FÓRUM
Nicolae Balotă
Horváth Imre
(1906–1993)
"Ki ez a riadt szemű idegen?" – kérdezi Horváth Imre egy 1932-es versében, amelyben a lírai én úgy jelenik meg, mint világtól és önmagától egyaránt elidegenedett éjszakai vándor: "Emlékek űzik? Bűn? Bánat? Nyomor? / Ki ez, ki most mellettem kóborol? / Az árnyam tán, mely utamra fagyott? / Ki ez? / nem én, ugye nem én vagyok?" (Ki ez?) Akár azt is mondhatnánk, ebben a pillanatban született meg benne a költő, igaz, hogy hiteles hangjára még nem, de egyik "legtermészetesebb" gesztusára már rátalált. Saját költői hangot még nem is találhatott, holott már tízéves korától fogva próbálkozott versekkel. 1923-ban, tizenhat évesen indult. Az iskolapadban fedezte fel Heinét, aki a Buch der Lieder soraiban felvillantotta előtte az igazi Költészetet. Abban az évben más költőket is olvasott, többek között Reviczky Gyulát, akinek álmodozó-patetikus verseit a fiatal Ady, Móricz és Kosztolányi is csodálták. Ennek a későromantikus, másodvonalbeli költészetnek a visszhangjai figyelhetők meg Horváth Imre fiatalkori verseiben is. Ha indulásakor még nem is találja a megfelelő, modern költői nyersanyagot, hiszen például Ady Endre verseit is csak valamivel később fedezi fel, már ekkor rátalál néhány sajátos témára, visszatérő motívumra, de főleg egy jellegzetes lírai világra. A fiatal Horváth Imre verseiben a "homály", a riasztó csend, a félelem és a különös szorongások távolról Bacovia költészetét idézik. Természetesen fel lehetne sorakoztatni egy kudarcokkal átszőtt fiatalkor szomorú kalandjait (ahogy Bacovia esetében is). Szóba kerülhetnének a költő hiábavaló próbálkozásai, hogy valamilyen, (bármilyen) tevékenységgel megteremtse a megélhetéshez szükséges alapokat. Munkakereső próbálkozásai egy összefüggő rendszer megnyilvánulásának jelei, amely költészetében is nyomot hagy. Költőnk egyik vidéki lap szerkesztőségéből a másikig hányódik, Váradról Szatmárra, onnan Aradra. Itt jelenik meg első két verseskötete: Örvény felett (1934) és Hangtalan beszéd (1936). Az egzisztenciális borzongás versei ezek, finoman melankolikus, vagy lázas-izgatott vallomásos líra. A félelem, ez a jellegzetes egzisztenciális, tehát első látásra oktalan félelem uralja a túlérzékeny ifjú költészetét. "Utcák... házak ... árnyak: sötétek... / Éjszaka van. Nagy csend van. Félek." (Árnyak) A szerelem sem hoz szabadulást, az is csupán megosztott félelem "Furcsa félelem sodort össze minket. – / Nehéz a gyászban árván állani! / Titkon keresve tűnt kedveseinket, / vagyunk egymásnak mások árnyai." (Új kedvessel az őszi erdőn) Az elvágyódás verseinek moll hangjai sivár, téli tájban hangzanak fel, néhány, visszatérő elem azonos helyzetben, szigorú, frusztráló rend szerint jelenik meg: "Az éj fagyos odvába / fázósan bújt a város. / Az utcák mély homálya / szomorú volt – és álmos // béke borult a hóra / s a dermedő kövekre..." (Távoli fény a téli tájon) Akaratlanul is a Bacovia-féle bánat összetevői, az ólom, a sötétség, a rosszkedv és nedvesség jutnak eszünkbe. Azok a "hűlt, homályos, nyárutói utcák" és a "bús, bánáti föld" (Mariora), az alkonyat, a "kor, mely nem világít" (Ugye te is unod már?), a mély, egzisztenciális kiábrándultság, a taedium vitae megfelelői. Természetesen beszélhetünk néhány másodvonalbeli költő, többek közt Reviczky befolyásáról is, de ezek nem hatottak volna ennyire a fiatal Horváthra, ha olvasmányaiban időnként nem tulajdon érzékenységének jeleit, képi világát fedezi fel. A vidéki élet csaknem teljes elzártságában lassan formálódó költőt a Korunk néhány munkatársa fedezi fel, Salamon Ernő, akivel össze is barátkozik, Nagy István, Méliusz József és Csehi Gyula. Közölni kezd Gaál Gábor folyóiratában és támogatásra talál. A harmincas évek végéig ingadozik a két világháború közti erdélyi irodalmi