Vida Gábor
Fakusz és a hegy
RegényrészletNéhány hónappal azután, hogy volt is, meg nem is volt lova, Fakusz úgy gondolta, elég lesz már a szökésekből, a kivonulásokból és a kivonulási kísérletekből, ideje felnőni végre, szembenézni a valósággal, és úgy fogadni az élet dolgait, mint férfihez illik. Nincs több kivonulás, mert nincs ahonnan kivonulni, szögezte le határozottan, nem jelent a kivonulás már semmit, nem valaminek az állítása, még csak nem is a tagadása – akárhol is van, ezután már mindig kint lesz, mindig kívül, és ez nem is baj, mint ahogy az sem baj, ha nem határozható meg pontosan, hogy mihez képest. Előnye is lehet annak, ha átutazó vendég a saját városában az ember: és bár nem lehet elölről kezdeni az életet, mégis kevéssé nyomasztja azt a múlt, akinek nincs múltja, mert mindig az a múlt, amit rólunk tudnak, ha pedig nem ismer senki, vagy csak nagyon kevesen ismernek, az a szabadság érzését kelti, és jó dolog szabadnak lenni, ha néha terhes is, vagy kényelmetlen. Olykor fel-felsandított a polcon porosodó Álmoskönyvre, de bármennyire szerette volna is fellapozni, uralkodott magán, túlságosan jól működik már, azt fogja úgyis jelenteni az álom, amit egy titkos, hátsó gondolat diktál, mert mindig van legalább egy hátsó gondolatunk, de általában több is. Pedig egy névtelen, behavazott hegyről szeretett volna álmodni, ahol fölfelé haladtában egyszer csak örökre eltűnik a ködben. Nem emlékezett, hogy mit jelent egy ilyen álom, nyilván sok mindent jelenthet, de nem akármit, és most arra vágyott, hogy a dolgok, az élet, a mindennapok világítsák meg a Könyv szerinti jelentést, azután majd ellenőrzi, ha kell. De csak semmi rájátszás, önbeteljesítő jóslat, sandítás, leskelődés. Történjen úgy minden, mintha magától történne. Egyszer veszett csak össze a Mamával ezen a dolgon, nagyon ordítottak, ám volt az egészben valami színpadias hangulat, mert olyasmit követeltek egymástól, amit úgyis hiába, meg olyasmiket vetettek egymás szemére, amiről a másik nem tehet, hiszen csak azokat bánthatjuk igazán, akik nagyon közel állnak hozzánk, őket vádoljuk azzal is, amiért nem hibásak. Jobb dolog, ha erősnek, bár léha, gonosz vagy felelőtlen embernek hisszük azt, akitől a csodát várjuk, mintha egyszerűen csak gyengének tudnók, mert a gyengeségre van ugyan mentség, de nincs orvosság. Az is nagy eredmény már, ha van kit vádolni, vagy nem eredmény, csupán maradék? Mert ugyan miféle hely marad még az életcélnak olyan világban, ahol igyekszik mindenki a lehető legkisebb ráfordítással a legnagyobb haszonra szert tenni? Vagy csak megúszni a munkát és letudni a felelősséget? Elég ez célnak vagy értelemnek? Mintha erről beszélt volna a Mama, és mintha nem volna egészen igaza. Megúszni mindig a nagyobb terhet, túlélni a veszteséget, a kudarcot, mindig felül maradni, ha nem is győzni, de nyerni legalább. Hát nem fárasztó ez? Ugyan miért kell állandóan és folyamatosan azt hinni, hogy mindig mindent megúszhat az ember: a legkisebb füllentéstől a legnagyobb hazugságig. Hogy a legvégső számadás, az utolsó szembenézés, a teljes beismerés is megúszható? Nem akarom megúszni, mondogatta magának, meg akarok halni, úgy akarok ott lenni, amikor meghalok, mint aki meghal. Mert erről szól a mese, még azután is, hogy megtörtént a végleges, a jóvátehetetlen, még akkor is azt mondják, hogy el lehetett volna kerülni, vagy azt mondják, hogy valaki más felel érte, vagy azt, hogy ha nem felel is, de fizessen legalább... – Nincs életcélom! – mondta Fakusz egyszer, és ingerülten bevágta az ajtót, ahogy a tizenévesek szokták, amikor már szabad nekik, mert szeretnék, ha betörne az ablak, és tudják, hogy nem törik be. Azután visszament és megvigasztalta a Mamát, mert nincs semmi baj a világgal, csak amit mondunk, az nem talál sehogy, se ránk, akik mondjuk, se a világra, amire mondjuk. Így van ez, drága Mama, gondolta Fakusz, de már csak magának mondta, engem még mindig az foglalkoztat, hogy van-e Isten, és hogy mi végre vagyok ezen a rohadt világon, és hogy megéri-e, de mivel nem éri meg, még mindig az a kérdés, hogy minek, ha nem, és ha igen? Lehet, hogy már mindenki túl van ezeken