Tartalomjegyzék [Látó - 16. évf. 3. sz. (2005. március)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret
Gulyás Miklós
Az osztrákok1
Aki itt él, ha tisztességes, maga is tudja ezt, aki pedig idejön, hamarosan észreveszi, és amíg nem túl késő, el kell mennie, máskülönben olyan lesz, mint ezek a beszűkült őslakók, ezek a kedélybeteg salzburgiak, akik beszűkültségükben mindent megfojtanak, ami nem olyan, mint ők maguk. Először azt gondolta, milyen jó lehet ide születni, de már két-három nappal az érkezése után lidérces álomnak tűnt, hogy valakinek ide kell születnie és itt kell felnőnie.
(Thomas Bernhard)
1956. december 6. Donnerstag, Mikulás. Hótalan, sötét éjszaka léptem át a szovjet járőrök által néhány hétig rosszul őrzött határt. Nem is olyan régen aknamezők vigyázták, hogy hazámhoz rendületlenül hű maradjak. A magyar oldalon koromsötét volt, az osztrákon pedig kivilágított benzinkutak szimbolizálták, ami rám várt. A nagyvilágon kívül nincsen számomra hely.
Tizenkilenc évet éltem Óbudán. A külföld Pécs volt vagy Kiskőrös, Érd. Magyarul beszéltek körülöttem, a Közért vagy a Patyolat feliratai is ezen a természetes nyelven adták tudomásunkra, hogy mi van a bolt csipkefüggönyös ajtaja mögött. Magyar volt az egyetlen nyelv, a többi zavarba hozott.
Nem is nagyon törtem a fejem, hogy van-e valami a horizont mögött. A skatulya Hegyeshalomnál véget ért.
1956. december 7. Bécs. Két napot aludtam Milo bácsiéknál, és a menekültek kollektív álmát álmodtam. Otthon felejtettem valamit – és mindig a radírgumimat –, haza kellett menni érte, és elfogtak a határon.
A város olyan ismerős. Lovas kocsis bácsi méltóságteljes Ferenc Jóska-szakállal, keménykalapok, magukban éneklő bécsi polgárok. Parkok. Több szobor van Bécsben, mint élő ember. A házakat ugyanazok építették, mint a pestieket. Öntudatlanul már akkor érezhettem, hogy én nem vagyok itt idegen, hogy szeretem Bécset, bár az égvilágon nincs mit szeretni rajta.
Az iskolában tanultuk, hogy akasszátok fel a királyokat és, hadd tudja meg császár felsége, hogy letörött a torony gombja, meg ilyesmit. De hazudnék, ha tizenkilenc éves koromban Világos, Haynau vagy a Gott erhalte járt volna az eszemben. Még az Anschluss sem.
Svédországban sokat gondoltam Ausztriára. Oda mehettem volna, ha lett volna pénzem, Bécs utcái, házai, atmoszférája helyettesítette volna Óbudát, Magyarországon ugyanis persona non grata voltam. Aztán 1961-ben végre barangolhattam a Maria Hilferstrassén. Ausztriának egyetlenegy szerepe lett: privát múzeum, lakói nem élő emberek, csak viaszbábuk.
Nagyon sok osztrákkal találkoztam Svédországban, de kivétel nélkül mindegyik ideidomult, mintha nem lett volna múltja. Mint svédek beszéltünk egymással. Nem voltak honfitársak, mint a csehek, szlovákok vagy románok. Ausztria egy picinyke, közel százéves csonka ország, neve már csak egy régi, eltűnt birodalomé, amely Európa talán legjelentősebb nagyhatalma volt. Gonosz nyelvek mondják, hogy egy osztrák úgy definiálja hazáját, hogy Magyarország egyszer az övé volt.
Musil otthagyta Ausztriát, Ödön von Horváth is, Bernhard otthon volt külföldi, Mozartot tömegsírba dobták. Freudot és Kafkát rehabilitálták. Maradt a Radetzky-induló, az operettek, a Kék Duna, amely piszkos, a Grinzig, a Prater, az Alpok, a császári idők nosztalgiája, a bécsi polgár felszínessége. Ausztria még nincs százéves sem, és már a második Anschlusst próbálja. Nem tagadom, ez a második a szívemhez szól, talán Nyugat néhány száz év múlva felrázza majd.
Ausztriát ésszel nehéz szeretni, de újév napján ott ül a család, és hallgatja Bécsből a keringőket és indulókat. Az osztrákok nem szeretik Ausztriát, a magyarok talán tőlük tanultak.
1 Fejezetek a Gyülevész történetekből. Áprilisi számunkban: A dánok. A norvégok. English-speaking peoples.
Tartalomjegyzék [Látó - 16. évf. 3. sz. (2005. március)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret