Történelemóra helyett
|
„Az idén lesz az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulója. Ahelyett, hogy könyveket böngésszetek ebben a témában, meghívtam mára egy igazi veteránt, aki ott volt és átélte, hogy az ő szájából halljátok, valójában mi is történt.”
Ezek a szavak egy rokonszenves, okos budapesti történelemtanár szájából hangzottak el. A közönséget egy osztályteremre való érettségiző fiú és lány alkotta. Az „igazi veterán” én voltam.
A fent idézett bevezető hallatán majdnem elnevettem magam. Hirtelen eszembe jutott, hogy 1949-ben, tizenegy éves koromban osztálytársaimmal együtt kivezényeltek a Nemzeti Múzeumba, hogy megtekintsük az 1919-es tanácsköztársaságról – szüleink szavajárásával, a „kommün”-ről – szóló, filmvetítéssel egybekötött, nagyszabású kiállítást. Akkor volt ugyanis a tiszavirágéletű, első kommunista hatalomátvétel harmincadik évfordulója. Emlékszem az ott látott régi híradófilmek komikusan gyors és szaggatott mozgású figuráira, a vöröskatonákra, népbiztosokra, a felvonuló tömegre, de kiváltképp arra, hogy mennyire idegennek, mulatságosnak és valószínűtlennek tűntek, pedig mindössze harminc év választott el engem tőlük. Nagyszüleim generációját láttam. Ez lett volna az élő emlékezet, és mégis olyan volt, mintha más bolygóról jöttek volna.
És aztán hirtelen itt állok én, az engem gyanakodva méregető érettségiző fiatalok előtt, és látom némelyikük arcán a kérdést, hogy „mikor lesz már ennek vége?”, vagy „most mit fog prédikálni nekünk ez az öreg faszi?” Teljes mértékben együtt éreztem velük, hiszen őket nem harminc, hanem ötven év választotta el ettől az „igazi veterántól”, aki egy arc lehetett a sok közül a régi híradófilmeken.
Egyébként ugyanolyan idősek voltak, mint én ’56-ban, amikor a ballagás előtti utolsó osztályfőnöki órán szeretett – és ez nem ironikus jelző akart lenni, nagyon szerettük az öreget, aki akkor még jóval fiatalabb volt, mint én most – osztályfőnökünk elmondta, hogy mennyire a szívéhez nőtt ez a komisz banda, de van egy olyan érzése, hogy mi rövidesen szétszóródunk a világ minden tájára. Erre felkaptam a fejem. Nem értettem, hiszen akkoriban még a baráti Csehszlovákiába sem lehetett átutazni, hát még a világ minden tájára. Nem gondoltam arra, hogy alig fél éven belül sarkából fog kifordulni a világ, vagy legalábbis a mi kis világunk. De Szalai tanár úr is csak ösztönből beszélt, mint ahogy azt később nekem elmondta. Ő sem látta előre, hogy pontosan mi következik. Persze, tudtam, hogy valami forrong, tudtam Hruscsov gondosan kiszivárogtatott „titkos” beszédéről a huszadik kongresszuson, hiszen én is hallgattam a nyugati rádióadókat, elsősorban a dzsessz és a legfrisebb slágerek kedvéért, de a politika sem kerülte el a figyelmemet. Anyám néha hazahozta az Irodalmi Újságot, melyben olyan riportok is napvilágot láthattak, amelyekért nem sokkal korábban még börtön járt volna. Most már azonban kiengedték a börtönből nagyszüleim jó barátját, Tóni bácsit, az egykori paksi földbirtokost is, aki azért kapott 15 évet, mert bevallotta, hogy Rajk László az ő csőszkunyhójában találkozott titokban jugoszláv kollégájával, Rankovics belügyminiszterrel, hogy kiterveljék a moszkovita vonalhoz töretlenül hűséges többi magyar kommunista vezető meggyilkolását. Természetesen ebből egy szó sem volt igaz, de Tóni bácsinak a kihallgató ÁVH-s tiszt kilátásba helyezte, hogy a szeme láttára megfojtják a feleségét, ha nem ezt tanusítja a bíróságon. Tóni bácsi erre azt mondta, hogy ha ezt ő Rajk László szájából fogja hallani, akkor hajlandó megerősíteni. Félórán belül hozták Rajk Lászlót, aki felmondta a leckét. Mindezzel tisztában voltam már ennek az emlékezetes, ballagás előtti osztályfőnöki órának az idején is. Azt is tudtam, hogy Nagy Imre emberibb, normálisabb és jóval rokonszenvesebb, mint „szeretett apánk és vezérünk”, Rákosi Mátyás – gondoltam, ezért lett félreállítva. Az is a levegőben volt, hogy Rákosinak inog a trónja. Az viszont eszembe sem jutott, hogy nálunk egyszer forradalom lehet, legfeljebb Moszkva által jóváhagyott, fokozatos javulás.
Leérettségiztünk, engem felvettek az ELTE jogi karára, és e sikerélmények boldog tudatában élveztem a nyarat, amelyet a Margit-szigeti szikvízüzemben dolgoztam át rakodómunkás-kocsikísérőként. A reggel 6-tól délután 2-ig tartó műszak után átmentem edzeni a budapesti Építők sportegyesület ugyancsak Margit-szigeti csónakházába, mert akkoriban még kajakversenyző voltam. Jó nyár volt, nagyszerű baráti társasággal, amely rendszerint a Lukács uszoda harmadik teraszán verődött össze, ahol első szerelmemmel próbáltuk szakításunkat követően felmelegíteni a levest, de több sikertelen próbálkozás után másfelé tájékozódtunk. Ennek a szép nyárnak az alaphangulatát a csajok, a haverok, a sport és az akkor már egyre inkább tűrt, mint tiltott dzsessz élvezete adta meg számomra.
Tudtam ugyan, hogy a Petőfi-kör vitáin addig példátlanul éles hangú bírálatok hangzottak el a(z egyetlen) párt vezetőivel szemben, de egyszer sem vettem magamnak a fáradságot, hogy elmenjek. A nyugati adókból értesültem a poznani munkásfelkelésről, ami meglepett, de az már kevésbé, hogy leverték. Nagyon örültem, örültünk Rákosi menesztésének, de annak már kevésbé, hogy Gerő Ernőt tették a helyébe, amikor mi Nagy Imrére számítottunk. Emlékszem arra is, hogy a szikvízüzemben, ahol sok angyalföldi „nehézfiú” dolgozott, azt hallottam valamelyiküktől, hogy az ottani új kerületi párttitkár, Kádár János rendes ember, börtönből szabadult, ahol rettenetesen megkínozták, kitépték a körmeit, és a szájába vizeltek (később, jóval később kiderült, hogy ebből egy szó sem igaz). Ő biztos, hogy nem fekszik be Gerőnek. Apám jobban értesült ismerősei között is többször pozitív körítésben elhangzott Kádár neve, mígnem egy vasárnap, amikor apuval sétálni mentünk, találkoztunk egyik kollégájával, Szilágyi Jóska bácsival. Ugyanazzal a meggyőződéses kommunista Szilágyi Józseffel, akit két évre rá, a Nagy Imre-perben már jó előre, „soron kívül” kellett kivégezni, mert szóba sem állt vallatóival vagy leendő bíráival, kiknek törvényességét nem volt hajlandó elismerni. Megkérdeztem Jóska bácsit, hogy tényleg ilyen klassz ember ez a Kádár János? Jóska bácsi elgondolkodott, majd csak annyit mondott, hogy „Kádárban nem lehet megbízni”. Többet nem fűzött hozzá, én pedig többet nem foglalkoztam a témával, mert – mint mondottam – nyár volt, ott voltak a csajok, a haverok, a Duna és a dzsessz.
