EPA // Látó - 16. évf. 5. sz. (2005. május)

Tartalomjegyzék [Látó - 16. évf. 5. sz. (2005. május)] Kezdőlap

Lorand Gaspar

Boldog Arábia és más útijegyzetek*

Részletek

Sába királynőjének kertjeiben

Tudtommal mindmáig senki sem foglalkozott a kecskék szerepével a Közel-Kelet civilizációtörténetében. Azzal vádolják őket – bizonyára joggal –, hogy nagymértékben járultak és járulnak továbbra is hozzá bizonyos területek elsivatagosodásához, arról azonban senki sem szól, hogy milyen szerepet játszottak az emberiség néhány lényeges felfedezésében. Ez először azon az estén világosodott meg számomra, amikor a Khirbet Kumrán-i ásatási táborban, tábortűz mellett, apránként megtudtam azt, ami éppen akkor kezdett napfényre kerülni egy különös zsidó szektáról, az esszénusokról avagy – ahogy ők nevezik magukat – "Isten Pártjának embereiről". Természetesen tudtunk már a létezésükről az alexandriai Philón, Josephus Flavius és idősebb Plinius rájuk vonatkozó – való igaz, eléggé sűrített és romantikus, bámulattal átitatott – feljegyzéseiből, de mindeddig nem került elő olyan tárgyi bizonyíték vagy konkrétabb dokumentum, amivel ezeket az első századból származó tanúságokat összevethettük volna. Táborhelyünk a Holt-tenger észak-nyugati sarkától néhány kilométerre feküdt, egy márgás terasz nyúlványán, amely itt mintegy kilométernyi hosszan követi a tengerpart vonalát. Mögöttünk, délről északnyugat felé sötét fal húzódott, melyet az éjszaka olvasztott eggyé: a Kumrán-völgy és néhány kevésbé jelentős vízmosás meredek sziklafalai, amelyek nyugaton és északon kivájták a júdeai hegylánc előhegységeit. Liliputi tábortüzünk fellángolásai még inkább kiemelték e sötét tömb nyomasztó nagyságát, anélkül, hogy annak legapróbb részletét is kivehettük volna. A szirtfal tarajának az éjszakai éggel közös vonalát mintha ollók vágták volna ki – a rettentően mély ég mégis oly közeli volt, hogy az ember úgy érezhette, meg tudja érinteni azokat a fényes tárgyakat, amelyek ki tudja, milyen "mélységekből" bukkannak elő –: két fekete test, az egyik sűrű és átlátszatlan, a másik az önnön rostjaiból áradó világosságtól zsongó, melyeket egyazon anyagból faragtak. Előttünk terült el a Ghór tektonikai árok vizekkel szabdalt, széles síksága, amelyet kelet felől a transzjordán fennsík szemben álló fala zár le. Mintegy száz méterre a tűztől az ásatások során előkerült leletek, a kumráni esszénus közösség épületei, amelyek közül a legrégebbiek a Kr. e. II. század második felében épültek. A sivatagi ásatásokat elkezdéséhez azonban éppen az első kéziratok szolgáltatták az indítóokot, amelyeket az egyik barlangban találtak meg a sok közül, amiket az erózió, olykor maguk az emberek vájtak a sziklába e töredezett fal teljes hosszában. Ma már szinte bizonyosnak látszik, hogy a mintegy harminc barlang közül, amelyek emberi jelenlét nyomait mutatják, sokat lakóhelyként használtak, mások csupán raktárak voltak, vagy menedékhelyek veszély esetén, ahol a kéziratokat valamint néhány bútordarabot lehetett elhelyezni. Igen, e közösség lakóhelyeinek felfedezése, amelynek írásai lázba kergették a kutatók több nemzedékét, valóságos Ezeregyéjszakába illő mese.

1947-ben – egyesek szerint azonban még 1945-ben – egy fiatal beduin pásztor a Ta-amireh törzsből, Mohammed ed-Dib (igazi pásztornak való név, jelentése: "a farkas") észrevette, hogy egyik kecskéje eltűnik a számos lyuk egyikében, amelyeket az erózió vájt a sziklafalba. Mivel az állat nem került elő, ő is bemászott utána, és egy mély, tágas barlangot fedezett fel, a barlangban pedig, drágakövekkel teli ládák helyett, néhány korsót, amelyekben lenvászonba csavart bőrtekercsek voltak. Az a rengeteg új kérdés és nem remélt válasz, az Ószövetség kanonizált vagy apokrif szövegeiről való ismereteinkben az a sok betöltött hézag, nem beszélve a tulajdonképpeni esszénus írásokról, amelyeknek köszönhetően végre megismerhetjük mindennapi életüket és lelkivilágukat – mindez egy beduin kecske kalandvágyának eredménye. Fölösleges elmondanom, hogy a Ta-amireh törzsbeliek, miután rájöttek, mekkora piaci értéke van az iratoknak, páratlan régészeti kutatókká váltak. A tudományos pontosság kedvéért hozzá kell tennem, hogy évek múltán, amikor vendégül láttak sátraikban, legalább háromféleképpen mesélték el ezt a történetet, azonban a kecskék, ilyen vagy olyan formában, mindig jelen voltak benne.

És akik a porban laknak, hasonlatosak azokhoz, akik a tengert járják, félik a vizek morajlását.
És bölcseik olyanok az ő számukra, mint a tengerészek a mélyben... (E. himnusz [Az üldözött szomorúsága – Ford. megj.])

A beduin pásztor és a kecskék másik történetét sok évvel később, Észak-Jemenben hallottam. Ott is számos változat létezik, nemcsak a történet részleteit, hanem magát a felfedezés tárgyát illetően is.

Az általam hallott változatok a jemeni pásztor nevét nem említik. Később tudtam meg Maxime Rodinsontól, hogy ugyanaz a történet Harar-beli változata Avzulkernajennek nevezi – őt idézik meg a kat hívei, mielőtt a rágcsálást megkezdenék –, hanem a figyelmes fül rögtön felismeri benne Nagy Sándor arab mesélők által adott nevét: Dzul-Karnain. Egy szó mint száz, ez a másik pásztor egy napon, amikor kecskéi telelegelték magukat egy zöldellő bokrokkal borított helyen, azt vette észre, hogy hirtelen rendkívüli izgatottság vesz erőt rajtuk, mászkáló- és ugrálókedvük mintha megtízszereződött volna. Egy-két óra múlva minden rendbe jött, és a pásztor elfelejtette az esetet. Másnap azonban, ugyanabban az órában és ugyanazon a helyen, a jelenet megismétlődött. Este elmesélte a furcsa eseményt családjának, akik bizonyára valamely rossz szellemnek tulajdonították a dolgot, és felkeresték a helyi derviseket. Ezek elküldték egyik társukat, hogy másnap kísérje el az ifjú pásztort. A kecskéket megint elvezették ugyanoda, és a gidák, néhány óra múltán, ugyanannak az izgatottságnak a jeleit mutatták. Tehát nem a fiú "látomásáról" volt szó. A leleményes dervisnek az az ötlete támadt, hogy a kecskék által előszeretettel rágcsált növényről néhány levelet leszedjen, és otthon, a közösségben kifőzze őket, majd kóstolóra hívja bátrabb társait. A főzet meglepő hatást váltott ki: az ortodoxnak nem nevezhető kísérlet jámbor alanyai addig még sosem tapasztaltak magukban ilyen lelkierőt, soha azelőtt nem tudtak ilyen könnyen ébren maradni – az éjszaka nagy részét könnyedén átvirrasztották, meditáció és imádkozás közben. Így történhetett tehát, az országban forgalomban levő egyik legenda szerint, a kávécserje felfedezése, de a másik mámorító növényé is, a katé, amely Észak-Jemenből az előbbit szinte teljesen kiszorította. (Szeretném hozzátenni – mintegy alátámasztva azt, hogy a történet nagyon is valós megfigyeléseken alapulhat –, hogy Stenhouse már 1843-ban kimutatta a koffein jelenlétét a kávécserje levelében is.)

