Zsidó Ferenc
A disznó
Guza álmosan baktatott hazafelé barátnőjével a Liliomfiból. Az egész éjszakát ott töltötték: barátok közt, sörök mellett, könnyedén cseverészve. Guza ugyan unta valamelyest ezeket a partikat, mert sablonosokká váltak, felületes beszélgetésekkel, mégis jólestek neki, mert jó volt kimozdulni az otthon lehangoló valóságából. Jó volt megfeledkezni egy kicsit apja alkoholizmusáról, anyja önemésztő bánatáról, melyek csak akkor nem léteztek, ha az ember nem gondolt rájuk. Guza többször anyja fejéhez vágta, vérig sértve őt, hogy ez az egész nem az ő baja, nem akar részt venni benne; az anyja intézze el az apjával, elvégre az ő házasságuk. Csináljon, csináljanak, amit akarnak az életükkel. De nélküle. Őt hagyják ki. Így próbált védekezni. Igazából csak a kényelem és a gyengeség diktálta ezt a magatartást. Félt az érzelmi megpróbáltatásoktól. Jólesett eljátszani, hogy ő mindezek fölött van, őt nem lehet lerántani a mocsárba. Stratégiája bizonyos fokig sikeres volt: elfoglalta magát, hobbijainak és barátainak élt, otthon vendégként viselkedett. Csak ilyenkor támadtak fel benne a kellemetlen érzések, az undor, amikor haza kellett térni valahonnan, szorongó szívvel nézve szét a kapu előtt, nehogy rálépjen a cementes zsákként heverő apjára. Ezerszer megtörtént, hogy a házig sikerült elvonszolnia zsibbadt, alkoholgőzös fejét, de a kaput már nem tudta kinyitni, addig keresgélte a kulcsot vagy a kulcslyukat, hogy elaludt közben, térdre esve, majd eldőlve, mint egy letaglózott állat. Ezerszer megtörtént, hogy idegileg kikészült anyja az éj közepén kijött, s meglátva kómában heverő férjét, rugdosni kezdte, hogy kelj fel, te állat, hogy aztán könnyes szemmel feltámogassa, betántorogjon vele a házba, levetkőztesse s ágyba dugja, gyűlölködő szívvel, mégis megnyugodva, hogy hazakerült az embere. Guza a barátnőjével még sosem beszélt ezekről a dolgokról. Mással sem. Ha valaki szóba hozta, hallgatott, vagy faképnél hagyta az illetőt. Egyszer verekedett is emiatt. Gyűlölt mindenkit, aki tudott róla. Mi közük hozzá? Csak csámcsognak rajta! Amikor arra gondolt, hogy minden bizonnyal a barátnője is hallott egyet s mást, már csak azért is, mert közel lakik hozzájuk, rá is haragudott. Most, hazafelé tartva, eszébe jutottak ennek a gennyes történetnek a legutóbbi fejleményei, de persze még véletlenül sem osztotta meg a lánnyal, inkább hallgatott. A lány se mert rákérdezni, mert érezte a fiú részéről jövő ellenállást, meg hát, nem is ismerték olyan rég egymást, hogy jogot formálhasson a családja életének szennyesében vájkálni. Guza úgy gondolta, ha a lány vigasztalni kezdené, hogy sajnállak, amiért az apád alkoholista, menten agyoncsapná. Semmi köze hozzá! Magát is próbálta megtartóztatni a véleményformálástól. Igazából olyan véleménye volt, amit magának sem vallott be szívesen. Arra gondolt, ha kimondja, apám egy disznó, vagy ne adj Isten, a fejéhez vágja, amint erre az anyja kérte, hogy szégyelli őt, akkor megszűnik az apjának lenni, szétpukkan az egész, mint egy túlfújt szappanbuborék. Hányszor megfordult a fejében, amikor az apja másnapokon lesütött szemmel ígérgetni kezdte az anyjának, többet nem iszik, hogy gúnyosan a szemébe nevet: ezt még te sem hiszed, fater, gyenge szar vagy, akinek már nincs szava! Aztán sosem sziszegte el, mert hülyének találta, hogy leckéztesse az apját. Sosem tudott semmit róla – sem arról, hogy mit gondol, sem arról, hogy mit érez. Szeszfertőzött kőszobornak látta. Így azt is csak tippelte, kudarcként élheti meg, hogy a fennhangon tett ígéreteit nem tudja megtartani. Elvonókúrán három ízben volt, azok eredményességében sem hitt már senki, tán még az orvos sem. Anyja sokszor megfenyegette, hogy elválik tőle, vagy kirakja, mint macskát szarni, de ennek se volt hatása. Az apja valószínűleg érezte, hogy felesége még mindig tart hozzá, vissza is élt ezzel, ha nem is tudatosan. Feszítette a húrt, de nem a húrfeszítés kedvéért, hanem mert tehetetlen volt, alkohol nélkül nem tudott meglenni. Az évek teltével szeme mind jobban összeszűkült és kifejezéstelenebb lett; agya egyre tompábbá, beszéde egyre zavarosabbá, akadozóbbá vált. Anyja kétségbeesésében mindent kipróbált, de az igazi módszert nem találta meg, nem tudott segíteni neki. S