Sajnos vége lett a nyárnak, és elkezdődött az egyetem. Nagyon jó társaságba keveredtem ott is. Volt szolidaritás, mert viszonylag hamar meg lehetett szervezni, hogy névsorolvasáskor a lógósok helyett mások mondják be, hogy „jelen”. Ez már csak azért is szükséges volt, mert akkortájt újították fel a közeli Puskin moziban Korda Sándor rendezésében a háború óta nem játszott hollywoodi sikerfilmet, a Bagdadi tolvajt, amit több diáktársammal együtt római jog helyett tekintettünk meg. Az egyetemen belül pedig nagyon jókat szórakoztunk, és gonoszkodó nyelvünket köszörültük azon a szerencsétlen hadnagyocskán, aki honvédelmi ismeretekre oktatott minket, noha kezet kellett volna csókolnom neki, ha előre tudom, hogy milyen jól jön majd a puska használatának ismerete, amit tőle sajátítottam el.
Egy-két komolyabb dologra is figyelmes voltam. Például arra, hogy az egyik szeminárium-vezetőnk kifejtette: Marxnak nem voltak eredeti ötletei, minden gondolata Engelstől származott, és ha meg akarjuk érteni a marxizmust, akkor Engelst kell olvasni, egyébként Marx olvashatatlan. Egy évvel korábban ez még az állásába kerülhetett volna a tanársegéd úrnak, négy évvel korábban akár az életébe is.
Rajk László és társainak újratemetésére sem mentem el, mert rossz idő volt, pedig amúgy érdekelt volna, de másnap olvasván a nagy tömegről, és látván az elhangzott beszédek szövegét, úgy éreztem, hogy azért előbb-utóbb minden jobbra fordul majd. Lengyelországban közben már tömegesen követeltek változásokat. Nálunk is járt egy lengyel egyetemista küldöttség, már nem emlékszem, milyen okból. Először idegenkedtem tőlük, mert azt hittem, hogy gondosan szelektált, megbízható káderek voltak, később aztán iskolai orosztudásunkat kamatoztatva beszélgetni kezdtünk velük, és kiderült, hogy ugyanúgy vélekednek a rendszerről és Moszkváról, mint mi. Ez nagyon felemelő érzés volt, és attól kezdve nagyobb figyelemmel kísértem én is a lengyelországi eseményeket. Talán ennek köszönhetően már én is részt vettem azon a gyűlésen, ahol egy vagy két nappal a forradalom kitörése előtt arról volt szó, hogy a szegedi egyetemisták példáját követve, Pesten nekünk is ki kellene lépnünk a párt jóformán kötelező tagságú ifjúsági tagozatából, a DISZ-ből, és független szervezetet alapítani. Ugyanitt esett szó emlékezetem szerint arról a szimpátia-tüntetésről, amit a lengyelek mellett akartunk tartani. Mindkét elképzelést lelkesen helyeseltem.
Október 23-án természetesen én is elmentem tüntetni. Emlékszem valami huzavonára, mert a belügyminiszter először betiltotta, aztán az utolsó pillanatban engedélyezte a felvonulást. A következő emlékem az, hogy ott állunk a Petőfi-szobor előtt, és Sinkovits Imre színművész elszavalja a Nemzeti dalt. Nem tudom, hogy akkor nedvesedett be a szemem, vagy később, amikor a Himnuszt énekeltük – ha egyáltalán énekeltük, erre nem emlékszem pontosan, de arra igen, hogy saját meglepetésemre hirtelen rám tört valami nagy meghatottság. Valószínű, hogy mégiscsak a Himnusz lehetett, amit akkoriban legfeljebb csak nemzetközi futballmeccsek elején lehetett hallani. Amúgy ritkán fordult elő, mert a rendszer nem vette jó néven, ha az emberek az Istenhez fordultak áldás végett. Hát még nyilvánosság előtt és hangosan. A lényeg az, hogy kicsordultak a könnyeim. Pedig amúgy vagánykodó, laza (igaz, a „laza” kifejezés akkor még nem dívott), kissé élvhajhász fiatal voltam, de nemzedékem egyik tulajdonsága volt a szégyentelen hazafiasság. Talán dacból is hazafiasak voltunk, noha a hazafiasság hivatalosan nem esett tilalom alá, hiszen a Népfront is hazafias volt, legalábbis nevében, de azért felülről nem nézték jó szemmel, ha az ember nagy súlyt fektetett patriotizmusára. Ezért volt olyan felemelő érzés a Petőfi-szobor előtt a Nemzeti dalt hallgatni és (ha igaz) a Himnuszt énekelni.
Nem akarom részletesen leírni a tüntetést, mert van erről sok hiteles, részletes és alapos forrás. Már csak azért sem akarnám részletezni, mert ötven év távlatából rengeteg mozzanat kiesik az ember fejéből, vagy személyes tapasztalatai későbbi olvasmányaival ötvöződnek, mígnem olyasmire is emlékezni kezd, amit át sem élt.
Leginkább az egyre növekvő, mámorító lelkesedésre emlékszem. A tiszta arcokra, arra, hogy ez a tömeg egyáltalán nem volt fenyegető vagy vérszomjas, még akkor sem tűnt annak, amikor az egyik legmerészebb, de elegánsan fogalmazott jelszó, a „minden ország katonája menjen saját hazájába” helyett később az egyszerűsített változatot kezdték skandálni: „ruszkik, haza!” A jelszavak közül még konkrétan emlékszem, és nem későbbi olvasmányok révén elevenedett föl bennem, a „Nagy Imrét a kormányba” és „aki magyar, velünk tart”, no meg valami arról, hogy a magyar uránt mi magunk értékesíthessük. Óriási szabadságérzet vett erőt az embereken. Jó volt látni, hogy a kék egyenruhás közrendőrök is a mi oldalunkon voltak. Megjelentek a lyukas magyar zászlók is, amelyekből kivágták a szovjet mintájú címert. Ez is merész húzásnak tűnt, de ebben a lelkes tömegben valahogy nem volt veszélyérzetem.