a dolgokon, lehet, hogy ebből nem élünk meg, mert nincs értelmes válasz, meg a kérdés is hülyeség, de én ezen valahogy nem is akarok túl lenni, nekem sokkal fontosabb kételkedni abban, amit tudok, mint tudni azt, amiben soha nem is kételkedtem... A benzinkút, ahova némi utánajárással meg protekcióval sikerült végül elhelyezkednie, egy nem túl forgalmas mellékúton feküdt a város határában. Rögtönzött töltőállomás volt a folyóparton, kukoricaföldek és egy szélfogó akácerdő mellett, ahonnan napfényes időben karnyújtásnyira tűntek a hegyek meg a város széle is, de borongós vagy fagyos napokon olyan messze volt minden, akárha egy másik világban volna, és annál nyugtalanítóbb ez a távolság, mennél inkább úgy tűnik, hogy csak egy karnyújtásnyi. Azért szoktak ilyen töltőállomásokat építeni, hogy majd valamelyik nagy cég felvásárolja, de mivel a kedvező ajánlat egyre késik, idővel büfét, kifőzdét, motelt építenek melléje, mert hely van, idő van, és mindig azzal kell foglalkozni, amivel éppen lehet, bódé mellé barakk jön, és megint bódé, ahogy a szerencse, a szükség meg az alkotókedv hozza. Városok születtek így régebben egy-egy szatócsüzlet körül, és évszázadok alatt sem vetkőzték le az örök vegyesbolt-jelleget. Az ilyen városok mindig a megszűnés határán állnak: ha tönkremegy a gőzmalom, leomlik egy híd, kisiklik egy vonat, vagy megbukik az uralkodó párt, a pedigrés őslakosok meg a nagyszájú bevándorlók azonnal készek továbbállni, tovább is állnak az első adandó alkalommal, akik pedig maradnak, újabb szatócsüzletet alapítanak, amelyben minden kapható, ami viszont nem, az úgyis fölösleges, erkölcstelen vagy túl drága. A szatócsboltban a kenyér mindig sampon- meg szappanillatú, a sört vizezik, a kávéhoz vagy a cukor meg a tejszín, vagy a kiskanál hiányzik. Ilyen helyen benzinből is csak pár literrel tankol az óvatos úrvezető, mert előbb kipróbálja, hogy indul-e még az autó, de legközelebb már bátrabb lesz, amíg aztán egyszer pórul nem jár egészen. A nagydarab, trágár beszédű tulajdonosnak Fakusz első látásra rokonszenves volt, csak éppen a végzettségét sokallotta, többször is megkérdezte, hogy miért nem járta ki a második egyetemet, kirúgták, vagy csak tökéletlen volt? Túl sokat ittam, mondta, de nem hallgatta meg a góré, nem volt szokása másokat meghallgatni, nem lehet abból megélni. Fontos ember is lehetett volna belőled, nem kellene mindig esőben-hóban, mondta, és hogy majd meglátja, milyen ez télen, amikor süvölt a keleti szél, átfúj a vadonatúj pufajkán, de még a bekecsen is, meg a benzinszag, és kivált a dízel, az ám a büdös, a bőréből sem tudja kimosni az ember sokáig. Hát nem lenne jobb egy irodában? – kérdezte szemrehányóan, és Fakusz megvonta a vállát, hogy biztosan jobb volna, leginkább egy irodában, annál már csak az lehet jobb, ha valaki főnök, persze nem túl nagy, mert azzal már sok felelősség jár, és rizikó, de főnöknek lenni, bent egy irodában, szőke titkárnő, kávészag, tévé is van, meg egy kis konyak a bárszekrényben. És ha már sok-sok évig tanul az ember fia, mondta a főnök, akkor csak szégyen, ha egy ilyen isten háta mögötti kútnál fagyoskodik egész télen, majd meglátja... A lányokkal pedig vigyázni, mondta még bátorítóan hunyorogva, minél szebb, annál veszedelmesebb – és nem csak a tripper miatt. Van valami nagyon érdekes a kétkezi munkában, gondolta az első hetekben, valahányszor leemelte a töltőpisztolyt a helyéről, segített levegőt fújni egy kerékbe, vagy felszerelte a teli söröshordót a kocsmában. Jó dolog, ha a tárgyak engedelmeskednek nekünk, ha rá tudjuk bírni őket, hogy időlegesen bár, de elfogadják az akaratunkat. Az elején kell ennek örvendezni, mert azután megkopik a munka varázsa, eddig még nem volt olyan ember, aki legalább egyszer ne unta volna halálosan élete mesterségét vagy szent hivatását. Munka az, akár mesterség, akár hivatás, mindegy, hogy nevezzük, hogy szépítjük, mert ha túl sokszor végzi az ember ugyanazt a mozdulatot, ha túl sokszor gondolja vagy mondja ugyanazt, elfárad bele. Persze, a fáradtságtól nem kell félni, nem hiába van, bár leginkább a hiábavalóságra emlékeztet, amelytől óvakodni ajánlatos