élet két nagy fóruma, a Korunk és az Erdélyi Helikon között, mindkét folyóiratnak munkatársa lesz. A költői hang és mesterségbeli tudás kiteljesedésének korszaka ez. Talán a japán haikuknak, a kínai verseknek köszönhetően Horváth felfedezi a lakonikus, szűkszavú költészet varázsát, ahol csak néhány kép van, visszafogott érzelmek, ahol a takarékosan adagolt szimbólumok és jelek körül nagy a csend, az elmélkedés nyugalma. A később jellegzetes kifejezési móddá váló versminiatűrök összesűrítik a formát, leülepedett érzelmeket ábrázolnak, a patetikus retorikát gnomikus-szentenciózus, többletjelentésekre alapozó versnyelvvel váltják föl. Egy kérdés, egy kijelentés, egy bölcs mondás, egy felszólítás – ezekből állnak össze négysorosai, majd később a kétsorosok is. Négysorosaiból igazi hegyláncok, mozaik-képek alakulnak ki, de soha nem lesz belőlük terjengős verstömeg. Úgy tűnik, hogy a nagy világégés, a második világháború éveihez, a tudat és a szellem megalázásának korához közeledve a költő visszahúzódik a szigorúan lehatárolt formák zengő csigaházába. A harmincas évek végén meditatív-célzatos verseket ír. Olyan költő hangja szólal meg ezekben, aki a személyes gyötrelmeket a magából kivetkőző világ nagy, emberi-emberfeletti gyötrődésével azonosítja. "Ugye, te is unod már, / e kort, mely nem világít, / mint a katonák marsát, / mint a papok imáit?" (Ugye, te is unod már?) Az Európát és az egész világot elöntő erőszakkal szemben érzett mély undor tölti be Horváth Imre ekkor írott verseit. A nyugtalanság rettegéssé nő. A félelem egy szimbolikus üvöltésben kap hangot: "Iszonyú hang. Hanggá vált borzalom. (...) Becsülöm őt, a bőgő szamarat: / ő hirdeti a rémület jogát." (Rémület) A költő jövőbelátó érzékenysége a mészárlás közelében temetési koszorúba fonja a borzalom és a reménytelenség jeleit. Ugyancsak ezekben az években tör ki Horváth Imrén az idegbetegség, amitől nemcsak hosszas kórházi kezelésekkel próbál szabadulni, hanem versekkel is, amelyek nem felfedik, hanem indirekt formában ábrázolják legszemélyesebb érzéseit. Ebben a fatális, 1939-es évben valamiféle profetikus, katasztrófákat ígérő hangulata lesz Horváth költészetének. Két új kötete jelenik meg ekkor: Adj kertem több virágot és az Elszánt kötelesség. 1939 júniusában járunk. A háború már a kapuk előtt zajlik. A költő így kiált: "Jobb a bénának, kinek rossz gerince / e percben épp a halk műtőben roppan. / Jobb, ki a testére iszonyattal tekintve / senyved a gennyes lepratáborokban. (...) És annak is, ki koporsóban éled, / érzi, betömi a föld szemét, száját, / mert vélem s véled szörnyűbb is történhet: / oly idő vár rám, és oly idő vár rád." (Nekik jobb) A semmi és az árnyak ideje. Ebben a versben ott van a kárpótlás és a lehetséges menekvés. A költő nem keres képzelt menedéket. Versei nem elkerülik, hanem felismerik és magukba foglalják a gonoszt. Sötét látomásai között, melyek még az aratás bukolikus pillanatát is az életek könyörtelen lekaszálásának láttatják, ritkán reménykedik: "Pendül a kasza már fejünk felett, / és learat minket is, aratókat." (Péterpál) Még a fel-felvillanó, idővel önmagát elemésztő remény is csak a Gonosz határait, nem pedig a Jóság megváltó erényeit kutatja. A féreg, amely elrágja a levelet és a gyökeret, majd pedig halottakon rágja át magát a Föld középpontja felé: "Feszíti rózsás, rút inát. – / De nem fúrhatja át a Földet!" (Féregsors) A költő a megpróbáltatások e korszakában jut el tehetségének csúcsára, ekkor talál egymásra forma és mondanivaló, költészete többek közt ennek köszönhetően válik hitelessé. A japán haikut idéző négysoros a pillanatnyi villanások kifejezője, egy pontos világegyetemé, amelyben képek, költői eszmék, gnómikus kijelentések, bölcs mondások és főleg jelek sűrűsödnek össze és sugároznak szét. Mert