A Bem téren, mire odaértünk, akkora tömeg szorongott, hogy nem láttuk és nem hallottuk, ki mit szónokol a szobor tövében, de mondták, hogy Veres Péter beszélt a lengyelekről. Megnyugtató volt látni, hogy nemcsak a közrendőrök, de az akkori Bem laktanya kiskatonái is leplezetlen érdeklődéssel, sőt rokonszenvvel szemlélték a tüntetést. Később átmentünk az akkor még létező ideiglenes Kossuth-hídon a Parlament elé, és vártuk, hogy jöjjön Nagy Imre. Nagyon sokáig nem jött, pedig már kezdett sötétedni. Hallottuk, hogy egy küldöttség ment a Rádióhoz, hogy beolvashassák a magyar egyetemisták 14 vagy 16 pontból álló követeléseit is. Már a Kossuth Lajos téren várakozás közben értesültünk róla, hogy a Sztálin-szobrot elkezdték döntögetni a Felvonulás (korábban Sztálin) téren. Többünknek ez sokkal jobb bulinak tűnt, semmint Nagy Imrére várni a hűvösödő estében. Így aztán többen elindultunk a parlament épülete elől a szobor felé. Az utcán hallottuk, hogy közben Gerő beszélt a rádióban, és fasiszta csőcseléknek nevezte a tüntetőket (csak később volt alkalmam megismerni az eredeti szöveget, amelyben az inkriminált rész így hangzott: „Elítéljük azokat, akik ifjúságunk körében a sovinizmus mételyét próbálják terjeszteni, s a demokratikus szabadságot, amelyet államunk a dolgozó népnek biztosít, nacionalista jellegű tüntetésre használták fel.”), de ezzel párhuzamosan elterjedt, hogy tüntetők már a Magyar Rádió székházánál követelik, hogy olvassák be az egyetemisták pontokba foglalt kiáltványát is, de ez sem tántorított el a szobordöntögetés vonzó ötletétől. A Dózsa György úton még mindig együtt meneteltem néhány diáktársammal, akivel kora délután közösen indultunk el a jogi karról. Politikai éleslátásomat és helyzetelemzésemet dicséri, hogy amikor megláttam, hogy az egyik épületről leverik a vörös csillagot, megjegyeztem: „szerintem holnap nem lesz polgáz” (politikai gazdaságtan, vagyis marxizmus-előadás).
A szobornál karneváli hangulat fogadott bennünket. Munkások láncokat erősítettek a szoborra, és hegesztőpisztolyoktól kezdve mindent bevetettek, hogy a kolosszust leválasszák csizmájáról. Az emberek poénkodtak, nevetgéltek, barátkoztak, amolyan igazi utcabál volt zene nélkül. Rengeteg csinos lány is akadt a téren, s mivel szerelmi bánatomat követően épp facér voltam, egy szőke zeneakadémistát próbáltam meggyőzni arról (nevére sajnos már nem emlékszem), hogy én milyen egyedülállóan érdekes és nagyszerű ember vagyok. Annyira legalább sikerült felkeltenem az érdeklődését, hogy megbeszéltünk egy randit péntekre, vagyis október 26-ára az Oktogonon. Ez az első alkalom, hogy a nagy nyilvánosság előtt bocsánatot kérhetek tőle, amiért később, rajtam kívül álló okokból, nem tudtam megjelenni az adott helyen és időben. Feltételezem azonban, hogy ő is akadályoztatva lehetett aznap. Ez az utolsó „békebeli” emlékem 1956-ról, mert röviddel a találka megbeszélése után, egy motorkerékpáros férfi viharzott végig a téren, torkaszakadtából kiabálva, hogy az ÁVÓ lövi a népet a Rádiónál.
Innen kezdve olyan viharos gyorsasággal követték egymást az események, hogy rengeteg részlet kiesett a fejemből. Emlékszem, hogy a döbbenettől kissé kábán kapaszkodtam sokadmagammal valamilyen teherautóra, és mentünk a Rádió felé. Az útvonalról már fogalmam sincs, de egyszer csak a József (akkor Lenin) körút és a Guttenberg köz sarkán találtam magam, és innen mentünk be a Bródy Sándor utcába, ahonnan már hallani lehetett a lövéseket. Futottunk a Rádió felé, immár ismeretlenekkel, teljesen elszakadva egyetemi kollégáimtól. Futottunk együtt, fiúk, lányok, meglett munkásforma emberek, és senkinél sem volt fegyver. Futottunk dühből, csordaösztönből, meg talán azért, mert azt láttuk a szovjet filmekből, hogy így viselkedik a felkelő nép. Elég későn döbbentem rá, hogy ránk, sőt, rám is lőnek. Akkor jöttem rá, amikor egy sorozat mellettem lekaszált egy tizenéves lányt. Hihetetlen rettenet, félelem, düh és gyűlölet öntött el. Eszeveszetten futottunk vissza a Körút felé. Fegyveres csepeli munkások érkeztek teherautón. Kértük, hogy adjanak nekünk is fegyvert, de nem volt elég nekik sem. Egyikük azt tanácsolta, hogy menjünk a Kilián laktanyába, ott lesz fegyver, és magyar honvéd nem fog tüzet nyitni ránk. A laktanyánál a zárt kapuk előtt már sokan tolongtak, akik ugyanolyan okból verődtek ott össze, mint jómagam. Aztán újabb emberek jöttek, akik faltörő kos gyanánt hoztak valamit, ami úgy nézett ki, mint egy fából készült villanypózna, és ezzel betörték az egyik kaput. A kapu mögött feltűzött szuronnyal, egy tiszt vezetésével állt egy szakasz katona. A tiszt ordítozni kezdett, hogy ha mi nem takarodunk onnan, akkor tüzet nyittat a katonákkal. Ezt senki nem vette komolyan, de ha komolyan vettük volna, akkor sem tudtunk volna kihátrálni, mert már annyian voltak mögöttünk. A tisztet egyszerűen félretaszigáltuk, tűzparancs nem hangzott el, és a katonák nem tanúsítottak ellenállást, sőt, elég barátságosak voltak. Kaptunk is puskákat, csak éppen töltény nem volt hozzá. A tömegből többen mondták, hogy menjünk el töltényért valamilyen üzembe (az azóta olvasottak fényében ez a Lámpagyárnak tűnik), ahol valójában fegyvert gyártanak, és ott kapunk lőszert. Ismét teherautóra kapaszkodtunk, elmentünk a megadott helyre, ahonnan már töltött fegyverrel jöttünk vissza. A Csokonai utca és a Rákóczi út sarkán tüzet nyitottak ránk, feltételezhetően ávósok, mert a Csokonai utcában volt egy ÁVH-s garázs. A tüzet viszonoztuk.
Életemben először lőttem emberre. Ennek a súlyát akkor nem éreztem, annyira meg voltam ijedve, és annyira dúlt bennem a felháborodás a Rádiónál tapasztaltak miatt, de persze a megelőző nyolc év miatt is. Az eddig leírtakkal csak azt szerettem volna illusztrálni, hogy egy teljesen átlagos, elég intelligens, szórakozni vágyó, léhaságra kissé hajlamos, sportos budapesti egyetemista hogy jut el odáig, hogy fegyvert fogjon, hogy lesz belőle fél évszázad múltán „igazi veterán”. A forradalom folyamán még háromszor keveredtem tűzharcba, de a félelem soha nem hagyott el. Mindig ott bújkált bennem a gondolat, hogy élni akarok, hogy ki kellene szállni ebből a buliból, hogy haza kellene mennem. Nagynéha viszont az az irreális érzés vett erőt rajtam, hogy engem úgysem találnak el. Az igazság az, hogy nem mertem elfutni. Nem mertem elfutni, mert nem mertem volna utána a szemébe nézni a társaimnak, akik ott maradtak, sőt, még az is eszembe jutott, és pontosan így, a maga közhelyes valóságában, hogy a tükörbe sem tudtam volna belenézni. Amikor nem lőttek rám, akkor pedig nagyon lelkes voltam. A legnehezebb része ennek az önvallomásnak, azt megértetni olyanokkal, akik nem akkor és nem ott éltek, hogy mitől volt bennem, bennünk ez a fene nagy lelkesedés? Miért éreztük ott és akkor annyira tisztának magunkat? Mert valóban ezt éreztük.
Ennek az egyik magyarázata, hogy hazafiasak voltunk. Ezt a szót és ezt az érzelmet mára kisajátította magának Magyarországon az egyik oldal. Ez az érzelem azonban akkor csak a rendszer legfanatikusabb vagy legopportunistább támogatóiból hiányzott, akik – valljuk meg – nem voltak sokan. A hazafiasság fogalma nyilvánosan legfeljebb csak a hivatalos propaganda szóvirágaiban szerepelt. Annak átérzése, kertelés nélküli megvallása „burzsoá nacionalizmusnak” minősült. Ennek jegyében próbálta a rendszer lefokozni a nemzeti ünnepek sorából március 15-ét. Ezért csendült fel oly ritkán a Himnusz. Ez a hivatalos nemtetszés azonban csak tüzelte a fiatalok patriotizmusát, mint ahogy minden akkor tiltott gyümölcs, mint például a dzsessz, a nyugati táncok vagy Rejtő Jenő könyvei is azonnal „sikké” váltak az ifjúság körében. A kitörő hazafias lelkesedés egyetlen megengedett terepe a focipálya volt. Ott hangzott el legtöbbször a Himnusz is. A tizenhat aranyérem Helsinkiben pedig csak visszajelzésnek tűnt, hogy igenis volt mire büszkének lennünk.
Amikor még sütött a nap, és még nem folyt vér, és ott az elején a Petőfi szobornál úgy tűnt, hogy minden jóra fordul, korántsem én voltam az egyetlen, akinek a szeméből kicsordult a könny a Himnusz vagy a Nemzeti dal hallatán. Pedig amúgy, humorom-humorunk nem volt kevésbé cinikus a mai fiatalokénál.
A hazafiasság és az elnyomás kuktájában forró szabadságvágy, majd a fegyvertelen tömegre leadott sortűz csak a kiindulópont volt. Ez részben megmagyarázza a kezdeti lelkesedést és elszántságot, de nem indokolja a forradalom rendkívüli tisztaságát. Sajnos minden példa, amit személyes tapasztalatból felhozhatok, ma már csak a közhely erejével hat. A mai diákok könyvekben olvashatják, hogy a Rákosi-rendszer által egyébként agyonsanyargatott magyar paraszt teherautón hozta fel Pestre, és ingyen osztogatta az élelmiszert a városiaknak. Filmek, fényképek tanúsítják az utcára őrizetlenül kitett ládákat, amelyekben gyűltek a százasok a forradalomban elesettek hozzátartozóinak megsegítésére. Pedig akkor utolsó magyarországi munkahelyemen, a szikvízüzemben csak havi 800 forintot kerestek a magamfajták. Láttam nem egy ilyen ládát, és tényleg nem kellett őrizni. Mint ahogy nem fosztogatták a betört kirakatú közérteket sem, hanem a legtöbb esetben kiírták, hogy a házmester leltárba és magához vette az árut, bármikor kész elszámolni vele. Házmesterekről szólva, ők nem mindig voltak a pesti folklór közkedvelt figurái, de 1956-ban már a fegyveres felkelés leverését követően is, nem egy esetben csöngettem, dörömböltem ismeretlen házak kapuján jóval a kijárási tilalom után, és mindig beengedett a házmester. Emlékszem, egyszer a Széna téri harcok idején, szerettünk volna éjjel lefeküdni, néhány órát aludni. Sokan voltunk együtt fiúk, lányok, tizenévesek, majd mind fegyveresek, és mindnyájan elég koszosak. Egy házaspár beengedett minket a lakásába, és elfoglalhattuk a nappalijukat. Egyikünket sem ismerték. Lophattunk volna, vagy legalábbis akaratlan kárt tehettünk volna a holmijukban, de érezték, hogy ilyet nem teszünk. Sőt, a forradalmi romantikától és kamaszos vágytól fűtött sok fiú és lány egy szobában összezárva, pontosabban a fiúk, fogadalmat tettek, hogy nem élnek vissza a helyzettel, nem lesz smárolás, nem lesz tapizás, mert most forradalom van, és az szent, mindennél fontosabb. Tudom, hogy ez ma rém hülyén és sután hangozhat, inkább szovjet háborús filmbe, akkori kötelező olvasmányba illő sablon, pedig így volt, komolyan gondoltuk, és rettenetesen meg is voltunk hatódva önmagunktól. Fiatalok voltunk, és szerepelni is akartunk. A fiúk a lányok előtt, a lányok a fiúk előtt, de gondolom, mindnyájan magunk előtt is. Még ez sem magyaráz mindent. Valahonnan nagyon mélyről is jöttek ezek a dolgok.
Talán a legszínpadiasabb megnyilvánulásunk egyben a legfélelmetesebb emlékem is. Úgy emlékszem, hogy október 26-án vagy 27-én indultunk egy teherautóval az akkori Marx (ma Nyugati) térről, hogy kimenjünk valahová Budaőrs irányában egy akkori szokás szerint („az ellenség megtévesztése végett”) eufémisztikus besorolású gyárba, ahol valójában fegyvert készítettek, mert abban még mindig hiány volt a mi oldalunkon. Kettős feladattal indultunk, mert vittünk magunkkal különböző röplapokat is, hogy fellelkesítsük a környező falvak lakosságát. A spontán szervezők figyelmeztettek, hogy a várost szovjet katonai gyűrű veszi körül, és hogy kifelé senkinél ne legyen fegyver, mert ha akkor elkapnak, annak nagyon rossz vége lesz. (Egyikünknek sem jutott eszébe a pillanat hevében azon töprengeni, hogy mi lesz, ha ugyanez történik visszafelé, mert biztosak voltunk benne, hogy kellő felszereltséggel fogunk visszatérni.) Valahol a teljesen sötét Budaőrsi úton az út két oldaláról hirtelen reflektorok vakítottak el minket, melyek fényében kirajzolódtak az út mentén ránk irányított tankágyúval veszteglő szovjet páncélosok. Orosz gyalogosok lezavartak minket a teherautóról, és motozás jött. Két srácnál revolvert találtak. Ebből iszonyatos jelenet kerekedett. Minket vonalba állítottak, velünk szemben pedig – mint egy kivégzőosztag – felsorakozott egy csomó géppisztolyos orosz katona. Közölték velünk, hogy ők most minket le fognak lőni, csak azokat nem, akik átállnak az általuk „forradalminak” nevezett oldalra. „Tessék választani” – mondták. Én teljesen lebénultam a félelemtől, de arra nem emlékszem, hogy az egész addigi életem átsuhant volna lelki szemeim előtt, mint ahogy az a nagy könyvben vagyon megírva. Csak a félelemre emlékszem, no meg természetesen arra, hogy közülünk senki sem lépett ki a sorból, senki sem állt át a „forradalom” oldalára. Ez megint csak roppant melodramatikusnak tűnhet, de lehet, hogy csak a sokkhatás okozta érzelmi paralízis, az árulással járó szégyenérzettől való félelem, vagy az a csökött optimizmus lehetett a magyarázata, miszerint „ilyen sok fiatalt itt egyszerre talán mégsem fognak lelőni”. Fene tudja. Nem tudnám már pontosan megmondani, hogy személy szerint én miért nem léptem ki a sorból. Megint az történt, hogy nem mertem elfutni. Ha egyedül fognak el és szembesítenek ugyanezzel a választással, akkor valószínűleg átállok azzal a titkolt szándékkal, hogy az első adandó alkalommal lelépek, és visszatérek az enyéimhez. Volt az oroszokkal egy ávós tiszt is, aki meglepő módon mellettünk érvelt, és hevesen ellenezte, hogy lelőjenek minket. Időnként magyarul is tolmácsolta felénk, hogy miről van szó, miután a mi iskolai orosztudásunk azért hagyott maga mögött némi kívánnivalót.
Nagyon kapacitált minket az átállásra, de amikor nem ment velünk semmire, ő maga nem fenyegetőzött, csak értésünkre adta, amit az oroszok mondtak. Én meg ott álltam Klári mellett, akibe a forradalom alatt szerettem bele, és akit később, hat évvel később feleségül vettem, és kétségbeesetten igyekeztem leplezni rettegésemet. Egy röpke örökkévalóság után (nekem úgy tűnt) az oroszok beleegyeztek, hogy bekísérjenek minket a mostani Petőfi laktanyába, amit, ha jól emlékszem, akkor Zalka Máté laktanyának hívtak. Sohasem fogom megtudni, hogy a lelövési szándék mennyire volt komoly. Lehetett puszta színjáték is, hogy jól berezeljünk. Mit mondjak, sikerült. Aztán a laktanyában magyar katonai őrizet alá kerültünk. Külön zárkába zsúfolták a fiúkat és külön a lányokat. Amikor láttuk, hogy az életünk immár nincs veszélyben, alaposan megjött a hangunk is. Sőt, éhségsztrájkba kezdtünk. Nem kellett túl sokáig éheznünk, mert másnap reggelre kereket oldottak a tisztek, és a kiskatonák szabadon engedtek mindnyájunkat. Éreztem, sikerült elérnem, hogy Klári, akivel akkor még nem vallottunk szerelmet egymásnak, hősként tekintsen rám. Ez volt részemről az egyik legnagyobb fegyvertény. A kivívott bámulatból valami rám ragadhatott, és én is egy kicsit hősnek éreztem magam.
Mindnyájan, akik fegyverrel vagy fegyver nélkül ugráltunk annak idején a pesti utcákon, egy kicsit hősnek éreztük magunkat, ez segített abban, hogy arra a két hétre mindnyájan valamelyest felülmúljuk hétköznapi önmagunkat. Az egész magyar társadalom felülmúlta önmagát, amit annyira jó volt átélni, és a félelem mellett végtelen boldogsággal töltött el bennünket, hogy lám-lám mi ilyenek is tudunk lenni. Ebben az esetben nagyon is indokolt a többes szám első személy használata. Együtt éreztünk és együttéreztünk, ami nagyon ritkán adódik egy nép életében, és még ritkábban az egyénében. Igazi kegyelmi pillanat volt, még akkor is, ha ebben sok volt a pátosz, a póz, a kivagyiság, mert csak jót hozott ki belőlünk, legalábbis túlnyomó többségünkből.
Volt azonban egy mozzanata a történetemnek, amire nem szívesen emlékszem vissza. Sőt, nem is emlékszem rá, hanem egy általam kedvelt egykori iskolatársam emlékezetére kell szorítkoznom. Engelmayer Ákossal 1992-ben – amikor Magyarország varsói nagykövete volt – terjedelmes interjút közölt az Életünk című folyóirat. Ebben megkapóan beszél az 1956-os forradalom erkölcsi tisztaságáról. Mintha a számból vette volna ki a szavakat, csak szebben fogalmaz nálam. Ezért is szeretném szó szerint idézni, no meg azért, mert rólam is szót ejt.
„… Amikor a magyar társadalomnak formálisan, a felületes indulatok szintjén talán oka lett volna – a Rákosi-, Gerő-, Farkas-, Révai-ellenesség ürügyén – az antiszemitizmusra, mentes tudott attól maradni. Közösségként a leggyönyörűbb istenemberi tulajdonságokat tanúsította azokban a napokban.
Én ’56-ban – erre viszont pontosan emlékszem – október 25-ről 26-ra virradó éjjel órákat átbeszélgettem Pallai Petivel, a BBC majdani munkatársával, aki akkor eggyel följebb járt nálam a Rákócziban. Fogalmam sem volt a származásáról. Emiatt elképedtem, amikor azt mondja nekem, ő, akit nemrég szabadítottak ki az oroszok vagy az ávósok fogságából, hogy: idefigyelj, ha majd jöttök értem, én ezzel a géppisztollyal fogadlak benneteket. – Mire én értetlenül: mi az, megőrültél? – Ő pedig: én zsidó vagyok – (akkor tudtam meg) –, s ne áltassuk egymást, egy idő után majd velünk akarjátok megfizettetni mindazt, amit a pártvezetés csinált. De arra nem fogok tétlenül várni! Ezzel fogadlak majd – s a gitárjára csapott…
Aztán hogyan zártátok le ezt a beszélgetést?
Sehogy. Jöttek az orosz tankok. De számomra ez egy rendkívül tanulságos beszélgetés volt, s arra késztetett, hogy átéljem a másik ember belső drámáját, és legalább elgondolkodjam okain. ’56 emlékezetes napjaiban a magyar társadalom tagjai mintha ennek jegyében éltek és cselekedtek volna: ki-ki a másikért…”
Amikor 1992-ben elolvastam az interjút, amelyből a fentieket idéztem, nagyon megdöbbentem, mert egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy ilyet mondtam volna bárkinek. Már csak azért sem, mert évtizedeken keresztül, az emigrációban, ahonnan 28 évig még látogatóba sem engedtek haza, bennem ugyanúgy élt a forradalom tisztaságának emléke, mint Ákosban, és hozzá hasonlóan én sem emlékeztem antiszemita hangulatra. Szent ügynek, és a magaménak is éreztem kezdettől fogva a forradalmat, már csak azért is, mert édesapám – a nagycsalád hetven százalékát elpusztító vészkorszak és az ukrajnai munkaszolgálat után is – magyarnak nevelt.
Természetesen nem minden magyar zsidó kor- és sorstársam élte meg, élte át és élte túl ugyanúgy a vészkorszakot, mint én, akinek az életét 1944-ben önfeláldozó, hihetetlenül bátor keresztények, a szó legigazibb értelmében keresztények mentették meg – de ez a téma nagyon messze vezetne most ’56-tól. Október 23-án még napsütésben és a vérontás előtt, amikor az utcán azt harsogta a tömeg, hogy „aki magyar, velünk tart”, akkor én azt egy pillanatig sem éreztem kirekesztőnek, hanem úgy értelmeztem, hogy „aki velünk tart, az magyar” – legfeljebb az utóbbit nehezebb lett volna skandálni. A rendszerváltás után ugyanezt a jelszót tették magukévá egy olyan párt támogatói, amelyről tudott volt, nem hisznek abban, hogy az a magyar, aki magyarnak vallja magát, akkor természetesen nem éreztem magam közébük valónak. Maradt a kérdés számomra: hogy mondhattam, miért mondtam akkor ilyet Engelmayer Ákosnak, akit talpig becsületes, tisztességes, szavahihető embernek tartok, és így nincs okom kételkedni a szavában?
Sokáig tartott, míg rájöttem. Ha bárki felvetette annak a lehetőségét, hogy a magyar forradalom antiszemita jellegű volt, vagy legalábbis bővelkedett zsidóellenes motívumokban, mindig azt mondtam, hogy én ezzel a kérdéssel ’56-ban két alkalommal szembesültem. Egyszer már kint, az ausztriai menekülttáborban, ahol valaki a barakkban elkezdett zsidózni, és én összeverekedtem vele, a többieknek úgy kellett leszedniük engem róla, de úgy szedtek le, hogy közben éreztették, az én oldalamon állnak. Az első eset viszont még itthon történt és rájöttem, hogy közvetlenül a Széna téri orosz támadás és az Ákossal folytatott beszélgetés előtt lehetett, valahol a Fillér utca környékén, ahol néhány barátommal és ismerősömmel lófráltunk járőrözés ürügyén. Találkoztunk egy fiúval, aki régebben osztálytársam volt az általános iskolában. Ő kezdett el teli szájjal zsidózni, amitől hirtelen elborult az agyam, de esélyem sem volt rátámadni, mert egyik nemzsidó barátom állt történetesen a zsidózó egykori osztálytársam mellett, és olyan gyorsan leütötte, hogy ezzel minden további vitának vagy retorziónak az elejét vette. Mint később az osztrák lágerben, ezen a budai utcán is minden jelenlévő felháborodott a zsidózáson. Akkor azonban nagyon el voltam keseredve, mert rettenetes volt ezzel a gyűlölettel szembesülni egy velem egykorú honfitársam, s ráadásul volt osztálytársam részéről, akkor, amikor akármilyen félve, akármilyen gyermetegen és akármilyen színpadias pátosszal, de mégis a többiekkel együtt vittem vásárra a bőrömet. A többiek vigasztaltak, és nagyon helyesen rámutattak, hogy a mi nemzedékünkben teljesen elenyésző kisebbség az, amelyik még ma (56-ban) is ilyen nézeteket vall. Ezzel együtt, egy pillanatig sem fordult meg bennem, hogy a rossz oldalon állnék, csak rettenetesen fájt az egész.
Ilyen hangulatban értem vissza a Széna térre, és találkoztam Engelmayer Ákossal. Ez azonban még mindig nem magyarázza meg, hogy miért töröltem ki az emlékezetemből a vele való beszélgetést. Az amatőr pszichológia szintjén arra tudok csak gondolni, hogy miután a forradalom hátralévő részét, végül is a zömét úgy éltem át, hogy az antiszemitizmus legcsekélyebb jelét sem észleltem, valószínűleg elszégyelltem magam, hogy pont egy ilyen derék, becsületes srácra, mint Ákosra zúdítottam felháborodásomat és a későbbiekben paranoiásnak bizonyult rémképeimet. Tudat alatt sikerült az egészet ügyesen kiradírozni az emlékezetemből. Ákossal 49 évvel később, tavaly találkoztunk újra, amikor rövid időre hazalátogatott Lengyelországból, és akkor megkövettem – nem is annyira őt, hanem a forradalom és az akkori magyar nép emlékét. Biztos vagyok abban, hogy a forradalom során később nem voltak ilyen félelmeim, nem feszítettek ilyen indulatok, és a menekülttáborban lezajlott incidens felett is elég hamar napirendre tértem.
A második szovjet beavatkozás híre, nem is a híre, hanem az ágyúdörgés a szülői házban és ágyban ért. Nem mentem vissza a Széna térre, mert tudtam, éreztem, hogy katonai szempontból teljesen reménytelen már a helyzet, és egyáltalán nem akartam hősi halott lenni – hát még hiába! Az elkövetkező hetekben néha röpcéduláztunk, falakra firkáltunk, jártuk a várost, úgy tettünk, mintha szervezkedtünk volna, valójában különböző lakásokon találkoztunk barátainkkal és jó néhány olyan emberrel, akikkel a forradalom hozott össze minket. Próbáltunk dzsesszt hallgatni a nyugati adókon, sőt, táncoltunk is rá, hiszen fiatalok voltunk. A sokáig tiltott gyümölcsnek számító műfaj számunkra egyébként is a szabadság és a lázadás zenéje volt. Sokat hallgattuk a nyugati rádióadók híradásait is, és próbáltuk tartani magunkban a reményt. Nem hittük el, hogy csak úgy vége lehet az egésznek. A magyar munkásság még sztrájkolt, az egyetemeken szünetelt a tanítás, a város szovjet- és Kádár-ellenes röplapoktól tarkállott, a lyukas zászlók még városszerte ott lengtek a házakon, megjelentek a falakon a MUK (márciusban újra kezdjük) feliratok is, és, ahogy a Szabad Európa Rádióból és a BBC-ből, no meg a közszájon forgó hírekből hallhattuk, megindult nyugat felé a menekültáradat. Szűkebb baráti körömből senki sem akart elmenni, én sem. Valamikor november második felében, édesanyám többszöri nyomatékos felszólítására, Gyuszi barátommal olajos rongyokba csavartuk, ládába pakoltuk az előszobánk fogasán lógó géppisztolyokat és az esernyőtartóba helyezett kézigránátokat, az egészet kivittük egy közeli kis erdőbe, és elástuk. Márciusban még valószínűleg emlékeztünk volna rá, hogy hová. Roppant romantikus volt.
De márciusra már elég messze kerültünk a nevezett géppisztolyoktól. November 20-án vagy 21-én épp hazafelé baktattam valahonnan, amikor láttam, hogy édesapám ott áll a sarkon, és vár. „Ne gyere haza – mondta –, kerestek.” „Akkor hova menjek?” – kérdeztem én. „Ki” – válaszolta apám nemes egyszerűséggel. Ezen vitába keveredtünk, mert tényleg nem akartam itthagyni az országomat. Apám biztos volt benne, hogy lefognak, jobbik esetben bebörtönöznek, rosszabbik esetben a falhoz állítanak. Próbáltam neki magyarázni, hogy ha mindenkit bevisznek, aki az elmúlt hónapban az utcán hőzöngött, akkor kiürülnek a gyárak, a hivatalok, az iskolák, az egyetemek, és bezárhat az ország. Mire apám: „Hülye vagy, fiam. Elviszik azokat, akiket feljelentettek, megtizedelik őket, a többit lecsukják és utána csend lesz.” (S lőn! – mint később kiderült.)
Gyuszival, akit szintén kerestek és egy másik barátommal november 27-én éjjel szöktünk át a határon. Teljesen teátrálisan, ahogyan azt történelmi regényekben olvastam, de őszintén potyogó könnyekkel megcsókoltam az utolsó szem magyar földet. Rettenetesen el voltam keseredve, úgy éreztem, hogy az egész életemet magam mögött hagyom.
