet közti kiáltó ellentét azonban még neki is sok volt. Különösen az kavarta föl, ahogyan ezek a könnyű nyári ruhába öltözött szerencsétlenekmegpróbálták a gondtalan turista szerepét játszani. Utolsó vacsora egy ötcsillagos étteremben, miközben a Megváltó terepen tartózkodik, gondolta émelyegve, s a legszívesebben visszament volna a számára kijelölt lakosztályba valami különleges altatót kérve, mert az is kell hogy legyen itt, annyi szent, hogy a hátralevő időt mindent feledtető, mély, mákonyos álomban tölthesse el ezen a világon.

– Jöjjön, bizonyára megéhezett már a hosszú utazástól – ült le melléje egy magas, szikár, kiálló járomcsontú férfi. – Tudom, hogy így első látásra meghökkentő, amit lát. Én is így voltam vele, amikor idekerültem – karolta át a vállát bizalmasan, tömény alkoholszagot fújva az arcába. – Előételként különben salátát ajánlok. Egészen friss, ma délután szedték. Nekem elhiheti, a saját szememmel láttam.
–Maga mikor érkezett? – szólalt meg később, evés közben bizonytalanul, mert zavarta az ismeretlen tolakodó bizalmaskodása.
– Ezer bocsánat, még be sem mutatkoztam – szabadkozott mosolyogva a másik.
– Lukács doktor vagyok, a panzió főorvosa. Szólíthat azonban Luckynak is, mert nehéz és veszélyes szolgálat után helyeztek ebbe a mennyei környezetbe.
– Szóval maga fog engem átküldeni a másvilágra? – tette le villáját fegyelmezetten a hófehér abroszra.
– Hogy mondhat ilyent, kedves uram? – nézett rá a másik megbotránkozva, s nagyot húzott konyakos poharából. – Én csak a hivatásom gyakorlom. Különben sem úgy működik ez, ahogyan egy kívülálló elképzelné. Tudja mit?! – hajolt hozzá közelebb a másik. –Magyarázkodás helyett inkább meghívom, győződjön meg a saját szemével, hogy miről van szó. Ez azonban maradjon a mi kettőnk titka, mert szabályellenes, és nem szeretném, ha egy ilyen úri helyről kirúgnának – kacsintott rá. – Látja azt a szürke kosztümös, gyér hajú idős hölgyet ott, az asztal túlsó oldalán – halkította le a hangját. –Ma este tíz órakor fog távozni az élők sorából.

Az asszony, mintha csak a halálra szántak finom ösztönével megérezte volna hogy róla beszélnek, lassan feléjük fordította reszketeg fejét. Zavartan kapta el a tekintetét a ráncok rovátkolta, pergamensárga arcról.

– El sem tudja képzelni, hogy milyen gyönyörű nő volt ifjúkorában – sóhajtott föl az orvos a múltba merengve. – Szépségkirálynő szeretett volna lenni, vagy híres színésznő, de valahogy egyik sem jött össze. Na, de hagyjuk a fájó emlékeket, a jövő mindenért kárpótolhat. Kóstolja meg inkább ezt a tengeri sünt. Meglátja, milyen pompás, felejthetetlen íze van.

Amikor az orvos unszolására sikerült végre kettévágnia a gömbölyű, zöldes színű, nyálkás anyagot tartalmazó tengeri herkentyűt, émelyítő iszapbűz csapott az orrába. Úgy érezte, mintha futás közben arccal nedves fövenyre zuhant volna, minden pórusa megtelt azzal a förtelmes szaggal.

– Egy korty konyak ilyenkor csodákat tesz – tanácsolta együttérzően az orvos, rosszulléte láttán.
– Még csak az hiányozna – állt föl szédelegve az asztal mellől. – Azt hiszem, most visszavonulok, nem szeretnék a desszertek tetejére okádni.
– Semmi vész, rám mindig számíthat – emelte föl a kezét bizonytalanul az orvos.
– Holnap, azt hiszem, megfelel – mondta búcsúzásként, és kisietett az ebédlőből, nehogy az utolsó percben meggondolja magát.

Már sötét volt, mire fölért a lakosztályba. A nyitott ablakon át rozmaring illatú, hűs levegő áramlott a szobába.Még villanyt gyújtani sem volt ereje, odabotorkált a vetetlen ágyhoz, és ruhástól végigdőlt rajta. Félálomban mintha egy könnyű csónak ringatta volna, igazi lélekvesztő, s világos lepelbe burkolózott, testetlen alakok hajladoztak körülötte nesztelenül a holdfényben, aztán megpillantotta a felesége koporsóját. Négy kopott fekete posztóruhás, ragyás képű gyászhuszár vitte előtte az őszi pompába öltözött temetőkert sziklás ösvényén. Csupa fényesség volt ott minden, a bokrok és fák színes levelei füsttelen lánggal égtek a kristályosan áttetsző légben.

