Interjú Quincy Troupe-pal
|
Kelt 2004. május 22-én, Troupe műtárgyakkal teli harlemi lakásában
Quincy Troupe nemzedékünk vezető orális költője. Ismert mesterségbeli tudásáról, a nyelvi keresztbe-termékenyítésről , a közönséget magával ragadó előadásmódjáról. A közszolgálati PBS tévéadó két költészeti műsorában szerepelt, s varázslatos ritmusai, szinkópálásai és témái miatt kétszer is A Költészet Nehézsúlyú Bajnokává választották (1994, 1995, Taos, New Mexico). 1991-ben Peabody-díjjal tüntették ki a The Miles Davis Radio Project társproducereként és forgatókönyvírójaként. Troupe-nak 14 könyve jelent meg, köztük 7 verseskötet: Embryo, Snake-Back Solos (1980-ban az American Book Awarddal tüntették ki költészet kategóriában), Skulls along the River, Choruses, Weather Reports, Avalanche és Transcircularities, melyet a Publishers Weekly magazin beválasztott a 2002-ben kiadott legjobb 10 könyv közé, és 2003-ban elnyerte a Binghampton Egyetem Milt Kessler Poetry Book Award díját. Egyéb kötetei közül említésre méltóak a Miles: The Autobiography (az 1990-es American Book Award nyertese életrajzi művek és tényirodalom kategóriában) és a Miles and Me. Ő szerkesztette az 1975-ben megjelent Giant Talk című híres antológiát és a James Baldwin: The Legacy című kötetet. Troupe jelenleg a Black Renassaince Noire főszerkesztője; a folyóirat a New York University Africana Studies (Afroamerikai Tanulmányok) programja meg az Institute of Afro-American Studies (Afroamerikai Intézet) gondozásában, a Crossfertilizations című esszékötete 2005-ben jelent meg. Emlékirata, a The Accordion Years 2006-ban jelenik meg egy új verseskötettel együtt, melynek a címe a tervek szerint The Architecture of Speech lesz. Ezen kívül a következő fontosabb díjakkal és kitüntetésekkel rendelkezik még: A National Foundation for the Arts, a New York Foundation for the Arts díjával és a New York State Council on the Arts ösztöndíjával. Troupe a University of California – San Diego (melynek tiszteletbeli professzora), az Ohio University, a The College of Staten Island (Central University of New York) és a Columbia University íróképző magiszteri programjának tanára volt. Ő volt Kalifornia állam első hivatalos koszorús költője. 2005 márciusában látott napvilágot a Little Stevie Wonder című gyermekkönyve (a Houghton Mifflin kiadónál), és a Poet’s House kilencedik, évente kiosztott Writers for Writers (Írók az írókért) díjával tüntetik ki.
Quincy, James Baldwin halála után te szerkesztetted a James Baldwin The Legacy című kötetet, mely az 1987-es Last interview-val zárul. Baldwin a következőket mondta neked: „… rájöttem, hogy Miles-ban meg bennem van valami nagyon hasonló… valami, ami a szélsőséges sebezhetőséggel függ össze… Tudod, minden ember kifejleszt egyfajta álarcot, egyfajta alteregót… ami megvédi a többi embertől, akik ragadozók, és az illetőt kiszolgáltatottnak tartják. Miles ezt egyféleképpen műveli, én másféleképpen.” Fel szeretném tenni neked ugyanazt a kérdést, amit te feltettél Baldwinnak: Te hogyan műveled ezt?
Mármint hogy hogyan és miféle álarc mögé rejtőzöm?
Igen: hogyan és miféle álarc mögé rejtőzöl?
Szerintem az égvilágon mindenki álarc mögé rejtőzik néha. Az Egyesült Államokban az emberek többféle okból rejtőznek álarc mögé. Azért, mert nem szeretnék megbántani ismerőseiket; mert nem szeretnének megsérteni bizonyos vallási vagy faji csoportokat, s ezért finomabban fogalmaznak.
A művészek álarc mögé rejtőznek, amikor alteregót teremtenek maguknak. Bizonyos álarcok a művész helyett beszélnek. Bizonyos művészek folyton álarcot viselnek, csak néha veszik le, és bajba kerülnek. Ha mondok valamit a fehérekről vagy New Yorkban a zsidókról, hogy miért nem kedvelem Ariel Sharont, akkor bajba keveredhetek, még akkor is, ha igaz, érted? Mert egyeseknek nem tetszik, amit hallanak. Ha mondok valamit Jesse Jacksonról vagy Al Sharptonról, az meg a feketéknek nem tetszik; bajba keveredhetek miatta. Vagy ha manapság az ember mond valamit Bushról, mindenki nekiugrik. A vallási fanatikusok nekimennek az embernek, ha a vallást bírálja.
Ebben a városrészben [Harlemben]? New Yorkban?
Az égvilágon mindenhol. New Yorkban a legkülönbözőbb politikai meggyőződésű emberek élnek. Mint tudjuk, a mai amerikai kultúra kettéhasadt, és ez összezavarja a dolgokat. Nehéz valakivel elbeszélgetni mondjuk… Izraelről. Őszintén elbeszélgetni a világról való nézeteinkről. Nehéz elbeszélgetni Haitiről vagy Jean-Bertrand Aristide-ről haiti illetőségű emberekkel. Tíz évig haitiak között laktam. Jó barátaim vannak köztük, és elmérgesedett vitáim voltak velük Aristide-del kapcsolatban… És néha nehéz helyzetbe kerülök, ha Bush-ról, az Egyesült Államokról és az Egyesült Államok iraki politikájáról beszélek. Az emberek különféle okokból rejtőzhetnek álarc mögé, lehet az művészeti és politikai egyaránt. Ha az ember mond bizonyos dolgokat, bosszúhadjáratot indítanak ellene: „Nem közöljük a verseit.” „Nem közöljük az írásait.” „Nem hívjuk meg felolvasni.” Szerintem ezek azok az okok, amik miatt az emberek álarc mögé bújnak.
Nem hinném, hogy te véka alá rejtenéd a véleményedet…
Valóban nem, de mindenki megteszi néha. Ha mindent kimondunk, amit gondolunk, okvetetlenkedőnek tartanak bennünket. És ha az ember folyton külföldre utazgat, mint én, egyszer csak rákerül egy listára, és többé nem hagyhatja el az országot, mert ránéznek a listára, és azt mondják: „Ez az ember mindenbe beleszól.”
Aki nem rejtőzik álarc mögé, időnként óriási bajba kerül. John [Edgar] Wideman-nel beszéltünk erről. Elmondtam neki, hányszor került bajba Baldwin. Nézzük csak Miles Davist. Miles bajba került, mert azt mondta – és ez egész életére rányomta a bélyegét –, amikor egy riporter megkérdezte: „Ha csak három perc lenne hátra az életéből, mit csinálna?” Ő [Miles] meg tréfásan azt felelte, vagy lehet, hogy félig komolyan gondolta: „Megfojtanék egy fehér embert.” A fickó fel volt háborodva, és sok fehérrel találkoztam, akik fel voltak háborodva. De sok fekete nem tudja kiverni a fejéből a terrort, ami alatt a feketéket tartják ebben az országban. Amint mondtam: a terrort és visszaélést, mely évek, évszázadok óta halmozódik a feketékre. Azokról az emberekről beszélek, akiknek pénzük van, érted, akiknek társadalmi státusuk van, meg azokról, akiknek nincs. Miles, amikor kimondta, amit sok fekete érez: „Ha csak három perc lenne hátra az életemből, megfojtanék egy fehér embert”, csak őszinte volt. De sok fehér őrültnek tartotta emiatt. És ez aztán egész életében üldözte Miles-t. Tavaly Harry Belafonte Larry King műsorában szerepelt; King megkérdezte, mi a véleménye Colin Powellről. Harry Belafonte azt mondta: „Szerintem Colin Powell a kormányt kiszolgáló feka, és le kellene mondania. Szégyenfoltja a (…) Ez az ember becstelen.” Larry King igyekezett rávenni, hogy szívja vissza. Ő [H. B.] nem volt hajlandó erre. Ez a kijelentés sokakat felbőszített. Ismerem Harry Belafontét; úriember és tehetséges, elkötelezett, nyitott ember a szó valódi értelmében, viszont határozott politikai elvei vannak. Azokról az emberekről beszél, akik elpusztulnak – több ezer ember és több ezer gyermek pusztul el az Egyesült Államok politikája következtében. Ártatlan emberek halnak meg nap mint nap Irakban és Palesztinában… ártatlan gyermekek, mindkét oldalon.
Nemrég írtam egy vezércikket a Black Renaissance Noire számára, alapjában véve [sóhajt] az Amerikában dúló fehér nacionalizmusról van szó benne. Nem látni fekete bemondókat a tévében; nincsenek ismert tévészemélyiségeink, esetleg egypár.
És Cornell West, Tavis Smiley…
Nekik megvan a saját nézőpontjuk. Tavisnak saját műsora van, ami nem más, mint egy fekete talkshow, főleg politikai vonatkozású, bár igaz, hogy írókat, költőket és előadóművészeket is meg szokott hívni. Remek műsorvezető és remek, komoly műsort készít, de a legtöbb fehér feketék számára készült műsornak tekinti. Szóval visszatértünk egy… alapjában véve szegregálódott állapotba. Nemcsak iskoláinkban, de politikai, szociális és kulturális véleményeinkben, a lakónegyedeinkben, és ezen senki nem gondolkodik el. Azt hiszem, mindenki normálisnak tartja ezt az állapotot.
Nem teszi fel senki azt a kérdést, hogy hol vannak a komoly afroamerikai filmek? Miért nincsenek komoly afroamerikai kiállítások? Sok nagyszerű afroamerikai, Karib-tengeri és afrikai tudós, gondolkodó, író és költő van. Bőven vannak csodálatos, feketékről szóló történetek, melyekben fekete színészek játszhatnának, bőven vannak nagy fekete festők és szobrászok. De alig beszél róluk valaki, s ha az ember megteszi, mindenki megijed, hogy az illető bajt akar keverni. Normális dolognak tartják, hogy az American Academy of Arts and Letters (Amerikai Irodalmi és Képzőművészeti Akadémia) főleg fehérekből áll.
Azt hittem, te is tagja vagy az Academy of American Poetsnek (Amerikai Költők Akadémiája). Rajta vagy a weboldalukon.
Az adományaim miatt vagyok rajta. Hidd el nekem, nagyon kevés afroamerikai van az American Academy and Institute of Arts and Letters-ben, nagyon kevés. De úgy látszik, ez senkit nem zavar; normálisnak tartják. Én nem tartom normálisnak. Szerintem ez hátrányos megkülönböztetés, és hamis képet mutat be az ország művészetéről. Életemnek ezen a pontján, úgy érzem, mondanom kell valamit. Bár eddig többnyire álarcot viseltem, most leveszem az álarcot, leveszem a szájkosarat. Ha ez valakit sért, az nézzen magába, keresse meg az okát, hogy miért is sérti. Szerintem, ha valami nincs rendben, legyen bátorságunk kimondani.
Legyen bátorságunk kimondani, hogy a költészeti iparág nagyrészt rasszista. Az irodalmi iparág rasszista. Nagyon kevés fekete szerkesztő van, alig egypár, aki dönthet egy könyv kiadása felett – talán egy-kettőt ismerek a kiadói ágazatban. Ha megnézzük a Vanity Fairt, nincs fekete írójuk. Ha megnézzük a fontosabb publikációkat, alig akad az írók és a szerkesztők közt fekete. Nagyon kevés fekete, latin-amerikai, amerikai indián vagy ázsiai van hatalommal járó állásban. És az emberek ezt normálisnak tartják. Ez nem normális, amikor az ország lakossága körülbelül 25 év múlva túlnyomórészt színes bőrűekből áll majd. Mi leszünk többségben.
