Zakariás István
Virrasztás
Szemgolyó és lezárt szemhéj közötta valóságos, mint holtak álla,
félrebillen a tengelye mentén.
Fogatlan ínyét az éjbe vájja. Megolvadó ólomfehér égen
sötétzöld lombkoronák, mint sovány
test lapocka kiszögelésein
tapadó árnyék. S holdfény halovány. Lépcsőházak fel- meg levezető
zegzugában huzat. Csak a lélek:
szóba nem foglalható jelenés.
Járdakövön el-elhaló léptek. Beszédfoszlány szűrődik messziről.
Most pont olyan, mint mikor valami
készülődik. Körülrajzanak az
emberi-dolgok szívó csápjai.