amikor beismerte önmaga előtt, hogy tehetetlen, hogy nem ura a helyzetnek, kezdte belelovalni magát az önsajnálatba. Guza pedig mindebből csak annyit látott, hogy vége a fene nagy szerelemnek, s hogy a családnak lőttek. Befordultak a lány utcájába, amelyik párhuzamos volt az övékével. A lány arról kezdett fecsegni, hogy legalább délig fog aludni, nem lesz otthon senki, aki megzavarja; Guza továbbra is hallgatott. Valamivel később a sánc szélén egy elnyúlt alakot vélt felfedezni a sötétben. Megvárta, hogy kicsit haladjanak el, aztán visszalépett, hogy vizsgálja meg. Egy meredt testű részeg volt, egyike apja ivócimboráinak. Mit látsz, nézett vissza a lány meglepetten, csak egy kutya, szólt Guza, egy döglött kutya; gyere, menjünk. Belekarolt, úgy húzta, közben valami csacskaságot is súgott a fülébe. A lány kapujába érve, sietve búcsúzott tőle, jó, akkor holnap, azaz ma. A fenekébe még belemarkolt, mert ilyenkor a lányok nem bánják, de aztán faképnél hagyta. Aludni vágyott, nem gondolni semmire. Öt perc alatt hazaért, anyját ébren találta, apád hol van; mit tudom én; hát menj, keresd meg; dehogy megyek, majd hazajön, ha akar; de hát eddig holtrészeg; mit érdekel, megmondtam, hogy ki akarok maradni ebből az egészből, nem az én bajom. Kissé felpaprikázódva vonult be a szobájába, önmagát sajnálva, hogy mindig csak ez van, ez a szar, az embernek felfordul a gyomra tőle, s elmegy az életkedve. Az ágyban hosszasan forgolódott, nehezen aludt el, épp ezért úgy érezte, nem ezen a világon van, amikor anyja berontott hozzá, hogy keljen fel, mert baj van. Mi baj lehetne?, morgolódott magában, ránézve az órájára, az reggeli hetet mutatott, alig másfél órája bújt ágyba, bezzeg, a barátnőjének milyen jó, futott át az agyán, nyugodtan aludhat délig, a kutya se zavarja, de ekkorra gyanúsan nagy lett a sürgés-forgás a házban, s nem lehetett nem meghallani, bár legszívesebben azt tette volna, hogy apját holtan találták az utcán. Mindig rossz volt a szíve, nem lett volna szabad innia. Guza először teljesen hűvösen, mondhatni megkönnyebbüléssel fogadta a hírt, úgy kell neki, az állatnak, ha nem tudott vigyázni magára, nem volt épeszű, azt kapta, amit érdemelt. Aztán az anyjára gondolt, hogy ezzel véget érnek az átsírt, átaggódott éjszakák, tehát jobb lesz neki így, végül magára, hogy neki is, de csakhamar az is eszébe jutott, hogy a környéken mindenki azt fogja pletykálni, halálra itta magát az apja, szánalommal vegyes elutasítással fognak ránézni, hogy micsoda családi élete lehetett ennek is, s ettől sajnálni kezdte magát, még egy könnycsepp is megjelent a szeme sarkában. Lassan felöltözött, közben eszébe jutott a döglött kutya, amit két órácskája látott az árok szélén, s összeszorult a gyomra. Így halni meg, ilyen gyalázatosan?! Felidézte, az anyja végső kétségbeesésében mivel fenyegette meg az azelőtt való napon az apját: más kiút nincs, elviszi a fehérmágia egy híres mesteréhez, aki hipnózis alatt egy olyan képzeletbeli világba juttatja, amelyben nincs alkohol, egyszerűen nem fedezték fel, s boldogulnia kell ott is, s meglátja, hogy lehetséges, hogy megszokja, s hogy minden jó lesz. Emlékszik, hogy összeszűkült a rémülettől apja zavaros szeme, hogy vinnyogott, hogy csak azt ne, inkább nem iszik soha többé... Persze, ő tudta, hogy az anyja csak blöfföl, nem ismer efféle mágust, de nem szólt semmit, mert minek. Így az apja zsibbadt, valóságot felmérni nem tudó agyában feltehetően az a dacos gondolat született meg, hogy ha már így állunk, ha ilyen gonoszul akar elbánni vele a felesége, akkor legalább még egyszer, utoljára. Így lett belőle kutya, döglött kutya. De az is lehet, hogy nem így, nem ezért történt, immár nem lényeges. Guzát valami lelkiismeret-furdalásszerűség kerítette hatalmába, egyelőre csak ült a szobájában, a fotelben elfolyva elszívott egy cigarettát, eszébe jutott, s fintor jelent meg az arcán, hogy temetés s efféle kellemetlenségek, kintről behallatszott a sírás, az összegyűlt emberek fojtott, gyászos hangú beszélgetése, borsózni kezdett a háta, fikarcnyi kedve se volt kimenni. Fel-alá járkált a szobában, szentségelve, a helyzetet átkozva, majd arra gondolt, hogy sajnos a sztoriból – annak ellenére, hogy az immáron véget ért – mégsem lehet teljesen kimaradni.