ugyan, de senki nem tud. Legnehezebben a pénzzel boldogult. Igen nagy feladat volt számára gyorsan és pontosan számolni, olykor meg hosszan elgondolkozott, hogy jól adott-e vissza, és lelkileg többször is felkészült arra a pillanatra, amikor egy ingerült ügyfél lehordja a sárga földig, mert aki nem tud számolni, az tanuljon meg, vagy ne dolgozzon ilyen helyen. Az a baj a pénzzel, gondolta sokszor, hogy nincsenek rendben azok a dolgok, amelyek csak ezernél nagyobb számmal fejezhetők ki, túl könnyen válnak az ellenségeinkké, vagy csak mi nem lehetünk igazán a barátaik, birtokunkba vehetjük ugyan őket, de gazdájuk aligha lehetünk, mert vagy túl nagyok, vagy túl sokan vannak. De aztán megtanult számolni, és egy ideig élvezte agya fürgeségét, hogy miközben kedélyesen elbeszélget a sofőrrel árakról, időjárásról meg autókról, azonnal tudja, mennyit kell visszaadni, pedig már nem is számol, csak mondja az összeget, mint a szemtelen kisdiák a fizikaórán, amikor ránézésre tudja a példa végeredményét, és ezzel leplezi, hogy valójában semmit nem ért, de aztán kiderül úgyis minden. – Én is mindig olvastam az elején – mondta Valika, a legszebb büféslány, valahányszor Fakusz a nyugalmas délelőttökön beült egy kávéra, és egy nyitott könyvbe dugta az ujját. – Azután jön a keresztrejtvény, majd a tévé. Egy év múlva te is csak ülsz majd, mint én, és nézed a semmit, reggeltől estig, meg estétől reggelig. – Téged foglak nézni – mondta Fakusz, és azután hosszú percekig kavargatta a kávéját és olvasott, amíg egy érkező autó el nem szólította. Volt valami érdekes a büféslányban, ami egy kissé mindig elgondolkoztatta, valami szemtelen határozottság, magabiztosság, ahogy a hányaveti sofőrnéppel bánni tudott: rosszkedvű traktorosokkal, marcona fuvarosokkal, akik keresztül-kasul utazták az országot cammogó, öreg járgányaikon, és a nyalka vigéceknek is oda tudott mondogatni, akik fiatalok, fürgék, és azt hiszik, hogy örökre ilyenek maradnak. Híres kocsmárosné lehetne valamelyik Krúdy-novellában, gondolta többször is Fakusz, amikor hétfő reggel tíz körül Vali messziről meghallotta kedvenc teherautója hangját, és már tette is ki a pultra a dupla kávét meg a fél deci rumot melléje, mert érkezett valahonnan messziről a kedvenc sofőr, aki elvenné szívesen, még feleségnek is, de van már otthon két gyerek. Megitta a rumot a sofőr, megitta mindenik, ezen a mellékúton nem szoktak rendőrök portyázni, ide csak beülnek ők is melegedni, ha rossz az idő, vagy más dolguk van, és tilosban járnak. Azt is hamar lemérte Fakusz, hogy esélye sincs Valikánál, pedig még tetszenének is egymásnak, de látta egyszer, amint a lány szánakozó mosollyal figyelte a biciklijét és az olajos sárral nyakig felcsapott viharkabátját. Az enyhén fitymáló tekintet, a gunyoros, félrebillent arc mindent elmondott. Egy olajzöld, agyonhurbolt húsztonnás, még ha egy csőd szélén ácsingózó vállalaté is, olyan toronymagasan áll a bicikli fölött az értékek rendjében, hogy azt egy jóravaló kocsmároslány el se tudja mondani. De azért holtidőben olykor Valika is átment a kúthoz, ha segítségre volt szüksége a keresztrejtvényhez, és el-elcsodálkozott, hogy honnan lehet azt a sok dolgot tudni, meg ha valaki olyan sokat tud, miért csak benzikutas, hiszen akár főnök is lehetne, arra kellene inkább törekednie, hogy az legyen. Nem könnyű a nép közé vegyülni, gondolta Fakusz, és elég gyorsan megértette, hogy eggyel több gondolata van, mint kellene, és ez mindig látszani fog a szemében, ezt mindig látni fogja az olyan ember, akinek az a legfőbb jó, ha a szükségleteit kielégítheti, és a vágyait kiélheti. Pedig ez a legfőbb jó, minden ehhez vezet vagy ebből indul ki: kaja, pia, nő. Ez a szent háromság, ezen kívül nincs semmi, vagy csak azok vannak, akiknek ebből valami hiányzik, és akik valami mást is akarnak, de nem tudják, mit, ezért áll olyan furcsán a szemük, hogy messziről látszik, eggyel többet gondolnak, mint kellene. Egy idő után már nem is akart elvegyülni, belenyugodott, hogy nincs is valójában nép, még majd egyszer orrba verik ezért a szóért, nincs ahol elvegyülni, kiválni sincs miből. Mert a nép mi vagyunk, például