December 5-én már Angliában voltunk, ahol szabadsághősökként fogadtak bennünket. Gondolom, rá is játszottunk, ki is használtuk. Az elesettek, a kivégzettek és a bebörtönzöttek helyett mi, menekültek lettünk – valamelyest érdemtelenül – a Nyugat bűntudatának és az ebből fakadó ajnározásnak a haszonélvezői.
Majd egy évtizeden át gyötört a honvágy – és a bűntudat is, mert úgy éreztem, hogy megfutamodtam. A honvágy később sem múlt el, csak enyhült, és eleinte észre sem vettem, mennyire megszerettem és megszoktam második hazámat. 1956 emlékét azonban patyolattisztán, talán a visszapillantás fényében még az eredetinél is tisztábban őriztem hermetikusan a szívembe zárva. Csak egyszer vettem részt évfordulói megemlékezésen az emigrációban. 1957-ben, az elsőn, és attól teljesen elegem lett. A szónokok, noha biztos szívből szóltak, nekem dagályosnak tűntek. Az egész esemény merev ünnepélyessége semmilyen szempontból nem idézte a forradalom hangulatát. Egyedül vagy olyanok társaságában ünnepeltem ezután, akik osztották érzéseimet.
Az otthonnal való kapcsolatot a virágnyelven írott vagy ártatlan, hétköznapi dolgokról szóló levelek és az időnként kiküldött magyar lapok szolgáltatták. Remény sem látszott arra, hogy valaha is hazatérjek. Az otthoniak viszont lassanként kezdtek kiszállingózni rövid nyugati látogatásokra – persze eleinte csak úgy, hogy ha valamelyik közeli hozzátartozójuk gyakorlatilag túszként maradt otthon.
Érdekesek voltak a nyolc-tíz év után viszontlátott, vagy akkor újonnan megismert honfitársaim. Néhány kivételtől eltekintve, rettentő gyakorlatiasnak, anyagiasnak tűntek, elsősorban az olcsó bevásárlási lehetőségek érdekelték őket, amit meg is értettem, hiszen emlékeztem, hogy az ötvenes években még a legegyszerűbb amerikai rágógumi vagy cigaretta is abszolút unikum volt, most már pedig nem rágógumiról, hanem Marks & Spencer pulóverekről, cipőkről, netán lemezekről volt szó. 1956 azonban a legtöbbjüknél nem volt téma, és ha én megpendítettem, igen vonakodva, óvatosan beszéltek róla. Először azt hittem, hogy tőlem (is) félnek. Aztán kezdtem rájönni, hogy valóban nem foglalkoztatja őket a forradalom emléke. Viszont a Kádár-rendszerhez is felemás módon viszonyultak. Ha részvéttel szóltam az általam feltételezett otthoni viszonyokról, akkor sommásan kioktattak, hogy „most már nem az ötvenes években élünk, és apránként azért mindent be lehet szerezni nálunk, hisz, látod, utazhatunk is, és ma már a pártba sem kell belépni, ha érvényesülni akarsz.” Ha viszont más alkalommal bizakodóan próbáltam viszonyulni az ő kilátásaikhoz, és azt próbáltam sugallani, hogy azért ott is egyre jobb lesz minden, akkor gyakran ugyanaz az ember, aki korábban kissé rózsaszínűre festette a „létező szocializmust”, nem volt rest mogorván leinteni, hogy „élnél csak te ott”. Azt hamar megtanultam, hogy egy emigránsnak sohasem lehet igaza. De ha tartottam a szám, akkor is kijött sok látogatóból ez a kettősség. Kezdtem revideálni az álláspontomat: nem a Kádár-rendszerhez, hanem hozzám, vagy inkább hozzánk, emigránsokhoz viszonyult felemásan otthon maradt barátaink egy része. Időbe tellett, míg rájöttem, hogy ebben sem volt igazam. Önmagukhoz viszonyultak felemásan. 1968-ban, Csehszlovákia lerohanását követően, több Londonba látogató magyar majdnemhogy kárörvendően nyilatkozott északi szomszédainkról.
Egyesek azzal jöttek, hogy bezzeg ’56-ban „ők” is átlőttek a határon. Hiába próbáltam mondani, hogy azok nem „ők”, hanem az ő ávósaik voltak, és mi sem szeretnénk, ha a magyar népet Péter Gáborral és társaival azonosítanák. Elhangzottak olyan megjegyzések is, miszerint „akkor most már nem fognak áttódulni hozzánk, hogy felvásárolják a szalámit”. Szóhoz sem tudtam jutni a döbbenettől. De ezen már el kellett gondolkodnom. Lassanként értettem csak meg, hogy mi játszódhatott le az otthon maradottak lelkében. Ez a megértés csak 1984-et követően teljesedett ki bennem, amikor már levettek a tiltott listáról, és huszonnyolc évi távollét után én is hazalátogathattam.
Próbáltam elképzelni, vajon mivé lettem volna, ha nem jelentenek fel, otthon maradok, megúszom börtön nélkül, és visszakerülök az egyetemre. Nyilván én is befogtam volna a szám azt követően, hogy emberek százait kivégezték, és ezreket vetettek börtönbe. Lehet, hogy 1957 május elsején én is kényszeredetten ott meneteltem volna a Kádár Jánost éltető több százezres tömegben, és tapsoltam volna, amikor kellett, nehogy kirúgjanak az egyetemről. Amikor még 1960-ban is vittek el embereket, nyilván hamar leszoktam volna arról, hogy társaságban dicsőítsem a forradalmat. Arról aztán meg végképp nem lett volna tanácsos beszélni, hogy fegyver is volt a kezemben azokban a napokban. Semmi remény nem látszott arra, hogy a vasfüggöny valaha is felgördüljön. Én is biztos befelé fordultam volna, és ha már attól is szégyenérzetem volt, hogy elmenekültem, képzelem, mekkora szégyenérzetem lett volna, ha nem vállalom a kockázatát annak, hogy karba tett kézzel egyedül álljak, amikor a többiek tapsolnak. Pedig valószínűleg én sem vállaltam volna. Azt sem tudom megmondani, hogy ha megzsarolnak, besúgó lettem volna-e. Együtt állni a többiekkel, a félelemtől bénán, de árulóként sem merve kilépni a sorból, a feltételezett kivégzőosztag előtt egészen más lelki helyzet volt, mint amikor később az embereket egyenként vették elő. A Nagy Imrék, a Szilágyi Józsefek, az Angyal Istvánok és még jó néhányan, akik emelt fővel mentek a bitófa alá és a vallatószoba magányában sem törtek meg, hősök voltak, épp úgy, mint az életben maradottak közül a néhai Krassó Gyuri és a hozzá hasonlók, akik a börtönben is megőrizték nemcsak emberi méltóságukat, de humorukat is. Egy nép azonban nem hősökből áll.