Még valami: az afroamerikai kritikusok kérdése. Johnnal is beszéltünk erről – ha megnézzük a New York Times-t, nagyon kevés afroamerikaitól közöl könyvkritikát, még fekete író tollából származó könyvről is. Azt tudjuk, hogy nem hagyják, hogy fehér író művéről közöljünk kritikát. De afroamerikai írók könyveiről sem engednek minket kritikát közölni. És akkor ott az a sok fehér, közülük sokan nemrég telepedtek át Amerikába, akiket kikiáltanak az afroamerikai zene, könyvek, képzőművészet, tánc- és filmművészet szakértőivé. Sok fehér zenekritkusnak nem tetszett, hogy én írtam meg a Miles Davis-könyvet [Miles The Autobiography]. És aztán megírtam a Miles and Me-t. Egyszerűen nem tetszett nekik, hogy most én leszek a szakértő… így aztán megpróbálnak nem tudomást venni rólam. Kifosztják a könyvemet, szemelgetnek belőle, kiszedik az ötleteket, és nem használnak idézőjelet, ugye érted, mire gondolok?
Plágiumot követnek el?
Igen, plágiumot. Egy kicsit változtatnak rajta, de senki nem szól miatta. Ez részben a mi hibánk is, mert az afroamerikaiak is abbahagyhatnák már, hogy folyton Toni Morrisonról írják a disszertációjukat. Imádom Toni írásait, de tudod, számtalan disszertáció született Toni Morrisonról; miért nem írnak négyet John Widemanról, kettőt rólam és hármat Ishmael Reedről? De mindenki Toni Morrisonról vagy Maya Angelou-ról ír disszertációt. Legyünk már végre komolyak! Szerintem híján vagyunk a komoly fekete kritikusoknak. Miért nem ír több afroamerikai az afroamerikai képzőművészekről és szobrászokról? [Háttérben rendőrkocsik szirénái szólnak] Gyakran mondtam a diákjaimnak, hogy „tessék változtatni. Miért nem írtok a többi nagyszerű íróról, költőről, képzőművészről és zenészről?” Szóval mi, feketék is részben hibásak vagyunk, de a rendszer sokkal hibásabb.
Érintetted néhány oldalát sok kérdésnek, amit fel szeretnék tenni neked. Következő kérdésem visszatér pár témára, amire utaltál. Minden egyes verseskötetedben több kiterjesztett metafora alakul ki, a címadó versekkel kezdve: Embryo, Snake Back Solos, Skulls along the River, Weather Reports, Avalanche és Transcircularities. Kérlek, beszélj az öregek szemében tátongó lyukakról, melyekről The Old People Speak of Death című versedben írsz [„sorompók melyeket a vénemberek – az ősök – alagútszerű szemeikben felnyitnak nekem, hogy átkelhessek…”] meg a szerepről, melyet a szemek, a folyó, család és emlékezet játszik a verseidben.
Nagyon jó kérdés, költői kérdés. Először, amikor megírtam azt a részt a lyukakról az öregek szemében, a szomorúságról és veszteségtudatról igyekeztem beszélni, elsősorban a fekete asszonyok szemében – szomorúság, amiért ezeknek az asszonyoknak, ezeknek az embereknek nem volt lehetőségük igazából kiaknázni minden lehetőséget, amit életük rejtegetett, mert afroamerikaiakként éltek ebben az országban. Amikor belenéztem nagyanyám szemébe, a nagybátyáim szemébe és az apám szemébe, mindig ezeket a veszteségtudattal és szomorúsággal teli lyukakat láttam. Nagyanyám remek asszony volt, de egész életében szolgáló volt. Fehér emberek szolgálója volt egész életében, és nem mehetett iskolába, meg minden, viszont sok pénzt takarított meg, és házakat vett St. Louisban, és felnevelte anyámat, a megboldogult Allen nagybátyámat, engem és az öcsémet, Timmyt.
Apám meg nagyszerű baseballjátékos volt, valószínűleg a legjobb atléta, akivel Missouri állam valaha dicsekedhetett. Országos nehézsúlyú Golden Glove nyílt divíziós bokszbajnok volt. Az állam legjobb ligájában játszott baseballban, kosárlabdában és amerikai futballban. Mind a három fő sportágban. Elsőrangú baseballjátékos volt és elsőrangú bokszoló, és franciául meg spanyolul is beszélt az angol mellett. Otthon volt a latin-amerikai, kubai, venezuelai, Puerto Rico-i és mexikói kultúrában. Ennek ellenére mégsem játszott a profi ligában, dacára, hogy Roy Campanella, aki benne van a profi ligás Hall of Fame-ben (hírességek csarnoka), volt a cseréje. Apám ugyanúgy, mint Campanella, elkapó játékos volt.
Apám, aki minden idők második-harmadik legjobb elkapó játékos volt a régi néger ligákban, s valószínűleg negyedik vagy ötödik vagy hatodik legjobb elkapó játékos a baseball történetében, amellett nagyszerű menedzser, de nem tudta képességeit teljesen kihasználni a rasszizmus miatt. Egyszer egy fehér azt mondta neki: „Quincy, ha fehér lennél, évi százezer dollárt keresnél.” Hát ezzel csak megforgatta a kést a sebben, ami már azelőtt is kínozta apámat. Nem szívesen hallotta ezt. Kegyetlenség volt ilyet mondani, mert nem lehetett fehér. Soha. Azért írtam meg a Transcircularities kötet Poem for my Father [idősebb Quincy T. Troupe-nak] című versét, mert elmondta nekem ezt a történetet. Megértettem, mekkora fájdalmat érez, amiért nem játszhatott a profi ligában. És a csapata rendszeresen megverte a nagy fehér csapatokat, minden mérkőzésen. Ő volt az elkapó játékos, amikor Satchel Paige kilenc vagy hat vagy három fehér ütőjátékost kényszerített három-három hibára. Leküldte a pályáról az összes játékost. Csak Satchel meg apám játszottak. És az ellenfél minden tagját három-három hibára kényszerítette, ami azt jelenti, hogy el kellett hagyniuk a pályát. Mind baseballcsillagok voltak, fehér baseballcsillagok, és ő lesöpörte őket.
Hányban is történt ez?
A negyvenes évek elején vagy a harmincas évek végén. De én a fájdalomról beszélek, amit apám érzett emiatt. Egész évben baseballoznia kellett, tudod, az Egyesült Államokban, Kanadában, Kubában, Puerto Ricóban, Venezuelában és Mexikóban. Adott volt egy ember, aki három nyelvet beszélt, mindent tudott a latin zenéről, Machitóról, minden táncot ismert, ragyogó elme volt, úriember, és kevés fehér vette komolyan. Amikor idősebb korában belenéztem a szemébe, láttam benne a szomorúságot. És időnként dührohamot kapott, amikor valaki fehér játékosokról, például Yogi Beráról vagy Joe Garagioláról beszélt. Hússzor jobb volt, mint azok együttvéve; ők is St. Louis-ból származtak. Semmi személyes kifogása nem volt ellenük; az ellen volt kifogása, amit jelképeztek. Sokkal jobb volt náluk, és mégsem játszhattak egy ligában. Sokszor beszélt nekem erről, mindig könnyekkel küszködve. Szóval azok a versek a szomorúságról meg a kiéletlen lehetőségekről szólnak.
Sorolhatnánk még az ilyen feketéket, ott van például Paul Robeson. Ez az ember óriási lángelme volt, de nem vitte semmire. Emiatt vált belőle úgynevezett „szélsőbaloldali” [nevet], kommunista. De hát mit várjon az ember valakitől, aki osztályelsőként végez a Rutgersen, évfolyamelsőként a jogi karon, profi ligás futballjátékos, de fekete, és nem kapja meg azokat az állásokat, amit az osztály legutolsó tanulói megkapnak csak azért, mert fehérek? Szerinted mit érzett? Amikor Robeson szemébe néztem a filmjein meg a fényképein, ugyanazt láttam benne, mint az apáméban.
Ismerted Paul…?
Őt nem ismertem; a fiával találkoztam egyszer. Paulnak (mindketten ugyanazt a nevet viseljük, mint apánk) meg nekem is híres apám volt, s egy összejövetelen elbeszélgettünk erről az egész dologról, az apáinkról. Elmondta, hogy az apja rettenetesen dühös volt, nemcsak amiatt, amit vele tettek, de amit a fehérek több millió feketével tettek. Az az apámhoz írt vers a rasszizmus kiváltotta haragnak és hiányérzetnek ezt a mély képét igyekezett megfogni.
Van egy kérdésem St. Louis meg a költészet viszonyáról. Verseid az élet és halál közti területet fedik le, a St. Louis-i konzervgyárak szagától az emberig, aki a halál kalapácsát lendíti a Rivertown Packing House Blues-ban a sport erős hatásáig, amiről már volt szó, meg a St. Louis-i zenészek, köztük Miles, John Hicks és Lester Bowie rád gyakorolt hatásáig. Beszélhetnénk a különféle hatásokról, melyet St. Louis poétikádra gyakorolt, kezdve a River Town Packin’ House Blues-zal, meg arról is, hogy miért Sterling Brownnak dedikáltad?
A Delmar és Leonard utcában nőttem fel, pár utcányira a Vandeventer Avenue konzervgyáraitól. Valahányszor kiléptem a házból, égett hússzagot éreztem a levegőben; először nem tudtam, mi az. Aztán egy öregember felvilágosított: „Ó, ez a szag a Vandeventer Avenue-n leölt marhának és disznónak az elégetett bőre.” „Ó…” – mondtam én. „Ez a konzervgyár, a konzervgyár” – mondta ő. „Szóval erről van szó” – mondtam én.
Naponta átvágtam ezen a szagon. Ezt a szagot éreztem, amikor a Carver általános iskolába jártam, és ezt, amikor a Vashon gimnáziumba. Később egy alkalommal bejutottam egy konzervgyárba, ahol egy barátom édesapja konzervgyári munkás volt. Mielőtt injekcióstűvel kezdték volna ölni őket, a homlokuk közepére mért taglóütéssel [összecsapja a tenyerét] ölték a marhákat. Ő jobb- és balfelől elhaladtukban csapta őket fejbe, BUMMM, azok összerogytak, és egy másik munkás elvágta a torkukat. És én láttam ezt, ezt a rengeteg vért, és a marha, disznó, miegymás halálsikolyát, hörgését [jajgat]. Borzalmas volt. Hát innen jön az a John Henry-féle proletárhangulat a versben.
Felhasználtad a John Henry-vers irodalmi hatását és a barátod apjának a példáját. De a vers végül egy gyilkosról szólt, aki nem feltétlenül a barátod apja.
Ó, ugyanarról az emberről van szó! Ez az igazság. A pasas gyilkos volt; úgy lett azzá, hogy a konzervgyárban minden nap megölt egy csomó marhát és disznót. Az utcánkban lakott. A fiai a barátaim voltak. Egy tavaszi napon, még kisrác voltam, szaladgáltam a házukban – ekkor az Ashland utca 3848-ban laktam –, s ahogy rohantam, hirtelen azon vettem észre magam, hogy a falnak repülök. Az apjuk olyan keményen megütött, hogy majdnem nekirepültem a falnak. Amikor felugrottam, rám nézett, és… soha nem felejtem el azokat a szemeket, amikor rám nézett és így szólt: „Kis Troupe, ne rohangálj az én házamban. Ez nem a te házad, úgyhogy ne rohangálj az én házamban.” Én meg ránéztem, és megláttam a szemében azt a valamit, ami… hát, olyan volt, mint a halál. Elszörnyedtem. Ez durva volt!
