Káli István
Örökség
J. A. szerelmeiből
Ha már szétesett.
(József Attila: Judit) És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.
(József Attila: Nagyon fáj)
1. Jajong
Jajong kihűlő versem, jég borítja,Se rím, se ritmus nem talál utat,
A forma bomlik, bár még nem mutat
Halálra semmi. És ha eltorzítja
Is legszebb képem, mert hideg agyamnak
A tiszta szó is csak puszta töltelék,
Most már feledni kell: a szép emlék
Hiába dédelget. Írjak magamnak
Ezer jó strófát, mind-mind drágagyöngyöt?
Vagy jó kedélyhez viccet? Várfalad
A nem! Itt bent kevélyen megtapad.
E kényszer-szó mindent dugába döntött,
S az áldott láng ellobban végleg bennem.
Utánad már csak bánatom marad.
2. Utánad
Utánad már csak bánatom marad.A semminél aligha több és jobb ez.
És mégis, szégyen nélkül kérlek, kérdezz:
Mit éreztem, hallván tiltó szavad?!
Megtudhatnád, milyen volt jégen állni
Előtted, fejtől aljig meztelen,
Miközben ott bent izzott, s fesztelen
Tekintetedtől lelkem is megválni
Készült e talmi, vásó porhüvelytől.
Kétségeim közt úgy hittem, magad
Is rájössz, nem kell mégse megtagadd,
Mi úgy is jó lehet, hogy égre nem tör.
S ha újra régi fénnyel néznél, kedves,
Dalolnék még, de rám szólsz: nem szabad!
3. Dalolnék
Dalolnék még, de rám szólsz: nem szabad!Letiltva poshad egykor zengő hangom,
Hamissá torzít némaságom. Rangon
Alulra kényszerítsz, így meghalad,
Mit másként értenék. De megtanulnám,
Hogy így is teljessé legyen a kép,
S neked adhassak mindent, csak a szép
Világát élhesd, és tekinthess úgy rám,
Akárha még szabadna eldalolnom,
Amit most úgy bezárt a tiltás: ritka
A perc, amely elmémet még megnyitja,
Miközben vérem éget, és feléd nyom,
Taszít a tiszta ösztön. Megintesz?!
Iratlan törvény – vágyam elszorítja.
4. Íratlan
Iratlan törvény – vágyam elszorítja,Kitörni nem mer, nincs is énekem,
Amit e szűk világ megbír. Nekem
Feszül a hit, hitetlenség borít. Ha
Egyik kerül fölül, a másik szülte
Határozatlanság fokoz le minden
Nem titkolt érzelmem okán. Innen
A félsz, hogy fölrepítsz a kétség-űrbe,
Ahonnan visszatérni régi önmagához
Büntelenül, jaj, senki nem tudott még,
S ha vágyni mert, a lázadást leverték.
Mindig akad, ki gyűlöl és elátkoz!
Ezért is nincs már társad, hogy szerethess.
Talán, ha egyszer újra én lehetnék...
5. Talán
Talán ha egyszer újra én lehetnék,Ki áttörném holdad körül a kérget,
Hogy megcsapolva elcsorogjon mérged,
Amit hamis imádat termett. Ék
Közöttünk minden tőlünk megvont, meghitt
Egy-pillanat, amelyen átsugárzik
Derűd, de mégsem élhetjük meg. Egy másik
Világ tett végleg ön-fogollyá. Úgy vitt
El tőlem és veszejtett tenmagadba,
Hogy majdan már hiába dúlna fog- s köröm-
Harc érted – benned s bennem is. Töröm
Magam, remélve, hogy feléled s hadba
Indít még ájult ösztönöd, hogy egy
A társad mindenben, mi szép s öröm.
6. Társad
A társad mindenben, mi szép s öröm,Csak úgy maradhat bárki, hogy megérti,
Neked mit jó megélni: egy-egy fél ti?!
Külön-külön a kettő?! Nem rút s üröm,
A másik pár a győztes, hogyha élő
E kettős. Nincs oly törvény, mely megtilthat
Istentől áldott belső rendet. Nem hat
Tirátok semmi kényszer, még ha félő
Is, hogy egyszer felszínre tör az átok.
Ott állnék mindig kívül a körön,
De bent éreznéd, hozzád mint kötöm
Magam ezernyi dallal. Dúdolnátok
Dalom, s nem fogna ármány rajtatok, mert
Zenében élnék, s tudnám, megtöröm.
7. Zenében
Zenében élnék, s tudnám, megtörömA hallgatást, mit kételyed okoz.
Elmondanád, jövőd miért fokoz
Le múló perccé, bár úgy kötöm
Magam mindenhez, mint ha hitbe zárva
Viselném terhét napjaimnak. Látod,
Akácra szálló méh vagyok?! Kiváltod
Neked begyűjtött édes mézem tárva
Nyitott kaptáromból ígéretekkel?!
Miért is mentse át, ki érted él s hal,
A májust új, zsibongó őszbe? Oly dal
Miért is kelne tollán ék-verettel,
Mit tiltásod megfojtott?! Hadd, enyhítsem
E kényszert minden hanggal. Míg nevetnék...
