Tartalomjegyzék [Látó - 16. évf. 3. sz. (2005. március)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret
Bánki Éva
Trubadúrok Magyarországon
Peire Vidal
Péter aragón királynak
Jártam Erekben-Berekben,
seregben, Magyarhonban.
Konstanza kíséretében.
Mit tudsz, te, Péter,
a zümzümről, a danáról,
a vad s vadb dúvadakról,
a sanyarú völgyről, hol egy trubadúr,
kit a sors dobál, elő-
s megfordul.
Zümmögnek valami nyelvet
ezek a kókányók,
a nagy vigalomban,
hol szólnak a harangok,
és dúlnak a nyesztercék.
Folyik a dőzs, a sok úr
meg hízik a dicső szavaktól,
mintha hátukat, hasukat
menyecskék frissen kenegetnék.
Szólnak a nyesztercék, a nyenyerék,
patakokban ömlik a hízelgés.
Mit adnék, Péter király,
ha láthatnám újra Aragóniát,
a szép kerteket, az udvari hárfát,
egy rendezett szép költeményt,
meg a hárfáslányt.
Meglásd,
jó Péter király – jussak ám haza! –,
kenegetlek, megdőzsöllek,
nyesztercéllek, úgy bizony,
s a fenekedet kinyalom.
Peire Vidal bátyja
Jó Péter király, halld! Lovagjaiddal
mi esett ezen a friss tavaszon
Magyarhonban.
Átléptük mind a Fekete Határt, ahol a nappal az éjszaka,
az éjszaka a nappal, s a fekete arcú nők, mint a hiúzok,
meglapulnak a bokrokban. Nem bírtam én már
a nyesztercéket, a sípokat, a sok dum-dumot,
a sercegést, a dobok tam-tamját. Ér ennyit egy esküvő,
jó Péter király? Ám hű lovagod megunta
a tamtamolást, a barbár vidék minden
aját-baját, és meg akartam tudni,
olyan fekete-e az asszonyok feneke,
mint az arca. Hát megtudtam,
s elárulom neked majd, Péter király.
Peire Vidal ahogy megismerkedett egy nővel...
Ez már a hetednapos
dínom-dánom nyolcadik napja, szól a furulya,
lehull a rokolya, forr a méhsör, ömlik
a méhser, papok fürdenek a miseborban,
tombol a nyár, ropja az udvar. Hát mit
ünneplünk, Béla, kérdezi egy magyar,
de nem tudom, ki ez a Béla,
mi mi ez a sok egyem-begyem,
a királytalp-simogatás, a sok-sok méltóságos uram.
Míg így béláztam, bélázgattam,
sóvárogtam az otthoni lovagokat, a kultúrát,
Imre királyé helyett, Don Pedro, a te talpadat.
Mert nálunk minden másként van, finomabban,
a királyok néha lábat is mosnak... ám bejött egy nő,
egy Erzsi, és kihívott egy találós kérdés-párbajra.
Hány szemfoga van a szalamandrának?
Hány pattanása a bizánci császárnak?
Mennyit böffent a kecske, ha nem látják?
Mi jön még, gondoltam, de a nő engedte,
hogy hét napon át töprengjek a kamrájában,
a kicsi édes kamrájában.
Késni fogok, Don Pedro,
mert annyi kérdése van.
A báty rövidebb dala
Tisztaszívű rózsák, éhes, vad puszták,
langyos és jéghideg folyók, ismeretlen
képzelet. Betűzni próbálom az asszonyok
nevét, de ezen a vad földön rest a nyelvem,
rest az elmém! Ám bemutatom neked, Don Pedro,
hölgyemet! Hétfőn Zsuzsinak hívják, kedden
Erzsinek, ám gyakran nem hallgat semmilyen névre,
a medvék közt, fent él a Tűzhegyen, ha "névtelen"
napja van, a rímeimen nevet. Hát tudd meg, Erzsi,
Don Pedro előtt ígérem, akárhány medvével enyelegsz,
én, Peire Vidal teszlek halhatatlanná.
A medvéket meg leteríti Imre király.
Guilhem de Peitieus két nagynénjéhez
Vannak hölgyek, úgy bizony,
hölgyek, parázsra-, s égetnivalók,
kik megvetnek minden jó lovagot,
s palotájukban éjjel-nappal
ropják a roppot.
Találkoztam Limousin határában
két nemes hölggyel, K és O asszonnyal,
álmomból keltettek fel, ám szépek
voltak, vastagok, kövérek, fényesek
– nevüket el nem árulom –, nénikéim
ők, kastélyokban papokkal roppoló,
özvegy hercegasszonyok.
Megroppoltak már a bokorban!
Némának tetettem magam, mert szóhoz
sem jutottam a két nemes hölgy
karjaiban. Vigyük, kiáltott K úrnő,
vállára dobott, s mint egy tarisznyát
vitt a kastélyába.
Ám mi várt rám ama Fekete Várban!