– Jöjjön, biztosan akarja látni – súgták a fülébe. – Ezt nem hagyhatja ki.
Riadtan ült föl az ágyon, s a föléje hajló árnyra meredt, aztán megkönnyebbülten fölsóhajtott: az orvos volt az. Szmokingban, vörös szegfűvel a kabátja gomblyukában, mintha lakodalomba készült volna.
– Jöjjön, most megtudhatja az Elízium Panzió titkát – ismételte meg alig hallhatóan, mintha attól tartana, hogy más is tudomást szerez róla.

Fásultan tűrte, hogy a karjánál fogva végigvezesse a folyosón, majd le a széles márványlépcsőkön a földszintre. Egy ajtóhoz értek, amelyen rózsaszínű betűkkel a Hozzátartozók felirat virított. Az orvos elővett egy apró kulcsot a zsebéből, megforgatta a zárban, és lassan, óvatosan lenyomta a kilincset.

– Siessen – tuszkolta be az ajtón. – Mindjárt elkezdődik. Innen mindent láthat, anélkül, hogy észrevennék.

A félhomályos helyiség egyik falát széles tükör borította. Alighogy belépett, az üveglap derengő felülete megvilágosodott, és mögötte fényűzően berendezett hálószoba tűnt föl. A selyempaplanos, égszínkék baldachinos ágy előtt, az álcázott tükör túlsó oldalán – karnyújtásnyira tőle – ott ült az öltözőasztalkánál, a falakra szerelt liliom formájú kristálylámpák kereszttüzében az ebédlőben látott idős hölgy. Mint a rendőrségen a tettesek azonosításakor, futott át rajta, miközben leereszkedett a legközelebbi székre. Vagy inkább egy kulturált kivégzésnél, pontosított azon nyomban, mintha számított volna bármit is, hogy mit gondol erről a képtelen helyzetről, ami illékony képzelődésekből, íme, megváltoztathatatlan valósággá változott, s amibe oly fortélyos módon keveredett bele, hogy már maga sem tudta, tényleg akarta-e vagy sem.

Haszontalan töprengésre azonban már nem maradt idő. Kitárult a szemközti szoba ajtaja, és belépett rajta egy őszülő halántékú, fehér köpenyes férfi, régimódi fekete bőrtáskával a kezében.

– Ezer bocsánat a késésért, asszonyom – mentegetőzött éneklő hangon, és táskáját az asztal szélére helyezte.
– Az irgalmas hóhér – mormogta ő az üveglap túlsó oldalán, a férfi hosszú, ápolt fehér kezére meredve.