8. Feloldanám
A kényszert minden hanggal – míg nevetnék –Feloldanám, és nem tudnál úgy élni,
Hogy megtagadj magadtól. Mesél, mi
Meséből sarjadt, játékot vehetnék
Ezer varázsból, képzeletből, mintha
Megtörtént volna mindaz, mit mi ketten
Egyet akarva vágytunk. Én nevettem,
Egy tarka lepke szárnyán ülve, mint a
Koboldok, s bujtogattam benned titkolt
Kislányos álmodat, hogy nemcsak fétis,
De tiszta érzelem köt majdan mégis
Hozzám. Megélhető az álom, nem holt
Ábránd, ezt tudhatod. Oly könnyű lennél, s
Gyöngéden kapna fel az őszi szél is.
9. Gyöngéden
Gyöngéden kapna fel az őszi szél is,A végtelen kitárulkozna néked,
Hogy megtapasztald titkát. Minden éked
Fölaggatnád e sárgult fára, hét kis
Ajándék életed is kölcsönadnád,
Hogy felnőhessek hozzád, és bemérjem,
Mily óriássá lettél. Csak ne érjen
Csalódás, meg ne torpanj, mert hamis vád,
Hogy képtelen vagyok nyomodban szállva
Betölteni körötted tág tered.
Ha érzed, szárnyad nem viasz, s mered
Vállalni tenmagad, Ikarosz, állva
Hagynám a múltam, kérnék új jelent:
Ellibbennék a Nap felé veled.
10. Ellibbennék
Ellibbennék a Nap felé veledA Vízkereszt szűz-hó rügyében égve,
A zajló jégből szállva föl az égre,
Gergely havával törném meg teled.
Cseresznyefákon én volnék a bimbó,
Kalász ezüstjén lennék új varázs,
Medárd után pipacsban friss parázs,
A tarlód mellett érett édes ringló.
Meggyűjteném minden igaz magod.
A tiszta kékség fogná a kezed.
A mustban forrnék életté neked,
Hogy ködben is, ha lombod elhagyod,
Ne zúzmarás lepel vakítsa meg a
Te tiszta fényre szoktatott szemed.
11. Fényre
Te tiszta fényre szoktatott szemedEmelted föl az égre, azt remélve,
Talán meglátod – földi kincsét mérve –
Teremtődet hajlongani. Ne vedd
Zokon, te árva védtelen, imádott
Ajándékot nem osztanak sosem
Az égiek szemünk láttára. Vagy nem
Reméltél tőle ily kegyet? Csak áldott
Türelmedet kínáltad fel, hogy éltesd
A bennem fellobbant szerelmet? Én is
Olyan merészen vágytalak, mint Thétisz
A megdicsőülést. Hiába. Egy test
Vagyok csak, földi lény. Szíved szemét bár
Lehunytad, szállnál egyre fennebb mégis.
12. Szállnál
Lehunytad – szálltál egyre fennebb mégis –Csodálkozástól tágra nyílt szemed,
Mert nem volt már fontos neked
Belátni: végeztél! Elfedném hát kis
Aszottá satnyult lelkem minden titkolt
Atomnyi zegzugát, de tőled semmit
Elrejteni nem tudtam még, mert sem hit,
E szép hazugság, sem a kétely nem volt
Erény vagy érték új megváltásomhoz.
Ellöktél, mint kit nem zavar az árva
Kapaszkodó, félénk ragaszkodása,
Nem érdekelt, a holnapom halált hoz.
Miért ígértél tiszta életet nekem
E végtelen világból visszavágyva?!
13. Visszavágyva
E végtelen világból visszavágyvaIdők teljességére volt igényed.
Azt kérted tőlem, higgyem Jézust, lényed
Sugallatától térjek jóra. Ágyba
Parancsoltál, betegként, s testem, lelkem,
Egész mivoltom lett szolgája végleg
A léttelenség új világképének.
Csak mert, akár Ruben, szeretni mertem,
Nem számított, Benjáminért mit tettem,
Biztos holtából mentve Józsefet
Sem kértem több kegyet. Nem bánt. Szemet
Szemért csatában élő hulla lettem.
De fénylik még szemedben új reményem:
Nekem teremnél égi szellemet!
14. Teremnél
Nekem teremnél égi szellemet,Nem sajnálón, de rám-csodálkozással?
Bevallanám, hogy nem cserélnék mással,
Legyűrném gőgöm is, mert kellenek
Beszélgetéseink, feloldódásom
A mindent érő, közhelyes világod
Lebegtető vizében. Még élek, látod,
Megújulok, mert nem csapdámat ásom,
Mikor kezednek érintését lesve
Kitárok mindent, érkeztedre nyitva
Hagyom magam, kiszolgáltatva, kit ha
Meleg köszönt, fellángol... Fagy-deresre
Húztál, dermesztve rímet, ritmust, formát:
Jajong kihűlő versem, jég borítja.
Mesterszonett
Jajong kihűlő versem, jég borítja,Utánad már csak bánatom marad.
Dalolnék még, de rám szólsz: nem szabad!
Iratlan törvény – vágyam elszorítja.
Talán ha egyszer újra én lehetnék
A társad mindenben, mi szép s öröm,
Zenében élnék, s tudnám megtöröm
E kényszert minden hanggal. Míg nevetnék...
Gyöngéden kapna fel az őszi szél is,
Ellibbennék a Nap felé veled.
Te tiszta fényre szoktatott szemed
Lehunynád, szállnál egyre fennebb, mégis,
E végtelen világból visszavágyva
Nekem teremnél égi szellemet.
2005. február 20.–március 8.