Horváth Imre nem a képek költője, nem bölcseleti lírát ír, és (legalábbis a háború alatt) nem valamilyen jól körvonalazható cél harcosa. Nemcsak formai hasonlóság kapcsolja a japán haikukhoz. A négysorosok és a távol-keleti miniatűrök ritmusa, zeneisége, belső felépítése eltérő, ahogy a japán érzéki megjelenítés jelei sem olyanok, mint a magyar költő parabolái. Mégis, akárcsak Bashonál vagy Issánál, itt is megtalálható természet és emberi lét szoros kapcsolata, az önmagukon túlmutató képek utalásrendszere: "Magánzárkára elítélt fogoly / nem elhagyatottabb, mint ahogy ő áll ott. / Körötte nincs fa, nincsen más bokor: / és mégsem hajtott fekete virágot." (Magános fehér orgona) Horváth Imre szentenciózus, időnként moralizál. Versei ilyenkor inkább Arghezi lapidáris Feljegyzéseit idézik, semmint a japán lírát. Különösen a kinyilatkoztató-felszólító hangnem, a kőbe véshető állítások emlékeztetnek a Feljegyzések férfias-arghezis hangjára. Íme egy példa: "Ahogy a hattyú hasít a tavon, / úgy húzz át tiszta, mély életemen. / A fejed mindig fönt hordjad nagyon – / és még az árnyad is fehér legyen!" (Ahogy a hattyú) De Horváth Imre négysorosait nem feltétlenül jellemzi ez a cáfolatot nem tűrő hangnem. A nyugtalan, bizonytalan költő gyakran ad hangot szorongásainak. A háború költői termésben gazdag évei például (amikor a költészet valóságos menedéket biztosít számára), a tűzben megsemmisülő világ apokaliptikus látomásának évei: "Tűz van. Kigyulladt a szénakazal, / mintha példázná az égő nyarat. / Csapdos a láng. Roskad a széna. – Jaj – / ő vagy a nyár hamvad el hamarabb?" (Nyári tűz) Ezekben az években több kötete jelenik meg: Zenei pillanat (1940), Vita nélkül (1941) és Tavaszi ág (1942). Egy visszaemlékező írásában később megmagyarázza, miért éppen azokban az években fordult a miniatűr formák felé: "Azt hittem, már nem élhetek soká, mert az idegeim felmondták a szolgálatot. Éreztem, az életem nem több, mint a lehullni készülő levélé. Pontosnak kellett hát lennem, röviden elmondanom, ami mondanivalóm még volt. Így jutottam el a négysorosokhoz és a kétsorosokhoz." Ez a magyarázat részben, de csak részben találó. A pontosság, a lapidáris szerkezet igénye ennél a költőnél egyrészt a pillanat kultuszához, másrészt a sugalmazó szűkszavúsághoz kötődik. Ezek pedig a maguk rendjén a nem-kimondás költője által érvényesített hallgatás esztétikájából fakadnak. A hang nélkül maradó idő tapasztalata különösen a háború éveiben, a mély lelki válságok költőjénél olyan életérzés, amelyet többször is versbe önt. Például így: "Milyen véres, ijesztő fejezet, / Hol az Idő dermedten abbahagyta / az olvasást... Jaj, féltem lelkemet, / mely levélként ráesett épp e lapra!" (Az idő könyvében) A lélek zuhanása olyan ontológiai folyamat, amely Horváth Imre költészetében több formában is visszatér. Mert nemcsak a háború éveinek nagy világomlása, még csak nem is a költő elmagányosodása, (ezekben az években talál rá egy inkább képzeletbeli, semmint valóságos közösséghez vezető útra), hanem a belső összeomlás szüli a darabokra hullás képeit. Poétikai szempontból ezek soha nem lesznek széteső képek. A zavart lélek versekben találja meg a szükséges egyensúlyt, a retorikai és prozódiai rend ezért mindig szigorúan érvényesül. Még a szanatóriumi kezelés alatt írott versek szerkezete is jól kiegyensúlyozott. Nyoma sincs kitöréseknek, nem enged a képi vagy formai káosz csábításának. Mintha valami epigrammatikus klasszicizmus tartaná össze A sárga ház négysorosait. Maga a megjelenített elmebaj, az idegszanatórium világa az őrültség egy morzsáját sem tartalmazza. Éppen ellenkezőleg. Horváth Imre lírája sehol sem olyan koherens, "objektív", az érzékenység sehol sincs annyira megfékezve, mint éppen ezekben a versekben. Még a célzások is áttetszőek, a