egy ilyen isten háta mögötti telepen, mert mindenki az isten háta mögött lakik már, Budapesten, New York-ban, de még Párizsban is. Azért vagyunk nép, mert még a halálunk pillanatában, még azután sem jutunk a színe elé, mindig csak a háta mögött, sosem szemtől szembe. Akkor hát nincs elvegyülés, csak éppen kallódom, gondolta, de ezt már nem mondta senkinek. A kallódás egyfajta élethivatás, egész embert kíván, és fárasztó tud lenni olykor, meg ritkán jövedelmező. Fütyülni a világra, gondtalanul és meggyőződés nélkül, ahogy a szép nők fütyülnek ránk, vagy még csak nem is: úgy nézik a mögöttünk levő kirakatot, mintha ott sem lennénk, mintha mi volnánk az üveg vagy az üvegen a por. Pár hét alatt torkig lett a benzinkúttal, de ezen nem is csodálkozott. Kiismerte már a tulaj szokásait, azt, hogy néha sötétedés után a mezőn keresztül jött ellenőrizni, és hosszan ácsorgott az útszéli akácfák alatt az árnyékban, de olyan is volt, hogy a feleségét küldte, egy kövér, nagyszájú, de fölöttébb okos asszonyt, aki mindig patáliát csapott a kocsmában. Úgy ordított néha Valikára, hogy Fakusz legszívesebben megfojtotta volna, de fékezte magát, és ha elvonult a veszedelem, Valika mindig mosolygott, és a középső ujját magasba emelve mutatott valamit, hogy az kell, az kellene a hölty-nek, és el is magyarázta szakszerűen, hogy milyen az, amikor kell, de nincs, és utána jelezte, hogy ő nem ilyen, ehhez nem elég gazdag. Összebarátkozott Fakusz a rendőrökkel is, akiknek ingyen járt a kávé, és a lányok mindig pontos időben fizettek nekik, meg a benzin is ingyen járt nekik, megtanulta hamar, hogy nem számolni kell, hanem tölteni számolatlanul. Megismerkedett a lányokkal is, amolyan másodosztályú kurvák voltak, és kiszorultak már a főútról, de a teherautó-sofőrök szerint mindig van köztük legalább egy, amelyik ingyen is hajlandó, nem akármi ez a mai világban, és híre van a környéknek, elmondják a kamionosok mindenütt, még külföldön is. Fináncokkal is találkozott, látta kiszállni őket az autóból, és azonnal tudta, hogy rosszban sántikálnak, beszédbe próbált elegyedni vele az egyik, de túl érdekesen próbálkozott, azt kérdezte, hogy nem zavarja ez az állandó benzinszag, és Fakusz intett a fejével, hogy nem, majd azt mondta, a fináncokat zavarja csak, és a férfi erre azonnal finánckomor lett. Meg is büntették a tulajt, ám az csak annyit mondott, hogy le vagytok szarva, de nem a szemükbe mondta, hanem csak úgy félre, a semminek. És aztán jött az ősz, ködökkel és végtelen sorokban vonuló varjúcsapatokkal, amikor ujjnyi latyak borítja a különben is gidres-gödrös flasztert, mert felhordták a traktorok a sarat, és jöttek a szekeresek, vastag, büdös gubáik alatt kucorogva, heteken át hordták a cukorrépát vagy valami más terményt, és egyszer a rendőrök ittas vezetésért sorra büntették őket, meg is volt nekik ígérve többször a hősi halál, de aztán elmaradt. Vicc volt az egész, nem büntetés, csak figyelmeztetés vagy megrovás, gorombaság, mert miféle dolog, hogy a fuvaros nem húzhatja meg a pálinkás üveget a csepegő novemberi ég alatt? Ez a törvény, barátaim, ez a törvény, 20. század volna itt is, nem egyéb. Viszont a hősi halált ki kell érdemelni, nem jár az ingyen, kis ravaszkodás miatt ma már senkinek... Olyan hangulatos volt az egész, majdnem otthonos, Fakusz úgy is érezte magát néha, mint egy érzelgős, nyúlós, bár nem túl kellemetlen mesében, amelyből azért valójában mindenki szabadulni akar, de nincs hozzá elég pénze, mert csak az hiányzik, semmi egyéb, és ha egyszer bőségesen volna, mindenki megszabadulna, egyből és egyszerre, átszabadítaná magát egy másik mesébe, ahol pontosan ilyen minden, ahol szintén csak egy kis pénz kellene... – Akkor vagyunk nép, amikor csak egy kis pénz kellene, amikor azt gondoljuk, hogy egy kis pénz, vagy nagyon sok, mindent megoldana – mondta volna Fakusz a rablónak is azon az esős éjszakán, amikor nem tudta eldönteni, hogy az arcának szegezett pisztoly valódi-e, vagy csak igazira hasonlító játék. Ám ilyet még soha senki nem mondott rablónak, aki ráadásul ideges volt, mert nem talált elég pénzt a fiókban, meg a símaszk is zavarta, láthatóan