Borsot és kappant etettek velem
a sötét hálószobában, s megtanítottak
a miatyánkra. Megroptam őket 168-szor –
hogy durrogott a Fekete Vár,
el sem mondhatom! Ám még fel se szállt
az éj, a kappancsontokat sapkámba
tették, és kilöktek kapujukon.
Elmondták: kis lovag,
máskor ne légy bámész,
s ne aludj a tűző napon!
Peire Vidal, csak úgy
Mit akarok, ha se holdfény,
se bánat, se tavaszi kert,
se nő, se férfi, se hűbérúr
kézfején randa bibircsókkal,
amit néha puszilgatnom kell...
Néha jó napom van,
belekapaszkodik egy pittypang
a levegőbe, és mielőtt szárnyra
kel, hozzám ér boldogan, vakon,
szabadon. Igen, meg kell tennem,
de mit... állok a hídnál, vagy
egy tavaszi kertben, meg kell
tennem, talán élni – élni talán.
Pastorela
(népköltés)
Ahol a hó véget ér,
és kezdődik a tavasz,
az út mentén pásztorlányt láttam,
lobogós copffal,
rőt szoknyácskában.
Lányka, bókoltam,
vonzóbbat, angyalibbat,
fincsibb pásztorlánykát nálad
dal nem dicsért, nap nem látott,
hold nem látott, fű nem látott.
Légy a párom, s hancúrozzunk
az irigy szemektől távol.
Lovag, nálad daliásabbat
szem nem látott, nyelv nem dicsért,
kebel nem dobbant még
delibb legényért. De mi lenne a jutalmam,
derék ifjú, jó lovag,
ha leereszkedsz hozzám?
Lányka, érezd magad egyenlőnek,
sőt egyenlőbbnek, lásd, háton fekszem,
légy úrnőm, emeld fel szoknyácskádat,
hajolj fölém, légy lovasom, kezdd te,
szép pásztorlány!
Így tett a lányka. Megigazgatta
szoknyácskáját, hátradobta copfocskáját, és a lovag
ropta vígan egy öntudatos pásztorlánnyal.
Három arany volt egy menet, de egyet
a lány öntudatból elengedett.
A virgonc Ámor csak nézte a bokorból,
s így szólt: nem szólok semmit,
csak jókedvemben énekelek.
Gaucelm Faidit a szerelemről
Máltától Helgolandig
ismerem a királyok útjait,
a sovány gályákat, a hazugság,
a beszéd, az ének titkos
kacskaringóit. Utaztam Tuniszban
tevékkel, vadásztam Lengyelföldön
medvére, citeráztam a citeráslánnyal,
aztán háborúztam, kiköptem, feltöröltem,
mert minden tett hasonló Máltától
Helgolandig, igen, minden háború.
De a jelent nem gyógyítja a medve,
a citera, a tegnap lomja, a csontos gálya.
Hadd menjek be hozzád, hölgyem!
Mert hiába tanultam, jártam-keltem,
a bűnbánat grammatikáját nem ismerem,
a bűnbánatot sem, csak a szerelem nyelvét,
a jelent, ha nyílik valamelyik ajtó.
Vidd el ezt a dalt, apród,
Máltától Helgolandig, de ne énekeld el,
csak vidd, s mondj a Nőnek valamit,
hogy el ne bízza magát...
Bernart de Ventadorn: Mikor a pacsirta...
(három változat)
I.
Felrobban az öröm a pacsirtában,
mikor repül a fény felé.
Vidám kis test! Most még élsz,
ám holnap szétmarcangol a lelkesedés.
Figyellek téged lélek- és örömtelen:
a gondolatnak majd el kell rontania
engem. Állok a sugárzó nyárban
boldogtalan, lehajtott fejjel. Ha nincs
lélek, nincs többé félelem.
II.
Ha hölgyemen kitör
a durca, ha holtfehér homloka
némán elfordul, ha szememre hány
(ezt szinte szó szerint értem),
sért, harcol, fúl, dúl, hallgat, némít,
majd némán elvonul, mutatva széles
durcáját hátul, akkor eszembe jut,
mert eszembe jut, hogy haldoklik
a gyönyörtől a pacsirta, ahogy szárnyait
mozgatja a boldogság
fent a magasban.
Összezárt a véletlen egy hölggyel.
Ám holnap indulok.
III.
Nézz a magasba, Trisztán!
Hogy repdes, hogy mozgatja
a gyönyörtől szárnyait
a pacsirta! Ha alábukik,
a levegő is beleborzong
a csapkodásba.
A tavaszi, édes levegő.
Hát tudd: addig jár a korsó...,
a nyár nem örök..., kutyára dér jön,
ám hölgyem nem enged
a Kúthoz, durcázik, dúl-fúl,
hátat fordít, másokkal jár
a kútra, és nem törik el,
óh, Trisztán, ő nem törik,
el nem törik soha.
Tartalomjegyzék [Látó - 16. évf. 3. sz. (2005. március)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret