A merülő szoba (Vers)
|
Kolozsvár, hetvenhárom őszutó.
Szilágyiékhoz mentünk vacsorára.
Barátunk, hórihorgas Don Quijote
ott ágált már a szürkületben.
Körül a horgadt társaság:
a fénykorát élő Panek,
Deák Tamás, Bálint Tibor, Páskándi
Géza meg Kántor úr (szokott
fekete garbójában), aztán
Palocsay Zsiga (horgász, költő és hegedű-
tanár), akivel évekig
szóba sem állt a házigazda (hajdan
legjobb komája), Szász János, akit
norvég bálnavadásznak hívtunk sörtés
szakálla miatt, meg persze Hófehérke:
Nagy Mari. Alkonyodott,
még nem gyújtotta senki föl a villanyt.
Beszűrődött a nyitott ablakon
a város távoli csörömpölése.
Szisz (kormos árnyék a tükörben),
nem volt már hangja, csak suttogni bírt,
miközben, mint a búsképű lovag,
árnyéktáncot járt az elkormosult
függöny előtt: forgott, ágált
az éjszakába merülő szobában.
Látó Szépirodalmi Folyóirat