nem volt hozzászokva, cérnaszálak lóghattak a szájába, rossz helyen lehetett a varrás, folyton mozgatta az ajkait, és nagyon erősen zihált. Fekete overall volt rajta meg hófehér tornacipő. Fakusz egy kissé bűntudatos volt, mert elbóbiskolt a szolgálatban, és a rabló ébresztette fel, talán anélkül is elvihette volna a pénzt, hogy őt felébreszti, és akkor sokkal nagyobb lett volna a baj, de az nem is rablás, csak lopás volna. Így viszont azt kellett megértetni vele, hogy ha lelövi, két perc alatt érnek ide a rendőrök – állati messze hallatszik a csattanás –, ha viszont elmegy csendesen, akkor ő mint áldozat várni fog egy kicsit, mielőtt telefonál, magyarázkodnia kell majd, de így legalább öt perc előnye lesz, talán tíz is. Szétverem a pofádat, vagy valami hasonlót mondott a rabló, lerántotta a telefont az asztalról, és rátaposott, Fakuszt erősen mellbe lökte, majd kirohant az ajtón. Gyorsan kikerült a lámpák fényköréből, csak a fehér tornacipője világított messzire, azután hallatszott, hogy felbúg egy autó motorja, és vészesen csikorogva indul, de Fakusz már nem látta, hogy merre. Játékpisztoly volt, gondolta később, de nem mondta senkinek, fegyvernek látszó tárgy, ezt írták a rendőrök is a jegyzőkönyvbe. – Ki vagy rúgva! – ordította többször is a tulajdonos a helyszínelés után, amikor indulattól remegő térdekkel járt fel és alá a hajnali derengésben, és nem volt senki más a közelében, akire dühét átruházhatta volna. – Mind ki vagytok rúgva! – ordította a büféslánynak is, aki mint általában, késve érkezett, és most ez kiderült, nyitni akart, de nem értette, mi ez a nagy felfordulás hajnalban, és zavartan topogott, mert a baj szagát viszont azonnal megérezte. A tulaj felesége személyesen főzte a kávét a rendőröknek, akik fáradtak voltak, álmosok, szidták a pitiáner rablót, aki miatt ekkora felhajtás van, egy tyúktolvaj, mondogatták, de nem biztatták semmivel a tulajt, csak az egyik, egy fiatal csendőr mondta, hogy végül is jól járt, kevés pénz volt a kasszában, és nem lőttek meg senkit, amatőr a fickó, rövidesen horogra akad, sok nyomot hagyott. De a tulajt ez nem érdekelte, legalább agyonlőttek volna valakit, mondogatta félhangosan, amikor vigasztalták. Haragudott nagyon, mert ezután már mindig attól fog rettegni, hogy nem rabolták-e éjjel ki, mindig úgy jön ide ezután, minden telefonhívásra összerezzen, és egyáltalán, ekkora méltánytalanság még sosem érte. – Nyámnyila vagy, édes fiam! – mondta legyintve, mint aki örökre lemond egy emberről. – Semmilyen nyomot nem hagyott – mondta Fakusz a csendőrnek csak úgy mellékesen –, de én láttam a remegő ajkát a símaszk alatt, és hallottam a zihálását. – Nagyon be volt ijedve, sosem szeretnék ennyire félni, gondolta, de ezt már nem mondta el senkinek. Néhány napig furcsán érezte magát, mint mindig, amikor teljesen új helyre került, és előzetes várakozásai nem igazolódtak, mert a várakozásaink szerencsére ritkán igazolódnak. Mégis kellemetlen, ha az ember túl gyakran szembesül a pályaválasztás apró-cseprő, ám idővel egyre megoldhatatlanabb gondjaival. Mi szerettem volna lenni, ha nagy lettem volna? Akart nagy lenni a fene, ez volna erre a helyes válasz, de nyilván rossz a kérdés. Vagyis nem kell már egy idő után választani sem. Ha megnövök, törpe leszek, vagy valami hasonló: vízimanó, kobold, lidérc... És ha nem növök meg? – kérdezte magától. Akkor semmi nem lesz. Ha nem, hát nem, minek erőltetni? Csak hát egészen meg vagyok nőve, se törpe, se vízimanó, se kobold. Utólag értette meg csak, hogy milyen komolyan megviselte az egész incidens, hogy mélyen beleivódott a lelkébe, egész súlyosan érintette az önérzetét. Naponta többször is eszébe jutott, hogy milyen bambán nézett a rablóra, milyen tehetetlenül, és képtelen már elfelejteni a símaszk alatt rángatózó arcot, vagy mintha nem is arc rángatózott volna, így utólag legalábbis már kérdés, hogy remegett-e, inkább olyannak tűnik, mint amikor a mozivásznat libbenti meg hirtelen a huzat, és olyan módon gyűrődik a kép, ahogy a valóság tárgyai nem tudnak. Arra tisztán emlékezett, hogy a rabló keze nem remegett, a járása is, a futása fölöttébb egyenletes