Mennyi idős voltál?
Tizenhároméves forma. Amikor tudtam, hogy otthon van, soha nem mentem át, csak később, nagyobb koromban, amikor már képes voltam megvédeni magam, ha felhergelte magát. Később az egyik fiától hallottam – akkor még nem írtam verseket –, hogy hat embert ölt meg. Kocsmázni járt, vitába keveredett, aminek verekedés lett a vége; soha nem ő kezdte, de ő fejezte be. Minden nap elment dolgozni, soha nem hiányzott, és jó munkás volt. A kocsmában, ha valaki nekiment, akkor ő megölte az illetőt – mindig késsel. Érted? Leszúrta vagy agyonütötte őket egy üveggel. Innen jön az a sor, hogy „Lóbálta halál nevű pörölyét”. Arról van szó, hogy túl sok halált vitt haza ahhoz, hogy szeretni tudjon. Mert miután valaki egész nap disznókat és marhákat öl, hazaviszi magában azt a brutalitást. Ezt láttam benne. Aztán amikor verseket kezdtem írni, egyszer csak eszembe jutott. Ismét meglátogattam a konzervgyárban, és figyelmesebben megnéztem. Akkor már öregedett, de ugyanaz az ember volt, tehát megírtam ezt a verset. Úgy éreztem, hogy az alakja metaforája a St. Louis-i feketéknek – annak, ahogyan a feketék mindenfajta tekintet nélkül gyilkolják egymást St. Louis-ban.
Miután megírtam a verset, rájöttem, hogy nemcsak a feketék metaforája, de az összes amerikai állampolgáré fajra való tekintet nélkül. Az Egyesült Államok fölött ma a halál metaforája lebeg. Sok költő nem ír erről: szívesebben írnak politikamentes dolgokról. Ez rendben is van; semmi kifogásom ellene. De az emberem a River Town Packin House Blues-ban egyszerre gyilkos és egyfajta antihős, mert naponta elment munkába, és ő maga nem kötött bele senkibe. Viszont lámpával kereste az olyan helyzeteket, amikből erőszak származhatott, és egy szempillantás alatt megölt bárkit, aki belekötött. Főnöke ügyvédet fogadott neki, mert minden nap bement a munkahelyére, ahol semmi gond nem volt vele. Mindig nagyon jó ügyvédje volt, aki megmentette a börtöntől. Végül is nem ő kezdte a verekedést. Csak belekötött valakibe. Nem ő ütött elsőnek, csak védekezett, mint amit állítólag az Egyesült Államok cselekszik Irakban: „Csak megvédjük magunkat a terroristák ellen.” Bár nem találtak tömegpusztító fegyvereket, azt mondták nekünk, hogy az irakiak ide akartak jönni felrobbantani mindenkit, hogy a saját utcáinkon öljenek meg minket. Micsoda ostobaság!
Elkalandoztunk a költészettől…
El szeretném mondani, miért dedikáltam a verset Sterling Brownnak.
Jó.
Azért dedikáltam Sterlingnek a verset, mert nagyon tetszett neki, és mert sokat tanultam tőle a bluesról és a népköltészetről. Óriási költő volt és nagyszerű tanár. Tanította Toni Morrisont, Amiri Barakát, Ossie Davist és Stokely Carmichalt a Howardon, és még sokakat. Nagyszerű költő volt és nagyszerű ember, szerintem nem emlegetik eleget a nevét, mint az egyik legnagyobb amerikai költőét, ugyanúgy, ahogy Melvin Tolsont sem említik elégszer.
Jó. Beszéljünk arról, hogy milyen hatással volt rád a sport.
A legtöbb sportot nagyon szeretem, mert vegytiszta önkifejezés. Senki nem veheti el az embertől azt, hogy jó kosárlabdázó. Ha én játszom ellened egy az egyben, esetleg két ötfős csapatban, nem számít – kivéve, ha csalnak a bírók. Ha jobb vagyok nálad, megverlek. Érted, ugye? Gondoljon mindenki, amit akar Kobe Bryantról, Kobe Bryant kivételesen tehetséges kosárlabdázó Kevin Garnettel és másokkal együtt. Marion Jones kivételesen tehetséges atléta. Barry Bonds kivételesen tehetséges baseballjátékos. Ezt, bármi és történjék, senki nem veheti el tőlük. Bemocskolhatják, befeketíthetik egyéb dolgokkal, mint: „Hát, tudod, megerőszakolta azt a nőt” – ami talán igaz, talán nem, vagy: „Barry Bonds szteroidokat szed” – ami megintcsak talán igaz, talán nem. De a helyzet az, hogy a szteroidok nem javítják a kéz-szem koordinációt: hogy az ember miként üti a labdát. Ezt a szteroidok nem javítják. Nem vagyok a szteroidok híve, de ez lejáratási hadjárat. Ez a véleményem. És szerintem azért próbálják lejáratni őket, mert feketék. Tudom, hogy sok ember nem örül annak, hogy ezt mondom, de a rasszizmus köszöni szépen, nagyon jól van az amerikai élet legtöbb vonatkozásában. Ez tény és való.
Te magad is kitűnő sportoló voltál; hogy lettél azzá?
St. Louis-ban kosárlabdáztam és baseballoztam. Nagyon jó játékos voltam, és a sport vegytiszta önkifejezés volt. Ezt senki nem veheti el az embertől. Ha megverlek, akkor megverlek. Nem úgy van, mint az irodalomban, hogy azt mondom: „Ez vers.” És akkor másvalaki azt mondja: „Tudod, szerintem nem az.” Ez szubjektív döntés, hogy valaki versnek tartja, sőt egyenesen jó versnek, vagy pedig rossz versnek. Szubjektív. Szubjektív döntés, hogy egy kritikusnak a River Town Packin House Blues tetszik vagy egy vers az Ozark-hegységről. Szubjektív. Egy festménnyel ugyanaz a helyzet: szubjektív döntés kérdése. De a sportban vagy nyerünk, vagy veszítünk. A Los Angeles Lakers megveri a Minneapolist. Megveri. A San Antoniót négyszer egymás után veri meg. Másodlagos kérdés, hogy az ember szereti Tim Duncant vagy nem. A lényeg az, hogy győztek. Mint ahogy a Pistons is megverte a Lakerst az NBA-ban. A minap [2004.05.15.] Antonio Tarver kiütötte Roy Jones-t, akit a világ legjobb bokszolójának tartottak. Kiütötte. Roy Jones elveszített egy meccset, és ezen sokat vitatkoztak. Koreában ellopták tőle az olimpiai bajnoki címet, de utána évekig a világ legjobb bokszolója volt, míg aztán Tarver, az egyik legjobb barátja közbe nem lépett és bumm, a második menetben egy jobbegyenessel kiütötte. Hihetetlen volt! Mohamed Ali verte meg így Sunny Listont. Az ember vagy győz, vagy veszít, és ez nekem tetszik. Így kellene lennie mindenben, de nem így van.
Ugyanez igaz a zenére is, bár időnként a zene is szubjektív, ízlés dolga. Az afroamerikaiak közül sok híres zenész került ki. A dzsessz, rhythm and blues, gospel, hip hop, még a klasszikus zene területén is. Túl sokan vannak, ahhoz, hogy fel tudjam sorolni őket. Miles Davisről mindenki mondhat, amit akar. Miles Davis nagy zenész volt. Az egyik legnagyobb zenész, aki valaha élt. Lehet, hogy nem tetszik az embernek, hogy azt mondta, hogy megölne egy fehér embert, ha már csak rövid ideig élne. „Tudod, imádom Miles Davis zenéjét, de, tudod, mondta azt a dolgot, és hát ezt nem tudom lenyelni.” Miles néha megverte a nőit. Ezt sokan nem tudják lenyelni. Ezt meg is értem. De amit negyvenegynéhány év alatt alkotott, az fantasztikus, tagadhatatlan. Picasso a nők karján nyomta el a cigarettát. Azt akarod mondani, hogy Picasso festményei nem gyönyörűek? Namármost, nekem nem tetszik a tény, hogy a nők karján nyomta el a cigarettát. Nem tetszik a tény, hogy Miles durva volt a nőkkel. Nem tetszik. De ezt különválasztom attól, hogy tetszik-e a zenéje vagy nem.
A zene nagy hatással van az életemre. Példaképeim közül sokan afroamerikai zenészek: sorolhatnám őket. Már az is nagy szó, hogy Charlie Parker, John Coltrane, Duke Ellington, Louis Armstrong, Michael Jackson, James Brown, Prince és Chuck Berry – mind St. Louis-ak. Chuck Berry a modern gitár atyja; senki nem hajlandó elismerni ezt neki, mert nem szeretik. Túl zabolátlan, túl felvágósnak tartják. De Chuck Berry egyike a zene nagy alakjainak.
A modern gitár atyja?
Igen, a modern rock and roll gitár atyja. Keith Richards és az összes többi tudja ezt. Figyeld csak ezt a dalszöveget: „Roll over Beethoven and tell Tschaikowsky the news… Roll over Beethoven and dig these rhythm and blues.” Fantasztikusak a dalszövegei. Szóval Chuck Berry fantasztikusan fontos a rock and rollban, sokkal inkább, mint Elvis Presley. De Elvisé minden babér, mert fehér. Ezt mindenki tudja, aki egy kicsit is járatos a dologban. Szóval Chuck Berry volt az igazi. Little Richarddal meg Fats Dominóval együtt. Elvis másolat, imitátor. Chuck Berry-nek az lett a veszte, hogy szerette a kislányokat. Namármost, nekem sem tetszik ez, de semmi köze ahhoz, hogy Berry nagy zenész vagy sem, mint ahogy ahhoz sincs semmi köze, hogy Roman Polanski nagy rendező-e – mert az! De hát nem akarom a végtelenségig ezt variálni.
A Miles and Me-ben Miles-t Mozarthoz meg Picassóhoz hasonlítod, és felveted, hogy azért kritizálták a stílusát, mert fekete, idézem: „A legjobb és legrosszabb oldalát mintázta annak, amik vagyunk, a nemzeti karakterünknek, bármi is legyen az, mint ahogy Picasso és Mozart is nemzeti karakterük legjobb és legrosszabb oldalát képviselték.” Hát ez elég erős. Úgy tudom, Miles azért kért fel az önéletrajza megírására, mert nagyon tetszett neki az a cikk, amit róla írtál a Spin magazinnak. És a Miles The Autobiography sokkal többet felfed Miles-ról, mint amit a legtöbb ismert ember megengedne. Miért döntöttél úgy, hogy nem fogod cenzúrázni, amit Miles mond, és nagyon intim részleteket is felfedsz? Kihagytál-e ennek ellenére olyat, ami benne lesz a te hagyatékodban vagy a Miles hagyatékában?