homályos átláthatóvá válik. "Te is itt élsz e szűk, zárt udvaron. / Te is itt élsz, mi urunk, Unalom, / s ha árnyadat magamról elverem, / te felborzongsz fűn, fán, falevelen." (A sárga ház) Ezek a Versek a zártosztályról a költő súlyos egzisztenciális zavarodottságának ellenére a dolgokon felülemelkedő látás nyugalmát tükrözik. A Költő legyőzi a Beteget. Mert a művészi indok erősebbnek bizonyul, mint a megélt lelki állapot. A veszély állandóan jelen van, de finom képekben körvonalazható, ahogy a "fekete macska", az azonos címet viselő remek négysorosban: "Simogatom a szép fekete macskát. / Szőre olyan, mint az éj, vagy a vakság. / Megvakulni milyen borzalmas volna. / A borzalom itt setteng dorombolva." (Fekete macska) 1945-ben a költő boldogan felkiálthatott: "Élek! Élek... / S én, kit az ősz nem / győzött le, a / telet legyőztem." (Én, ki a telet legyőztem) A következő két évben még nem távolodik el korábbi költészetének alaphangjától. Az ősz továbbra is "halovány", a tél "keserű", ahogy a tavasz is "kegyetlen". Az idő múlása miatt érzett félelem továbbra is jelen van, ahogy a meleg-megértő bölcsesség nyugalmas pillanatai is, például egy 1945–46-os kétsorosban: "Az egyik fény, a másik árnyék. Nézem: / mind a kettő elfér egy falevélen." (Fény és árnyék) A hűség versei szerelmes versekből felépülő ciklus, amelyekben az ezüstkori latin költészet édes-bús melankóliája és kissé retorizált pátosza egyaránt megatalálható. Az 1948-ban bekövetkező hang-, téma- és megközelítésmódbeli váltás olyan váratlan, mintha más írná a továbbiakban egyre nagyobb számban megjelenő verseit. A költő, aki korábban vázlatosan felrajzolt parabolákban, sajátos, áthallásos, indirekt módon fejezte ki a fasizmussal szembeni ellenszenvét, most kiáll a fórum közepére, és gazdag, rímekbe szedett publicisztikával vesz részt a napi küzdelmekben. Alkalmi versek ezek, amelyekben minduntalan visszatér bizonyos témákra, a hősiesség dicsőítésére (Hősnél többek), szorgalmas munkára, cselekvő ethoszra, a béke védelmére buzdít. Az 1948–63-as évek költői termését csaknem a maga teljességében jellemzi az a mondat, amit egyik, ekkoriban megjelenő kötetének címlapján is olvashatunk: Amit az idő parancsol (1949.) A turbinák, napsütötte földek, az "elégedett költő" verseiben csak helyenként tűnik fel korábbi lírájának hangja. Általában véve ezek a versciklusok, a litotész költőjétől meglepő hosszú költemények, mintha ugyanúgy íródtak volna, ahogy a költő önmagát láttatja: "Felkelek és forgatom tollamat / és úgy fogom, mint ki fúrót kezel." (Hősök hitével) Lassan-lassan, 1954, de különösen 1964 után írott verseiben Horváth Imre felhagy a retorikai sablonokkal, a túlzott verbalizmussal, és tehetségét újra alárendeli a szigorú ars poeticának. Főleg a kiszámított, alapos elmélkedésnek kitett lírai én különböző megnyilvánulási formái jelennek meg verseiben, a miniatűr parabolák, a természet vagy az emberek világába vetett én. (A közélet színpadán tett kitérőnek köszönhetően ez utóbbi gyakrabban van jelen, mint költészetének első szakaszában.) Az öregkor szelíd-szomorú örömeiből szövődik az elmúlás verseinek lírai szövete. Az alkonyatban elmosódnak ugyan a kontúrok, de a szem még éles, és a kéz is biztos: "Lesi bennem magát egy téli ág, / én meg benne magamat kémlelem./ Mit átélek, ő is azt éli át: / versengve várjuk, hogy tavasz legyen." (Tükröződés) A didaktikus hangnem, ami sosem volt idegen tőle, újra visszatér gnómáiban: "Nyílt-e virág, mely másra oktatott, / mint arra, hogy virágozzatok?" (Didaktika) Nem csoda, hogy Horváth Imre ezekben a merengő órákban a "Nagy Öregre" emlékezik, akit öregnek "csak a gyermek lát", Tudor Arghezire, akiről ugyanebben az apologizáló négysorosban azt állítja: "szavaitól szikrázóbb a szívem".Vallasek Júlia fordítása