volt, határozott, erőteljes. Nem is elfutott a sötétben, mert nem volt abban semmi pánikszerű, vagy menekülésre emlékeztető, hanem csak futva tette meg azt a kőhajításnyi távolságot, mint aki siet, de nem menekül. Sokat töprengett a történteken, és bosszantotta, hogy a rendőrök több ízben is felkeresték, el kellett mondania mindent még egyszer, kérdeztek egy sor badarságot, mutattak fényképeket, meg udvariaskodtak, mert újabban kötelező nekik, és mintha csak félig hinnék el, hogy az igazat mondja, az a dolguk különben, hogy ne higgyenek senkinek, még maguknak sem, de ez mégiscsak zavaró. Idővel azután leülepedett minden, anekdota lett a rablás, amit sokszor, sokaknak elmesélt azokban a napokban, mert kiderült, hogy rengeteg ismerőse van a városban, elvégre otthon van, és csak fel kell keresni az embereket, mindenki azonnal felismeri. És mivel az újság is megírta a benzinkúti történetet, naponta el kellett valakinek mesélni, hogy mi is volt, hol állt ő, honnan jött a rabló, miért nem verte fejbe, vagy csavarta ki a kezét, így kellett volna, mutatták, akik értenek az ilyesmihez; még szerencse, hogy megúsztad, és nem lőtt agyon, sápítozott más; kereshetnél valami rendes munkát végre, mondta a Mama csüggedten, és Fakusz legyintett mindenre, csak mondogatta magának, pontosan úgy van az, én megéltem, és nektek van igazatok. Azt viszont sajnálta, hogy akciófilmet nem tud nézni már soha többé, mert nem úgy megy ám a rablás, ahogy mutatják, nem bizony, én csak tudom. Egy kellemetlenül hideg novemberi napon céltalanul őgyelgett a városban, a parkokban zúzmarás köd ült, a kóbor kutyák a kanálisfedelekre húzódtak; a csavargók teljes erőbedobással gyűjtötték a hullámpapírt, mert jön már a tél, most már egész biztos, hogy ide fog érni; a varjak unottan üldögéltek a fák hegyén, csak néha krákogtak egyet-egyet, és nagyon csendesnek tűnt az egész város. Valamivel vékonyabban öltözött a kelleténél, többet volt a szabadban, vagy máris hidegebb volt, mint hitte, mert fázni kezdett a lába, és többször is megborzongott. Kedvenc kocsmáiban és kávézóiban senki ismerőst nem talált, pedig jó lett volna beszélgetni valakivel, ilyen morcos, téli délelőttökön beszélgetni a legjobb, nőkről, semmiségekről, velőscsontról, köménymagos kolbászról, megannyi régi, szépséges álomról, amire ma már senki nem ér rá, amit senki nem tud, vagy nem is akar eléggé értékelni, de azért elfelejteni sem könnyű. Milyen is lehetett a város, amikor még nem volt autó, vagy amikor csak tíz automobil volt, amikor mindenki mindenkit ismert, amikor a folyóban még volt hal, amikor az emberek valóban ráértek szeretni, élni, és meghalni is ráértek, amikor egy életre szólt egy pár csizma és egy öltő ruha, amikor, ha útnak indult valaki, volt ideje meggondolni magát, vagy akár vissza is fordulhatott. Egy kisvendéglőbe húzódott be, mert fájni kezdett hirtelen a lába, mintha egész nap gyalogolt volna, van az úgy, hogy sokkal keményebb a flaszter, mint számít rá a talpunk. Nem kedvelte túlságosan azt a vendéglőt, mert állandóan szakácsot és pincért kerestek, és ettől gyanússá válik még a legolcsóbb kifőzde is. Titokban kell szakácsot keresni, már az is elég nagy baj, ha keresni kell. Beült azért, hogy egy kupica méregerős és méregdrága pálinkával melengesse meg magát, és belenézzen egy múlt heti újságba, mert aki ritkán olvas újságot, néha olyan érzése támad, hogy történik valami a világban, havonta egyszer akár történhet is. Ült a kis asztalkánál, nem vetette még le a kabátját, mert nem szándékozott sokáig maradni. Az újságot is kinyitotta, de most pechje volt, már vagy két hete nem történt semmi fontos a világban, és nem tudta közben elképzelni, miért tölti olyan sokáig a pincér azt a pálinkát. A nagy lepedőnyi papír kifogott vele, összehuppant, majd sehogy sem akart ott tűrődni, ahol kellett volna, zörgött és libegett a kezei között, kénytelen volt felállni, hogy valami módon úrrá lehessen rajta. Fel is nézett egy pillanatra, hogy nincs-e pincér a közelben, segíthetne valaki, de persze nem volt, ilyenkor sosincs, aztán sikerült valahogy lebirkózni az újságot, lenyomta az asztalra, recsegett