Azt hiszem, egy augsburgi orvos, Leonhardt Rauwolf volt az első, vagy egyik első nyugati ember, aki beszámolt a kávéról egy 1573–1578 között tett törökországi utazása után: "Egy tintához hasonló fekete italt isznak, melyet igen nagyra tartanak, és amelyet chaubé-nak hívnak. Az italt egy bunnu-nak nevezett növény gyümölcséből készítik..." Körülbelül ezzel egy időben egy páduai botanikus, Prospero Alpini leírja az arbor bon-t és gyümölcsét, a bouná-t, amit Kairóban, egy török kertjében látott, amely aligha lehetett kedvező környezet számára. Tudósunk egyébként megjegyzi, hogy az ital elkészítéséhez szükséges magokat Boldog Arábiából hozzák. Százötven évvel később egy másik botanikus, Jean de La Roque, Arábia rajongója, Utazás Boldog Arábiában címmel írt egy könyvet (1716-ban jelent meg), miután végighallgatta a normandiai tengerészek történeteit – ők voltak az első franciák, akik a kávét közvetlenül Jemenből hozták be 1708 és 1713 között. Beszámolóját A kávé történetével egészíti ki, amelyben nagyon pontosan leírja a kávécserjét, szép metszetekkel illusztrálva, melyek közül az egyik cserjét ábrázoló rajz mellett a következő mondat áll: "Kávéfa, rajzolták Arábiában, természet után." (A szövegből nem derül ki, hogy ki a rajzoló.) A La Roque által adott leírás a rajzokhoz hasonlóan precíz: "Virágai fehérek és nagyon hasonlítanak a jázminéhoz. (...) Illata kellemes, kissé balzsamos, nem árul el semmit ízének keserűségéről. (...) Rögtön azután, hogy a virágok lehullnak, egy kis gyümölcs jelenik meg, amely előbb zöld, érés közben azonban megpirosodik; alakra körülbelül akkora, mint egy nagyobb szem cseresznye. Nagyon finom ennivaló, táplál és frissít. Közepében csonthéjas mag helyett egy babszemhez hasonló mag található – amit mi kávénak nevezünk –, ezt egy nagyon vékony hártya vonja be. Ez a babszem rendkívül zsenge, íze pedig elég kellemetlen, a gyümölcs érésével azonban a mag észrevétlenül megkeményedik. Végül, mire a nap teljesen kiszárítja a piros gyümölcsöt, húsa, amely azelőtt ehető volt, sötétbarna hüvellyé változik. (...) A mag ekkor már kemény és nagyon világos zöld színű." Egy meg nem nevezett forrásra hivatkozva La Roque elmesél egy történetet a sok közül, melyek arról szólnak, hogy miként került a kávé Jemenbe a XV. század közepe táján. (Az időzítés eléggé pontos.) Eszerint egy ádeni muftinak, akinek Perzsiában tett útja során sokan dicsérték e növény által kifejtett hatást, nagyon fáradtan hazaérkezvén eszébe jutott, amit hallott. Elkészíttetett egy csésze kávét, amelynek hatása csodálatos volt – megosztotta hát barátaival és a környékbeli dervisekkel. Az ital mindannyiukat fellelkesítette. Ebben a szövegben ennél is figyelemreméltóbb az arab szerző megjegyzése – még mindig La Roque nyomán –, miszerint az ital hatását tapasztalva felhagytak "egy másik, Ádenben szokásban levő ital fogyasztásával, amelyet a cat nevű növény leveleiből készítettek, és aligha nevezhetjük teának, ugyanis az arab író semmi olyant nem mond róla, ami a teára emlékeztetne". Abd el-Kádir al-Dzsazírí egyik írásában, a XVI. század második felében megerősíti, hogy a kávé visszaszorította a kat fogyasztását. Egy jemeni hagyomány szerint a katot a Kr. u. VI. században honosították meg Jemenben, az abesszin megszállás idején. Ám azok közül az arab utazók közül, akik Jemenben éltek vagy jártak ott – többek között Hamdani a X., Ibn Battúta a XIV. században –, egyik sem tesz említést róla, annak ellenére, hogy valamennyi utazó, akinek írásai fennmaradtak, és különösen az előbbi kettő, igen nagy figyelmet fordított a mindennapi élet szokásaira és hagyományaira. Ibn Battúta például feljegyzi, hogy Indiában, akárcsak Jemenben, Dzafár városában megkínálták egy növény rágcsálnivaló leveleivel, amelyek megillatosítják a leheletet, és "fogyasztásuk derűssé tesz és felkelti a szerelmi vágyat" – ennek neve tanbúl –, a bételről van itt szó, melynek szanszkrit neve támbúla. Ellenben tudjuk, hogy abban az időben a katot már jól ismerték Etiópiában. I. Amda Tszion etióp király hadikrónikása beszámol Ifát muzulmán lakosainak kat-szenvedélyéről. Uralkodójuk, Szabr al-Dín zajos fenyegetést intézett keresztény ellenfeléhez e szavakkal: "Ami Maradét (Amda Tszion) fővárosát illeti, el fogom foglalni és beültetem szat-tal", "mert a muszlimok nagyon szeretik ezt a növényt".

1762-ben, amikor a szerencsétlenül járt dán expedíció felderíti Jement, még ez az ország a világ legfontosabb kávétermelője. Niebuhrt azonban megdöbbenti a jemeniek szokása, hogy állandóan azokat az agyondicsért leveleket rágják, melyeknek ízét az expedíció tagjai ki nem állhatták. A kávéval ellentétben a kat egyáltalán nem hódította meg a Nyugatot, ennek ellenére 1910-ben jelentős sikert arattak az "abesszin neotonik"-nak keresztelt pirulák, amiket egy lyoni patika dobott piacra. Ennél ambiciózusabb volt egy bizonyos Paul de Amina, a jemeni kormány volt titkára, aki közzétette e növény gyógyászati erényeivel kapcsolatban tett felfedezéseit A gatt, arábiai növény, hatásos a kolera és a pestis ellen című tanulmányában, mely 1865-ben jelent meg Konstantinápolyban. Ez a magas rangú tisztviselő megfigyelte, hogy a kolera, melyet szerinte elsősorban a vahhábiták terjesztenek, sosem pusztított a jemeni partok környékén, amelyet pedig azok elég sűrűn látogattak. E különös jelenségre nem talált más magyarázatot, mint a kat rágcsálása által kiváltott védőhatást. Etiópiai megfigyeléseiben (Párizs, 1921–1929) Merab elmesél egy kedves történetet, amely arról szól, hogy a kat nem egyéb, mint a delphoi megszentelt babér, amelyet már Püthia is rágcsált, mint tudjuk, változó eredménnyel. Nagy Sándor állítólag katleveleket küldetett Hararba a lüpemániában, azaz melankóliában szenvedő emberek meggyógyítására.

A kávéról és a katról kimerítő vitákat folytattak a fuqahá- [Fuqahá: vallásjog – Ford. megj.] tudósok, hogy eldöntsék: fogyasztásuk egyezik vagy ellenkezik az Iszlám szellemével és előírásaival. Bár olyan nagy nevek, mint Ibn Hadzsar al-Hajtami (XVI. század), a kat ellen (sokan mások pedig a kávé ellenében) foglaltak állást, a hívek véleménye végül mindig győzedelmeskedett. Igazi költői párbajok is folytak a védők és a vádlók között – állítólag ilyenek még napjainkban is előfordulnak. Annyi bizonyos, hogy Jemenben a kat nagymértékben háttérbe szorította a kávét, miután a XV. században az utóbbi szorította ki őt. A kávé akkori könnyű térhódítása minden bizonnyal arra utal, hogy a kat csak a kiváltságos osztályokban volt elterjedt, amelyeket lenyűgözött a frissen importált (?) divat újdonsága és eleganciája (?). De honnan is érkezett tulajdonképpen? A botanikusok, úgy tűnik, egyetértenek abban, hogy a kávécserje bölcsője az abesszin platókon keresendő, ahol még ma is vadon terem, termesztésének kezdetét pedig, hazájában és Jemenben, a XV. századra teszik. (A XIX. században felfedezték, hogy más, ugyancsak vadon termő változatai léteznek Guineában, Szudánban és Mozambikban – de vajon kizárhatjuk-e "ősi" jelenlétét a jemeni fennsíkon, amely ugyanolyan kedvező a kávé számára?) Attól függetlenül, hogy Jemen az őshazája, vagy csak könnyen meghonosodott ebben az országban, termesztése egyre nyereségesebbé vált, ahogy fogyasztása továbbterjedt a Közel-Kelet többi arab országába, elérte Törökországot, majd a Nyugatot is. Újra csak Niebuhr az, aki érzékelteti a kávékivitelből származó üzlet jelentőségét a XVIII. századi Jemenben, jelen esetben Moka kikötőjében: "Az arab kereskedők egymillió tallért szállítottak egy Dzsiddából érkező angol hajón, a mi hajónk pedig 250 000 tallér értékű készpénzt vitt. Ez a sok pénz szinte kizárólag velencei dukátokból és német tallérokból állt..." A XVIII. századdal kezdődően azonban a Nyugat robbanásszerűen növekvő kávészükséglete és az ahhoz kapcsolódó jelentős gazdasági tét miatt valóságos versenyfutás indult a kávécserje meghonosításáért. Igaz, hogy e versengést már a XVII. században elkezdték a hollandok, akiknek sikerült "zöld ágat" szerezni a jemeniektől és elültetni Jáva szigetén. A franciáknak 1715 körül sikerül meghonosítani a kávét a Bourbon-szigeten (Réunion szigetén), később pedig az Antillákon. Ezeket a virágzó ültetvényeket tönkretette Napóleon kontinentális blokádja. Amikor a gyarmatáru újra szabadon szállíthatóvá vált, a brazil termelők már eléggé erősek voltak ahhoz, hogy ők diktálják az európai piac törvényeit. Csakhamar Kolumbia is beszállt az üzletbe, az állítólag legaromásabb arabica fajtával.