Kétségtelen, hogy a The Accordion Years-ben közlöm majd, ami kimaradt közös könyvünkből és a Miles and Me-ből. Amikor Miles felkért önéletrajzának megírására, azt mondtam neki: „Az egész történetet el kell mondanunk, bibircsókokkal együtt. El kell mondanunk, hogy nőket bántalmaztál. Nekem személy szerint nem tetszik az, ahogy a nőkkel bántál. De hát a te könyved; ha akarod, kihagyhatod. Ezért azt ajánlom, nézz mélyen magadba, és mondd el az igazat; sokkal jobb lesz a könyv.” És ő egyetértett velem. Ez a másik oka annak, hogy annyira szerettem – mert mindig ragaszkodott az igazsághoz. Egy írás attól jó, hogy igazat mond. Mint ahogy Ted Joans mondta egyszer: „Az egyetlen, amitől tarthatsz egy költő részéről, az igazság.” Úgy döntöttünk, abban a könyvben minden benne lesz, és ő mindent elmondott nekem. Namármost, a kiadó szerkesztői kivettek belőle bizonyos dolgokat attól való féltükben, hogy beperelik őket. Például viszonya volt a Budweiser egyik tulajdonosának a lányával. [Castro nevet]
Viszonya volt Ava Gardnerrel, más fehér mozisztárokkal is, meg a St. Louis-i May család egyik nőtagjával. A kiadó kivágta ezeket a történeteket, s ugyanígy történt egyéb hollywoodi csillagocskák esetében, akikkel viszonya volt. A nők bolondultak Miles Davisért. Egyszerűen bolondultak érte. A szerkesztők azt gondolták: „Juj, ezt nem hagyhatjuk benne; beperelnek.” Így hát kivágták ezeket a történeteket.
És ezek a történetek örökre elvesztek?
Tudod, ez az ő története. Egy részét felhasználom egy afféle önéletrajz-emlékiratban, amit most írok. Nem tetszett nekem, hogy a kiadó kivágta Miles zenéről folytatott eszmefuttatásainak – mélyenszántó eszmefuttatásainak – egy részét is. A kritikusok kifogásolták, hogy a könyvben nem tárgyaltuk velősebben a zenét. Pedig eredetileg igenis tárgyaltuk. A keménykötéses kiadásba bele akartam foglalni egy mutatót és a megjelent lemezek listáját. A kiadó azt mondta, hogy csak miután megjelenik a papírborítású kiadás. A kritikusoktól ezért is kaptunk egy hatalmasat a fejünkre. A kiadó meg ártatlan képpel azt állította, hogy: „Mi szerettük volna, ha van benne lemezlista, de ők…” Pedig mi beletettük, de a kiadó visszadobta.
A könyv szerkesztését befolyásolták faji szempontok?
Azt hiszem, igen. A garasos pénzügyisek igyekeztek a könyv árát huszonöt dollár alá nyomni. Tudod, egyetlen könyvbe akarták belepréselni az egész önéletrajzát. Én úgy gondoltam, hogy megérdemel két kötetet. A Simon and Schuster kiadó nem akart két kötetet áldozni rá; nem akartak foglalkozni a dologgal. De Picasso önéletrajza háromkötetes. W.E.B. Du Bois életrajza David Levering Lewis tollából kétkötetes, és két Pulitzer-díjat kapott érte. Ugyanennyi járt volna ki egy ilyen fontos embernek. Miles Davis is rendkívül fontos ennek a kultúrának, és könyvünknek mélyenszántó elemzésnek kellett volna lennie róla. Az emberek szívesen fizettek volna harminc dollárt ezért a könyvért. Legalábbis az én véleményem az, hogy ért volna annyit.
Talán írnod kellene egy második kötetet, melyben a zenéjét tárgyalnád. Van valaki, aki zenetörténeti szempontok alapján foglalkozik vele?
Van néhány ember, akik különféle könyveket írnak, különféle korszakait tárgyalják, például John: So What; Ashley Kahn: Kind of Blue [The Making of the Miles Davis Masterpiece]; Miles to Go: The Lost Years Chris Murphytől, és egy érdekes könyv Paul Tingen tollából: Miles Beyond: The Electric Explorations of Miles Davis, 1967–1991. De szerintem Milesnak szüksége van egy minden részrehajlást nélkülöző, átfogó életrajzra, amely távlatot nyitna fantasztikus életére. Egy ilyen könyv – és feltétlenül hosszúnak kellene lennie, többkötetesnek – tényleg feltenné a kalapot erre a kiemelkedő életútra.
Milyen szerepet játszottál a Milesról szóló film létrehozásában…?
Én írtam a forgatókönyvét, mely a Miles and Me-n alapul. Végre aláírtunk minden szerződést, miután hosszú ideig húztam, mert ki akartam várni a lehető legkedvezőbb üzletet. Ezért addig keresgéltem, amíg találtam egy igazán jó, a szórakoztatóiparra szakosodott ügyvédet.
Nem voltam hajlandó egyszerűen eladni a könyv megfilmesítési jogát, mert Danny Glover jó barátom azt mondta: „Quincy, ha eladod nekik a megfilmesítési jogot, egyetlen napig benne leszel a Variety-ben. Azt írja majd: »Quincy Troupe Miles and Me című könyvének megfilmesítési jogát ennyiért és ennyiért vették meg.« Aztán meg csinálnak belőle egy olyan tucatfilmet, melyben híres emberek életéről a legjobb barátjuk mesél. Te majd valami fehér fickó leszel benne. Azt csinálnak belőle, amit akarnak. Szerződnek majd egy forgatókönyvírót, az meg azt csinál vele, amit akar, és az már nem az a történet lesz, amit te el szerettél volna mondani. Aztán a rendező is rányomja a pecsétjét, meg a színészek is. A helyedben – mondta – nem hagynám magam, és ragaszkodnék hozzá, hogy én írjam a forgatókönyvet vagy legalább, hogy beleszólásom legyen a forgatókönyvbe.”
És így is történt. Rudy Langlais, aki barátom, és a jelenlegi producer felkért a forgatókönyv megírására. Azt akartam, hogy a stáblistán az legyen, hogy én vagyok a forgatókönyvíró, azt, hogy „A film Quincy Troupe Miles and Me cím könyve alapján íródott.” Én akartam lenni a főproducer. Volt még néhány egyéb kívánságom is. Úgy gondoltam, megérdemlem. Végül mindent megadtak, amit akartam. De hosszú időbe telt. Úgy néz ki, hogy 2004 végén – 2005 elején kezdik el a filmezést. De hát ez Hollywood, és bármi megtörténhet. Ami a jelent illeti, az életem visszatért régi medrébe, vagyis írom a memoáromat, egy Sun Ra operát, melynek Fred Ho írja a zenéjét, a regényemet, Chris Gardner önéletrajzát és a verseimet.
A költészetre visszatérve, Eugene Redmond barátod ajánlotta nekem, hogy kérdezzelek „a költői formák, egymással szövetségben levő kifejezés- és kultúraformák keresztbe-termékenyítéséről” verseidben. Pályafutásod elején hogyan teremtetted ezt meg – nevezhetem varázseszköz-keveréknek? Mára már világos, hogy ez a fiatalabb költők több nemzedékét is megihlette.
A sors kivételes ajándékaként St. Louis-ban nőttem fel, ami külön kulturális és földrajzi térnek mondható. Az ország közepén van, s északról, délről, keletről és nyugatról mindenféle befolyás éri. Mindenféle zenestílus, öltözködési divat és nyelvi hatások. Gyermekkoromban apám Mexikóba, Kubába, Puerto Ricóba és Venezuelába ment a baseballcsapattal, és én is elkísértem egy-két helyre. Tehát nagyrészt St. Louis-ban nőttem fel, de alkalmam volt más kultúrákkal is találkozni már kiskoromban. Mindenféle zenét hallgathattam, amikor az apám otthon játszott. Egyszóval már gyerekkoromban öntudatlanul is alkalmam volt értékelni különböző kultúrákat. Aztán eljött az idő, amikor már nem tetszett St. Louis felépítése. Érted, mire gondolok? Fekete és fehér. Mindig korlátok között éreztem magam St. Louis-ban.
Otthon mindig szólt a zene: anyám Jackie Wilsont, Duke Ellingtont, Count Basie-t meg Louis Armstrongot játszott, apám latin zenészeket, Charlie Parkert meg másokat. Amikor nagyobb lettem, odavoltam Miles Davisért meg Chuck Berry-ért, aki az utcánkban lakott. Ez a sokféle zenéből álló egyveleg nagy befolyással volt rám. Amellett a baptista egyház vonzáskörében nőttem fel, benne voltam a kórusban, bár nem volt jó énekhangom. Első karnagyom a First Baptist Church-nél Grace Bumbry [jeles mezzoszoprán] volt. Második karnagyom Ollie Wilson [jeles zeneszerző], most Kaliforniában él. Tehát nagyszerű kórusunk volt, nagyszerű énekeseink, templomi közösségünk állandó mozgásban volt. Jó korban nőttem fel. Később sokszor elsétáltam arrafele, ahol korábban a Gaslight Square volt; olyan dzsesszklubok voltak ott, mint…
A Dark Side?
Igen, meg az a hely, ahol Miles-t láttam – a Peacock Alley. Át szoktam járni a folyón a nagy funk orgonistához, Sam Lazarhoz. S amíg apám baseballozott, sok játékos járt hozzánk: Satchel Paige, Monty Irving… Már egész kiskoromban megismerkedtem ezekkel az emberekkel. Miután anyám elvált apámtól, feleségül ment a China Brown nevű blues-zenészhez. China Brown zenekara játszott a Rivierában, Jordan Chamber klubjában. Jordan Chamber St. Louis legbefolyásosabb fekete politikusa volt. Fehér hatalmi csoportok összeesküdtek, és lerombolták a Rivierát, mert ezzel Jordan Chamber politikai bázisát is lerombolták. Megvolt hozzá a hatalmuk, így hát megtették. Időközben ez a rengeteg zenész eljárt hozzánk. Szerencsés voltam, hogy mindig nagyon gazdag kulturális környezetben éltem, melyből az évek során aztán sokat merítettem.
Hány éves korodban váltak el a szüleid?
Hat-hét éves lehettem. Amikor anyám hozzáment China Brownhoz, velük éltem, amíg le nem érettségiztem. China napközben mosodában dolgozott, hétvégenként meg bluest játszott. Amikor felnőttem, mindig utazni szerettem volna… később a katonasággal eljutottam Párizsba, és egész Európát végigbaseballoztam.
Álljunk meg Párizsnál egy pillanatra. Baseballoztál; mennyi idős voltál?
Huszonegynéhány. Ez a hatvanas években volt, úgyhogy huszonkét éves lehettem. Az all-sztár csapatban játszottam. Előbb a hadsereg egy városi csapatában játszottam Metzben, majd egy francia csapatban, amely hétvégenként végigjátszotta Franciaországot. Mivel folyton franciákkal voltam, megismertem a francia konyhát és a francia borokat. Aztán utazgattam, tehát már egész fiatalkoromban eljutottam Svédországba, Dániába, Németországba, Görögországba, mindenféle helyre. Ekkor kezdtem rájönni, hogy nem minden fehér rossz. Mivel az Egyesült Államokban nőttem fel, ahol lincselések folytak, úgy éreztem, hogy a legtöbb fehér utálja a feketéket. Mindennek tetejében a Beaumont gimnáziumba jártam, ami fehér iskola volt.
Szóval túlnyomórészt fehér többségű gimnáziumba jártál?
Azelőtt a Vashonba jártam, ami tiszta fekete iskola volt, míg aztán tizenhárom-tizennégy éves koromban át nem mentem a Beaumont Gimnáziumba. Nem volt kellemes a Beaumont-ba járni.
Egy csak feketéktől látogatott iskolából átmenni egy fehér többségű…?
Csak fehérek által látogatott iskolába. Az osztályomban volt hét fekete gyerek. Hét fekete háromezer fehér gyerek közül. Ez az ötvenes években volt – ’56–’58-ban, az integráció első éveiben, és szörnyű volt. Folyton verekedtünk. Én voltam az első fekete a Beaumont kosárlabda-csapatában.