Egy jól működő demokráciának épp az a gyönyöre, hogy nincs szüksége hősökre. Biztos, hogy nem lettem volna hős. Lettem volna viszont egy vállalati jogász, lett volna előbb-utóbb egy Ladám, egy kis nyaralóm valahol, és idővel én is kiutaztam volna Nyugatra dzsesszlemezt vagy a feleségemnek harisnyát venni. A dzsesszrajongásom biztos megmarad volna, de lehet, hogy ’56 emléke lassan elhalványult volna bennem. Ezt azért mondom, mert ha sikerült – valószínűleg szégyenérzetből – kiradíroznom az emlékezetemből azt, amit Engelmayer Ákosnak mondtam a Széna téren, akkor mi mindent kiradíroztam volna afelett érzett iszonyatos szégyenemben, hogy megint „ezek” uralkodnak felettünk, hogy megint nekik kell tapsolni, ha nem is olyan hangosan, és nem is olyan gyakran, mint Rákosi alatt, hogy az ember a gyerekeinek sem meri elmesélni élete legszebb és legfelemelőbb pillanatait, mert hátha nekik árt azzal! Nem az állandó szégyenérzetet kellett elfeledni ahhoz, hogy az embernek ne keseredjék meg folyamatosan a nyál a szájában, hanem azt, amihez képest szégyelltük magunkat: egykori ’56-os énünket, Ákos szavaival élve: azt a pár hetet, amikor istenemberekként viselkedtünk. Ezek a dolgok futottak végig gyakran a fejemben. Talán tévedek, talán nem ez zajlott le honfitársaim lelkében, az is lehet, hogy egy fikarcnyival különbül viselkedtem volna, ha arra kerül a sor, és itthon maradok. Más bőrében még sohasem voltam. Hogy igazam van-e, vagy nincs, azt csak önismerettel rendelkező, akkor itthon maradott kortársaim mondhatják meg. Mindenesetre ma már, amikor sok régi barátom vagy volt iskolatársam, akiről jól tudom, hogy a mi oldalunkon állt ’56-ban, még mindig vonakodva, nyögvenyelősen beszél a forradalomról, mindig a XVI. századbeli angol protestáns mártír, John Bradford mondása jut eszembe, aki – látván, ahogy hitsorsosait hurcolják a vesztőhelyre – felsóhajtott: „There but for the grace of God go I” – ami nagyon lúdtalpas fordításban annyit tesz, hogy „Az ott, Isten kegyelméből, nem én vagyok”. Még lúdtalpasabban, talán csak annak köszönhetem, hogy ilyen tisztán megmaradt bennem a forradalom emléke, hogy Isten kegyelméből 1956 novemberében kijutottam Nyugatra. Nincs jogom pálcát törni az itthon maradottak felett, hiszen lehet, hogy én is pont úgy viselkedtem volna, mint ők.
És ezzel elérkeztünk a mai fiatalokhoz. 1988-ban, amikor a BBC-t tudósítottam az ’56-os forradalommal kapcsolatos, még csak részben legális budapesti megemlékezésekről, egy mikrofonvégre kapott tizennyolc éves lány, egyebek közt, a következőket mondta: „… nagyon sajnálom, hogy erről az emberek annyira nem akarnak beszélni, még a családi keretekben sem, szóval még a gyereküknek sem hajlandóak egy-két intő szónál többet mondani erről a témáról, ha érdeklődik. Ez is az oka annak, hogy felnőttkorukban nem tudják hova tenni ezt a dolgot. És hát nekem érzelmileg nagyon sokat jelentett, egyrészt mert az események talán még az érdektelen külföldi szemlélő szempontjából is nagyon megrázóak, másrészt, mert benne élek, ez a történelmünk, és tulajdonképpen a jövőnket nagyon sok szempontból meghatározza.”
Tíz éve nagyjából megint itthon élek. Október 23-a immár nemzeti ünnep, de az a benyomásom, hogy a fiatalok jelentős részét ez nem nagyon érdekli, legfeljebb azon az egészséges szinten, hogy aznap nincs suli. És miért is érdekelné őket? Mit kapnak ők ’56 szelleméből? Ünnepélyes megemlékezéseket a díszteremben, okoskodó elemző fejezeteket a tankönyvekben, dagályos szónoklatokat és egymást ócsárló, a forradalom emlékét kisajátítani próbáló politikusokat, no meg számos dühödt, elkeseredett igazi veteránt. A dühödt, elkeseredett igazi veteránokat megértem, bármelyik oldalán is találják magukat a mai politikai barikádnak. Nagy részük börtönviselt, sokat szenvedett, kisemmizett, a társadalom peremére szorított ember, aki a börtönévek után egy közömbös, atomizált, magábaforduló társadalmat talált a lelkes, elszánt, áldozatkész és szolidáris közösség helyett, amiért annak idején az életét és szabadságát kockáztatta. A rendszerváltáskor, az új (vagy részben régi) politikai elit pedig nem 1956 szellemében próbálta a változásokat lebonyolítani, hiszen – a néhai Antall József miniszterelnök szólásával élve – „nem tetszettünk forradalmat csinálni”. Persze, nem is volt forradalmi helyzet. Ugyanakkor a rendszerváltással megvalósult illetve okafogyottá vált az 1956-os októberi fiatalok által követelt mind a tizenhat pont. 1956 szelleméről azonban, annak számomra és talán az akkori fiatalok számára is legfőbb üzenetéről: a szolidaritásról, az egymáshoz fordulásról, arról a törekvésről, hogy néhanapján felülmúljuk önmagunkat, teljesen elfeledkezni látszott mindenki, legfeljebb csak a szónoklatok szintjén fordulnak elő ezek a gondolatok azóta. 1956 túlélő, meghurcolt, sokszor névtelen hőseivel sem igazán törődtek, legfeljebb pártpolitikai célokra használták fel őket. Közülük sokan hallatják a hangjukat, és ez a hang gyakran elkeseredett, dühödt és számonkérő. Ezt csak az értheti meg igazán, aki velük együtt szenvedett. A mai fiatalok természetesen nem szenvedtek velük együtt, és ez nem az ő hibájuk. Ezek a fiatalok csak egy maroknyi felháborodott idős embert látnak, akik valóban igazi veteránok, de viselkedésük – bármilyen érthető – nem fogja felidézni a mai ifjúságban azt az 1956-os magyar társadalmat, amely „közösségként a leggyönyörűbb istenemberi tulajdonságokat tanúsította azokban a napokban”.
A forradalom legmaradandóbb szimbóluma talán a lyukas zászló. A mai helyzetet, legalábbis lelkileg, főként a lyuk jelképezi, mert a lyuk valaminek a hiánya. Természetesen nem a kivágott szovjet típusú címert, hanem egykori jobbik énünket hiányolom. Nehezen elképzelhető az olyan stratégia, rendezvénysorozat vagy felvilágosító kampány, amely ráhangolná a mai fiatalt a mámoros érzéseknek arra a tobzódására, amit 1956 októberében átéltünk. Pedig a mai fiatalok semmivel sem rosszabbak vagy gyarlóbbak nálunk. Ugyanabban a helyzetben ugyanazt tették volna, mint mi. De nincs ugyanaz a helyzet (hál’istennek), és azt hiszem (sajnos), leginkább úgy lehetne felkelteni a mai tizen- és huszonévesek tömeges érdeklődését 1956 öröksége iránt, ha annak megünneplését újból betiltanák. És ez a legcsekélyebb mértékben sem a fiatalok hibája.
Budapest, 2006. június 19.
Látó Szépirodalmi Folyóirat