A fehér köpenyes alak azonban méregfiola és fecskendő helyett – egy tapasztalt bűvész könnyed mozdulataival – ollót és fésűt, hajkefét és hajfestéket, hajsütő vasat és hajcsavarokat emelt ki a táskájából, egy békebeli hölgyfodrász kellékeit, majd sürögni-forogni kezdett magába roskadt kuncsaftja körül. Tüneményes gyorsasággal röpdösött a keze a vénasszony pókhálóhajú koponyáján, ollója villogva csattogott, fésűje ide-oda cikázott a meg-meglebbenő hajfoszlányokban, és közben be nem állt a szája. Hetet-havat összehordott, beszélt a Titanic hullámsírba süllyedésének iszonyatos éjszakájáról és a New York-i ikertornyok páratlan lerombolásának napjáról, a Halley-üstökös visszatéréséről és a századforduló álomszerű női divatjáról, híres dívák megbotránkoztató hálószobatitkairól és Szűz Mária menetrendszerű jelenéseiről egy elhagyatott, hegyi faluban. Minden egymás mellé került ebben a kortalan krónikában, hogy a tükör másik felén már ő maga sem tudta, mikor is van, és miközben a kijáratot kereste e ravaszul összerakott szavak útvesztőjében, a hölgyfodrász már el is készült remekművével: a kifakult, töredezett
hajfoszlányok helyén egészségesen fénylő, dús, szőke hajköltemény pompázott az idős hölgy fején, amitől a májfoltos, lefittyedt bőrű, csonttá aszott arc még rémisztőbbnek tűnt. Ekkor a bókolva elköszönő hölgyfodrász helyét két kozmetikusnő vette át, hogy helyreállítsák a halállal randevúra készülő asszony vonásait. Arcát gondosan lemosták, alapozókenőcsöt raktak rá, majd nekiláttak kifesteni. Munkájukhoz modellként azt a töredezett, megsárgult fényképet használták, amelyet az öregasszony a retiküljéből vett elő, s amely – jól láthatta az üveglapon keresztül – egy fehér fodros ruhát viselő fiatalasszonyt ábrázolt virágmintás paraván előtt, széles karimájú kalappal a fején, hosszú nyelű napernyővel a kezében. Ellentétben a hölgyfodrásszal, ők lassan dolgoztak, ám bármennyire is figyelt, képtelen volt követni az átváltozás folyamatát. Azt, hogy miképpen szépülhetett és fiatalodhatott meg a rút, elaggott arcbőr, hogyan lett a festékből a fényképen látható arccal hajszálpontosan megegyező hús-vér valóság. Aztán behozták a fotón látható ruhát vagy annak pontos mását. Valami furcsa szeméremérzet kerítette ekkor hatalmába, nem akarta látni ennek az asszonynak a lemeztelenített testét, így soha nem tudta meg, hogy mindenütt olyan ruganyos és gömbölyded volt-e, mint ahol a ruha fedetlenül hagyta az idomait. Csak a végeredményt láthatta: a szobában egyedül hagyott, gyönyörű fiatal nőt.

Nemsokára halk kopogtatás hallatszott a hálószoba ajtaján.
– Szabad – szólalt meg csengő hangon az asszony. – Elkészültem…
Kezében fehér borítékkal az orvos lépett ekkor a szobába.
– Asszonyom, az esti postával érkezett ez a küldemény – nyújtotta át mélyen meghajolva a levelet.
Az asszony felugrott a helyéről, remegő kézzel tépte föl az aranykeretes borítékot, és izgatottan olvasni kezdett, majd arca hirtelen felderült.
– Tudja, mióta várok erre a pillanatra? – mosolygott elbűvölően az orvosra. – Az áll ebben a levélben, hogy a zsűri helyesbítette döntését, én érdemeltem ki a szépségkirálynői címet.
– Álmaink csak akkor teljesülnek be, ha minden másról lemondunk cserében – bólogatott elismerően az orvos. – Gratulálok a sikeréhez, teljes mértékben megérdemelte, asszonyom. Ön a legtündéribb lény, akivel a sors valaha is összehozott. Mivel kívánja megünnepelni ezt a kivételes eseményt?
– Egy pohár jégbe hűtött, száraz francia pezsgőt kérek, ha lehetséges – szólalt meg némi töprengés után révedező hangon az asszony.
– Választása tökéletesen talál az alkalomhoz. Önnek, hölgyem, valóban kitűnő ízlése van – hajolt meg udvariasan az orvos. – Én magam gondoskodom arról, hogy minden megfelelő legyen – kacsintott rá cinkosan, és kisietett a szobából.

Az asszony várakozás közben újból és újból átfutotta a levelet, majd még mindig remegő kézzel a keblébe rejtette.
Mire az orvos a pezsgővel és a pohárral visszatért, már újból ott ült a helyén, az öltözőasztalnál – érintésnyi távolságra tőle –, leplezetlen boldogsággal szemlélve önmagát a rejtett tükör túlsó oldalán.

– Az egyik legjobb évjárat – csettintett elismerően az orvos, áhítattal emelve a fény felé a párás, pókhálós palackot, majd előírásszerűen kinyitotta, és szertartásos udvariassággal töltött az asszony leheletvékony pezsgőspoharába.

– A szépségre – dorombolta hízelgően, miközben az asszony szemét behunyva, élvezettel kortyolt az aranyfényű, habzó italba.
Aztán egyszeriben széttört a végtelennek képzelt ünnepi varázslat: a pohár kicsúszott az asszony kezéből, teste éles ívben megfeszült, majd hátrahanyatlott a karosszékben, ahol tündéri kecsességgel ült még az imént. Az orvos gyengéden karjába vette, a baldachinos ágyra fektette, fejét, mintha csak elszenderedett volna, óvatosan megigazította a fehér selyemvánkoson, majd letérdelt melléje, és apró tükröt tartott az orra alá. Sokáig maradt így, görnyedten, az élők halál előtti megilletődésével testtartásában. A kristálykelyhű lámpák kereszttüzében jól látszott, amint a keze meg-megremeg, mintha iszonyú nehéz lett volna azt a parányi, könnycsepp formájú tükördarabot tartani. Aztán lassan feltápászkodott, zsebre vágta a tükröt, leoltotta a villanyt, és csendben behúzta maga mögött az ajtót.