Franciaország volt az első hely, ahol elfogadtak feketeként. Volt egy francia barátnőm, Carol. Egy francia srác a csapatomból odajött hozzám, és azt mondta: „Tudod, jó sógor lenne belőled.” „Mi?!” – kérdeztem. „Jó sógor lenne belőled – mondta. – A húgom imád téged. Nem szeretnél udvarolni neki?” Namármost, egy fehér francia srác azt mondja nekem, hogy udvaroljak a húgának. Ekkor kezdtem igazából úgy tekinteni Franciaországra, hogy sok tekintetben más, mint Amerika. Igaz, hogy Franciaország is rasszista, de abban az időben nem tudtam volna elképzelni, hogy ugyanez megtörténjen Amerikában. De ott megtörtént. Mély értelmű dolognak tartottam. Így hát, amikor visszatértem Amerikába, egész más szemmel néztem a fehérekre franciaországi tapasztalataimból kiindulva.
Beszélj a Jean Paul Sartre-ral való találkozásodról!
Carolon keresztül ismerkedtem meg vele. Miután megsérült a térdem kosárlabdázás közben, írni kezdtem egy, a saját szavaimmal élve „szörnyűségesen rossz regényt”. Nem tudom, honnan jött nekem, de mindig sokat olvastam. [Gyermekkoromban] egyike voltam a St. Louis-i Könyvmolyoknak. Édesanyám szerettette meg velem a könyveket. Franciaországban írni kezdtem egy regényt egy afroamerikai srácról, aki szexuális vonzerejével végighódítja Európát; már az elején rájöttem, hogy buta regény. Elmeséltem Carolnak, és ő azt mondta: „Ó, a családunknak van egy barátja, aki író: Jean Paul Sartre.” Nekem fogalmam sem volt, ki az a Jean Paul Sartre. Carol azt mondta: „Hátha össze tudok hozni vele egy találkozót, és segítene neked.” Így hát összehozott vele egy találkozót. Azt hiszem, azért akart velem találkozni, hogy az amerikai faji kérdésről beszéljen velem. Szóval megismerkedtem egy alacsony, szemüveges fickóval: én akkoriban nagy sportember voltam, habár faltam a könyveket. Szóval csak ültem ott, ő meg nem akarta elolvasni a regényem, miután elmondtam, hogy nem tudok bánni a nyelvvel. Viszont mondott nekem valamit: „Verseket kellene írnod; akkor megtanulnád uralni a formát meg a nyelvet. Szűrd meg a gondolataidat.” Ezen kívül, azt is mondta, hogy nagyon fontos, hogy mindig hordjak magamnál egy füzetet, hogy leírhassam, amit látok vagy gondolok, és a mai napig mindig van nálam füzet. Láttam még egypárszor ezután, s bár beszéltem vele, soha nem ismertem meg jól. Túl fiatal és buta voltam!
Verseidben sikerült a nyelv bizonyos kérdéseit úgy megfogalmazni, mint a kultúra és egyéb kommunikációs formák mély metaforáját. Kedvenc verssoraim közé tartozik az Avalanche kötet & Syllables Grow Wings There című vers egy részlete. Idézek belőle: [„kalifornia föld / rengés mini bevásárlóközpontok / autópályák és épületek összetorlódott törésvonalait fordítja a hátukra, sziklákat görget / az összeütköző táblák szegélyeinél, folyók siklanak keresztül ásító réseken, beszédek alá gyűlnek, oda, ahol a szavak ütköznek és a hang vág mély hasadékot a föld mélyén levő nyelvbe…”] Azt próbálod kifejezni, ami manapság a világban történik – hogy a nyelv egyszerre egyesít és szétválaszt bennünket.
Az & Syllables Grow Wingsben azt a gondolatot igyekszem körüljárni, hogy a nyelvre hogyan van hatással a földrajz meg a fizikai tér, amiben élünk, s ezt próbálom meg kifejezésmódként használni. Igyekszem megmagyarázni egy természeti jelenséget, egy földrengést, de ugyanakkor megpróbálom jelképesen használni annak bemutatására, ahogy a nyelv a költészetben működik. S emellett megmagyarázni, hogyan működik a költészet, amikor a nyelvben cezúrát, ritmust és töréseket használunk. Mostanában mindig erre törekszem. Próbálok új módot találni önmagam megfogalmazására és kifejezésére, és annak közlésére, hogy honnan ered a költészet meg a művészet. A költészet és a művészet titokzatos helyekről ered a költő és a művész bensejében, ahogy a földrengések és a hurrikánok is a természet titokzatos helyeiről erednek.
Ezt egy új versben igyekszem megvalósítani, amit mostanában írok; a nyolcvanas évek végén fogtam neki, de nem tudtam befejezni. A címe The Architecture of Speech; azt fontolgatom, hogy következő verseskötetem címéül választom. Azt hiszem, hosszú vers lesz, talán 25 oldalas. Jelenleg körülbelül nyolc oldallal vagyok megelégedve; szokásom 12–15-ször átírni a legtöbb versemet, ami néha nehézségekkel jár. Szóval ebben a versben megpróbálom összehozni a nyelv és formák összes „keresztbe-termékenyítő” aspektusát, melyeket korábban felvetettél ebben az interjúban, valamivé, ami reményeim szerint megjeleníti az amerikai – nem angol – nyelv több kultúrát keresztező aspektusait. Hiszek abban, hogy a költő új szavak alkotója, és részben ezért is adtam legutolsó verseskötetemnek a Transcircularities címet; ezt a szót nem fogod megtalálni a szótárban, mert én találtam ki. Ugyancsak részben ezért használom az eye szót az I személyes névmás helyett verseimben – a prózai írásaimban nem. Másrészt azért használom ezt a szót, mert mélyen megragadott a homlokunk közepén levő harmadik szemről való elképzelés, mely az egyiptomi filozófiából ered. Egyesek nagyzolásnak tartják, hogy az eye-t ilyenformán használom, de így költőként spirituálisabb dimenziót tudok elérni a versben, mintha az I-t használnám. De hát ez az én személyes döntésem és véleményem. Ugyanakkor filozófiai is. Ugyanebből az okból próbálom verseimet – és egyáltalán, legtöbb írásomat – a titokzatosság, a varázslat meg az úgynevezett „duende” – ezt a fogalmat García Lorcától vettem – elemeivel áthatni.
Honnan ered a költői nyelved?
A költői nyelv egy bennünk rejlő titokzatos helyről ered, mint ahogy a földrengések is valahonnan a föld mélyéből erednek. A föld test – egyesek szerint női test. Ugyanakkor a költészet közösségi gesztusok, beszéd, részletek és szavak és hangok és ritmusok, kimondani-próbálkozások és más effélék alkotta testből is ered. Amikor kutyaugatást, autódudákat, zenét vagy bármi mást hallunk, akár színeket is, az mind benne van az egyvelegben. Számomra felér egy csodával, hogy fel tudjuk használni, vagy megpróbáljuk felhasználni azt, ahogy a költészet meg a prózaírás kifejezi magát – olyan emberek által, mint James Joyce a Ulyssesben, Pablo Neruda, Lorca, Ezra Pound, T. S. Eliot és Aime Cesaire, Derek Walcott és William Faulkner, Henry Dumas és Gabriel Garcia-Marquez – ez a nyelv egyfajta természetes, hihetetlen felhasználása. Toni Morrison a Jazzben – ahol nyelvileg próbálja kifejezni, mi is a dzsessz. Allen Ginsberg az Üvöltésben.
Sok mai költőről beszélhetnénk, akik igyekeznek túllépni azon az elképzelésen, hogy a költészet pusztán forma kérdése, például Jay Wrightról, Amiri Barakáról, Wanda Colemanről, Alice Fultonról, Jayne Cortezről, Jorie Graham korai költészetéről és másokról. Ezek a költők megpróbálják kiterjeszteni és összeházasítani a nyelv határait, talán megpróbálnak egy új amerikai improvizációs formát teremteni a papíron meg a levegőben. A sestina forma. A villanella forma, a haiku meg a tanka forma. A szonett és az óda formák. Ahogy Octavio Paz írja Az íj és a lantban, ezek pusztán formák. Ahhoz, hogy a forma életre keljen, hogy verssé váljon, a költőnek költészetet kell öntenie a formába. Nem lehet csak egy jambikus sor, vagy egy tizenkilenc soros villanella. Egymással összeütköző kultúrák korában vagyunk – számítógépek, videójátékok, tévé, zene, érzékeinket minden elképzelhető dolog ostromolja –; hogy lehet mindezt belesűríteni egy villanelle-be? Hogy fogalmazhatunk meg olyan szövegeket, amik teljes egészében kifejezik és közlik meglátásainkat tizennégy vagy tizenkilenc sorban? Ez nagyon nehéz dolog. És én olyan ember szemszögéből beszélek, aki ír kötött formában, és tiszteli a formát. Abban a világban, amiben ma élünk, szimfonikusabb kifejezésformákra van szükség a költészetben, nagyjából úgy, ahogy Jimi Hendrix, John Coltrane, John Cage és Miles Davis vagy a hozzájuk hasonlók fejezték ki magukat. Én az ilyen és olyan híve vagyok, nem az ilyen vagy olyané. Hogy úgy mondjam, az és szóval dolgozom. Hiszek abban, hogy ugyanaz a költő írhat kötött formájú és szimfonikus verseket is. Dzsessz-szviteket. Az ember írhat szimfonikusan, dzsesszesen, s ugyanakkor válthat egyet, mint én is néha, és írhat villanellákat meg sestinákat. Hiszen minden ember skizofrén.
Vezettem is La Jollában egy író-olvasó találkozó-sorozatot, melynek címe Artists on the Cutting Edge: Cross-Fertilizations (Művészek az elismertség határán: keresztbe-termékenyítő folyamatok) volt. Költőket, regényírókat hoztam össze ennek keretén belül, mint Toni Morrison, John Ashberry, Derek Walcott, Sharon Olds, Victor Hernandez Cruz, Czeslaw Milosz, Gwendolyn Brooks, Galway Kinnell, Campbell McGrath, Denise Chavez, Yusef Komunyakaa, William Gass, W.S. Merwin, Kamau Braithwaite, Marilyn Chin, Haki Madhubuti, Russell Banks, Wanda Coleman, Gerald Stern, Jayne Cortez, Dorothy Allison, Jay Wright, Terry McMillan, Rita Dove, Carol Muske-Duka, Gary Snyder, Ntozake Shange, Christina Garcia, Arthur Sze, Allen Cheuse, Alice Fulton, Amiri Baraka, C.K. Williams, Alfredo Vea, Robert Stone, Sterlign Plumpp, Robert Pinsky, Allen Ginsberg, Ishmael Reed, Lucille Clifton, Robert Hass, Adrienne Rich, Luis Rodriguez, T.C. Boyle, Sonia Sanchez, Charles Simic, Sapphire, Fanny Howe, Walter Mosley és Lois Ann Yamanaka, hogy csak párat említsünk. Zenészeket is meghívtunk, köztük volt Max Roach, David Murray, George Lewis, Richard Muhal Abrams, Henry Threadgill, Oliver Lake, Kartik Seshadri, Jon Jang, Fred Ho, Hamiett Bluiett, John Hicks, Adam Holzmann, Gary Bartz, Bennie Maupin, Wallace Roney, Geri Allen, Greg Osby, Marcus Miller, Phil Upchurch, Will Cahoun és Tracie Morris, Vinx, Craig Harris, Sekou Sundiata és még sokan mások. Csodálatos sikerélményt jelentett számomra levezetni ezt a sorozatot, mert általa, mint egy tükörben, egy nagyszerű kultúra vált láthatóvá. Imádtam mindent összevegyíteni, mert valójában minden ilyen Amerikában: vegyes. Amellett mindig telt ház volt.