Jement ugyancsak súlyosan érintette az indonéziai, később pedig a latin-amerikai konkurencia hatása. Már a XIX. század folyamán lassanként csökkenni kezdett a jemeni kávé iránt való kereslet, az utóbbi ötven év óta pedig a felföldi parasztok sorra vágják ki kávécserjéiket azért, hogy a sokkal jövedelmezőbb katot ültessék helyükbe.

XIV. Lajos Franciaországa a kávénak köszönhetően "fedezte fel" Jement, illetve létesített kereskedelmi, majd diplomáciai kapcsolatot Boldog Arábiával. Egy Saint-Maló-i nagykereskedő-csoportnak az az ötlete támadt, hogy a kávét annak termőhelyén vásárolja fel, ahelyett, hogy egyiptomi vagy török közvetítőkön keresztül szerezze be. A Kíváncsi és a Fürge névre keresztelt hajók – amelyeket az említett kereskedők szereltek fel "kalózkodás és kereskedelem céljára" (mindkét hajó ötven-ötven ágyúval volt ellátva!) – 1709. január 3-án vetettek horgonyt Moka kikötőjében, tizenkét hónapi hajózás után. A jemeni hatóságokkal kiváló kapcsolatokat alakítottak ki, jogot kaptak arra, hogy szabadon eladhassák a magukkal hozott árut, és nagy mennyiségű kávét vásároljanak fel. A társaság 1711-ben megismételte a műveletet, amikor is – a jemeni uralkodón levő tályognak és az egyik francia hajó fedélzetén jelen lévő jó orvosnak köszönhetően – Jemen és Franciaország kapcsolatai még szorosabbá fűződtek. Ugyanis az imám kérésére Barbier doktor, a Fürge hajóorvosa felkereste a maváhibi rezidenciát. Ez a kis francia "küldöttség" minden bizonnyal az egyik legelső a nem-muzulmán idegenek között, akik hivatalosan beléphettek az országba. Barbier doktor kezelése hatásosnak bizonyult, és, miután az uralkodó teljesen meggyógyult, a küldöttség tagjai ajándékokkal megrakottan tértek vissza Mokába. Annyi kávét vásárolhattak, amennyit akartak, valamint kaptak egy különleges rakományt is, amely az imám saját ültetvényéről származott, és XIV. Lajosnak küldték. (Aki, mint mondják, jobban szerette a levest reggel és a vastag csokoládét délután.) Ezeknek az eszményi kapcsolatoknak a története később kissé elmérgesedett, lényegében a nyilvánvaló angol-francia érdekellentétek miatt. 1737-ben egyenesen erődemonstrációig fajult a dolog, amelyet a Kelet-Indiai Társaság hajói rendeztek Moka kikötője előtt. A művelet okozta kár minimális volt, viszont kitűnő eredménnyel járt: a megkötött egyezmény nemcsak az angolok sugallatára megtépázott francia kiváltságokat állította helyre, hanem megengedte a francia alattvalók letelepedését és földvásárlását Mokában, Franciaországnak pedig ugyanott egy konzulátus megnyitását.

Ami a "kávéházakat", sőt, az irodalmi kávéházakat illeti, történetük 1554-ben, Konstantinápolyban kezdődik. Az első olyan nyilvános létesítmény ötlete és megnyitása, ahol kávéfőzetet fogyasztanak, két szíriai kereskedőt, Sem-szet és Hakemet tette gazdaggá, egyúttal jó alkalom volt egy kis háborúra a kávé lelkes hívei és a puritán, komor hívők között, akik nem nézték jó szemmel e "kicsapongó" helyek – eleinte mégoly visszafogott – szaporodását. A szimpatizánsok mindazonáltal "a tudás és a művelt emberek iskolájá"-nak nevezték e létesítményeket, ahol költők és írók, sakkjátékosok, rangos hivatalnokok és a szeráj kereskedői gyülekeztek. (Párizsban a Café Laurent, melyet 1690-ben nyitottak meg a Dauphine és Christine utcák sarkán, "a szellem iskolája" nevet kapta.) A kávé hívei és a vakbuzgók között véres verekedésekre került sor, ami a török hatóságokat arra kényszerítette, hogy bezárják ezeket az intézményeket. Ez nem tartott túl sokáig.

Be kell vallani, hogy az üdítő hatás és az élvezet, amit ennek az oly különleges aromájú nedűnek egyedül vagy barátok társaságában való kortyolgatása okoz, igen sok félrebeszélésre – és tintafolyatásra!!! – adott okot nyugaton még inkább, mint keleten. Európa valamennyi országában, kivéve Hollandiát és Itáliát, a lelkes hívek és ádáz ellenfelek másfélszáz éven keresztül hadakoztak egymással. Alig ürültek ki az első kávéscsészék Marseille-ben (1644 körül), amikor egy orvosi testület, élen bizonyos Colomb doktorral – bizonyára a bor védelmében! – hevesen fellépett "a veszedelmes ital ellen, amelyből valamennyi baj fakad, leginkább azok számára, akik epés vagy melankolikus vérmérsékletűek, kiknek mája és agya természettől fogva meleg, végül pedig azoknak, akiknek elméje igen éles és vére forró".

Ezzel szemben Jean Thévenot – még mindig a XVII. században – úgy ítéli meg, hogy ez az ital képes "megakadályozni, hogy a füst felszálljon a gyomorból a fejbe". Prospero Alpini, páduai botanikus úgy találja, hogy a kávé "hatékonyabban oldja a székrekedést, mint a keserű cikóriaoldat", és azt is tudja, hogy Egyiptomban az erek elzáródását, valamint a "máj és lép daganatait" gyógyították vele. Philippe Sylvestre Dufour, Új és Kíváncsi Értekezés a Kávéról, Teáról & Csokoládéról című, 1685-ben megjelent művében azt állítja, hogy a kávé nemcsak oldja a "gyomor nyálkáit", hanem ugyanazon okból kifolyólag feloldja "a belek üveges váladékát, amely gyakran székrekedést okoz". De Blégny úr pedig, aki két évvel később adta ki Értekezését, úgy gondolja, hogy a Caffé-szirup "majdnem biztosan megelőzi a gutaütést, a bénulást, az álomkórt és szinte minden más mélyalvási betegséget".

Brillat-Savarin, akit kevésbé foglalkoztattak a test nyomorúságai, a szellemre gyakorolt kiváló hatásáról próbál meggyőzni minket. Hogy érvelésének ne tudjunk ellenállni, nem habozik megidézni két megrögzött kávéivó, Voltaire és Buffon munkásságát: "Talán ennek a szokásnak köszönhették, az előbbi az írásaiban tapasztalható bámulatos világosságot, az utóbbi pedig stílusának lelkesült harmóniáját. Nyilvánvaló, hogy az emberről, a kutyáról, a tigrisről és a lóról írt értekezések számos oldala rendkívüli agyi izgatottság állapotában íródott."