– Hát nem volt szép? – kérdezte később tőle, mielőtt a lakosztálya előtt elváltak volna. – Az igazgató irodájában már regisztrálták az adatokat, beírták a hölgy nevét a panzió életből eltávozott ügyfeleinek nagykönyvébe. Ez azonban már csak bürokrácia – legyintett lekicsinylően. – Papírmunka. A lényeg az, hogy a vendég az utolsó pillanatban megkapta mindazt, amitől az élet hosszú éveken át megfosztotta. Boldogságban halhatott meg, megalázó és hiábavaló szenvedés helyett. Meggyőződhetett róla a saját szemével!

– Illúzió volt csupán! – mondott ellen remegő hangon, mert még mindig a látottak hatása alatt volt. – Jól megkomponált hazugság, puszta színjáték.
– Gondolja?! – nézett rá most először ittléte óta szúrósan az orvos. – S ha mégis, akkor be kell ismernie, tisztelt uram, hogy az, amit a magafajta racionális ember illúziónak nevez, néha hitelesebb a valóságnál.

Bármennyire is igyekezett, az éjszaka hátralevő részében már nem jött álom a szemére. Csak forgolódott az összegyűrődött lepedőn, s a nyitott ablakon keresztül a hajnal érkezését leste. Már derengett keleten az égbolt, amikor a folyosó felől könnyű lépéseket hallott. Az ajtó halkan kinyílt, és valaki az ágyához lopakodott.

– Jöjjön, amíg nem késő – súgta egy lágyan simogató női hang a fülébe.

Amint felemelte a fejét, esőáztatta virágok illata lengte körül. A félhomályban lassan testet öltött alak láttán először nem akart hinni a szemének: az erdei útelágazásnál várakozó fiatal lány állt az ágya mellett – átázva, dideregve. Fehér póló volt rajta és farmernadrág, haja csapzottan lógott a homlokába.

– Siessen, az Isten szerelmére – ismételgette fojtott hangon, és ráncigálni kezdte a karjánál fogva. – Hát nem érti? Mindjárt jönnek magáért is, és akkor vége mindennek.
– Én is azért jöttem ide, hogy emberi módon, szenvedés nélkül távozhassak az életből – motyogta zavartan, miközben a lány noszogatására mégiscsak feltápászkodott az ágyról. –Mint az az idős hölgy. A saját szememmel láttam, milyen boldogan halt meg.
– Tisztára elment az eszed! – váltott át tegezésre ingerülten a lány. – Utánad jöttem azon a sötét, félelmetes erdőn keresztül, kijátszottam az őrök figyelmét, átjutottam a panzió belső biztonsági rendszerén is, és most kiderül, hogy hiába volt mindez, mert sikerült beetetniük veled ezt az őrültséget a boldog halállal, az Elízium Panzió különleges eutanáziájával.

– Miért tetted volna? – nézett rá most először figyelmesen. A nedves póló alatt, mintha csak izgalmi állapotban, keményen meredeztek a lány mellbimbói.
– Hiszen nem is ismerjük egymást...
– Mert segítségre szorulsz, te szegény idióta – replikázott dühösen a lány, majd hirtelen megenyhülve elmosolyodott. – Nektek, férfiaknak még ilyenkor is ezen jár az eszetek? – kérdezte csodálkozva.
– Mit tudsz te az Elízium Panzióról? – kapta el a tekintetét zavartan a lány kebléről.

Válasz helyett a lány kézen fogta, és maga után húzta, ki a folyosóra. A keze erős volt, és mégis izgatóan nőies. Szorításától elmúlt a szorongása, biztonságban érezte magát, s azt szerette volna, ha a lány soha többé nem engedi
el a kezét.

– A kegyes halál álca csupán a gyilkosság kifinomult formája – súgta a fülébe a lány, miközben a széles márványlépcsőkön lopakodtak lefelé. – Még hogy Elíziumi mezők, hol a legkönnyebb lét várja a halandókat?! – jajdult föl halkan, és forró lehelete végigperzselt a férfi arcán. – Gyere, megmutatom neked, ha tényleg
akarod, a poklot!