Nagy neveket soroltál fel; elmehetnél programszervezőnek a Kongresszusi Könyvtárba (Library of Congress). Erről két kérdés jut eszembe: először is, mit és hogyan tanítasz a diákjaidnak? A második kérdés, hogy a rap hogyan illik a hangok és nyelv eme spektrumába.
Először is, hogy mit is tanítok a diákjaimnak… mint tudod, már felhagytam a tanítással, de néha vezetek műhelyeket. Mindig arra tanítottam a diákjaimat, hogy térképezzék fel, mire képesek. Mi az, amit hallanak? Mi az, amit fontosnak tartanak? Mi fontos nekik mint költőknek, akik írni akarnak? És ha szerintük fontos sestinákat meg villanelleket írni, akkor írjanak azokat. De azt is elmondom nekik, hogy ezekbe a formákba annyi energiát, annyi örömöt öntsenek, amennyit csak bírnak. Másrészt, ha valaki kötött formájú verset és másfélét is akar írni, azt is megteheti. Ha nem akar kötött formájú verset írni, nem kötelező. Mindenki írjon úgy, ahogy érzése szerint jobban kifejezi önmagát. De elsőéves hallgatóimnak az első, amit meg kell tanulniuk, amíg azt nem látom, hogy bánni tudnak velük, az a blues, blues-szonett, hagyományos szonett, villanella, sestina, haiku, tanka és óda írása.
Szerintem a költőknek technikailag ugyanolyan felkészültnek kellene lenniük, mint a zenészeknek. A legtöbb zenész tud skálázni, ismeri az elméletét annak, amit csinál [skálázik]. Akkor, ha a költő formát akar teremteni, és alakítani akarja a kötött formát, legalább tudja, mi az. Ne beszéljünk egy tárgyról, amíg nem ismerjük. Mindig azt mondom a fiatal költőknek, hogy előbb ismerjétek meg a tárgyat, a formát, a történelmét, ismerjétek meg a költészet történetét, tudjátok, ki volt Pablo Neruda, ki volt Sylvia Plath. Lehet, hogy nem nyeri el a tetszésüket. Lehet, hogy valakinek nem tetszik Gwendolyn Brooks, de legalább tudja, ki az. Igyekszem a diákjaimnak átadni mindezt az információt egy időben, megtanítani őket a költészet és kötött formák történetére.
A második évben aztán még többet tanulnak. Amikor közelednek a diplomához, kezdem szabadjára engedni őket [nevet], nem tartom őket olyan szorosan. Mert addigra már tudom, hogy van egy kevés ismeretük a költészetről, tudják, ki az az Eliot, Pound, Tolson, Neruda, Gwendolyn Brooks, Sharon Olds, Lucille Clifton, Ginsberg és Walcott. De csak akkor engedem őket szabadon repülni, amikor már mindenről tudnak valamit.
Lépjünk egyet a rap irányába…
A rap beleillik az „ilyen és olyan” filozófiámba. Mi is a rap? A rap lényege a ritmus, a szinkopálás. Ugyanakkor van egy bizonyos rímszerkezete; én jelenkori pope-i rímes sorpárnak nevezem a versformáját.
Whitmani.
Whitmani. A rapperek legtöbb dalszövege engem mindig Alexander Pope angol költő verseire emlékeztet. A rapperek off-beat verssorokat meg hasonlókat alkalmaznak, de a szövegek tulajdonképpen akkor is a pope-i rímes sorpárra alapulnak. Szerintem az ütemes rappelésnek megvan a helye a költészetben. Költői sajátosságokkal rendelkezik. Ugyanakkor számomra a ritmusok és az ütemek az érdekesek, ugyanúgy, mint Miles Davis ritmusai és ütemei. Hogyan szkennelünk át verssorrá egy zenei sort vagy mondatot Miles Davistől vagy Coltrane-től vagy Jimi Hendrixtől? Úgy, hogy meghallgatjuk és utánozzuk a ritmust és az ütemet. Ugyanezt meg lehet tenni a rappel is. Össze lehet vegyíteni az egészet, a jambikus sorokat, a hexametereket, a rímtelen sorokat, a scattelést, rapeket meg a szinkopált ütemhangsúlyokat; mindezt össze lehet vegyíteni, ami amerikai jelleget ad az egésznek.
Amikor a Johns Hopkinson XVIII. századi szellemtörténetet tanultam, el kellett olvasnunk Sade márki összes művét, egy szadomazochistának, aki arról értekezett, hogy a nők vagináját tripperrel és szifilisszel fertőzik meg. Ezt a legmagasabb szellemi szinteken igazolták, mint zsigeri kifejezésmódot, mely a XVIII. században új volt. Ugyanakkor világos, hogy hímsoviniszta és rosszindulatú írás. Mi történik a rappel? Itt is ugyanaz a probléma, hogy a tartalom nem annyira jó, mint a ritmus vagy a feketék életkörülményei.
Régebben létezett építő jellegű rap is – az Arrested Development és a többi korai, politika iránt érdeklődő együttes. De egyszerűen félresöpörte őket a gengszterrap, és mindenki – főként a jól szituált fehér fiatalok – ezt szerette volna hallani. A média különös előszeretettel sablonosítja a fiatal afroamerikaiakat. Azt a fekete rappert, aki karikatúrává vagy rajzfilmfigurává sablonosítható, és aki a nőket kurvának meg picsának nevezi, fejkendőben, csimbókos frizurával, buggyos nadrágban, kecskeszakállal, óriási gyémánt nyaklánccal, gyűrűkkel, rémisztő platinafogakkal pózol, azt a média hamarabb híressé teszi, mint ahogy kimondod azt, hogy „ölj meg!” Bőröndszámra juttatja nekik a pénzt meg a közszereplési lehetőségeket cserébe, amiért hülyék és otrombák, mert ugye feketék. Ilyennek szeretnék látni őket. A rap tartalma, különösen a gengszterrapé, bizonyíték arra az elképzelésre, hogy a feketék lakta városrészekben minden fekete fiatal állati, szívtelen gyilkos. Van, aki igen, a legtöbben nem. Nekem soha nem tetszett ez a tartalom, de ugyanúgy meg kell értenünk, mint a rock and roll-t. A rock and roll szövegek évekig a serdülőkori lázadásról, a nők meghódításáról és a felnőttek elutasításáról szóltak. Olyan, mint a serdülőkori lázadás. A lázadás mindig is szülőellenes, társadalomellenes, legtöbbször tekintélyellenes, a fennálló renddel ellenes volt. Ez az, amit el lehet adni. A Guns and Roses tagjai például minél őrültebben viselkedtek, annál több lemezt adtak el. Mick Jagger mindenfélét csinált. Madonna. Szóval a fekete rapperek egyszerűen fekete fiatalok, akik ugyanezt csinálják annak érdekében, hogy a lemezeik elkeljenek.
A rappelés beleillik a kommersz világ rendjébe. Mindenki helyet talál a kommersz világban, ha fizet; vesz négy-öt kocsit, gyémántot, karperecet, még fogat is. De azért a rap ütemek sebesen terjednek; Max Roach szerint a rap a legnagyobb zenei forradalom a Be-bop óta. Azt hiszem, ez igaz, mert az egész világon elterjedt. Hogy az embereknek tetszik-e vagy sem, az már a következő lépés. Az ütemeket beárnyékolja a buta, nőgyűlölő, gengszterideológiájú, gyilkos, társadalomellenes tartalom. A lemezgyárosok nem szeretnének társadalmi megmozdulást, nem akarják, hogy valaki öntudatra ébredjen. Isten őrizz, hogy ezek a kölykök elkezdjenek politizálni, és valami jót tegyenek a fekete közösségekért, mint ahogy egyesek azt meg is teszik, miközben beszélek, bár nem elegen.
Nagyon jó, amit mondtál arról, hogy az Arrested Developmentnek miért nem sikerült, más együtteseknek meg miért igen. Mi a véleményed arról, hogy irodalmi díjakat kellene osztani ígéretes fiatal íróknak? Tudom, hogy nemrég…
Megpróbálok minél becsületesebb lenni. Én zsűriztem a Cave Canem [Költészeti Alapítvány] díjat az idén, s körülbelül 50–60 névtelen kézirat érkezett be. Miután átnéztem őket, leszűkítettem a keretet tizenkettőre. Ezeket gyorsan átfutottam, mert szerkesztői gyakorlattal rendelkezem. Aztán vártam egy napot, és ismét átolvastam őket. Lementem hatig. Hármat tartottam kiemelkedőnek, egyet meg különösen… Annak 1-es, a többinek 1A-s osztályzatot adtam. Utána már csak ezt a hármat olvasgattam. Nem arról volt szó, hogy ki legyen az első, hanem hogy ki legyen a második meg a harmadik. Aztán ezt is eldöntöttem. Visszatértem rájuk, és ismét átolvastam őket, és megnyugodott a lelkiismeretem. Beküldtem a döntésemet, s mindenki elégedett volt vele, mert mindhárom költő kapott már ösztöndíjat a Cave Canemtől; ígéretes költők voltak, mindenki szerette őket. Végül kiderült, hogy a harmadik helyezett a diákom volt Chicagóban.
Igyekszem, hogy saját stilisztikai preferenciáim ne befolyásoljanak döntéseimben. Sem a faj, sem az, hogy egy költő politizál-e írásaiban vagy sem. Volt, aki megharagudott rám, amiért fehér költőket választottam ki. David Clewellt fölé helyeztem Cornelius Eadynek meg Gerald Earlynek. És egyesek dühösek voltak rám. Denise Levertov egészen addig a barátom volt. Felhívott és megkérdezte: „Miért nem választottad valamelyik feketét?” Én meg azt mondtam: „Válaszd te őket, jó? Ha neked ők tetszenek, válaszd őket te. Nekem Clewell tetszik.” Fogalmam sem volt, hogy ki az…
Vakon döntöttél?
Elsőre igen. Engem az ilyesmiben nem befolyásol, hogy valaki fehér vagy fekete. A legjobbat választom ki az összes közül.
Nők voltak a…?
A legjobb három között nem. Azt mondtam: „Eddig mindig nők nyerték ezt a díjat. Ezeket a fiúkat nem azért választottam, mert fiúk… Azért választottam őket, mert szerintem ők a legjobb költők.” Tudtam, hogy helyesen döntöttem, és sok embernek szintén ez volt a véleménye. A felovasóest után, Karen Swenson, Sharon Olds és Yusef Komunyakaa odajött hozzám, és azt mondta, hogy remekül döntöttem.
Ki is alapította a Cave Canem-díjat?
Cornelius Eady és Toi Derricotte. Ők építették ki ezt a szervezetet. Nagy és csodálatos szervezet.
Cornelius Eady tudta, hogy nem őt választottad és…
Soha nem hozta szóba. Gerald Early sem.
Nagyszerű… Két kérdés az irodalomról. Te voltál a fekete irodalmi antológiák úttörője az 1975-ös Giant Talkkal kezdve. Elégedett vagy az azóta megjelent afroamerikai tanszékekkel – mondjuk a Harvardival és a Princetonival? Jó az, hogy az amerikai irodalomnak most már van kínai-amerikai, latin, latin-amerikai, afroamerikai, indián és több más alosztálya?