Michelet nem kevésbé meggyőződéses harcos, szinte messianisztikus felhangokkal, amikor a kávé megjelenését egy új kor kezdeteként köszönti: "Megfosztották trónjától a kocsmát, az undorító kocsmát, ahol XIV. Lajos fiatalkorában a hordók és a lányok között hempergett. (...) A kávé eltörli a képzelet füstjeinek homályos és súlyos költészetét, és a jól felfogott valóságból csiholja az igazság szikráját és villámát – az antierotikus kávé, amely a szellemi izgalom által lecsendesíti a nemi vágyat." ¹

A londoni kocsmák hangulata sem volt sokkal emelkedettebb a XVI. században, mint a párizsi italméréseké. A légkör tovább romlott az 1665–1666-os évek pestisjárványa és a nagy tűzvész után – a mindennemű szeszesitalok fogyasztása a delírium határát súrolta. Ehhez képest kész csoda, hogy elkezdődött a kávé és a kávéházak térhódítása, miután az angol fővárosban a kávé először 1652 körül jelent meg. Ugyanakkor Rumsey doktor, a nagy Harvey tanítványa (ez utóbbi is a kávé rajongójává lett egy velencei utazás alkalmával) az alkoholizmus kezelésére ajánlja a kávét. Az első londoni kávéház plakátjai – a St. Michael Cornhill templom közelében – sokkal kiválóbb hatással kecsegtettek: a kávé erényeinek, úgymond, nem fog ellenállni a tüdővész, a köszvény, a vízkór, az unalom, a hipochondria... nem sorolom tovább. Húsz évvel később több mint háromezer kávéház létezett Londonban. A serfőzők és más hazafiak azonmód megijedtek, és egyre több támadást intéztek a kávé ellen. A legzamatosabb polémiát a nők egy csoportja kezdeményezte 1674-ben The Women’s Petition Against Coffee címmel. Petíciójuk bemutatja "azokat a komoly hátrányokat, amiket a női nem számára ennek a sorvasztó és gyengítő italnak a túlzott fogyasztása jelent" – röviden: azzal vádolják a kávét, hogy férjeiket impotenssé teszi! Az igazság valójában az lehetett, hogy a férfiak, miközben a kocsmákból átvándoroltak a kávéházakba – nem tudom, hogy a kettő kizárta-e egymást –, nem töltöttek több időt otthon, mint azelőtt... Kísérlet történt ezeknek az ördögi létesítményeknek a bezárására – 1675-ben, II. Károly parancsára –, ez azonban majdhogynem lázadást eredményezett: tizenöt nap múlva egy újabb rendelet megengedte, hogy újra kinyissanak, felügyelet mellett. Néhány évvel később hivatalosan kijelöltek bizonyos kávéházakat a posta és az újságok terjesztésére, ezek közül egyesek ünnepnapokon vették a postát. Nisson de Valberg svájci utazó, aki a XVII. század végén tartózkodott Londonban, elcsodálkozott a londoni kávéházak pazarlásán: "Mindenféle újságot meg lehet találni. Egy kellemes tűzhely mellett addig ücsöröghetünk, ameddig jólesik, kávét ihatunk, barátainkkal megbeszélhetjük az üzleteinket, és mindezt egy pennyért..." Valóban! Mi mindig mindenről lekésünk! De térjünk vissza Franciaországba... Például Balzachoz, aki este hatkor fekszik és éjfélkor kel, hogy egyhuzamban tizenkét órát dolgozzon, nagyszámú kávé elfogyasztása mellett.

"Ti mind, ti kiváló emberi gyertyák, kik fejtől fogyasztjátok magatok, lépjetek közelebb és halljátok az ébrenlét és a szellemi munka evangéliumát!

1. A törökösen apróra tört kávénak több az íze, mint annak, amit kávédarálóval őröltek. [...]

A kávé mérgező hatóanyaga a csersav, egy rosszindulatú anyag, amelyet a vegyészek még nem tanulmányoztak ki eléggé. Amikor a gyomor hártyái kicserződnek, vagy amikor a kávé jellegzetes csersava a túl gyakori fogyasztás miatt eltompítja azokat, elmaradnak azok az erős összehúzódások, amiket a dolgozó emberek keresnek. Ebből következnek a súlyos rendellenességek, ha a fogyasztó nem hagyja abba." [Honoré de Balzac: Traité des excitants modernes (Értekezés a modern izgatószerekről), 1838. – Ford. megj.]

Mindeddig minden erőfeszítésem hiábavaló volt, hogy kiderítsem, honnan ered ez a legenda a csersav mérgező hatásáról. A Saint-John Perse által elmesélt történetek közül különösen megdöbbentett az, amely Lister melletti "tanonckodásáról" szól, aki a századelő egyik legnagyobb angol sebésze volt. Amikor diákjai előtt egy megfulladt fiatalasszony boncolását végezte, mint Perse mondja, kiterítette előttük a könyvként szétnyitott gyomrot, hogy bemutassa a ceyloni teában levő csersav végzetes hatását.

Talán nem mindenki tudja, hogy Johann Sebastian Bach – ugyancsak nagy kávéfogyasztó –, aki nem félt a csersavtól, kantátát szentelt neki 1732-ben (Kaffeekantate, BWV 211).

Amikor délután újra sétálni megyünk valamelyik észak-jemeni város vagy falu vásárában, az első szembetűnő dolog a tevékenységek ritmusának megváltozása. Az árusok gyakran a boltjuk mélyén ücsörögnek, amelyek, emlékezzünk, olyanok, mint valami nagy dobozok, melyeknek egyik, utca felőli oldalát levágták – figyelem, ahogy emlékezetem képzelőereje hajlamos még kisebbnek feltüntetni őket, amíg a gyerekkor varázsszelencéivé nem változtatja őket, ahol az emberek és a tárgyak mind nagyon kicsik, bár teljesen valóságosak. A kézművesek és a szatócsok a szín előterében is előfordulnak, ahogy oldalukra dőlve beszélgetnek valamelyik barátjukkal. Ha közelebbről megnézzük őket, legnagyobb részüknél megfigyelhető az ínygyulladás vagy valamilyen állkapocs-daganat. Ez egy jól behatárolt, gömbszerű duzzanat, nagysága a dió és a pingponglabda mérete között váltakozik, és látszólag mindenki úgy gyógyítja, hogy időnként elrágcsál néhány zöld levelet, és közben sok vizet vagy valamilyen divatos szénsavas italt iszik. Néha a vízből kiköpnek valamennyit, zöldes köpet kíséretében, melyben ugyanolyan színű szilárd darabkák vannak, és amelyek nem elhalt szövetdarabkák, mint a kevésbé hozzáértő klinikus hinné, hanem katlevelek maradványai, amelyekből a rágás és a nyál enzimei kivonták a lényeges alapanyagot. Azért ezeknek a szétszórt "rágcsálóknak" van egy hiányosságuk, ami alapvetően szükséges a tökéletes élvezethez: a barátok társasága.