meg ropogott egy kicsit, és kisimult, na ennyi hát, ha nem történik semmi, legalább a papír ne makrancoskodjon. Visszavitte a polcra, és amíg tétovázott egy pillanatra, hogy vegyen-e másikat le, egy még régebbit, átpillantott a vendéglő belső termébe, ahonnan eddig is halk, egyenletes beszélgetés hallatszott, mint amikor valaki folyamatosan, nyugodtan mesél egy hosszú, régi történetet, és a hallgató vagy a hallgatók nem szólnak közbe, sőt figyelmükkel még segítik is a mesélőt. Néhány perc elég volt ahhoz, hogy rájöjjön, férfi mesél nőnek, és a hölgy nem érti, vagy nem akarja érteni, nem mintha képességeit meghaladná a dolog, erről szó nincs, előbb még akadékoskodik, úgy tesz, mintha rosszul értett volna valamit, próbál egyebet szóba hozni, rágyújt, majd elalszik a cigaretta, és kissé hangosabb szóval kér újra tüzet, hevesen tiltakozik valami ellen, nem úgy volt, azaz nem úgy gondolta vagy akarta, de a férfival nem bír, érvei, fojtott torokhangja túl erősek, szavai keményen, sűrű egymásutánban potyognak, magabiztos, hideg, szenvtelen arcú, amint érzi, hogy fölényben van, még inkább megnyugszik, fesztelen szinte, igaza van, most már végleg, ész és erő együtt gyűrték le a szenvedélyt, az érzelmet vagy a ragaszkodást. Szétfelé mennek ezek – gondolta Fakusz elég szomorúan –, amikor férfi ilyen fojtott arroganciával magyaráz egy nőnek ilyen kihalt délelőttön, akkor abból csak széjjel van, más nem lehet. Közben a pincér kihozta a pálinkát, kevesellte a rendelést, jó hangosan kérdezte, hogy még valamit? Fakusz nyomban rávágta: ugyanazt még egyszer, és az újság mögül mélyen a férfi arcába nézett, de el is kapta gyorsan a tekintetét, mert megijedt, mintha azt az arcot látta volna, amelyik a símaszk mögött rángott a rablás éjszakáján, bár tudta, hogy ez képtelenség, ki van zárva, részben mert nem látott abból az arcból valójában semmit, részben mert nem szoktak ilyen belvárosi étterembe rablók járni. Vagy ki tudja? Oda kellene menni a férfihez és egészen közelről a szemébe nézni, hátha ettől elárulja magát, összerezzen és felugrik, nekitámad vagy menekül. De nyilván csak megvonná a vállát, hogy nem ismerem a fiatalurat. Kellemetlen incidens volna, ami után sokkal hülyébben érezné magát, mint most, és a pincér előtt is magyarázkodnia kellene, nem tartják itt sokra azokat, akik csak fél deci erőset rendelnek. Pedig oda kellene menni, mert ez a hang, amit használ, az a szenvtelen monotónia, egészen zavaró, valami olyan kegyetlenség árad belőle, ami az illendőség határát súrolja, kioktat, leiskoláz, padlóba döngöl ez a hangfekvés. Voltak idők persze, amikor ilyen hanghordozásért ebben a városban párbajoztak, amikor ismeretlen, idegen hajadonok, dívák és színésznőcskék egyetlen mosolyáért vérre mentek kiváló férfiak, míg hitveseik otthon emésztődtek el az unalomban. Mégis jó volna legalább egy pillantást vetni a hölgy arcára, gondolta Fakusz, egyetlen futó pillantást, és aztán már nem is kell semmi rosszra gondolni, nem rabló a szürke hangú, talán nem is széjjelfelé mennek, csak ilyen ez a délelőtt, ilyen komor, illetlenül szürke, mint a régi polgárasszonyok élete, ami talán se szürke, se unalmas nem volt, csak az illendőség miatt gondolták és gondolják ma is olyannak. Indulni akart, de aztán meggondolta magát, rendelt még egy felest, azután egy kávét, nem rossz párosítás, gondolta, szilvórium és feketekávé, morcos délelőttökön ez vidámítja a szívet, meghozza a bátorságot, az elszánást felneveli, vagy mindenképpen elhiteti az emberrel, hogy nincs vesztenivalója. Ki fog mindjárt óvakodni a mosdóba, és visszafelé jövet megnézi a hölgy arcát. Miért nem jutott ez eddig eszébe? Mert valószínűleg nem fontos az egész. Talán a férfi nem is egy nőnek beszél? Elképzelte a szomorúságot, amit érezni fog, ha nem egy szép hölgy ül a férfivel szemben. Hiába volt akkor az egész, minden gondolata téves, és ez a kopár, morcos délelőtt el lesz rontva, most már örökre és visszavonhatatlanul. Éppen fel akart állni, hogy a mosdó felé induljon, ott majd a tükörben elkészíti az arcát, amellyel megnézi a hölgyet, mert nem lehet ám csak úgy rábámulni valakire, és azt sem könnyű