A Giant Talk a harmadik világ irodalmának az antológiája volt, nemcsak a feketéké. Voltak benne latin-amerikaiak, kínaiak, indánok, feketék, olyanok, akik fehér embernek számítottak, palesztinok és indiaiak. Szerintem az afroamerikai tanszékek az egyetemi oktatás fontos, szükséges részei. Én is részt vettem az afroamerikai tanulmányi programokban, mivel tanítottam az UCLA-n, nem is annyira az afroamerikai tanulmányi, hanem az Upward Bound programban, majd az Ohio Egyetemen, ahol az afroamerikai tanulmányok tanszékén tanítottam, emellett meghívott íróként angol nyelvet és irodalmat is oktattam. Mindenhol, ahol tanítottam, egyszerre oktattam angol nyelvet, irodalmat, afroamerikai tudományokat, és vezettem költőképző műhelyeket. Szerintem a legtöbb európai származású fehér tudós nem foglalja be tananyagába a legtöbb afroamerikai, indián, ázsiai, latino vagy egyéb etnikumot. Ezeknek a programoknak fenn kell maradniuk, máskülönben a fekete, fehér, ázsiai, latin-amerikai és indián fiatalok nem fognak egyebet ismerni a fehér történelmen kívül.
Szerintem az Egyesült Államoknak… itt ismét eljutunk az úgynevezett [csettintés] „objektivitásnak álcázott szubjektivitáshoz” az irodalom vagy képzőművészet értékelésében. Egyesek előállnak, és azt mondják, hogy ez objektív döntés, és nekem ez a személy, ez a költő jobban tetszik, mint az a költő. Például Jasper Johns vagy Al Loving. Ez sokszor nem objektív. Bizonyos emberek bizonyos írókat és költőket jobban szeretnek más íróknál és költőknél ízlésbeli vagy etnikai okokból kifolyólag. Ez így van rendjén. Én etnofóbiának nevezem ezt, ami szintén az én szószüleményem. Ezeknek az embereknek a véleményét befolyásolja legtöbbször az etnikumuk, a neveltetésük, és hogy vajon Rochesterben vagy St. Louis-ban nőttek-e fel. Szeretem John Ashbury verseit, ő a New York állambeli Rochesterben nőtt fel egy farmon, és a Harvardon végzett. Ebből sokat megtudunk arról, hogyan tekint a kultúrára. Az, hogy én hogyan tekintek a kultúrára és az életre, azon a prizmán és azon a tényen keresztül érthető, hogy St. Louis-ban születtem, és ott is nőttem fel. Lehet, hogy Ashbury Chopint, Beethovent vagy Mozartot hallgat, lehet, hogy én is hallgatok Chopint, Beethovent és Mozartot, de hallgatok Youssou N’Dourt, Jimi Hendrixet, Milest, Coltrane-t, Howling Wolfot és Santanát is. Érted? Vajon John szereti ezeket a zenészeket? Lehet? Nem tudom. De ha nem, semmi baj, viszont tudom, hogy mindaz, amit bármelyikünk is fontosnak tart, annak fontos és mélyenszántó hatása van arra, amit gondolunk és írunk.
Ez az egész elképzelés, hogy a szubjektivitás meghatározza fontos döntéseinket az irodalomban, képzőművészetben és a kultúrában, az egész országot áthatotta. Marhaság, nem igaz, és objektivitásként igyekeznek eladni. Miért nem mondjuk ki egy az egyben? Mindezt az említett programokra alkalmazva, azt hiszem, hogy amíg a fehér és a színes fiatalok el nem jutnak oda, hogy otthonosan mozognak minden kultúránkban, amíg a kisujjuk begyében nem lesz mindez, ami bizony még a jövő zenéje, addig azt mondom, hogy ezeket a programokat meg kell tartani. Lehet, hogy gettóba zárja az embereket, de inkább legyen ez, minthogy valami úgynevezett [csettintés] „szubjektív” objektív személy üldögél az osztályteremben, és nem tanít semmit a fekete, ázsiai vagy a többi színes bőrű irodalomról.
Beszélnél arról, hogy milyen hatással volt a munkádra Guadeloupe?
Költészetem nagyon urbánus lett, amikor Manhattanben éltem, vagyis húsz évig egyfolytában. New York előtt éltem Párizsban, St. Louis-ban, Los Angelesben és más városokban. Nem laktam sehol, ami akár város szélének lett volna nevezhető, nemhogy vidéken. Tehát amikor a kaliforniai La Jollába költöztem Manhattanből, rájöttem, hogy tetszik a vidéki élet; amikor először éltem Californiában, Los Angelesben, nem éreztem ilyet. La Jollában rájöttem, mennyire fontos a természet, mindenféle élőlény és az óceán. Elkezdtem írni erről. Nagyon élveztem… Költészetem átváltott urbánusról valami másra. Hosszú költeményeket kezdtem írni a természetről és az óceánról, egyesek óriási bosszúságára, akik azelőtt szerették az írásaimat [J., Q. nevetnek], akik ezeket az urbánus, ritmikus verseket szerették volna hallani, mint a Magic Johnson-vers és egyebek. Új verseim is ritmusosak voltak, csak a képvilág változott meg: nem autódudák hangja, városi képek és hangok voltak benne, nem emberek az utcán. De amikor 2003 júliusában abbahagytam az oktatást a University of California, San Diegó-i egyetemén, úgy döntöttem, hogy nem maradok Kaliforniában, hanem visszajövök New Yorkba.
Így hát a feleségemmel visszaköltöztünk New Yorkba, és úgy döntöttem, hogy az Antillákon is veszek egy házat. Rugalmasságot szerettem volna az életemben, hogy New Yorkban is lehessek meg egy Isten háta mögötti helyen is. Szóval érdeklődésem az efféle hangok iránt, az, hogy az eddigitől eltérő módon tekintek a világra a növényzet, a lombok, fák és az állatok prizmáján át, Kaliforniában kezdődött.
Amikor kezdtem lejárni Guadeloupe-ba, rájöttem, hogy Derek Walcott lépéselőnyben volt mindenkivel szemben, mert St. Lucián, ezen a pompás helyen nőtt fel. Amikor ellátogattam hozzá egypárszor, emlékszem, hogy nézegettem a fákat meg a leveleket, és azt mondtam: „Derek, fantasztikus dolog lehet ilyen tágas, ilyen gyönyörű helyen élni.” Így hát úgy döntöttünk, hogy New York és az Antillák között fogunk ingázni. Rengeteget írok Guadeloupe-ban, és munkámat teljes egészében befolyásolja ez a természet iránti érzékenység. Ez nem jelenti azt, hogy elvesztettem politikai érdeklődésemet, de költészetem ismét változott, azt hiszem, jó irányba. Körülbelül ötven verset írtam. Szeretek oda járni, a St. Anne-i tengerpartra. Feleségemmel, Margarettel van egy kis házunk Montebellóban, két méternyire írok a természettől. Minden ajtót kinyitunk, és kolibrit, virágot, banán- és mangófát, békát és gyíkot lehet látni mindenfelé! Elképesztő. S most mindez valódi, építő módon jelenik meg műveimben. Tetszik, amit mostanában csinálok. Amikor felvezettem a Cave Canem költőket, húsz percig fel kellett olvasnom, és ezeket az új verseket olvastam fel. Yusef [Komunyakaa] odajött hozzám és azt mondta: „Nahát, ezek a versek egészen mások.” Sharon Olds is ugyanazt mondta. Szeretem, amit most írok, ami az írásművészetemben végbemegy.
Kénytelen vagyok felvetni egy témát, ami befelhőzte jeles pályafutásodat.
Ki vele!
Téged választottak Kalifornia első hivatalos koszorús költőjének, majd kénytelen voltál lemondani, miután egy rutinellenőrzés során kiderült, hogy nincs diplomád. A The Chronicle of Higher Education írt erről egy tanulmányt, s nagymértékben az volt a vélemény, hogy sikeres tanár voltál, akinek nem volt szüksége diplomára, de erkölcsileg akkor is folt esett a hírneveden. Az erkölcs őreinek viszont be kell látniuk, hogy nem vettek volna fel az egyetemre diploma nélkül. Megrázó dolog volt számodra ez az egész? Azóta változott a véleményed?
Először is felvettek volna az egyetemre diploma nélkül, mert Fanny Howe-nak nem volt diplomája, és tanított a University of California, San Diegón, más művészekkel együtt, akiknek szintén nem volt diplomájuk. Mindannyian teljes jogú tanárok voltunk ott múltbeli teljesítményeinknek köszönhetően. Szívesen beszélek erről, mert megkönnyebbülve mondtam ki: nincs egyetemi diplomám. Sokféle értelemben megtisztította további életemet, és ez szellemi épségem szempontjából jó.
Ez akkor történt, amikor a Staten Island-i főiskolán tanítottam. Azelőtt soha nem jelent meg a főiskolai aktáimban, hogy van egyetemi diplomám – nem jelent meg az UCLA-n, az USC-n, amikor az Ohio Egyetemen tanítottam, vagy a Richmond Főiskolán, ami aztán Staten Island-i főiskola lett. Egy napon egy kollégám – a nevét nem mondom meg – odajött hozzám – ismerte az aktáimat –, és azt mondta: „Quincy, annyi siker áll a hátad mögött, ha a másik egyetemi pályavonalat választod, mára teljes jogú professzor lehetnél!” Előadótanári vonalon voltam. „Mire gondolsz?” – kérdeztem. Ő azt mondta: „Az előadótanári vonalon vagy; jó lenne, ha a másikon lennél, ami a professzori állás felé vezet. Most nem juthatsz magasabbra az előadótanári állásnál – mondta. – Fizetésben sokat számítana.” „Tényleg?” – mondtam elgondolkozva. Ő meg azt mondta: „A helyedben átírnám azt a részt, hogy nincs egyetemi diplomád.”
Így is tettem. Senkit nem hibáztatok érte. Tudtam, mit teszek. Sajnálom, ami történt, de nem sajnálom, hogy sokan vitatták a kérdést, az erkölcsi vonatkozása miatt. Valóban teljes jogú professzor lett belőlem, s amikor a diákok pontoztak minket, mindig, minden campuson a felső 1%-ban voltam népszerűség tekintetében. A diákjaimat nem csaptam be semmilyen tekintetben. Remek tanár voltam.
Megtiszteltetés volt számomra, hogy engem választottak ki. Kitüntetés volt. Ennek ellenére nem akartam Kalifornia koszorús költője lenni, mert nem akartam belekeveredni a politikába. Így hát amikor Hugh Davis, a San Diego-i kortárs múzeum igazgatója felkért rá, visszautasítottam, de ő újra és újra felkért. Végül azt mondtam, hogy bedobhatja a ringbe a nevem. Aztán egy este telefonált egy pasas, és azt mondta: „A Kalifornia koszorús költője cím három döntősének egyike.” El voltam képedve, de tényleg. Mielőtt észbe kaphattam volna, én voltam Kalifornia koszorús költője. Hátravolt még a kormányzói hivatal rutinvizsgálata, ami két hétig tartott. Egy vasárnap egy New York-i vendéglőben ebédeltem Walter Mosley-val, Clyde Taylorral, Manthia Diawarával és feleségemmel, Margarettel, amikor felhívtak a kormányzói hivataltól és közölték, hogy hétfőn kineveznek koszorús költőnek.