Ezen az estén barátaim és én elsők közt lépünk be, lábbelinket levéve, aznapi házigazdánk mafridzs-ába. Már említettem, hogy ez a fogadószoba, amely a jemeni házakban mindig a legfelső emeletet foglalja el, a ház legszebb, legtágasabb helyisége, gyakran szép kilátással legalább három irányban. Összes berendezése néhány nargilé, egy nagy réztálca és egy füstölő – ami pedig a díszletet illeti: magas ablakok, háztetők és hegyek alkotta tájkép, a fény színes foltjai a padlón, ahogy átsüt a színes üvegen, vagy a méz színe, amit a timpanon alabástromlapja áraszt. A padlón és a falak mentén lapos ülőpárnák és hengerpárnák, amelyekre könyökölni lehet. Miközben házigazdánk a délelőtt folyamán szerzett benyomásainkról kérdezget, a vendégek begyűlnek és helyet foglalnak. Kezdődhet a szertartás. Behozzák a kat-nyalábokat, amelyeket nagy zöld levelekbe tekertek, hogy a lehető legtovább frissen maradjanak – a növény hatékonysága egyenes arányban áll a frissességével. A házigazda saját kezűleg osztja szét az ágakat, amelyekről mindenki kiválasztja és letépi a legfiatalabb hajtásokat, majd rögtön rágni kezdi őket. Miután a levelek a szájüregben darabos péppé alakultak, a képződményt "elraktározzák" – a jemeniek pontosan ezzel az igével jelölik a kat fogyasztását – az arc és a fogmederív közé, inkább a bal, mint jobb oldalon. Ez a pihentetett pépes morzsalék az, ami a gyakorlott "raktározóknál" kialakítja a tályogra emlékeztető dudort. Az így létrehozott tartalékot időnként megöntözik friss vízzel vagy mentafőzettel, amely mindenki előtt ott áll egy agyagedényben vagy termoszban. Ezek a folyadékok oldják ki a rágás és a nyál enzimei által felszabadított aktív anyagokat. A tapasztalt gyakorlók tudják, hogyan kell egy-egy ilyen "rituális öblögetés" után kiüríteni a fáradt növényi rostokat egy köpőcsészébe. Nekem úgy tűnt, hogy a kat rágása elválaszthatatlan a dohánytól: a hagyománynak megfelelően a nargilét szívják, amelynek hosszú, hajlékony csövét néhány szippantás után továbbadják a következőnek, de mindenütt ott van a cigaretta, és ezekben a légmentesen zárt helyiségekben – azt tartják, hogy a friss levegő meggátolja, vagy legalábbis zavarja az élvezetet – a légkör csakhamar elviselhetetlenné válik egy olyan nemdohányzó számára, mint én. Első alkalommal nem tudtam megállni, hogy ne nyissam ki az éppen a hátam mögött levő ablakot, és, minthogy az idegen iránt való tiszteletből senki sem tiltakozott, csak hazatérésemkor tudtam meg barátaimtól, mennyire helytelenül cselekedtem.

A legkívánatosabb hatások megnyilvánulásához szükséges idő – megfigyelésem szerint – háromnegyed óra és másfél óra közé tehető – a levelek minősége, a fogyasztó gyakorlata, a személyes érzékenység és a hangulat: mind meghatározó tényezők, melyeknek szerepét nehéz felmérni. A sok délután során, amit jemeni kísérőimmel az úton töltöttem, elég nagy pontossággal meg tudtam határozni azt a negyedórát, ami idő alatt a szükséges számú neuronpopuláció megfelelő mértékben átitatódott, erre pedig a társalgásból jöttem rá, amely egyfajta szaturációs állapotba került. A házi találkozók során az elképesztően heves hangzavart szerencsére olykor megszakítja egy zenés intermezzo. A mámorító hatás időtartamát éppen olyan nehéz pontosan meghatározni, mint azt, amely az állapot létrejöttéhez szükséges. Úgy tűnik, ritkán haladja meg a két órát, még akkor is, ha az "elraktározott" anyagot rendszeresen frissítik. Miután a nagy izgalmi hullám levonult, a szóváltásokra nézve jótékony hatás még egy óráig vagy valamivel tovább is fennmarad, aztán fellép egy általános depresszió, ami egyeseknél szorongással és ingerlékenységgel társul. Jemenben a kat-eufória látszólag ritkán eredményez olyan sajnálatos túlkapásokat, mint Hararban, ahol ennek számlájára írják a tárgyalótermek és börtönök túlnépesedését. Ezzel szemben a jemeni fogyasztó háromszor annyit költ a "kif"-jére, mint egy átlagos olasz dohányos. Azzal a különbséggel, hogy ennek fő haszonélvezője itt a jemeni paraszt.

Vajon smaragd az, amit a barátaink gyűjtenek, vagy kat? Általa lesz a lét olykor derűs. Ó, te, ki rosszallod kat-szenvedélyemet, pusztulj el a bánattól! Akár élünk, akár halunk, sosem fogjuk megtagadni a katot.²

Egy régi metszetet nézegetek, amely Moka városát és kikötőjét ábrázolja: magas házak, tornyok, impozáns minaretek – a kép előterében a kikötő, teli mindenféle méretű vitorlással, a háttérben hegyek. A XVIII. században a lakosság lélekszáma mintegy tízezer volt, és a városban számos külföldi kereskedelmi ügynökség volt jelen. Forsskĺl feljegyez naplójában néhány adatot az Abesszíniával folytatott arany- és elefántcsont-kereskedelemről, és megállapítja, hogy a mirha és a tömjén még mindig keresett cikkek.

Ma a régi kikötőben néhány halászt látni, amint bárkáikat a partra vontatják a tejszínű, súlyos ég alatt. Mások, kissé távolabb, kis cápákat darabolnak fel éppen. A városból, ahol régebben sok, főleg a kávéból meggazdagodott kereskedő rendelkezett fényűző házakkal, ma már – egy szép mecset kivételével – csak romok maradtak, amelyeket többé-kevésbé elnyelt az üvegcseréppel és kaviccsal keveredő homok.

A mai Moka faluban, amelyet főleg halászok laknak, hiába is keresnénk kávét. A halászatnál is jövedelmezőbb a szesz- és cigarettacsempészet. E pusztuló világ közepén magányosan áll az ódon világítótorony, alja romos, teteje mállik, de a közepén még mindig látható néhány finom mértani díszítmény.

1. Egy évszázaddal korábban Montesquieu ellentétes állásponton volt: "Ha én volnék a király, bezáratnám a kávéházakat, mert akik e helyeket látogatják, sajnálatos módon felfűtik az agyukat... Jobban szeretném a kocsmában látni őket részegeskedés közben: legalább csak magukkal tennének rosszat, míg az a részegség, amit a kávé okoz, veszedelmessé teszi őket az ország jövőjére nézve." – Szerző megj. [1721, ismeretlen forrás. – Ford. megj.]
2. Jemeni népi költő verse, fordította és idézi J. Chelhod. – Szerző megj.

AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK
Arabie du Sud, Histoire et civilisation, collectif dirigé par Joseph Chelhod, Maisonneuve et Larose, Paris, 1984.
P.-E. Botta: Relation d’un voyage dans l’Yemen, entrepris en 1837 pour le Muséum d’Histoire naturelle de Paris, édition avec notice sur l’auteur par Ch. Levasseur, Paris, 1880.
J. Chelhod: La société yemenite et le Kat, in "Objets et mondes", t. XII., fasc. 1, 1972.
P. Faure: Parfums et aromates de l’antiquité. Fayard, 1987.
Kalix and Braenden: Pharmacological aspects of the chewing of khat leaves. Pharmacol. Rev., 1985, 37 (2), 149–64.
J. de La Roque: Voyage de l’Arabie heureuse. Paris, Al. Caillou, 1716.
Luqman and Danowski: The use of Khat (Catha edulis) in Yemen, Annales of Internal Medicine, 1976, vol. 85, nr 2.
Carsten Niebuhr: Voyage en Arabie et en d’autres pays circonvoisins. Amsterdam, S. J. Baalde, 1776–1780, 2 vols.
Carsten Niebuhr: Description de l’Arabie. Paris, Brunet, 1779.
M. Rodinson: Esquisse d’une monographie du qât, extrait du "Journal Asiatique", t. 265, pp. 71–96, 1977.

Búcsú Szídi-Bu-Szaid-tól

Éntőlem elvették a házaimat; úgy esett,
rossz évek jutottak: háborúk, romok, száműzetések.
(Jorgosz Szeferisz [Fenyőrigó. A tenger melletti ház, Papp Árpád fordítása. – Ford. megj.]) Mert itt, e tenger partján, amely több civilizáció fővárosát öleli magához, és megőrzi mindazon fényes emberi alkotások emlékét, amelyek oly sötét körülmények közt születtek, ha azt akarjuk, hogy hozzájáruljunk a világossághoz, meg kell tanulnunk egyszerűnek lenni, nyitottnak a benső és a külső világ felé, mindig emlékeznünk kell közös gyökerünkről, ami a testünkben, lelkünkben, fáinkban, tengereinkben és levegőnkben lakozó élet.

Ismeri ön Szídi-Bu-Szaidot? Bizonyára létezik néhány tucat hely a világon, ahol megtörtént a csoda, egy remekmű csodája, amely egy kor szellemének és emberi tapasztalatának, a tudás és a hely bonyolult természetének együttműködéséből született.

"Karthágó elővárosában, Megarában, Hamilkar kertjeiben történt..." [Gustave Flaubert: Szalambó, Bartócz Ilona fordítása. – Ford. megj.] Vajon ez a magas hegyfok, négy-öt kilométerre északra a pun kikötőktől és Karthágó romjaitól tényleg Megara külvárosához tartozott? Egyesek így gondolják, de semmilyen bizonyíték nincs rá. Az viszont tény, hogy a hegyfok magasából a tekintet belátja az öblöt, amelyen keresztül a kikötő – ma a La Goulette [Tunisz halászkikötője – Ford. megj.], hajdan a punok vagy rómaiak kikötőjének – hajói ki-be járnak. A rómaiak nyomot is hagytak a magaslat nyugati oldalán, csatornák és víztározók alakjában.

A husszeini dinasztia 1705-ös megalapításától kezdve körülbelül egy évszázadon át a Szídi-Bu-Szaid magaslat katonai célokat szolgált. Adjunk hálát a békének és azoknak, akik meg tudták őrizni, mert ennek köszönhetően vált lehetővé, hogy az emberi természet az anyatermészettel összhangban odafigyeljen a lélek és a szív hangjaira. Az ilyen találkozások, efféle képességek gyümölcsei olykor néven nevezhetők: szépség, bölcsesség, igazság, szeretet.

Legyünk igazságosak: a szellemi középpont, az igaz élet forrása, e falunak névadója egy ember volt, aki az emberi esendőség és az Egyetlen hatalma között közvetített: egy szúfi. Abu-Szaid Al Baki sejk ezen a helyen élt, elmélkedett, imádkozott, tanított és gyógyította a betegeket. Itt is halt meg 1236-ban, hetvenhét évesen, szentnek kijáró tisztelettel övezve. Nyomában más nagy lelkek próbálták megközelíteni a tökéletességet – egyikük, Szidi Abu-Abdullah Abi Bákr, akit manapság inkább a Szídi Drif néven ismernek, költő és zenész volt.

Az igazságnak megfelelően ismerjük be, hogy az első emberek, akiknek a XVII. században az az ötletük támadt (vagy inkább lehetőségük adódott), hogy e hegyfokra nyári rezidenciát építsenek – eleinte tisztes távolban a szent maradványaitól, később mind közelebb és közelebb hozzá –, hercegek és tekintélyes polgárok voltak, akik csak a meleg évszakban jöttek ide, hogy egy kis friss levegőre leljenek. A falu szerény házai, amelyek adott életmódhoz, éghajlathoz és hagyományhoz kötődnek, az előbbiek által megnyitott barázdában bújtak elő a földből, a szentély közelében.

Tudjuk, hogy nem elég ismerni egy nyelv szavait, hangjait és alapvető technikáit ahhoz, hogy verset írjunk vagy zenét szerezzünk, mely elég erős ahhoz, hogy másokat megszólítson, hogy könnyebbé tegye életünket – így az sem elég, ha fehérre meszeljük a falakat, kékre festjük az ajtókat és ablakokat, lemásoljuk egyik-másik hagyományos stílus főbb jegyeit, amelyet már gondosan katalogizáltak, mindez nem elég ahhoz, hogy egy életteli helyet teremtsünk, épületek, utcák, terek, boltok, kutak, kertek stb. egységét, mely elegendő erővel fejezi ki azt a valamit, ami összefüggő és dinamikus egységgé avatja őt. Miközben egyik helyen a tiszta megoldásokat látjuk, melyek összhangban vannak a valós dolgokkal való érintkezésben megérett élettapasztalattal, az emberi kapcsolatokkal és a szükségletekkel – amott, egy másik egységben, egy másik transzformációban, amelyet a siker erőltet rá egy igaz helyre (abban az értelemben, ahogy egy nagy vers igaz), az már nem több, mint a formák és testek egymásutánisága, amit a leglaposabb és legpöffeszkedőbb konformizmus diktál.

De vajon mivé válnak az idő folyamán ezek a "művek", melyek megannyi lény, dolog és körülmény találkozásából születtek? A művészeti alkotással ellentétben, amely fennmarad bizonyos ideig, mialatt különböző nézőpontokkal és tapasztalatokkal szembesül, ezek pedig különböző fejlődési folyamatokat és jelentéseket képesek megragadni bennük, mindenki saját alkatának megfelelően, a hely – ahol az adott emberi közösség létrehozott egy ugyanolyan csodát, mint amilyen egy szavakból vagy színekből álló vers, mely egymást követő nemzedékekhez szól – nem tud fennmaradni anélkül, hogy elemeiben, sőt, a felépítésében változások menjenek végbe, hiszen rostjai, formái, saját mozgása olyannyira összefonódtak a társadalom történetének fejlődésével: az eseményekkel, a gazdasági és ideológiai fejlődéssel stb. Hajdanában, azaz az ipar feltalálása előtt, a tudományok, a technológia és a demográfia robbanásszerű kibontakozása előtt, a változások lassúsága lehetővé tette bizonyos helyek eléggé kíméletes átalakulását, mely által lényegük tovább élhetett – az efféle, majdhogynem szerves átalakulások a naiv álmok birodalmába tartoznak abban a tolongásban és felfordulásban, amiben ma élünk.

Szeretnénk "megmenteni" azokat a "helyeket", amelyek az élet színterei és nem emlékművek vagy milliárdosok rezervátumai, de nem sikerült olyan eszközöket találni, amelyekkel kivédhetjük a piac törvényeinek félelmetes kegyetlenségét. Minden úgy alakul, mintha e helyek számára a fejlődésnek csupán három lehetséges módja létezne: átalakulni múzeummá, amit az ember meglátogat; gazdasági objektummá, kitéve a spekulánsok kénye-kedvének; vagy pedig élni – ha lehet, ha a körülmények megengedik – elszigetelten, szegénységben és elfeledve.

Igen, a változás. A földi természet hűségesen váltakozó évszakokat ismer, még akkor is, ha ezek sosem egyformák. A pusztaság és az alvás hosszabb-rövidebb időszaka után a föld újra zöldellni kezd, virágok nyílnak, gyümölcsök érnek, aztán minden kiszárad, a levelek lehullnak. Rovarok sokasága ciklusok szerint él: az alvás, a kibontakozás, az átalakulás, a tojásrakás és az időleges pusztulás időszakait. A fejlettebb állatoknál, így az embernél is, nemzedékek követik egymást, az évszakok pedig az életen belül, az egyének életén belül váltják egymást. Az emberi társadalmak is változnak: nehézségek közt alakulnak ki, növekednek, virágzanak, gyümölcsöt teremnek, gyakorta terméketlen formákba merevednek, álom vesz rajtuk erőt, eltűnnek vagy újjászületnek. Vajon az emberi természet alapjában véve változott-e azóta, hogy megjelent a sapiens-nek nevezett homo? A tudás, legyen akár a tapasztalat egyszerű gyümölcse, akár a természet bizonyos törvényeinek pontos ismerete, megváltoztatja az életmódot, és amikor egy társadalom abban a szerencsében részesül, hogy huzamosabb ideig ízlelheti a békét és a fellendülést, az emberekkel megtörténik, hogy más értékeket is teremtenek azokon kívül, amelyeket az alárendelés, az uralkodás, a kizsákmányolás, a gyűlölet és félelem terjesztésének szenvedélye szül.

A föld és a rajta, belőle élő lények évszakairól tudjuk, hogy azok sem örökkévalók. A csillagok és bolygók, a csillagrendszerek és univerzumok ugyanúgy születnek és elpusztulnak.

Addig is az ember az, az életünk az, az emberi "mi" és a környezetünk az, amihez szervesen kapcsolódunk, ez az, ami érdekel bennünket, mintha halhatatlanok volnánk.

Vajon csak álmodunk, ha azt gondoljuk, hogy az ember kellőképpen tisztánlátóvá válhat ahhoz, hogy felfogja: valódi érdekei és értékeinek forrása nem a birtoklás vagy a hatalom bizonyítása, sem pedig a türelmetlenség vagy a gyűlölet? Hogy a szellem világossága, a tenger és a hegyek, a kertek és sivatagok szépsége, a röpködő fecskék láthatatlan rajzának szépsége az égen mindazoknak megadatik, akik hajlandóak kinyitni szemeiket, füleiket és lelküket? Vajon utópia azt gondolni, hogy az emberi változások és a rajtunk múló változások bármilyen kis mértékben is afelé fejlődhetnek, hogy jobban megérthessük magunkat, a társunkat, a természetet?

Azon sok millió ember közé tartozom, akiket a kisebb-nagyobb háborúk elűztek – és továbbra is elűznek – otthonaikból. Amikor az embert elszakítják gyermekkora helyszínétől, azt mondja magának, hogy végül is, ha már ezt az első kegyetlenséget, ezt a radikális gyökérvesztést túlélte, ezen a téren már nem érheti nagyobb meglepetés. Az ilyen ember nomád lelkületűvé lesz. Ugyanígy, aki egy nyelvet, egy kultúrát és egy foglalkozást választott hazájául, amikor a körülmények úgy alakulnak, újra útra kel. Aztán egy napon, anélkül, hogy felfigyelne rá, valami feltűnőt észlel a levegőben, az arcokban: az este és a föld színei, a reggel fénye, a gyerekek nevetése teszi talán, hogy az ember otthon érzi magát, és váratlanul gyökeret ereszt. Mire elhinné magáról, hogy megérkezett, máris itt egy újabb háború, újabb gyűlölet, és újra menni kell. Vajon elfelejtettem-e a nomád szellem tanulságát, annak ellenére, hogy gyakran jártam nomádok között a nagy pusztaságokban, ahol Isten beszélt az emberekhez? Vajon elfelejtettem-e, hogy nem vagyok több, csak egy utazó? Bizonyára igen, azonban a tapasztalat megtanított arra, hogy elmenni akkor, amikor otthon érzed magad, fájdalommal jár, még akkor is, ha nem a gyermekkorod hagyod magad mögött. Néhány emberi lény barátsága és bizalma, néhány kóbor macska, egy fa, de ugyanúgy egy sivatag barátsága és bizalma, a tájak rejtélyes családiassága és bensőséges hangulata ugyanolyan bőkezű erőforrás, mint a gyermekkor maga.

Az emberi természet azonban különös. Amikor, kétezer kilométerrel arrébb, új munkahelyet, majd lassanként új barátokat, másfajta természetű tájakat találtam, amikor talán emberségesebb tájra leltem a sors által kijelölt helyen, olyan tájra, amely egy találkozásokban, gondolatokban, élet- és alkotókedvben gazdag térre nyílt – újra csak azt hittem, hogy jogom van "otthon" érezni magam ezen a helyen.

Amikor barátaim Szídi-Bu-Szaid-ba hívtak, nem remélt dologra bukkantam ott: rátaláltam egy pillanatnyi egyensúlyra, a titokzatos összhangra emberi tett, föld, ég és tenger mozgása között. A csendre, melybe belerajzolódott, az alig észrevehető ajakrezdülésektől a legvadabb bömbölésig, a vizek, fák és szelek hatalmas skálájának összes akkordja és disszonanciája. Egy igazi falu, néhány igazi bolttal, egy nagyon régi kávéház a mecsetnek támaszkodva, egy lépcső tetején, ahonnan két balkonról be lehet látni a falu egy részét és a tengert. Benn festett csavart oszlopok fogják közre a meditáció, az odafigyelés és a kommunikáció tereit. Az egyszerű emberek, akikkel a fűszeresnél vagy az utcán találkozhatsz, akik megosztják veled örömeiket és gondjaikat, meghallgatnak téged. Tősgyökeres polgárok levegőznek esténként a tengerparti utcákon, kifogástalan fehér dzsebbá-ba öltözötten. Néhány művész, akit idevonzott a hely szelleme. Keserűnarancsfák, jázminok, agávék és bougainvilleák. Egy öreg ház a falu végén, a domboldalhoz ragasztva, egyetlen repedezett falú szoba, amely balkonszerűen hajol ki a tenger fölé.

Az időszámításunk előtti II. századi Kínában, Értekezés a zenéről c. művében Szima Csien azt ajánlja a bölcseknek, hogy tartsák tiszteletben a természet rendjét, az Eget, a Földet és a különböző élőlényeket megillető helyet a kozmikus mindenségben.

Technikai eszközeink, a nyereségvággyal és pénzspekulációval karöltve, utat nyitnak mindenféle őrületnek. Felépíteni egy házat, egy falut – amely megfelel egy életmódnak és a család vagy közösség valódi szükségleteihez igazodik –, egészen más, mint legyártani egy nagyarányú lakóhelyet.

Ott, ahol az ember és a természet együttléte élő egységet hozott létre, ennek a beruházónak nevezett ragadozó fajnak a megjelenése a koherencia halálát jelenti, annak az "egyéniségnek" a halálát, amelynek vágya az élet egyszerű dolgaiban nyilvánul meg, melyeket a piactörvények könyörtelen logikája irgalmatlanul el fog pusztítani. Eladni – a lehető legtöbbször – egy sajátos zamatot vagy hangulatot, egy bizonyos egységgel rendelkező behatárolt helyet, egy eszenciát – ez csak úgy lehetséges, hogy közben el is pusztítjuk.

Amikor 1914 tavaszán Tunéziába utazott, egészen pontosan április 13-án, húsvét másodnapján, Paul Klee látogatást tett Szídi-Bu-Szaid-ban barátai, Macke [August Macke (1887–1914), német festő – Ford. megj.] és Moilliet [Louis Moilliet (1880–1962), svájci festő – Ford. megj.] társaságában. Naplójában ezt olvasom: "A város odafenn terül el fenségesen, és messzire tekint a nyílt tenger felé, amely egyetlen hatalmas lélegzetben emelkedik a láthatáron, ahogy egyre feljebb kaptatunk. Megállunk egy kertkapunál, ahol felvázolok egy akvarellt." A mecsettel szemben kávéztak. Vajon ez már a "Gyékényhez" címzett kávéház volt?

A szél hozza a felhőket, a szél kergeti őket tovább. És senki sem kérdi már, honnan jön ez a szél, honnan ezek az erők, amelyek egymásnak ütköznek, egymásra torlódnak, összehangolódnak és átalakulnak a szemünk láttára. Ugyanez történik az életeinkkel, amelyek úgy kapcsolódnak egymáshoz, mint a nap és a föld, az eső és a csírázás.

Kora délután, amikor már az utolsó, könyvekkel megrakott kosarat is begyömöszöltem az autóba, visszafordultam a kertkapuból, amely a tetővel egy szintben található: két ciprusfa között a tenger, mintha egy láthatatlan forrásból emelkedett volna elő. És a széles szájú amforához hasonlóan kivágott, kékesszürke felület közepétől kissé eltolódva: egy halászbárka apró fehér pontja.

Senki nem veheti el tőlem annak a szárnynak a fényét, amely a tenger fölött megvillan, ugyanazzal a mozdulattal kibontja és újra összefűzi a távlatot – sem a víz zaját a feneketlen éjszaka mélyén, vagy a beszélgetéseimet a magányos sétálók egyikével, akikről senki sem tudja, hogy őrült vagy bölcs – sem pedig a barlanglakó diadalkiáltását a hajnal első fényeinek láttán. Ezek örök pillanatok.

Az álmatlan órák során megtanultam a vizek és szelek népének egyik nyelvét.

A csend vásznai meggyűrődnek. Ha az értelem megnyilvánulása lelkünk szeme, akkor a zene, amit magunkban és az egész természetben hallunk, minden nyelvek hangja: a lélek hallása.

A levegő és a víz együtt lélegzik az éjszaka végtelen testében, amely nem köthető egy bizonyos helyhez. Mi az, ami hirtelen megvilágosodik a fülben, egyszerre oly közelien és oly mérhetetlen távol?

Miféle eszencia gyümölcsei ezek a hangfürtök, amelyek a szikláknak csapódnak és fénnyé és permetté szóródnak szét?

És honnan jönnek ezek a sűrű lombok, amelyeket ismeretlen madarak kiáltásai csíkoznak, amint valamilyen seholsincs szent hely felé vándorolnak, és lezúdulnak teljes súlyukkal, a kimondatlan imádságok súlyával?

Az ókori Kína költői olykor a hegyek ködébe vesző ösvényeken indultak el a tao keresésére. A mi világunkban, a "hang és téboly" világában önmagunkban kell újra ösvényeket vágni és helyeket teremteni. Vagy egy mosolyban. A másik iránti figyelemben. Egy versben.

Magammal viszem az öreg házak csendjét, amelyek oly igazak, oly igaziak még romjaikban is, ahogy egymás után lebontják őket.

Végtelen a természet által teremtett dolgok változatossága. És akkor is szembetűnő, ha csak az emberi természetet vesszük szemügyre. A változatosság persze már első ránézésre nyilvánvaló, amikor felfogjuk az alakokat és a vonásokat, a kompozíciók, az adottságok és tapasztalatok közötti különbözőségek azonban a vélemények, és ezáltal a viselkedések szinte hihetetlen sokféleségét hozzák létre. Amit az egyik csodál és magasztal, attól a másik tartózkodik vagy lebecsüli. És másnap egy szélfuvallat, néhány szónoklat vagy néhány kép elég ahhoz, hogy mindezt megváltoztassa. A tekintetek, ízlések és vélemények sokfélesége önnön alkatunk egyediségének és egyéni haladásunknak naiv, azonnali megnyilvánulása és a hatalmas emberi anyag gazdagságáról tanúskodik – de csak akkor válhat javunkra, ha nem akarjuk ráerőltetni másokra saját ízlésünket és véleményünket mint bizonyított igazságokat. Amennyiben nem tagadjuk meg magunktól az erőfeszítést, hogy jobban megértsük önmagunkat, a másikat, és emberi természetünk azon szükségleteit, érdekeit, amelyek valóban közösek mindannyiunkban.

Az általunk élőnek nevezett, csírából, tojásból vagy anyaméhből született lények többsége hajlékot keres vagy épít magának, hacsak a természet eredendően fel nem ruházta őket egy testhez rögzített lakással, melytől sosem válnak meg. Úgy képzeljük, hogy távoli őseink főleg azért kerestek vagy építettek maguknak menedékhelyet, hogy megvédje őket a vadaktól és az időjárás viszontagságaitól. A harmincezer évvel ezelőtt készült nagyszerű festmények és rajzok (legalábbis azok, amelyek eléggé védett helyen voltak ahhoz, hogy ellenálljanak az ember és az elemek romboló munkájának) vajon lakóhelyekhez tartoztak, vagy kegyhelyek számára készültek? De hát a szentély nem a menedék egyik változata, a par excellence menedékhely? Mindenesetre ma már biztosak vagyunk abban, hogy a felső kőkorszak emberei sátrakat állítottak, kunyhókat és házikókat építettek.

Emlékszem, milyen meghatottságot éreztem, amikor az ötvenes években felfedeztem Jerikó mellett a Tell Esz-Szultán-i ásatásokat, amelyeket Miss Kenyon [Kathleen Kenyon (1906–1978), angol régésznő – Ford. megj.] vezetett (a helyszínt részben feltárták már 1907–1909, illetve 1930–1936 között). A képzelet hajlamos olyan álmodozásokba bocsátkozni, amelyek az idők mélyébe ereszkednek alá – csak akkor veszti el lába alól a talajt, ha magát az időt akarja "valamihez" kötni. A mintegy tízezer évvel ezelőtt alapított települést, mint minden más helyet, különböző népek foglalták el az idők során. Az élet különböző szövedékei itt egymásra rakódtak és összevegyültek. Mintha mindannyian ugyanazon a színpadon játszanánk, ugyanazon Életen belül.

A még mindig bőven áradó, örökkévaló forrástól néhány száz méternyire épültek – és épülnek még ma is – egy hatalmas palesztin menekülttábor bizonytalan állagú, hullámlemezzel fedett építményei.

A Közel- és Közép-Keleten – itt, az Indus völgyében – találhatók a történelem legrégebbi lelőhelyei – valamennyi ásatás, amit láthattam vagy amelynek régészeti leírását olvashattam, egymást követő megszállásokról tanúskodik. Az új jövevények – a hódítók, természetesen – elűzött, legyilkolt elődeik romjai közt telepedtek le. Mióta feltaláltuk az írást, amióta a győzők kőbe vésik vagy évkönyvekbe jegyzik mulandó győzelmeik emlékét, azóta ezt történelemnek nevezzük.

Igen, a történelem, az az írás feltalálása Sumerben; költészet, mítoszok, hiedelmek, csaták, szerződések, törvények, tapasztalat, tudás; a gondolatok közvetítése – de ennél is gyakrabban áruk, szitkok és átkok csereberéje.

Az emberi civilizációk sok ezer remekművet teremtettek, csodálatraméltó ismereteket dolgoztak ki, amelyek az emberi szellem teremtő hatalmáról tanúskodnak, de még mindig képtelenek vagyunk úrrá lenni – többek közt – a (másiknál többet) birtoklás iránti kielégíthetetlen vágyunkon, képtelenek vagyunk kezelni az emberek túlnyomó többségének zsigeri intoleranciáját mindazon változatossággal szemben, ami mindannyiunk egyéniségéből, a társadalmak és az egyének, a hitek és a szokások sajátos történetéből következik.

Olykor, esténként, Szídi-Bu-Szaid sápadt árnyékot ölt magára napszállat után. Ez a sok fehérség, amelyet mintegy kiemel a kései órában kopottnak tűnő kék, hogyan válhat sápadttá vagy még sápadtabbá? Valami elmélyüléshez hasonlatos dolog ez, a formák és a testek súlyosabbá válnak, amint felszívódnak lényegük mindeddig láthatatlan világosságában.

Mielőtt átadnám ezt a helyet a buldózereknek – hogy lebontsák ezt a jelentéktelen házikót, amely, bár minden oldala repedezett, annyira elbűvöl engem, és a helyére "elsőosztályú" apartmanokat vagy egy Beverly Hills hangulatú villát építsenek mór stílusú ajtókkal, ablakokkal és belső udvarral –, szeretnék kitörölni szívemből és lelkemből minden keserűséget.

A dolgok és az események mindig olyanok, amilyenek, és sosem mások. Mi mindannyian olyanok vagyunk, mint csöppnyi madár-életek röptének nyoma az égen, amint kiutat keresünk a légáramok között, amelyek hol a szárnyukra vesznek, hol meg pusztulással fenyegetnek. Egy kicsivel több energiára, fényre és szeretetre volna szükségünk. Egy napon, miután már túlélt néhány vihart, az ember megérti, hogy e dolgoknak, melyek valóban fontosak számunkra, és csak a lélek betegsége és a halál foszthat meg tőlük, e dolgoknak egyetlen forrása a saját szellemünk. Azonban ettől az elvont felismeréstől a gyakorlatig nehéz az út.

Miközben formába próbáltam önteni a gondolataimat, a rádióból megtudtam, hogy nemcsak a szentek és bölcsek könyveiben léteznek olyan emberek, akik képesek a gyűlöletre szeretettel válaszolni. Kalábria országútján néhány rabló, miközben egy turista-autót akartak kifosztani, halálra sebezték egy házaspár hét éves fiát. Mivel a fiúnak nem maradt esélye a túlélésre, szülei eladományozták belső szerveit. Ezáltal nyolc másik gyermek kapott esélyt az életre...

Válaszul Leroyer de Chantepie kisasszony egyik levelére, melyet 1858 júniusában, Tunéziából visszatérve vett kézhez Croisset-ban, Flaubert azt javasolja, hogy "mértéket nem ismerve végezzen valami kemény és hosszadalmas munkát", majd így folytatja: "és utazzon, hagyjon itt mindent, utánozza a madarakat. A civilizáció azért is szomorú, mert házakban kell laknunk. Azt hiszem, arra születtünk, hogy hanyatt fekve aludjunk el, miközben a csillagokat bámuljuk. Néhány év múlva az emberiség (a közlekedés új fejlődése révén) vissza fog térni nomád életmódjához. A világ egyik végéből a másikba fogunk utazni, mint hajdanán, a síkvidéktől a hegyekig: ez nyugalommal fogja eltölteni a lelket és levegővel a tüdőt."

Igen, itt tartunk: a világ utazik. És ez jót tesz a tüdőnek és az üzletnek. Ami a lelkek nyugalmát illeti...

Koros Fekete Sándor fordítása

^* A könyv a Koinónia Kiadó gondozásában fog megjelenni a 2005. évi ünnepi Könyvhétre.