Már a földszinten voltak. A lány még mindig szorosan fogva a kezét, egy krémszínű ajtóhoz vezette, lenyomta a kilincset, és betuszkolta maga előtt a félhomályos helyiségbe. Erős orvosságszag csapott az orrába, s a szétbomló emberi test oly jól ismert, émelyítő kipárolgása.

– Tessék, ilyen az Elízium Panzió valójában – mondta tompa, fojtott hangon a lány, és felgyújtotta a villanyt.

Az éles neonfényben káprázó szemmel nézett körül. Egy lerobbant kórteremben voltak. A linóleumpadlón hányás és ürülék nyomai látszottak, a vízcsapból sárgás lé csöpögött a mocskos mosdókagylóba. Velük szemben, a piszkos ablak alatt, a lepattogzott festékű, rozsdafoltos kórházi ágyon lepedővel letakart emberi test hevert. Megbabonázottan lépett oda, és hányingerével küszködve, felhajtotta a koszos lepedőt. Az idős hölgy hullája volt alatta. Pár órával azelőtti csodálatos átváltozásának azonban már semmi nyoma sem volt: ruhátlan, fonnyadt testén kék foltok, véraláfutások sötétlettek, a félrecsúszott, olcsó szőke paróka alól kilátszott viaszfehér koponyája, melyhez néhány pókhálószerű hajfoszlány tapadt. A legborzongatóbb azonban a szeme volt: valami megfogalmazhatatlan iszonyat fagyott a pupillájára a halál pillanatában.

– Mi történt itt?! – fordult a lány felé.
– Elkábították – suttogta a lány fejét lehajtva. – Ahogy téged is elkábítottak, és még el fognak egyszer, utoljára, ha hagyod magad. – Hogy azt lásd, amit látni szeretnél.
Kintről lépések hallatszottak.
– Gyere! – kapott a keze után a lány. – Talán még elmenekülhetünk...

Kiléptek az ajtón, és egymás kezébe kapaszkodva futni kezdtek. Üldözőik lépteinek dobogása egyre közelebbről hallatszott, és amikor lopva hátranézett, megpillantotta egymásra torlódó árnyékaikat a falon. Aztán az egyik kanyarulat után, talán az utolsó pillanatban, a díszes bejárathoz értek, és már kint is voltak a parkban. Lélekszakadva rohantak át a derengő törzsű, évszázados platánfák alatt, ki a bekamerázott kőoszlopos kapun az életet és szabadságot jelentő sötétségbe. Menekülés közben többször is azt hitte, hogy nem bírja már tovább, ám valahányszor csak megvillant előtte a halott asszony rettegésbe fagyott tekintete, újból erőre kapott, mint azokon a hajdani majálisokon, amikor még a kamaszkor mámora égett benne. A halálfélelem szárnyakat adott neki, s már ő húzta maga után az egyre hangosabban lihegő lányt.

– Gyere, mindjárt biztonságban leszünk – hörögte a fülébe, és magával rántotta a holdfényben tündöklő, végtelennek tűnő mezőn. – Valahol itt kell lennie, tudom, biztosan tudom...
– A kurva életbe! – csapta le idegesen a tollát az igazgató az asztalra. – Hogy történhetett meg ilyen hanyagság a panziómban?!
– Vegye lazábbra, direktor úr – nyugtatgatta az orvos. – A szer kitűnő, azonban minden ember másként reagál rá. Álmai, emlékei, vágyai szerint. Ez a pláne benne. Most is meglesz az eredménye, garantálom. Nyugodtan lezárhatja a vendég dossziéját.
– Remélem, igazat beszél – sziszegte az igazgató, és aláírta az előtte fekvő papírlapot, majd a dossziéba tette.

A víztükör ezüstösen fénylett előttük, parányi árnyék sötétlett a partján. Sás és nedves föveny szagát vitte feléjük a szél, távoli tengerek zúgását, amint a süppedő homokban feléje bukdácsoltak. Nem tutaj volt, ahogy az apja mondta ott, az amerikai hadifogolytábor közelében a halál ólmos ízével a szájában, hanem egy bárka. Rozoga faalkotmány, egyetlen korhadt evezővel.

A lány ment előre, alig ért hozzá, már vízen is volt a recsegő-ropogó tákolmány. Felkapaszkodott rá, majd térdre ereszkedve feléje nyújtotta a karját. Ő is a vízbe gázolt, és utolsó erejét összeszedve k-i-ny-ú-j-t-o-t-t-a-f-e-l-é-j-ea-
k-e-z-é-t.