Nem tudom pontosan, mi történt öt hónappal később. A University of California, San Diego ügyvédje felhívott és megkérdezte: „Igaz, hogy nem végezte el a Grambling Főiskolát?” „Igen” – mondtam. Soha nem hazudtam. Abban a helyben elhatároztam, hogy lemondok. Így hát leültem, és megírtam a lemondásomat még aznap – tíz nappal azelőtt, hogy elterjedt volna a hír…
Aztán elkezdődött a hercehurca. Egyesek felszólaltak és azt mondták, hogy helyesen cselekedtem: vállaltam tetteim következményét. De voltak San Diegóban, ami egy nagyon konzervatív város, akik támadni kezdtek jobbról-balról. Valaki azt mondta nekem: „Egy dolgot elmondhatsz: te voltál Kalifornia első koszorús költője. Ezt nem vehetik el tőled. Becsületes eljárás eredményeként választottak azzá az érdemeidért, és nem a Grambling Főiskoláért. Téged választottak ki.” „Igen, ez igaz” – mondtam én.
A legborzalmasabb pillanat az volt, amikor anyám sírni kezdett a telefonba. Anyám nyolcvanöt éves volt, amikor ez történt. Margaret [Quincy felesége] sírt, a fiam sírt, mert a főiskolán, ahová járt, néhány fiatalember megjegyzéseket tett, és ő majdnem verekedésbe keveredett. Szörnyű két hónap volt.
Margaret nagyszerűen viselkedett egész idő alatt. Egy napon ezt mondta: „Tudod, Quincy, huszonhat éve ismerlek, és Stanly Crouch-t kivéve ez az első alkalom, amikor ekkora figyelmet szentel neked a sajtó. Légy hálás érte.” Ami igaz. És ez úgymond távlatot ad a dolognak.
Hát így történt. Amíg ki nem neveztek koszorús költőnek, 2003 júliusára irányoztam elő visszavonulásomat. Miután lemondtam, visszatértem ehhez az eredeti időponthoz. Ekkor költöztem vissza New Yorkba. Végül jobbnak láttam mindkét tisztségről – az egyetemi és a koszorús költői tisztségről – lemondani és folytatni életemet; azóta sem néztem vissza, mert az élet megy tovább. De, mint már mondtam, megtiszteltetés és kitüntetés volt, hogy kineveztek Kalifornia első koszorús költőjévé.
A James Baldwin The Legacy előszavában így írsz Baldwin zsenialitásáról: „A Baldwin-mondat izmos volt, elragadó, érthető, dallamos, saját szüleménye, de végül igazából a tettei ragadtak meg bennünket.” Baldwinnal lezárult egy korszak. Hogyan jellemeznéd a huszadik és a huszonegyedik század fordulójának irodalmát saját izmos, elragadó, dallamos hangodon kívül?
Előbb beszélek a regényírókról, akiket szeretek, aztán felsorolom a költőket. Szerintem García Márquez a legnagyobb élő író. Imádom García Márquezt. Szerintem John Wideman hihetetlenül jó prózai stílusművész, és Ishmael Reed, Toni Morrison – legjobb formájában –, magával ragadó tud lenni. Régebb szerettem David Wallace-t. Szeretem az Infinite Jestet, de nem tudom, mi lett vele azután. Mint ahogy imádtam a Gravities Rainbow-t is Thomas Pynchontól, de vele sem tudom, mi történt az után a könyv után. Nagyon jó írónak tartom Richard Powerst. J. M. Coetzee és Colson Whitehead érdekes regényíró. Szeretem Denise Chavezt, Michael Chabon, T. C. Boyle, Robert Stone, Russell Banks, Jeffrey Renard Allen, Edward P. Jones, Jonathan Franzen és Edgardo Vega Yunque néhány írását. Azt is szeretem, amit Walter Mosley mostanában ír, amit Arundhati Roytól olvastam [The God of Small Things]. Nagyon szerettem a Texacót Patrick Chamoiseau-tól, Zakes Mda regényeit meg egyik példaképemet, Chinua Achebét, akit egyszerűen imádok íróként meg emberként is.
Ami a költőket illeti, szerintem Derek Walcott a legnagyobb ma élő költő a világon; nincs párja. Úgy ír, mint egy festő, mert az is. Szeretem Yusef Komunyakaa legtöbb versét. Sharon Olds elragadó verseket is tud írni, Alice Fulton és Thylias Moss úgyszintén. Szeretem Robert Pinskyt, Galway Kinnellt és W. S. Merwint, különösen a korai verseit. Nemrég annyira tetszett Rita Dove Hattie McDaniel Arrives at the Coconut Grove című verse, hogy felhívtam és gratuláltam neki. Azt mondtam, szeretném, ha én írtam volna ezt a verset. És nagyon szeretem Amiri Baraka néhány versét, különösen elmés humorukat és politikai tartalmukat; a nyelvezetéért is sokszor odavagyok; annyira vicces tud lenni! Sok nagy író és költő él ma.
Beszéljünk a képzőművészetről. Itt ülünk tágas, műalkotásokkal teli lakásodban… Imádom azt ott mögötted…
Igen, a néhai Jacques Gabriel, haiti festő képe.
Költészeted sok képzőművésztől merít ihletet és építőelemeket. Kérlek, beszélj néhányukról, például Oliver Jacksonról, Jose Bediáról és Romare Beardenről, meg arról, hogy milyen hatással voltak költői hangvételedre és kifejezésmódodra.
Az első festmény, ami valóban nagy hatással volt rám, Picasso Guernicája volt. Amikor megláttam a Guernicát New Yorkban, ez a háborúellenes festmény nagy hatást gyakorolt rám. Amikor megérkeztem New Yorkba, először nagy hatással volt rám néhány ember, köztük Al Loving. Nem tudtam, ki az az Oliver Jackson; akkor ismerkedtem meg Oliverrel, amikor az Ohio Egyetemen tanítottam. Ekkor fedeztem fel Romare Beardent és Jacob Lawrence-t. Mindig nagyon szerettem Raymond Saunderst, Joe Overstreetet, Ed Clarkot és Al Lovingot. Margarettel közösen fedeztük fel Miamiben Jose Bediát. Kezdtem műveket vásárolni tőle. Ő illusztrálta Avalanche című kötetemet, megtisztelte néhány rajzával és festményével. Annyi képzőművész van még… az előbb tettél egy megjegyzést a két képre a lemezről, amin egy kéz van – az Mildred Howard. Mildred fantasztikus művész, mint a haitiak közül néhányan – Jacques Gabriel, Eduard Duval-Carrié. Wildredo Lam nagy hatással volt rám. Hale Woodruff, a néhai etióp Alexander Skunder Boghossian az egyik kedvencem. Sam Gilliam. Ezek az emberek nagy hatást gyakoroltak munkásságomra. Szeretem még Robert Rauschenberget, Jasper Johnst, Vincent Van Gogh-ot, Elizabeth Murray-t és Frank Stellát. Melvin Edwards, Howardina Pindell, Frank Bowling, Charles Alston. Annyi képzőművészt szeretek! Mindezek az emberek befolyásolták művészi gondolkodásmódomat, versírói módszeremet. A képzőművészetből sokat merített költészetem vizuális és ritmikus aspektusa.
Frank Stellának sem volt diplomája.
Tudom. Az egyetemi diploma egyszer beválik, máskor meg nem szükséges. Csak azért, mert az embernek van diplomája, még nem lesz jó tanár. Ez nem igaz, mert sok embert kizár, akik, különösen a művészetek területén, de egyéb fontos területeken is, nagyszerű tanárok lennének. Elutasították volna Albert Einsteint, Picassót, Miles Davist, John Coltrane-t és még annyi más embert? Egy tanárnak nemcsak azért kellene diákokat tanítania, mert megvan a diplomája hozzá, hanem mert tud tanítani, és megosztja másokkal azokat a lényeges információkat, amelyekről ismerete van.
Szeretnél még mondani valamit befejezésképp? Még nem kérdeztelek The Footmans című regényedről, mely a St. Louis-i politikában vizsgálódik, többek között a Troupe-dinasztia életében. Milyen megközelítésből használod családod történetét fikcióként?
A The Footmans Charlie Footman öröksége. Már régóta írom, mert azt akarom, hogy jó legyen. Nem sikerült megtalálnom a formát meg a struktúrát, mely lehetővé tette volna, hogy a történet szabadon folyjon. Most megtaláltam a struktúrát, és szabadon folyik, és hamarosan befejezem. Most már van fogásom rajta. Az egyetemi tanítás befejezésének egyik hozadéka, hogy több időm van, és ez szükséges a regény befejezéséhez. Idő. Ugyanakkor írom a – saját elnevezésemmel élve – önéletrajz-emlékiratomat, a The Accordion Yearst. Önéletrajznak rövid, de hosszabb a hagyományos emlékiratnál. Ezért nevezem önéletrajz-emlékiratnak. Mindenről írok, amit fontosnak tartok az életemben. Úgy érzem, ha olyan őszinte tudok lenni, mint Miles Davis volt az önéletrajzában, ha én is el tudom mondani a lényeges igazságokat az életemről, akkor érdekfeszítő könyv lesz belőle, mivel életemben sok érdekes dolog történt.
A The Footmans benne van már valamelyik kiadó tervében?
Nincs. Előbb a The Accordion Yearst adom le. Az idén leadok belőle 250 oldalt az ügynökömnek, s valószínűleg jövőre leadom az egész könyvet. Aztán leadom a The Footmanst, ami, remélem, megnyeri a tetszésüket. Ha igen, valószínűleg három-négy éven belül kiadják. Mindez egy stratégia része. Előbb az emlékiratot szeretném kiadatni, a regény utána jön. Van egy gyermekkönyvem Stevie Wonderről; a címe Little Stevie Wonder, a Houghton-Mifflinnél jelenik meg. Hamarosan leadom esszé- és újságcikk-gyűjteményemet, amit jövőre ad ki a Coffee House. A címe Crossfertilizations – írások zenéről, kultúráról és politikáról. Körülbelül 300 oldal lesz, a Miles Davisről írt összes írásommal meg mindenféle esszével zenéről, kultúráról és politikáról. Aztán kiadok egy önéletrajzot, amit Chris Gardnerrel együtt írunk Dawn Davisnek, az Amistad/Harper Collins nagyszerű főszerkesztőjének. Ez az ember hajléktalanból milliomossá nőtte ki magát. Van egy vállalata Chicagóban.
Hogy találtál rá?
Ő talált meg engem! Sok embert elutasítok. Chris könyve nagyon gazdag: humoros, szomorú, rengeteg érdekfeszítő dolog van benne. Nagyon szeretem a történetét, és őszintén elmond mindent.
Jól érzem magam mostanában, és szívesen vagyok szerkesztője a Black Renaissance Noire-nak, a New York University Africana Studies (Afroamerikai Tanulmányok) programja meg az Institute of Afro-American Studies (Afroamerikai Intézet) gondozásában megjelenő folyóiratnak. 2004 januárja óta vagyok a szerkesztője. Első számom ez év augusztusában jelenik meg. Nagy nevek vannak a számban: Derek Walcott legújabb versei, egy interjú Aimé Cesaire-ral 91 éves korában, vers Kamau Braithwaite-től, Hugh Maskela önéletrajzának egy része, próza Maryse Condétől, egy esszé Ishmael Reed tollából arról, hogyan mutatja be a feketéket a média, meg egy írás Robin Kellytől Cesaire-ról, amellett Eduiard Glissant. George Lewis ír egy cikket a chicagói AACM-ről, s van egy-egy írás Al Loving meg Anthony Barboza képzőművészekről. Nagyon tetszik ez a szám.
Anthony Barboza jut az eszembe talán húsz évvel ezelőttről.
Van egy remek fényképe a Black Renaissance Noire borítóján. Szerintem kitűnő szám.
GÁLFALVI ÁGNES fordítása
Látó Szépirodalmi Folyóirat