eljátszani, hogy régi ismerősnek vélte, azért feledte rajta a tekintetét, de kiderült, hogy nem ismerős, csak úgy tűnt, és mégis ottmaradt a pillantás, hisz olyan szép, és a szépség nyilván vonzza a tekintetet, lehet valami a magnetizmus elméletében, hogy nem tud az ember máshova nézni egy rövid percig, akkor sem tud, ha nagyon akar, és ugyan miért akarna máshova, amikor pontosan oda akart. Rá kell nézni, ez csak természetes, de ne legyen ebben semmi tolakodás, bántó vagy sértő él, egyszerű csodálat, kis meglepődöttség, és egy könnyű sóhajféle, hogy milyen szép. És ha nem szép? Ez ki van zárva, gondolta, rettenetes volna. Indult volna éppen, amikor egy lármás diákcsapat nyomult be a vendéglőbe, lehettek vagy nyolcan, és mintha kint is maradtak volna még páran, akik integettek vagy kiabáltak másoknak, hogy jönnének végre már, ide, ide! A pincérnek felderült az arca, be is kapcsolt azonnal valami ricsajos zenét, mintha csak az alkalomra várt volna. Az ifjúság egy pillanat alatt birtokba vette a helyiséget, egymás után lobbantak fel az öngyújtók, bodorodott a füst, és lekerültek a télikabátok, szinte kitavaszodott, mert a diáklányok nem sokat gondolnak a réteges öltözködéssel, nekik aztán prédikálhatnak a fázós anyukák, a csúzos lábú nagymamák, a nyári trikók, lenge blúzocskák egész kis délszigetet varázsoltak az imént még néptelen vendéglőcskébe. Úgy is érezte magát Fakusz, mint öreg varnyú a seregélyek között. Fizetett gyorsan, mert sejtette, hogy jó ideig nem tudja magára vonni majd a pincér figyelmét, ő most itt megszűnőben és eltűnőben van – jobb is menni. A mosdó felé indult erős elhatározással, elment a szemben ülő férfi mellett, akit mintha bosszantott volna a lárma vagy a zene. Nem tudott visszapillantani a nőre, mert a sarokban ült, és nagyon feltűnő lett volna, ha visszanéz, de meglátta a fogast, rajta a kabátokat, pontosabban egy cobolygallért vett észre, de nem mert volna megesküdni rá, mert ez is csak olyan irodalmi reminiszcencia lehet, hogy cobolyprémes kabátot kellene viselni egy hölgynek, nem nyest, nyuszt, vidra, nerc, hermelin, hanem pontosan szibériai coboly, rágcsálókról meg egyenesen szó sem lehet. Kinyitotta a mosdó ajtaját, és szinte ráomlott a vécéillatosító átható szaga, amitől egy kicsit mindig megborzongott, mert ez is büdösség, csak éppen képmutató, azt szeretné elhitetni magáról, hogy illat, pedig bűz. Tartotta magában egy pillanatig a levegőt, lassan fújta ki, mert némi gyakorlással akár három percig is vissza tudja tartani a lélegzetét, talán tovább is tudná, de attól szédül. Állt egy rövid ideig, talán negyven másodpercet, ennyi idő alatt tudja lassan kifújni a levegőt, nem lesz ettől még utána zihálás, mert kellemetlen, ha túl sápadt vagy túl vöröslő arccal lép ki a mosdóból. Fordult is volna, már kezében volt a kilincs, érezte, hogy az ajtónyitással levegő is lesz, az illatosító bűze csak a hátát éri, lépett volna is ki talán, amikor hallotta, hogy valaki felvihog az ajtó túloldalán. Vihogás volt, semmi kétség, és biztosan a hölgy volt, nem tudnak diáklányok ilyet, csapatban nem is lehet felvihogni így, csak ha egyedül van valaki, ha egyedül van a társával, a barátjával, férjével vagy mindegy, kivel, mert az egyedülség általánosít és személytelenít. Mélyről jött a vihogás, volt azért benne valami kamaszlányos, bár némileg érdessé vált a végén, amikor elfogyott a levegő, cigarettás rekedtség, libben a rekeszizom, azt gondolná az anatómus, ágyékból van nevetve ilyenkor, mondaná a pajzán ember, csak hát nem illendő ilyeneket mondani, nem ildomos, pedig fölösleges rosszra gondolni azonnal. A vécéillatosító is egyfajta szarszag, gondolta akkor Fakusz, mert elfogyott a levegő, és a régi történet ismétlődött megint, minél tovább halogatja valaki a kellemetlen szagokkal való találkozást, minél tovább tartja vissza a lélegzetét, annál nagyobb levegőt kell venni, nincs kegyelem. Elmentek, mondta magában csüggedten, amikor kijött a mosdóból, elmentek, és nem hagytak maguk után semmit, csak egy halom csikket, összegyűrve két szalvétát, egy megevett pizza helyét a tányérban és három csepp vörösbort az abroszon.
